Békés Pál A kétbalkezes varázsló című kötetében Fitzhuber Dongó, az ifjú varázsló azt kérdezi Éliás Tóbiástól, hogy milyen mese kell neki. A hétéves, lakótelepen élő kisfiúnak igazi mese kell. Majd el is mondja, hogy szerinte milyen az igazi:
„Az igazi mese az, ami velem történik.” És hozzáteszi: „Saját mesét akarok. Olyat, amiben benne lehet lakni.”
Az 1983-ban, azaz negyven éve megjelent és a Jelenkor jóvoltából újra kapható könyvbe bármikor beköltözhetünk
Már csak azért is, mert a mese egy lakótelepen játszódik, ahová betessékelték a szanált és szó szerint eldózerolt királyság minden lakóját. Szóval miért ne jutna hely annak az olvasónak is, aki szintén szeretne saját mesét? A kötet a hétköznapi szocializmus megidézése mellett tele van kortárs referenciákkal, például a tévében látható kopasz, nyalókát szopogató rendőrfelügyelő, ha nincs is nevesítve, nyilvánvalóan Kojak nyomozó, és ott van Lanolin királykisasszony is, aki zöldalma szappantól, a nyolcvanas évek elejének emblematikus kozmetikumától illatozik.
A kétbalkezes varázsló története azzal kezdődik, hogy Nagy Rododendron, a varázslóiskola igazgatója átadja a végzősöknek – köztük a csekély értelmű Fitzhuber Dongónak is – a mágusoklevelet. De őt sem kellett félteni: varrt egy formás hátizsákot, amibe beletette a Máguslexikont, hogy mindig kéznél legyen, ha szüksége lesz a varázsigékre.
A „műsárkánybőrbe kötött, ezer évig nem halványuló, csüllenglével írott” oklevelet képzeletben már bizonyára sokan átnyújtották Békés Pálnak is, többek között azért, mert új nyelvet teremtett.
Nemcsak azzal, hogy közös nevezőre hozta a mágia és a mese nyelvi regisztereit, de a szocializmusban létrehozott beszélyt is beemelte a mesébe
A kártékony sárkányok itt „népgazdaságilag hasznosíthatók”. Békés Pál könyvének nyugdíjas sárkányát Sogenannte Sigismundnak hívták (valódi neve: Kiss Rezső), aki „évezredeken át lopkodta a szebbnél szebb királylányokat, és abajgatta a lovagokat, akik meg akartak verekedni vele a hajadonokért, és amikor nyugdíjba vonult… elszerződött tansárkánynak a varázslóiskolába”.
A könyv egymásra építi a mágiát és a szocialista életképeket, és ez önmagában is felér egy varázslattal. „Ameddig a szem ellátott, tízemeletes házsorok, ablaksorok, erkélysorok, lépcsősorok, saroksorok. Egyetlen földszintes, alacsony házacska lapult a tízemeletes óriások tövében: a szolgáltatóház… az ajtó fölött, a homokszín betonon kopott betűk hirdették: Ká-Vé, vagyis Körzeti Varázslóhivatal.”
A Ká-Vé úgy hangzik, mint az IKV (azaz az Ingatlankezelő Vállalat), a szocializmus tipikus intézménye
Ugyanakkor könnyen megláthatjuk a történelem vízjelét is, hiszen már a mese elején kiderül, hogy a csúf lakótelep helyén korábban Első Badar birtoka volt, amelyet elsodortak a történelem (azaz a pártállam) markolói. Szanálták Első Badar kacsalábon forgó kastélyát, és vegyi gyárat építettek a helyére, majd kénsavas ballonokat tároltak egykori vadaskertjében.
A társadalomkritikai élt 1983-ban az is belelátta a történetbe, akinek nem volt olyan élénk a fantáziája, mint a gyerekeké.
Békés Pál a mesébe konvertálja az egykori arisztokrácia, illetve a polgárság világát
Mert mi történik? A kastélyban élők egy szál alsónadrágban nézték végig, hogyan pusztul el régi életük, majd nagy nehezen kiutaltak nekik néhány lakást a lakótelepen. Első Badar „másfél szoba összkomfortos király” lett, akinek bankhivatalnoki állást ajánlottak egy OTP-ben, és a pompához szokott uralkodónak bele kellett szürkülnie a lakótelepi hétköznapokba.
De Első Badarnak valójában az volt a legnagyobb gondja, hogy a nagy felfordulásban elveszítette lányát, a világszép Lanolint. És akkor indul be a történet, amikor Éliás Tóbiás és Fitzhuber Dongó, a varázsló ígéretet tesznek a királynak, hogy előkerítik a királykisasszonyt. A küldetés jutalma persze mesebeli: a világszép Lanolin keze és a fele királyság, ahogy az ilyenkor dukál. A történet talán legszórakoztatóbb része, amikor egy varázslat után a két fiú faljáró lesz, és hogy könnyebben menjen az átjárás, Dongó mindkettőjüket sünné változtatja. Éliás Tóbiás égszínkék pizsamát viselt, ő lett a pizsamás sündisznó, míg Dongó hátizsákos és süveges sün lett. Ahogyan elosontak egy házaspár mellett, az idős hölgy így szólt a férjéhez:
„– Nézd csak, Zsombor, két sün.
A férfi barátságosan orra hegyére tolta a szemüvegét, és örvendezett.
– Tényleg, két sün – és hozzátette –, mintha az egyik hátizsákot hordana.
– Úgy-úgy – helyeselt az idős hölgy –, a másik meg kék pizsamát – a férjére nézett. – Te Zsombor, nem szokatlan ez?
Zsombor vállat vont.
– Manapság? – és mosolyogva az idős hölgy felé hajolt. – Nem kérsz egy falatkát, Margitom?”
Szintén ellenállhatatlan az a kis jelenet, amelyben a sünök a süketnek vélt néniről beszélgetnek
„– Ez a néni süket, mint az ágyú. Ismerem.
Az anyóka ravaszkásan maga elé motyogott:
– Ha akarja, süket, ha akarja, éles a füle, mint a kányáé.”
Aztán kiderül, hogy az idős hölgy nem más, mint „minden idők legrettegettebb boszorkánya, aki először röpülte át seprűnyélen az Atlanti-óceánt”. Ő Irma néni, a még mindig „híres-nevezetes. (Igen, mindkettő, híres és nevezetes is.)”
Őt is szanálták, mint Első Badart.
Békés Pál szövege minden szinten üdítő
Például amikor felsorolja, hogy mi minden lehetett volna még Dongó… bádogos, esztéta vagy akár apróvadimportőr is. Mindenki, akinek egykoron köze volt az elveszett királysághoz – jórészt csak ilyen szereplőkkel találkozunk –, hasznos útbaigazításokat ad a két fiúnak, hogy aztán megtalálják és kiszabadíthassák Lanolint, akinek a neve ismerős lehet, ha máshonnan nem, a Baba szappan csomagolásáról.
A könyv nyolcadik kiadását illusztráló Rátkai Kornél képei nemcsak bájosak, de groteszkek, kifejezőek és varázsosak is egyben, és sok esetben dialogizálnak egymással.
Békés Pál ismeri az olvasóit, meggyőző erővel láttatja a világot a gyerekek szemével
Sokaknak lehet ismerős az a jelenet is, melyben a szülők jóéjszakát-puszira járultak a fiukhoz, hogy aztán leüljenek a tévé elé krimit nézni. „Az ajtó alatti résen beszivárgott a televízió kékesszürke fénye és az esti krimi hátborzongató zenéje.”
A negyven éve megjelent mese a magyar gyerekirodalom klasszikusa, nemcsak azoknak nyújt felejthetetlen élményt, akik szeretik a Harry Pottert – a varázslóiskolai motívum valóban megidézi J. K. Rowling 1997-ben megismert hősét –, de Békés Pál könyve karakteresen magyar történet, tele derűvel, iróniával, burleszkszerű jelentekkel. És persze megidézi a magyar népmesék világát, így még erősebb az ismerősség érzése, és akkor nem is beszéltünk a lakótelepi életképek érzékletes megfestéséről. A történet zárlata nemcsak a népmeséket juttatja eszünkbe (fele királyság, királylány keze stb.), hanem finálészerű is, hiszen az utolsó jelenetek egyikében minden szereplő feltűnik egy boldog menetben, mint számos amerikai film végén:
„Diadalmenetben haladtak végig a lépcsőházon. Elöl lépkedett a világszép Lanolin királykisasszony Éliás Tóbiással, meztelen talpa vizes nyomokat hagyott a linóleumon, mögöttük a varázsló, Dzsinn Tata, Dzsinn Fizz meg a Nagy Kulcsmásoló. A 9. emelet 99-nél csatlakozott hozzájuk a hoppmester, s botjával koppantva bejelentett minden érkezőt és önmagát, és általában bejelentette az egész világot…” És ehhez az önfeledt menethez mi, olvasók is csatlakozhatunk, mert most már tudjuk: nincs az a szürke lakótelep, amelyiknek a réseiben ne bújnának meg a mesék és a világot jobbá tévő varázsigék.
Fotók és szöveg: Poós Zoltán
Békés Pál: A kétbalkezes varázsló
Illusztrátor: Rátkai Kornél
Jelenkor Kiadó
180 oldal
3499 Ft