A Meseszó Egyesület mesemondói elhatározták, hogy világraszólót mesélnek
Ha kigondolták, meg is szervezték. Hónapokon keresztül jöttek és mentek a levelek, ki, mikor, hányszor tud mesét mondani. A „hol?” nem volt kérdés: a hatvani Grassalkovich-kastély parkja évek óta ad otthont a meséknek és a Hetedhét Hatvan Népmesefesztiválnak.
2021. szeptember 7-én, 16 órakor kezdődött a világrekord-kísérlet. Utána öt napon és négy éjszakán keresztül mondták a meséket, száz teljes órán át egyfolytában. Több mint száz mesélő mesélt. Hagyományőrző mesemondók, revival-mesélők, pedagógusok, terapeuták, pszichológusok, könyvtárosok, szülők, nagyszülők, gyerekek. Mesélt tapasztalt, világhírű mesemondó és először mesélő, hangját kereső kezdő.
Meséltek Magyarországon élő mesemondók, erdélyiek, vajdaságiak, felvidékiek. Volt öt perces mese, és volt olyan is, ami két és fél órán át zengett a Csodaszarvas jurtában.
Mesélőtársaimmal csütörtök reggel érkeztünk Hatvanba. A Grassalkovich-kastély parkjának közepén várták a Meseszó Egyesület szervezői és önkéntesei a mesélőket. A jurtában álmodozó és álmos szemű mesélők és mesehallgatók hallgatták a mesemondót, aki egy hatalmas mesélőszékben ült, a nemezsátor ajtajával szemben. Tele volt a tér királyokkal, királylányokkal, boszorkányokkal, okosokkal és balgákkal, paripákkal és tevékkel, kunyhókkal és palotákkal, sárkányokkal, trollokkal és óriásokkal – magyar és más népek meséivel és mesehőseivel.
A jurtába lépve akkor éreztem meg először a valódi súlyát a vállalásnak, amikor megláttam, hogy valaki plédekbe burkolózva alszik, és meghallottam, hogy boldogan horkol.
Ébren és éberen végigmesélni éjjeleket – ez a szervezők és a végig jelen lévő mesélő és mesehallgató mag részéről is hatalmas teljesítmény. Nappal talán könnyebb, olyankor jönnek-mennek a mesehallgatók. De éjjel kevesebb a mozgás, mindenki elfárad, és a meseszó az éjszakai sötét, meleg, kuckós nyugalomban könnyen segít a szemeknek lecsukódni.
A szervezők olyan pillanatokat is megéltek, amikor csak maguknak mondták…
Nem sokáig gondolkodhattam a vállalás nehézségein: akárcsak a mesék hősei, cselekvésre kényszerültünk, ránk került a sor a mesélésben, és attól kezdve majdnem három órán át csak meséltünk, meséltünk… Szédítő volt, felemelő és fárasztó egyszerre.
Nyugodt csoportok és zizegő osztályok váltották egymást, kismama síró gyerekkel, kismama alvó gyerekkel, nagypapa unokával, mesére vágyó felnőttek, mesélők, kíváncsi szempárok, figyelő, nyitott lelkek. Nekik is, egymásnak is meséltünk.
Amikor letelt az időnk, a minket váltó mesemondó azonnal egy gyönyörű palóc mesébe kezdett, majd székely népmesével folytatták, és már készen állt a Szombathelyről érkező mesélő, aki mellett ott ült a kassai mesemondó, s úton volt a jurta felé a budapesti…
Néztem őket, és arra gondoltam, a Mese most nagyon boldog. Kiszabadult a könyvekből, újra él, élőszóval mesélik a mesemondók, hallgatják a mesehallgatók.
A mesemondás szombaton este ért véget. A kitűzött célt, hogy 100 órán keresztül szóljon magyarul a meseszó, elérte a mesemondók közössége.
Hogy lesz-e belőle hitelesített, évkönyvekben számontartott világrekord, nem tudni. Ami nagyon fontos, és Guinness nélkül is világra szóló: a példaértékű, önzetlen összefogás.
A Meseszó Egyesület mindenkit megszólított, és hívott.
Tanultak az elmúlt évek-évtizedek óta megosztott mesevilág hibáiból és jó próbálkozásaiból, a mesélők életmeséiből, talán Csipkerózsika sorsából is.
Ezen az eseményen nem számított, hogy „hány tányér van a birodalomban”. Korra, nemre, rangra és világnézeti hovatartozásra való tekintet nélkül minden mesét tudó embert meghívtak, mindenkinek jutott hely a jurtában.
A Meseszó Egyesület talált egy olyan közös célt, amelyre több mint száz mesemondó mondott igent, utazott akár sok száz kilométert, adta az idejét, készült önzetlenül.
Cserébe kapott valami nagyon fontosat: befogadást, elfogadást, akárhonnan jött, akármilyen mesét mondott, akárhogyan. Az örömteli meseélmény mellé ugyanezt kapták a mesék hallgatói.
Vasárnap a program az Országos Mesekonferenciával zárult. A Csodaszarvas Jurtánál akkor már nem voltak mesélők és mesehallgatók. Felhős volt az ég, de a nemezsátor fölött ragyogott a fény. Amikor benéztem, ott ült a Mese, a szülőanyjával, Képzelet királynővel, és testvéreivel, az Álmokkal beszélgetett csendesen.
Sokféle nyelven beszéltek, de csak egyetlen mondatot értettem. Hogy melyikük mondta, nem tudom. A mondat így hangzott: Van remény.
Bajzáth Mária
Képek forrása: Hetedhét Hatvan Népmesefesztivál Facebook-oldala és Bajzáth Mária