Tartalmas beszélgetésen vehettek részt az érdeklődők egy különleges és izgalmas kötet kapcsán a Pest Text szervezésében. Alena Mornštajnová cseh írónővel, a Hana című regény szerzőjével Hansági Ágnes irodalomtörténész beszélgetett.
A regényről ITT írtunk már bővebben, a kiadó oldalán olvasható ismertető így mutatja be a könyvet:
„A Hana című regény egy család két nőtagjának, a címszereplő Hanának és unokahúgának, Mirának a sorsát, valamint különleges kapcsolatukat dolgozza fel. Hétköznapi emberek mélyen drámai élettörténete tífuszjárványról és holokausztról, szerelemről és tragédiákról. Arról, hogy ismernünk kell a történelmet és felmenőink történetét ahhoz, hogy megismerhessük önmagunkat.”
Az ajánló előrevetíti, hogy bár nem könnyed témákról esik szó, a sajátos perspektíva egyszerre oldja a hangulatot, és késztet elgondolkodásra. Hasonló hangulatot érezhettünk a beszélgetés alatt: oldott, jó hangulatú párbeszéd volt mély témákról, irodalmi perspektívából.
Hansági Ágnes felvezetőjéből megtudhattuk, hogy bár a Hana nem az első könyve Alena Mornštajnovának, ez hozta el számára az eddigi legnagyobb elismerést, és tette világszerte ismertté. A könyv tizenhat országban jelent meg, ezek közül azonban a magyar kiadás az egyedüli illusztrált. Tizenhat év felettieknek szánt könyvekben a belső illusztráció önmagában is kuriózum. Alena külön kifejtette, mennyire tetszenek neki Dely Dorka rajzai. Mint mondta, ezek az illusztrációk titokzatosak, és nem vetítik előre a könyv témáját, aminek nagyon örül, mert több más kiadásnál már a borító erősen a holokausztra utal, pedig Alena szándéka az, hogy az olvasó csak fokozatosan tudja meg, mi történt a múltban, s így bontakozzanak ki az egyes cselekményszálak. Annál is inkább, mert a történetben hangsúlyos holokauszt-téma mellett hasonlóan fontos az emberi, különösen a női sorsok megjelenítése – tette hozzá Hansági Ágnes.
Mornštajnovától megtudhattuk, hogy a regénybeli sorsok alapjai megtörtént eseményekből erednek. A helyszín az ő szülővárosa, ahol 1953-ban valóban volt egy nagy tífuszjárvány, akárcsak a történetben. Ebben a járványban a szerző nagymamája is megbetegedett, és magas lázzal kórházba került. A kórház tele volt, így a nagymamát csak a folyosón, egy betegszállító kocsin tudták elhelyezni, neki pedig ebből egyszer csak elege lett, lemászott a kocsiról, és egy nyitott ablakon át megszökött, menekülés közben azonban úgy megsérült, hogy azután egész életében fájdalmai voltak.
Ez a történet szinte egy az egyben megjelenik a regényben, akárcsak az a megrázó motívum, hogy a járvány alatt az emberek a kórházba került hozzátartozóik hogylétéről csak a városi tanács épülete előtti téren, a nyilvános kihirdetéseken értesülhettek.
Az írónő úgy tervezte, hogy a tífuszjárvány áll majd a regény középpontjában, s ezen keresztül mutat be emberi sorsokat, családi történeteket. A karakterek felépítéséhez szükséges kutatások közben azonban a Városi Krónikában rábukkant a város egykori zsidó közösségének történetére is. Ebből kiderült, hogy szinte valamennyiüket 1942. szeptember 14-én deportálták. Megdöbbentő volt látni – mondta Mornštajnová –, hogy amint a tífuszjárványról, pontosan ugyanúgy feledkezett meg az egész város a deportált zsidó lakosokról is. És bár a szerző úgy gondolta, csak a regénye végén kerül elő majd a holokauszt, végül másként alakult. Hana és Míra valóban a zsidó hitközség tagjai voltak, a szerző pedig úgy döntött, emléket állít nekik könyve lapjain.
A szerző elmesélt néhány izgalmas háttértörténetet a könyv születésével kapcsolatban
A címszereplő, Hana szimbolikus alak. Neve cseh nyelven a bűn szinonimája, s ennek megfelelően Hana sorsa a bűn körül forog: bár maga semmit sem követ el, egész életében bűn veszi körül. Hazatér a haláltáborból, és ő maga meséli el nekünk a sorsát. Ebben azonban van egy csavar, hiszen a történet szerint Hana, amióta visszajött, nem beszél. Ez nem volt ritka a deportálást túlélők között. Vagy képtelenek voltak szavakba önteni az átélt borzalmakat, vagy elmesélték volna, de nem volt kinek; ha akadt is hallgatóság, nem hitték el, hogy ennyi szörnyűség valóban megeshetett. Amikor Alena ezzel szembesült, az az ötlete támadt, hogy Hana helyett a ház mesélje el a generációkon átívelő történetet, de a könyv szerkesztője végül meggyőzte: maradjon az eredeti verziónál, mondván, a papír sok mindent elbír. Alena belement ebbe, bár voltak kétségei a döntése helyességét illetően, főleg akkor, amikor megjelenés után az első kritika épp ezt a motívumot emelte ki negatívumként. Egy másik esetben viszont Alena kérésére hagytak bent egy mondatot, amit a szerkesztő szíve szerint kihúzott volna, mondván: túl pesszimista. A szerző annak ellenére, hogy magát optimistának vallja, nagyon erős mondatnak érzi – az olvasásról szól. Úgy véli, sokan vagy nem olvasnak, vagy ha olvasnak is, nem értik a szöveg lényegét. Az irodalom fontosságára szerette volna felhívni a figyelmet Hana gondolataival. A mondat, amelyet Hansági Ágnes idézett is a beszélgetés kezdetén, így hangzik:
„Rosával közös szobája könyvespolcáról előhúzta a vaskos Tolsztoj-kötetet, melyből úgysem okult az emberiség, hiszen azok az emberek, akik klasszikusokat olvasnak, elég okosak ahhoz, hogy kegyetlensége fejtegetése nélkül is értsék a háború értelmetlenségét, azok viszont, akiknek szükségük lenne az okulásra, soha nem vennének kézbe bölcs könyveket.”
Hansági Ágnes felvetette, hogy ez a regény túlmutat más holokausztregényeken, hiszen itt a haláltábor borzalmai kisebb hangsúlyt kapnak, ehelyett a döntéseink súlya kerül újra meg újra előtérbe
Egy adott pillanatban nem tudjuk, mi áll előttünk, s mégis döntést kell hoznunk, akkori legjobb tudásunk szerint. Példaként hozza a regényből, hogy egy tizenöt éves lány számára sokkal inkább átérezhető a nővére szerelmi életének kuszasága, mint a deportálások elől hozzájuk menekülő rokonok fenyegetettsége – hiszen ő abban a pillanatban csak azt képes átérezni, ami a mindennapjai része. Eközben mi a történelem egy másik pontján olvasva a regényt már tudjuk, miért követ el végzetes hibát Hana, mikor a szerelme miatt inkább az országban marad, ahelyett, hogy a fenyegetés elől külföldre menekülne.
Felmerült hát a kérdés: vajon mennyire tudatos célja a regénynek ilyen hangsúlyosan megmutatni, hogy egy adott történelmi pillanatban hozott döntés milyen hatással van a szereplők későbbi sorsára. A szerző elmesélte, hogy ezt a jelenetet is – mint oly sok szálat – valós történet alapján fűzte a cselekménybe. Az eredeti történet egy zsidó fiú vallomása volt, akinek apja úgy döntött, a megszállás elől elmenekíti a családját, ám az anya abban a pillanatban fontosabbnak ítélte, hogy a gyerekek nyugodt körülmények között fejezzék be a tanévet, ezért úgy döntöttek, a tanév végéig maradnak. Ennek köszönhetően azonban elérte őket a megszállás, deportálták őket, és csak a történetet elmesélő kisfiú maradt életben az egész családból.
Ez az eset ihlette a regénynek azt a jelenetét, mikor Hana egy bizonyos levelet nem ad fel időben postára, mert nem akarja elhagyni az országot a szerelme miatt. Mi, olvasók persze tudjuk, hogy ezzel a saját és a családja életét is veszélybe sodorja, de Hana akkor és ott nincs tisztában ezzel. Mornštajnová kiemelte, napjainkban az ukrán nép egy része is hasonló döntés előtt áll: hagyja-e el hazáját vagy maradjon? Az, hogy végül melyik döntés lesz helyes, csak a történelem távlatából derül majd ki.
Szó esett még a regény nőalakjairól is. Hansági Ágnes szerint a regény tele van erős női személyiségekkel, és női történetek, nők döntései által ismerjük meg az eseményeket. Megemlíti, hogy szinte nincs is igazán aktív cselekvő férfi szereplő a kötetben.
Bár a szerző ezt az utóbbi állítást cáfolta, abban egyetértettek, hogy a női karakterek jóval hangsúlyosabbak: ennek oka egyrészt, hogy Mornštajnová nőként könnyebben belehelyezkedik ezeknek az karaktereknek a helyzetébe, így azok kidolgozottabbak lettek, másrészt ez tudatos döntés is volt a részéről, hiszen – mint mondta – jóval kevesebb erős női alak található az irodalomban, mint férfi, s ezt szerette volna kicsi kiegyenlíteni.
Végül szó került Alena Mornštajnová írói karrierjének kezdetéről is. Elmesélte, hogy bár tolmácsként dolgozott, és fordított is korábban, valójában mindig író szeretett volna lenni, csak a megvalósítás kicsit sokáig tartott. Ötvenéves korában jelent meg az első könyve, amit ráadásul tizenhárom évig írt. Most már azt is látja, íróként nem elég csak megírni a művet, útra is kell bocsátani és kísérni, sokat beszélgetni róla.
Jelenleg egy elég komor családregényen dolgozik, amely remélhetőleg jövő tavaszra meg is jelenik. Mi pedig reméljük, hogy új és korábbi kötetei közül is mihamarabb minél többet kézbe vehetünk magyarul is.
Csörgei Andrea