Találkozni egy vándorral?
Sokadmagunkkal párnákon és rongyszőnyegeken törökülésben hallgatni a történeteit egy padlás zugában?
Aztán lobogó tüzek mellett folytatni mindezt, forralt borral, fűszeres teával melegedve a téli estén?
Bretagne-i körtáncot járni ismerős- ismeretlen arcokkal körbeforogva a lampionos éjszakában?
Azt hiszem, mindez úgy hangzik, mintha egy régi mesét olvasnánk, vagy belecsöppentünk volna egy olyan regénybe, amelyikről csak azt lehet tudni, hogy a szereplői fiatalabb és idősebb felnőttek, kisebb és nagyobb kamaszok és egészen kicsi gyerekek. Azt viszont nem, hogy pontosan mikor játszódik, de egészen biztosan nem most. És nem a valóságban.
De van, ami éppen attól lesz valóságos, hogy az időtlenségben, az időn kívül történik. Valamikor, ami olyan, mintha mindig lett volna. Mintha soha nem múlhatna el.
Vannak helyzetek, melyek annyira egyetemesek, hogy bármikor kapcsolódunk hozzájuk, úgy tűnik, azonnal képesek vagyunk megtalálni a helyünket bennük. Azt a helyet, amelyik annyira otthonos, hogy nem szívesen vesszük, ha a történet, amelyiknek a kellős közepébe kerültünk, egyszer csak véget ér.
Ideje elárulnom, hogy miről mesélek
Hogy miért voltunk ott azon a szombat estén a biatorbágyi Kisgombos Könyvesbolt padlásán, azután a bolt előtti kis téren. És nem azért, hogy láncmesét írjak ebből az élményből, de előzetesen muszáj elmondanom, ki az a Samuel Allo, és hogyan ismerkedett meg Gombos Katával, a Kisgombos Könyvesbolt megálmodójával, aki néhány éve a Kisgombos Kiadót is létrehozta. Elsősorban azért, hogy megoszthassa másokkal is azokat a szerinte fontos könyveket, történeteket, hogy megismertesse velünk azokat a történetmondókat, melyekre így vagy úgy munkája során rátalált. Vagy azok találtak rá? Mindjárt kiderül.
Úgy húsz évvel ezelőtt egy napon Katát felhívta a férje, aki vidéki útjáról hazafelé tartva felvett a kocsijába egy férfit
A hátizsákos férfi egy hangszerrel a kezében stoppolt az út szélén. Ő volt Samuel Allo. Szép sorjában kiderült, hogy a fiatal breton tanár vándor mesemondó: gyalog és autóstoppal járja a világot, és ahol a sötétség éri, bekopogtat, szállást kér éjszakára. Cserébe elmesél egyet-kettőt a szülőföldjén és más tájakon összegyűjtött mesékből. Azután zenél a maga gyűjtötte madártollakkal megszólaltatott citeráján.
A történetmondás szerinte a másik emberrel való kapcsolódás fontos eszköze. Meghittséget teremt, az összetartozás máshogyan meg nem élhető módját hozza létre. Ezért van az, hogy Samuel Allo meséit másként nem tudjuk meghallgatni, csak ha találkozunk vele.
Nincs fönt a közösségi média oldalain, sem a YouTube-on. Samuel Allo nem híres, nem celeb, és nem is szeretne az lenni. Pedig minden lehetősége megvan rá, hiszen többször bejárta a földgolyót. Ő azonban hosszú évekkel ezelőtt útra kelve egyetlen célt tűzött maga elé:
„Utazásom alapgondolata az volt, hogy bárhol járok, megpróbálom megteremteni azt a körülményt és légkört, amelyben valakinek átadhatok egy breton mesét, elénekelhetek egy breton dalt, és megtaníthatok akár egy egyszerű breton néptáncot is. Útravalóként pedig ugyanezt kérem mindazoktól, akik utamat keresztezik. A tervem működött: kevés olyan nap volt, amikor ne tehettem volna láthatatlan tarisznyámba egy országra, népcsoportra, tájegységre jellemző mesét, népdalt, táncot, amit másoktól tanultam. Számtalan alkalmat találtam arra, hogy egy fedél alá, egy asztal köré, egy tűz mellé gyűjtsem azokat az embereket, akárcsak a régi időkben: beszélgetni, mesélni, énekelni, táncolni.”
De jól elkanyarodtam attól a majdnem két évtizedes találkozástól, amikor Gombos Kata és Samuel Allo barátok lettek. Nem csupán számukra volt fontos az a nap. Hiszen ennek a barátságnak köszönhetően Samuel végül hozzájárult, hogy írásban is megjelenjen a gyűjteményéből hét mese. Méghozzá magyar nyelven. A 2021 telén megjelent A két csillag című, Szimonidesz Hajnalka festményeivel illusztrált egyedülálló kötet már Gombos Kata megvalósult álma. A benne olvasható – felnőtteknek és gyerekeknek is szóló –, a világ megannyi tájáról származó történetek pedig sok-sok embernek szereztek már örömet, vagy nyújtottak vigaszt.
Amikor Samuel Allo január elején egy breton faluból újra útra kelt, hogy eljöjjön Magyarországra, már tudhatta, hogy itt olyan közönséggel fog találkozni, amilyennel eddig még nem. Pontosabban olvasókkal, akik már tudják, ki kopogtat be az ajtajukon.
A valóság van, hogy felülmúlja a várakozásainkat
Hogy egy találkozás olyanná válik, mint a bizonyosság.
Amikor néhány héttel később a vándor mesemondó elkezdte az első történetet a Kisgombos zsúfolásig teli padlásán, mind, akik ott kuporogtunk, kívül kerültünk az időn. A hétköznapok nyűgein, a sötétségen, a január barátságtalan szürkéin. Samuel szavai, Kata tolmácsolása, a pillanat, mikor a mesemondó egy sastollal megpengeti a citeráját, mikor egy ajtónyikorgást vagy a malomkerék monoton forgását megelégelő és útra kelő molnár két váratlanul megszólaló facipőjének vékony hangját utánozza – elcsendesítették a külső és belső zajokat.
Nem maradt más, csak a történet. És a közös figyelem, a repülés a történettel az időtlen térbe. Aztán a tánc, a vasrostélyokban lobogó lángok, a forralt bor melege, a lampionok és az egymásra ragyogó tekintetek fénye.
Molnár Krisztina Rita
Csörgei Andrea írása A két csillagról
Bajzáth Mária interjúja Samuel Allo vándor mesemondóval és Gombos Katával, a kötet kiadójával
Fotók: Kisgombos