A fenyőáldozat rituáléja
A karácsonyi fenyő örökzöld leveleivel évezredek óta szimbolizálja az örök életet – bár egyáltalán nem mindegy, hogy ezalatt mit értünk: a halál után beálló „tökéletes” létállapotot, vagy az élet soha meg nem szűnő folyását. „A karácsony sokkal-sokkal régebbi, mint a kereszténység” – írja Northrop Frye. „Még a kereszténységet megelőző Jul vagy Szaturnália is csak ennek az ünnepnek a késői fejleményei voltak, és a karácsony nem is olvadt bele tökéletesen a keresztény hitvilágba. A keresztény szellemiség képmutató kommercializációja miatti panaszaink is ezt bizonyítják, hiszen jól mutatják, milyen életerős lehet a karácsony anélkül is, hogy bármennyit is keresztényinek lehetne nevezni belőle” (Frye-t idézi Lee és O’Grady, 244).
Vajon a karácsonyi vásárlási láz az evilági élvezetek megbecsülésének modern kifejezése? Az élet ciklikus körforgásának a természeti megújulás mintájára való elképzelését hozza vissza?
A szekularizáció minden bizonnyal nagyban hozzájárult, hogy „a mai humanisták a karácsonyt valamiféle népünnepélynek tekintik, amely a létezés örömét, az összetartozás érzését és a demokratikus osztozás ideálját szimbolizálja” (Lamont, 302). Szó sincs azonban egy természetközpontú világkép visszatéréséről. A karácsony ünneplésének módja sokkal inkább a természet kizsákmányolását fenntartó hierarchikus oppozíciókra alapuló értékrendszer kifejeződése – ami, mint megpróbálom demonstrálni, nem egykönnyen függetleníthető a karácsony pozitív üzenetétől.
Miközben a karácsony egyik legfontosabb funkciójának a humanizmus vélt alapértékeinek, a szeretet és az egymásrautaltság fontosságára való emlékeztetést tartják vallásos és nem vallásos emberek egyaránt, a karácsony valós kulturális gyakorlatában a környezet még a szokásosnál is erősebben a fogyasztást kiszolgáló erőforrás szerepébe kerül. Ezt az eldobható ajándékokhoz szükséges nyersanyag- és energiapazarlás mellett a fenyők millióinak kivágása is látványosan példázza. Mindez a karácsonyi gyermekmesékben is tükröződik, amelyek ugyan az ünnep már említett spirituális és/vagy humanista jellemzőit igyekeznek reprezentálni, túlzásaik és didaktikus hangsúlyaik miatt azonban az így fenntartani kívánt értékek mögött megbújó világlátás antropocentrizmusa még a szokásosnál is láthatóbbá válik bennük. Ennek következtében, mint a következőkben megpróbálom megmutatni, ezek a történetek paradox módon éppen azt a jelenséget magyarázzák, amelytől elvileg elhatárolódnak, nevezetesen, hogy ez „az év azon alkalma, amikor a spirituális elképzelések és azok fogyasztási orgiába és szentimentális önelégültségbe forduló degenerációja közti ordító szakadék a legnyilvánvalóbb” (Goodbody, 399). Nem csoda, hogy az ökológiai válság árnyékában születő szándékoltan „környezettudatos” mesékben ugyanilyen látványosan és didaktikusan próbálják átalakítani ezt az örökséget. Pedig Andersennek majd’ kétszáz évvel ezelőtt ez úgy sikerült, hogy (látszólag) egy szóval sem támadta az ajándékozás vagy a „fenyőaratás” gyakorlatát.
A karácsonyfa akkor jött igazán divatba, amikor Viktória brit királynő és férje, Albert szász-coburg-gothai herceg karácsonyfájáról közzétettek egy képet egy népszerű magazinban. A férj nemzeti hovatartozása azért különösen fontos, mert a fenyőállítás mindaddig elsősorban német szokás volt. A legenda Luther Mártontól eredezteti ezt a mára globálisan kötelezővé vált rituálét, a protestantizmus atyja ugyanis hazafelé mendegélvén „az egyik fenyőn egyszer csak ragyogó csillagfényekre lett figyelmes; Luthert annyira magával ragadta a látvány, hogy mikor hazaért, mindenáron be akart számolni családjának a jelenségről, s jobb ötlete nem lévén, elővett egy fát és gyertyákat helyezett rá” (A karácsonyfa). A karácsony ily módon való ünneplését Magyarországon először Jókai Karácsoni története (1854) ábrázolja, amelynek főszereplője egy éhező és fázó kis árva, akit sehol sem fogadnak be, s aki az ünnepi nagymisére tévedve azt kívánja, hogy Isten vegye magához. A történet ennek a kívánságnak a valóra válásával végződik. Az ablakokban látható feldíszített fenyőfáknak a koldusgyerek sanyarú sorát ellenpontozni hivatott szemkápráztató látványon kívül nincs több szerepük a történetben. Nem úgy, mint Andersen A kis gyufaáruslány című meséjében, ahol a feltehetően Jókai koldusgyermekének is mintaként szolgáló kislány fagyhalála előtt „a meggyújtott gyufa fényénél gyönyörű szép karácsonyfát látott, még szebbet, ragyogóbbat, mint amit karácsony este a gazdag kereskedő szobájában, amikor belesett az üvegajtón”. A karácsonyfa mindkét említett esetben a másvilág felfoghatatlan fényességét helyezi belátható közelségbe. Mára viszont úgy tűnik, számos karácsonyi történetben maguk a fák vették át azt a szerepet, amit Jókainál és Andersennél még a kis árvák töltöttek be – akik amúgy világosan azoknak a „lelki szegényeknek” a jellegzetesen biedermeier ábrázolásai, akik szerencsétlenségük ellenére, pontosabban éppen ezért „boldogok, mert övék a mennyeknek országa”.
Az ideáltipikus koldusgyermek és a karácsonyfa analógiája csak addig nem szembeszökő, amíg végig nem gondoljuk a karácsonyi fenyőfás történetek – feltehetőleg gyakran Andersen A fenyőfa című meséje által ihletett – immár archetipikusnak nevezhető szerkezetét. Ezekben a történetekben a megszemélyesített fenyő érzései és vágyai állnak a középpontban, amelyek általában arra irányulnak, hogy karácsonyfa legyen, ami – Jókai kisgyermekének a mennyországba való jutásához hasonlóan – szintén egy „csoda” révén teljesül; méghozzá azért, mert az árvához hasonlóan a fácskának is tiszta volt a szíve.
Visszatérő és hangsúlyos toposz, mikor egy fenyő kiérdemli azt a sorsot, hogy az ünnepet képviselje. Számos efféle mesében nemcsak az tűnik magától értetődő ténynek, hogy a fák beszélnek és gondolkodnak, hanem az is, hogy a hideg téli erdőben díszekről, fényekről, meleg szobáról és csodálókról álmodoznak. Csak az a kérdés, ki lesz a kiválasztott, kinek adatik meg ez a beteljesülés, és miért.
A válasz az ünnep természetéből következik, és annak szokásos hangsúlyait ellenpontozza: a narratívák a fenyő karácsonyfává válását a fenyő erkölcsiségének és az általa képviselt felebaráti szeretetnek a jutalmaként ábrázolják. A B. Radó Lili által „egy régi angol meséből” fordított A három fenyőfa történetében például a bibliai példabeszédek szellemiségének megfelelően a történet rituális fordulópontját az adja, amikor – a történet szereplőinek várakozásával ellentétben – nem a legtömöttebb, legmagasabb, legszebb fenyőfát választják ki, hanem azt, amelyik a mese szerint menedéket adott egy kismadárnak, és ezért még a karácsonyfává válás oly csábító lehetőségéről is lemondana: „Te nem szeretnél eljönni? – kérdezte tőle a Télapó. – Dehogynem! Nagyon szeretnék – felelte a Harmadik Fácska. – De hát itt kell maradnom, hogy vigyázzak erre a beteg kismadárra. Éppen elaludt. – Kicsike fa – mondta a Télapó –, te vagy a legszebb fácska a világon! Téged viszlek magammal.”
Vagyis az a fa alkalmas karácsonyfának, amelyik önzetlen, alázatos és áldozatkész – azaz a keresztény emberideál megtestesítője. Aki önmegtagadó hitével hű marad a szíve által diktált parancsokhoz még akkor is, amikor attól tart, hogy ez megakadályozza a világban való érvényesülésben (azaz a karácsonyfává való „előléptetésben”). Ám természetesen éppen ez bizonyítja, hogy kiérdemelte a jutalmat, és beengedik a fenyők mennyországába: a karácsonyi nappaliba.
S ez nem egyszerű szófordulat
Az említett narratíva az ünnepet nem egyszerűen a fenyő evilági életének csúcspontjaként mutatja be, hanem az üdvözülés metaforájává avatja, mikor a fenyő sorsát párhuzamba állítja az ideális keresztény ember életútjával. Sőt, számos karácsonyfa-történet még ezt is túllicitálja, és a fenyő karácsonyfává válását egyenesen Krisztus történetével állítja párhuzamba. Néhol Krisztus története nemcsak felidéződik, de a történet szerves alkotórészévé válik. Az Aunt Hede által írt, s a Kindergarten Magazine-ban megjelent Hogyan lett a fenyőből karácsonyfa például egy szabályos műapokrif történet, mely a Luther karácsonyi élményéről szóló anekdotát a háromkirályok történetével kombinálja. Eszerint Krisztus születésekor három fa vetélkedett azon, hogy ki milyen ajándékot adjon a gyermeknek. A pálmafa a leveleit, az olajfa a bogyóit ajánlja fel, de a fenyőt csak csúfolták, mert szúr, és még a könnyei is ragacsosak. Egy angyal meghallotta ezt, és a csillagokat a fenyő ágai közé küldte, ami megörvendeztette az ébredező Megváltót. Ettől kezdve a szóban forgó angyal minden házban egy fenyőt „helyezett el”, amely csúcsdíszével a betlehemi csillagot idézi, a többi csillagot imitáló gyertyáival pedig általában is emlékezteti a gyerekeket, hogy Krisztus születésnapját ünneplik.
Ebben a szövegben a „szerény” fenyőfa jutalma nem más, mint az ünnepi jelképként való örökkévalóvá válás, így tehát bizonyos értelemben ez a történet is az örök élettel jutalmazott ideális keresztény magatartás példázataként értelmezhető. „A legkisebb karácsonyfa” (Amy Peterson, The Littlest Christmas Tree) című verse ennél jóval radikálisabb – amivel a mű talán nem pusztán az elődeit kívánja túllicitálni, de a fenyőállítás szokásának bizonyos elhallgatott részleteit is megpróbálja az allegória szerves részévé tenni. Ez a történet is a karácsonyi ünnep eredettörténete lenne, itt azonban a fenyők már nem pusztán a szolgálataikat, hanem kertelés nélkül az életüket ajánlják fel, „saját magunk, testünk a testért adjuk ajándékképp, ami a legnagyobb megtiszteltetés, az Ő emlékére”. Ez immár nemcsak Krisztus születésének emléke, hanem inkább a megváltó áldozatáról és az emberiségnek tett szolgálatáról való megemlékezés, vagy még annál is több. „Örömmel adom az életem egy boldogabb és szeretettelibb világért” – mondja a fenyő, amivel felajánlása voltaképp a mártírhalált foglalja magában, a faállítás pedig Krisztus kereszthalálának imitációjává válik, míg a fa körüli ünneplés ennek megfelelően a szó szoros értelmében a Megváltó imádását idézi fel.
Sokan felemelőnek gondolják, ha a karácsonyfát annak a keresztény szemléletnek a megtestesüléseként képzelhetik el, amelynek a kezdeteit ünnepeljük általa
Az olvasói fórumokon nem győzik méltányolni azoknak a történeteknek a pedagógiai jelentőségét, amelyek a madárkáról vagy nyuszikákról gondoskodó kis fenyő erkölcsi példamutatását helyezik a középpontba, amellyel a fa „kiérdemli”, hogy karácsonyfának válasszák – és kivágják. Azt a tényt, hogy a fenyő „mennybemenetele” nem egyszerűen a növény halálát feltételezi, hanem a megölését, a legtöbb karácsonyi történetben nem említik, vagy legalábbis nem lesz hangsúlyos. A fenyő maga általában nem halálként éli meg a kivágását, a narratíva pedig azt is megnehezíti, hogy az olvasó ekként értelmezze, hiszen a fa a kivágása után is érez és beszél. Ha a szöveg reflektál rá, hogy a fa életének véget kell érnie ahhoz, hogy karácsonyfa lehessen, azt többnyire azért teszi, hogy jelezze, mennyivel jobb az, ami ekkor kezdődik, s ily módon igazolja a tömeges fakivágás gyakorlatát. A fenyő biológiai létének, külsejének és körülményeinek értéktelenségét mindenesetre azért is érdemes hangsúlyozni, mert a pusztulása így máris nem látszik oly nagy árnak a karácsonyi tündöklésért cserébe, amely ezáltal még inkább a testi létezésen túlmutató, annál kimondhatatlanul értékesebb, megdicsőült létállapotot idézi.
A karácsony „sötét oldala”
A fenyőfa karácsonyfává válása ekként nemcsak annyiban illeszkedik az ünnephez, hogy érzékelteti a feltámadást, de abban is, hogy az ehhez szükséges vértanúhalált is újra és újra felidézi. Ám hogy a biológiai élet szövetét mennyire nehéz egy ilyen narratívába gyömöszölni, jól mutatja, hogy „továbbolvasva” a szöveg dekonstruálja magát. Ha a karácsonyfa Krisztus szimbólumává válik, akkor a karácsonyfát állító tömeg paradox módon nem a kereszthalál által megváltott emberiséggel kerül analógiába, sokkal inkább a keresztet felállító és Krisztust rászögező római katonákkal, no meg a megfeszítést egy újabb cirkuszként szemlélő csőcselékkel. Az ökológiai válság árnyékában az sem kevésbé aggályos, hogy a fenyő eredeti, téli környezetét ezek a történetek úgy mutatják be, mint „árnyékvilágot”, amelyből a fenyő szabadulni szeretne. Ez esetben ugyanis a fenyőnek tulajdonított vágyakban a nyugati keresztény kultúrának a test iránti megvetését hagyjuk jóvá, azt az életellenességet, amely anno nyilván a vallásra érzékeny tömegek sanyarú életkörülményeinek volt köszönhető, melyekhez képest a túlvilág igencsak kívánatosnak tűnt. Ennek lehetünk tanúi Jókai novellájában is, ahol a fázó, éhező és magányos koldusgyermek (már-már érthető módon) vágyja a halált. A fa halála azonban nem elkerülhetetlen, és senkit nem ment meg – még akkor sem, ha a történet szerint ez egyezik a fa „szándékával” – ami persze önmagában is paradoxon. Sőt, meggondolva a sűrű örökzöld lombozat által az állatoknak (a nyuszikáknak és a kismadaraknak) tett szolgálatokat, ami ugyan szentimentális, de többé-kevésbé valósághű koncepció, a fa mártíromsága nem megmenti, hanem éppenséggel veszélybe sodorja azt az ökológiai közösséget, ahová tartozik.
A fenyőfa karácsonyi „mennybemenetele” a mesében azért olyan érthető, mert hajlunk rá, hogy a fát megszemélyesítsük, és halálában szimbolikusan Krisztus vértanúhalálára emlékezzünk. Ugyanakkor épp emiatt hagyjuk, hogy az ünnepléshez milliószámra vágják ki a fiatal, életerős fákat. Vajon ebben a kettősségben egyszerűen a jóság iránti vágy és a nemtörődöm egoizmus kettőssége mutatkozik meg?
Az embernek az a „kettős” természete ütközik ki, amelyről Pico della Mirandola így elmélkedett: „(…) lelked végzéséből lesüllyedhetsz az alacsony, állati világba, és újjászülethetsz a felsőbb, az Isten világába”? Vagy esetleg a fenyőkhöz való viszonyunk paradoxona egészen másként kapcsolódik Mirandolához és az általa fémjelzett humanista tradícióhoz? Az utóbbi időben – legalábbis a társadalomtudományokban – a humanizmus nem olyan magától értetődően pozitív kifejezés, mint korábban volt. Első pillantásra bizonyára nem teljesen világos, hogy került az antik szerzők iránti jámbor érdeklődés és a filantróp emberbaráti ügyködés olyan rossz hírbe, hogy a meghaladását külön irányzatok tűzik célul maguk elé. A hatvanas évek óta mégis számos kultúrkritikus vélte úgy, hogy nemcsak az embernek, de a humanizmusnak is van egy, a dicséretestől el nem választható „sötét oldala”, ahogyan Ehrenfeld fogalmaz 1978-as A humanizmus arroganciája című művében (20), amelynek egészét annak a gondolatnak szentelte, hogy ez a jóindulatúnak tűnő áramlat milyen károkat okozott a természethez való viszonyunkban.
Miben áll ez a sötét oldal?
Mirandola az ember „kettős” természetét azért tartotta csodálatra méltónak, mert az ember ezáltal kiemelkedik a többi természeti létező sorából. Isten képmására teremtve megvan az a lehetőségünk, hogy a tiszta „szellem” magától értetődően magasabb rendűnek tartott szintjére emelkedhessünk. Így „az ész dialektikája segítségével szórjuk szét a tudatlanságnak mintegy a homályát” (218), s egyszersmind magunk mögé utasíthatjuk mindazokat az élőlényeket, amelyekkel az Isten mint „legfőbb építőmester” „az alsó világ szennyes, mocskos vidékét töltötte meg” (213), vagyis amelyek a létezők láncának neoplatonista elgondolása szerint nagyobb mértékben részesültek a „romlott” anyagi létezésből, mint az ember. Mindennek a fényében még hangsúlyosabbá váltak a keresztény vallás azon hagyományos hittételének az implikációi, miszerint az ember azért teremtetett, hogy uralkodjon a Föld vadjai felett. „Az értünk teremtett Természet használata, az uralom gondolata és az emberi felsőbbrendűség korán összefüggésbe került a történelem során” – írja Ehrenfeld (8). Carolyn Merchant szerint figyelemre méltó, hogy a bukott világot a keresztény ikonográfia vadonként, veszélyes erdőként képzeli el (ahogyan Dante is az Isteni színjátékban). Szemben a görög tradícióval, amely hajlott rá, hogy a természet jóindulatát hangsúlyozza, a zsidó hagyomány a természet vadságát olyan állapotként fogta fel, amelyet le kell győzni, és ellenőrzés alá kell vonni (Merchant, 131). Ennek az ellenőrzésnek a technikái a humanista mágusok és alkimisták tevékenysége nyomán kristályosodtak ki, és a tudományos forradalom során kaptak új filozófiai-ideológiai keretet (Merchant 111). Lynn White szerint sem véletlen, hogy éppen a keresztény nyugaton bontakozott ki az a technológiai fejlődés, amely mára a klímaválsághoz vezetett. Állítása szerint „mindennapi tevékenységünk például a folyamatos haladásba vetett olyan hallgatólagos hiten alapul, amely ismeretlen volt a görög-római antikvitás, mind pedig a Kelet számára. Ez mélyen a zsidó-keresztény teológiában gyökerezik, és attól függetlenül nem is értelmezhető vagy védhető” (White 172).
A humanistáknak a kultúrában egyre dominánsabb szemlélete szerint az ember kitüntetett szerepe a teremtésben az őt az Istenhez felemelő szellemi képességeknek köszönhető, s ezeket azután mind erőteljesebben olyan képességekként kezdték kezelni, melyek nem csupán megkülönböztetik az embert a többi természeti létezőtől, de azt is igazolják, hogy általuk a saját boldogulása és Istenhez egyre hasonlatosabbá válása érdekében kihasználja e létezőket.
Mint Rosi Braidotti írja, történeti értelemben a humanizmus egyfajta civilizációs mintává fejlődött, amely Európa önképeként az önreflexív ész univerzalizáló erejét kínálta, ugyanakkor „ezen az univerzalista pózon és bináris logikán belül a különbség csakis pejoratív töltettel rendelkezhet. A nyugati racionalista hagyományban a szubjektivitás a tudattal, az univerzális racionalitással és önszabályozó etikai viselkedéssel azonosítódik, míg a Másság ennek negatív és szekuláris ellentéteként határozódik meg. Ez a fajta megbélyegződés gyakorlatilag az alacsonyabb rendűként való besorolásnak feleltethető meg, ami esszencialista, sőt végzetes konnotációkkal bír azok számára, akik másokként definiálódnak. Ezek a szexualizált, rasszosított és naturalizált mások eldobható testük révén a nem egészen emberi emberek tömegei” (441–442).
Nyilvánvalóan az egyáltalán nem emberi létezők tömegei még negatívabb elbírálás alá kerülnek. A deista mechanisztikus világkép és a szekularizáció csak betetőzte az „ember” felemelkedésének azt a folyamatát, amely magától értetődő igazolást jelent az „anyagi” világ nem emberi létezőinek ehhez szükséges fel- és kihasználásához. Ahogyan a karácsonyi ünneplés során is pontosan ez a felsőbbrendűség-képzet és felemelkedéskoncepció az, amely a növénynek a rítusokhoz – és más emberi célokhoz – való tömeges materiális felhasználását igazolja. Bár a rítus során egy olyan isteni személyre emlékezünk, akinek meg kellett halnia, hogy mi élhessünk, nem találjuk aggályosnak, hogy a fenyőfákkal megismételjük ezt a történetet, hiszen a fenyőfa mégsem Krisztus, sőt még csak nem is ember. Így élete végül is „értéktelennek” minősül abban a rendszerben, ahol az emberi élet is csak azért értékes, mert van benne valami „isteni,” valami, ami túl van a materiális valóságon.
Ez az antropocentrikus elfogultság akkor is jól kivehető, ha a fenyőfa sorsát nem egyértelmű vallási allegóriaként prezentálják. Vajon pozitív üzenet-e, hogy a narratíva szerint az emberi szoba melege a fenyő számára kellemesebb, mint a téli hideg? A fa vágyainak netovábbja pedig az, hogy ágait csillogó gömbökkel és fodros szaloncukrokkal díszítsék fel? Bizonyosan problémátlan megszemélyesítés-e az, hogy a fenyőfára a történet olyan vágyakat vetít, amelyek ellenkeznek a fenyő természetes igényeivel (amelynek a téli nyugalmi időszak is a része), sőt, a növényt úgy állítják be, mintha a természet az ő számára is fenyegető közeg volna?
Ez történik például Tilly Gabriella A kis fenyő című történetében, ahol „[a] közeli jegenyefenyők meg oly magasan hordták orrukat, hogy észre sem vették a kis jövevényt. Ha testvérei lettek volna, sosem vágyódik más sors után, de hát teljesen egyedül állt a nagyvilágban. Körülötte fájó csend, zordon, sivár, néma téli táj.” Ebben a történetben (sok másikhoz hasonlóan) a fenyő legfőbb vágya akkor teljesülne, „ha az ünnepen az emberekkel együtt lehetnék, nem itt a hideg, néma árvaságban. Hogyha olyan ragyogó lennék, hogy felfigyelnek rám és úgy megszeretnek, hogy a lakásba bevisznek, feldíszítenek és örülnek nekem kicsik és nagyok.” Jól érzékelhető, hogy ebben a mesében a fenyő nem egyszerűen a keresztény értelemben vett „lelki szegényeket” képviseli, hanem a szerény külsejű vagy szerény javakkal bíró, a normától eltérő és külsőségek kultuszához nem illeszkedő megjelenésű, esetleg kiközösített emberek/gyerekek életérzését jeleníti meg, ahogyan számos más mai mese is. Ezért tüntetheti fel központi értékként az emberi szeretetet és a közösséget éppúgy, mint a „ragyogóvá válást” és a „díszes” külsőt, ami (éppen ezért) ezúttal nem válik egy láthatatlan szellemi megdicsőülés látható megjelenítésévé, hanem az marad, ami – a materiális szépség és ragyogás megnyilvánulása. A hangsúly a díszek által megjelenített „örök dicsőségről” észrevétlenül átkerül magukra a díszekre és a külsőségekre, azt sugallva, hogy a „fenyő” csakis akkor részesülhet szeretetben és figyelemben, ha ilyesmivel bír. A test „szennyes és mocskos” biológiai valóságát alulértékelő neoplatonista szellemiség helyét ezúttal a test adottságait hasonlóképp alulértékelő, valószerűtlen és hiperreális imázskultúra foglalja el.
Ez a probléma egyébként a többi fenyős történetben is ott lappang
Andersen A fenyőfája hatására mára szinte kötelező történetelemmé vált annak hangsúlyozása, hogy a „kiválasztott” fácska mennyire vágyik a karácsonyfává válásra, ami bizonyos mértékig mindig azzal fenyeget, hogy a(z elfojtott) világi hiúság megnyilvánulásaként értelmezhető, s ekként ellentmond a fenyő eleddig oly nagyon hangsúlyozott keresztényi erényeinek. A korábban említett A három fenyőfa ezt a fenyegetést azáltal semlegesíti, hogy bemutatja: a főszereplő növény ellenáll a „bűnös” vágynak, hogy megfeleljen a szíve által diktált erkölcsi kötelességeknek. Ennek ellenére a fenyő díszek iránti sóvárgásában annak a fogyasztói rétegnek az értékrendje manifesztálódik, amely a XIX. század közepén azért kezdett el karácsonyfákat állítani, mert a gazdagok és hatalmasok is ezt tették. A karácsonyi filmekben visszatérő és a komikum segítségével semlegesített motívum, hogy a családfő minél nagyobb fenyőfát akar minél több égővel, ami nemcsak az ünnep fényét növeli, hanem önnön társadalmi fontosságát is felnagyítja. Éppen úgy, ahogy a nagyobb lakás, a nagyobb autó és a minden évben egyre drágább ajándékok. Még ha minden retorikai eszköz arra irányul is, hogy a mesében a fenyő „ragyogás” iránti vágyában az embernek az árnyékvilággal szembeállított túlvilági fények iránti sóvárgásának metaforáját lássuk, nem fenyeget-e az a veszély, hogy a fenyő alatt ugyan embert, a ragyogás alatt viszont egyszerűen ragyogást ért az olvasó?
Andersen fenyőfája és „nemnövekedés”
Hogy nem maga a megszemélyesítés, a fa emberi tulajdonsággal való felruházása a gond, azt éppen ezeknek a történeteknek az ihletője, Andersen már említett A fenyőfa című meséje illusztrálja kiválóan, ahol a fa beszél, gondolkodik, érez és tervez, a történet mégsem esik az „embersovinizmus” csapdájába. A fenyő ebben a történetben is karácsonyfa szeretne lenni – ám ezúttal nincs tisztában vele, hogy ez mit jelent. Kezdettől fogva csak többre vágyik, mint az, ami megadatott neki. Először úgy gondolja: „Ó, nőni, nőni, nagyra nőni és hatalmasra, mégiscsak ez ér legtöbbet ezen a világon”, amikor azonban ez bekövetkezik, már azon izgul, vajon ő lesz-e a következő, akit kivágnak, hogy végre hajóárbócot csináljanak belőle, és olyan tájakra is eljuthasson, ami egy helyhez kötött növénynek amúgy lehetetlen volna. Amikor végre elviszik karácsonyfának, a felhajtás ugyan nagyon kedvére van, ám máris azt várja, mi lesz a következő, még izgalmasabb fordulat az életében: „Vajon mi következik aztán? Biztosan még jobb lesz, még szebb, különben minek díszítenének föl olyan gazdagon? Utána még nagyszerűbb, még pompásabb dolgok várnak rám. De mik azok? Ó, hogy mennék már, hogy vágyom el innét!” Mindez addig tart, amíg le nem szedik a díszeit, be nem zsuppolják a padlásra, és rá nem ébred, hogy életútja innen már nem fölfelé, hanem lefelé ível.
Ahogy a korábban említett karácsonyi történetek, ez a mese is olvasható úgy, mint ami a fenyő történetét az emberi élet allegóriájává teszi – amelynek a végén a halál vár. Ám a halál itt nem vezet át a fenyőmennyországba, s a rövid karácsonyi tündöklés hamis célnak mutatkozik, amelyre kár volt áhítozni, és ami miatt ostobaság volt minden egyebet háttérbe szorítani. A fenyő élete ebben a történetben a szenteste után is tovább folyik, hogy a fa hosszú szenvedés és magány után tavasszal, a természeti világ hangsúlyos megújulásakor, tehát mintegy „természetellenes” módon pusztuljon el. Ami nemcsak azt nem teszi lehetővé, hogy a karácsonyestét a fenyő evilági életének csúcspontjaként lássuk, de ezzel együtt azt sem, hogy ezt a karácsonyestét a túlvilági élet felvillanásaként fogjuk fel, és a fenyő által képviselt biológiai létezést ennek előszobájaként értelmezzük. A történet végén ugyan a fenyő elszálló sóhajai a pattogó szikrákban a lélek elszállását asszociálják, arra azonban semmi sem utal, hogy ez a lélek valami „jobb helyre” kerülne. Inkább tűnik úgy, hogy a történet az anyagmegmaradás elvét követi, és a fa hőként, hamuként és füstként az ökoszféra anyag- és energia-körforgásában folytatja az életét – anélkül, hogy bármi „önazonos” maradna benne.
A fenyő ebben a történetben nem a keresztény emberideált képviseli, de nem is a meg nem értett egyén metaforáját kínálja, amellyel az olvasó könnyen azonosulhat, hanem egyként görbe tükröt kínál a túlvilágnak élő, illetve a modernitás értékeit magától értetődőnek tekintő olvasónak:
„Jó helye volt: nap is érte, levegő is simogatta, idősebb társai, lucfenyők meg jegenyefenyők zúgtak körülötte. De a kisfenyőnek minden vágya az volt, hogy magasabbra nőjön; a meleg napot, az üdítő levegőt sem élvezte […] És nem örült a napfénynek, sem a madárkáknak, még a szép kis piros felhőknek sem, amelyek napkeltekor, napnyugtakor elvitorláztak fölötte.”
A „nyughatatlan” fenyőfa örök elégedetlensége Schopenhauer filozófiáját tükrözi, ugyanakkor az az elképzelése, miszerint „Ó, nőni, nőni, nagyra nőni és hatalmasra, mégiscsak ez ér legtöbbet ezen a világon” talán nemcsak az „örök” (emberi) természetet jellemzi, hanem annak „az új istenségnek a hatását is érzékelteti, amelyet a nyugati civilizáció a XIX. században még habozva, a XX. században viszont egyre nagyobb meggyőződéssel és szenvedéllyel imádott, s aminek haladás a neve” (Greer, 34). William Leach szerint a XIX. század második felére a nyugati világ a boldogsághoz vezető utat egyre inkább a felhalmozásban, a fogyasztásban és az újdonság keresésében látta (Leach, 3). És kétségtelenül éppen ez az Andersen korában megszilárduló, a kapitalista gazdaságra jellemző haladás és növekedésképzet teszi a karácsony lényegévé az olyan ajándékok tömegét, amelyek legyártásához feleslegesen használnak fel óriási mennyiségű nem megújuló forrásból származó energiát és nyersanyagot, s amelyek (a nagyvállalatok profitja mellett) csak a Föld amúgy is tetemes szemétmennyiségét fogják növelni – a kidobott fenyőfákkal együtt. „A karácsony története évről évre annak a története – írja Jonathon Porritt –, hogy az emberek mennyi fogyasztást tudnak beszuszakolni az ünnepi időszakba, és ennek milyen hatása van a nemzeti gazdaságra” (Porritt, 328).
Azt a bölcsességet, miszerint „a pénz nem boldogít”, leginkább karácsonykor szoktuk mondogatni, az ilyenkor szokásos költekezést meggondolva azonban nemigen vesszük komolyan
Pedig a szólást igazolja az Easterlin-paradoxon: az a törvényszerűség, miszerint a fejlett országokban a vagyon növekedése nem egyenesen arányos a boldogság növekedésével.[1] Magyar nyelven gyakran „boldogulás”-nak fordítjuk az angol „prosper” kifejezést, mintegy jóváhagyva, hogy a boldogság és a jövedelem szinonim fogalmak; Amartya Sen ezzel szemben a növénybiológiából kölcsönzött „virágzás” („flourishing”) magyarul némiképp szentimentálisnak tűnő fogalmát használja arra az állapotra, amikor az egyénnek minden lehetősége megadatik – az élet korlátai közötti és törvényei szerinti – kibontakozásra (Sen, 24). A természetellenes örök növekedésre alapuló gazdasági elgondolások problémás voltára a nem növekedés ökológiai gazdaságtani irányzata igyekszik rávilágítani, amelynek célkitűzése Serge Latouche után „a gazdaság szándékos határok közé szorítása vagy lekicsinyítése a célból, hogy megfeleljen a biofizikai határoknak” (van den Bergh, 910).
Valóban, a boldogság eredendő lehetetlenségének axiómáját a mese nem minden szereplője osztja – és talán nekik van igazuk. Nem csupán egyes istenséghez hasonlóan megjelenített természeti erők próbálják arra inteni a fenyőt, hogy méltányolja inkább a természetes környezete nyújtotta jókat, de erre még néhány parasztgyerek is példát ad, „akik ott jártak-keltek, fecsegtek körülötte, amikor szamócáért, málnáért mentek az erdőre. Sokszor egész köcsöggel szedtek, máskor szalmaszálra fűzték fel a szamócaszemeket, aztán leültek pihenni a kisfenyő tövébe, és azt mondták: Milyen szép ez a kicsi fa!”
Csak a halál árnyékában jut eszébe, hogy igaza lehet azoknak, akik szerint az élete, amelyet olyannyira nem méltányolt, valójában nagyszerű volt: „Csakugyan, egészen szép idők voltak azok!”
Szemben az előbbiekben említett karácsonyi fenyőtörténettel, Andersen meséje a való világgal való megelégedésre biztat – az élet értelmét nem a túlvilágban, de nem is a fogyasztói hedonizmusban, a felfokozott figyelemben, a különleges helyzetek vagy az egzotikum keresésében mutatja fel, hanem a mindennapi környezet nyújtotta egyszerű örömökben. Ha a fenyő nem csak utólag értékelte volna mindezt, az élete boldogabb lett volna, ha hosszabb nem is (tekintve, hogy ez már a favágókon állt). Ha viszont a fenyő példájából okulva mindannyian így gondolkodnánk, talán még a fenyő élete is tovább tartott volna. Ha Andersen karácsonyfájának sorsából tanulva legalább az olvasó megfogadná a napsugár tanácsát: „Örülj az üde ifjúságnak itt az isten szabad ege alatt!”, akkor a jövendő fenyőké mellett a bolygó sorsa is másképp alakulhatna. Legalábbis Linda Lear szerint, aki a következő szavakkal vezette fel Rachel Carson Néma tavasz című ökológiai alapművét: „minél jobban odafigyelünk a minket körülvevő Világmindenség csodáira és valóságára, annál kisebb lesz annak a veszélye, hogy megsemmisítjük önmagunkat. Az ámulat és az alázat egészséges és üdvös érzések, s nem tűrik meg maguk mellett a rombolásvágyat” (15).
Az újabb fenyőmesék gyakran igyekeznek ebben a szellemben újragondolni a hagyományos kliséket
A Kiss Judit Ágnes által írt Mese a fenyőfáról, aki várta a karácsonyt című történetben a címszereplő leghőbb vágyát már a cím elárulja, és az is gyorsan kiderül, hogy A kis fenyőhöz hasonlóan ezúttal is a másságot képviseli, hiszen egyedül áll fenyőként a bükkök közt. Ez a szöveg mindazonáltal kifejezetten kritikusan áll az evilági tündöklés önmagáért való értékként való szemléléséhez. („Én lennék az ünnep fénypontja! – Te akarsz a középpontban lenni? – háborodtak fel a körülötte álló bükkfák”). A felháborodás ugyanakkor nem a „világi hiúság” elutasítását jelzi a túlvilági dicsőség javára: a karácsonyfává válás és az üdvösség összekapcsolása ezúttal teljesen elmarad. Ez azonban nem jelenti az ünnepség elmaradását is. A madarak (amelyek egyikének ezúttal is a fenyő ad otthont) maguk rendezik meg a karácsonyt a kis fenyő számára az erdőben, s így az ünnep kimondatlanul is visszakerül eredeti panteisztikus-animisztikus kontextusába. A csúcsdíszként szolgáló csillag, amely a Lutherhez köthető legendában és azóta is a háromkirályokat a kis Jézushoz vezető betlehemi csillagra utal, ezúttal magának a fenyőnek (illetve az őt kedvelő „ökológiai közösségnek”) a kedvéért ereszkedik le az ágak közé. A karácsonyi jótékonyság és önzetlenség „humanista” dicsérete így megmarad – azzal a különbséggel, hogy immár inkább az ökoszisztémák egészséges működése számára alapvető kölcsönös egymásrautaltság elismeréseként jelenik meg – humán szereplő nélkül.
Mi volna az etikus megoldás a karácsonyfa-állítással kapcsolatban?[2] A cserepes, visszaültethető fenyő megnyugtatja a lelkiismeretünket, és az utóbbi időben számos olyan karácsonyi mese született és forog közkézen az interneten, amely erre a mozzanatra helyezi a hangsúlyt. Ezekben a szövegekben a természet már nem a fenyő szenvedésének a színtere. Mikola Klára meséjében például a címadó „kis fenyő boldogan éldegélt az erdőben, a nagyobb testvérei társaságában. Kedvét lelte az őzek és a mókusok játékában, csodálattal hallgatta a rigók énekét. Barátja volt a szél, aki lágyan cirógatta ágait.” Szepesi Zsuzsanna történetében a fenyő nem az erdőben, hanem a kertben csírázik ki, és nő fel, a pozitív természetszemléletről pedig sokat elárul már az is, hogy „olyan formás, üde volt, hogy meghagyták, növekedjék kedvére”. E történetek leghangsúlyosabb része nem a fenyőnek a természetes környezetéből való elvágyódása, amelyet csúcspontként a karácsonyi tündöklés követ, hanem az az ezúttal traumatikusként ábrázolt pont, amikor a növényt karácsonyfának választják.
A Németi-Vas Katalin által írt A kisfenyő karácsonyában a karácsony a szeretet ünnepe helyett már-már a mészárlás ünnepének tűnik, hiszen „megjelentek az Erdőben az emberek. Fejszékkel és különböző szerszámokkal méregették a fákat. A fenyők rettegtek, főleg a kivágástól.” Szerencsére azonban „az emberek nagyon keveset vágtak ki közülük legtöbbjüket gyökerestől emelték ki”, ami végül is megóvja a karácsony szellemiségét. Mikola Kláránál az idősebb fák így okítják tapasztalatlan kisebb társukat (és egyszersmind a gyerekolvasókat):
„Karácsonyfának lenni? Tudod, mit jelent ez? Emberek jönnek fejszével, kivágnak, bevisznek a lakásukba, mindenféle giccseket akasztgatnak rád, esznek-isznak, dorbézolnak, amíg te haldokolsz, azután pedig kihajítanak a szemétbe.”
A karácsonyfáért induló apuka azonban az erdőbe érve „nem fejszét, hanem ásót vett elő. – Jó nagy földlabdával kell kiemelni, hogy életben maradjon! — mondta, és munkához is látott.” Harald Scheel és Sibylle Jung meséjének újszerű eleme nem csak az, hogy a keresztény angyalokat pogány tündérekkel és manókkal helyettesíti. A fenyőáldozat erényének dicsérete helyett itt egyenesen a fenyőgyilkosság szándékáért való vezeklés válik az ünnep középpontjává: az erdőbe karácsonyfáért érkező nagyapótól a tündérek elveszik a fejszét, majd unokáival (és feltehetően az olvasókkal) együtt felszólítják: „Fogjátok ezt a kis fenyőfát, és ültessétek el a kertetekbe! Ez emlékeztessen benneteket ránk mindenkor! Tudjátok meg, hogy nem szabad bántani az ártatlan fákat.”
A fenyőfaállításról folytatott ökológiai diszkurzusban a cserepes fenyő mellett az is gyakran felmerül, hogy nem lehetne-e a fenyőket ott díszíteni, ahol vannak – mint a májusfákat. Ez egyszerre szimbolizálhatná a természet azon ciklikus örökkévalóságát, amit az élő fa eredetileg képvisel, ahogyan az Kiss Judit Ágnes meséjében történik, és azt a spirituális öröklétet, amit a keresztények szemében megtestesít. Pontosan ez történik Szepesi Zsuzsanna már idézett karácsonyi ökomeséjében, ahol a kertben növekedő fácskára akadó szalag látványa ébreszti rá az anyukát, hogy az ünnepi hangulat kialakításához az élő fa talán jobban megfelel, mint ha e célból halálra ítélnének egyet. Akárhogy is: a fenyőfa áldozatának vallási szimbolikája csak akkor indokolhatja az ehhez szükséges tömeges fenyőirtást, ha a fát mint biológiai létezőt nekünk alárendelt, a mi céljainkra „teremtett” és emberi szeszélyeinket szolgáló matériát szemléljük. Ha a keresztény humanizmust nem így értjük, akkor érdemes volna ezt a fenyőállítás kulturális gyakorlatában is bizonyítani.
Hódosy Annamária
Felhasznált szakirodalom
A karácsonyfa története, Múlt-kor. Történelmi Magazin, 2013. december 24.
Andersen, Hans Christian: A fenyőfa, ford. Rab Zsuzsa, in Andersen mesék és történetek, Budapest, Magvető, 2001, 220–230.
Andersen, Hans Christian: A kis gyufaáruslány, ford. Rab Zsuzsa, in Andersen mesék és történetek, Budapest, Magvető, 2001, 292–295.
- Radó Lili (ford. régi angol mese nyomán): A három fenyőfa.
Braidotti, Rosi: A poszthumántudományok felé, ford. Lovász Ádám, Helikon, 2018/4. szám, 435–451.
Lear, Linda: Előszó, in Carson, Rachel. Néma tavasz, ford. Makovecz Benjamin, Páty, Katalizátor Könyvkiadó, 1994.
Ehrenfeld, David: The Arrogance of Humanism, Oxford, Oxford University Press, 1978.
Garofoli, Joe. „Real or Fake? Choosing a Christmas Tree can be ethical quagmire for environmentalists.” SF Gate, 2005. 12. 15.
Goodbody, Axel: From Egocentrism to Ecocentrism: Nature and Morality in German Writing in the 1980s, in Gersdorf, Catrin – Mayer, Sylvia: Nature in Literary and Cultural Studies. Transatlantic Conversations on Ecocriticism, New York, Rodopi, 2006, 393–417.
Greer, John Michael: After Progress. Reason and Religion at the End of the Industrial Age, Gabriola Island, New Society Publishers, 2015.
Hede, Aunt: How the fir tree became the Christmas tree, Kindergarten Magazine, 1903. december.
Jackson, Tim: Prosperity without Growth. Economics for a Finite Planet, London, Earthscan, 2009.
Jókai Mór: Karácsoni történet. A koldusgyermek, Elbeszélések (1853–1854), Budapest, Akadémiai Kiadó, 1990, 485–487.
Karácsonyfawebshop: Érdekességek a karácsonyfáról.
Kiss Judit Ágnes: Mese a fenyőfáról, aki várta a karácsonyt.
Lamont, Corliss: The Philosophy of Humanism, Amherst, Humanist Press, 1997.
Latouche, Serge: A nemnövekedés diszkrét bája, ford. Balogh-Sárközy Zsuzsanna, Szombathely, Savaria University Press, 2011.
Leach , William: Land of Desire: Merchants, Power, and the Rise of a New American Culture, New York, Vintage Books, 1993.
Lee, Alvin A. – O’Grady, Jean: Northrop Frye on Religion Excluding The Great Code and Words with Power, Toronto, University of Toronto Press, 2000.
Merchant, Carolyn: The Death of Nature. Women, Ecology and the Scientific Revolution, San Francisco, Harper & Row, 1983.
Mikola Klára: A kis fenyő karácsonya, Lélegzet, X. évfolyam, 2000/12. szám, december.
Németi-Vas Katalin: A kisfenyő karácsonya.
Peterson, Amy: The Littlest Christmas Tree, 2009.
Pico della Mirandola, Giovanni: Az ember méltóságáról, ford. Kardos Tiborné, in Vajda Mihály (szerk.): Reneszánsz etikai antológia, Budapest, Gondolat, 1984, 212–245.
Porritt, Jonathon: Capitalism as if the World Matters, New York – London, Routledge, 2007.
Scheel, Harald – Jung, Sibyle: A legszebb karácsonyfa.
Sen, Amartya: Development as Freedom. New York, Random House, 1999.
Szepesi Zsuzsanna: A fenyő ünnepi ruhája. Ökomese 8. Recity: Kulcs az Élhető Város Felé, 2016. 06. 15.
Tilly Gabriella: A kis fenyő.
Van den Bergh Jeroen C. J. M. – Kallis, Giorgos: Growth, A-Growth or Degrowth to Stay within Planetary Boundaries?, Journal of Economic Issues, XLV. évfolyam, 2012/4. szám.
White, Lynn Jr: Ökológiai válságunk történeti gyökerei, ford. Kiséry András, in Lányi András – Jávor Benedek (szerk.): Környezeti etika. Szöveggyűjtemény, Budapest, L’Harmattan, 2005, 167–177.
Lábjegyzetek
[1] Az egy főre jutó jövedelem reálértéke az USA-ban 1950 óta szinte megháromszorozódott, de a magukat igen boldognak érzők hányada alig nőtt a ’70-es évek óta. Japánban jó néhány évtizede alig van változás az élettel való elégedettség mértékében. Dánia, Svédország, Írország és Új Zéland az élettel való elégedettség skáláján magasabb szinten van, mint az USA, pedig ott jelentősen alacsonyabb jövedelem jut egy főre. [...] A gyermekhalandóságot tekintve Kubában 1000 élő születésre 6 halott gyermek jut, ami nem alacsonyabb, mint az USA-ban, pedig a kubaiak egy főre jutó átlagos jövedelme csak az amerikaiak jövedelmének 15%-át teszi ki (Jackson, 40–41).
[2] A műanyag fenyőfa első pillantásra jó ötletnek tűnik, bár a tény, hogy sérti az ízlésünket, valahol (talán az ökológiai tudattalanunk mélyén) azt jelzi, hogy természetellenessége veszélyes és káros. És valóban: ezek a polivinyl-kloridból készült műremekek mérgezőek, olajszármazékból készülnek és az olcsó kínai munkaerő kizsákmányolásának köszönhetően alacsony árúak – azaz másképpen ugyan, de legalább annyi kárt okoznak az életfenntartó rendszerekben, mint az organikuskarácsonyfa-ipar. Mely utóbbi támogatói – akik nem titkoltan a fatermesztők és a fakitermelésből élők közül kerülnek ki – azt is hozzáteszik, hogy például egy focipályányi karácsonyfának nevelt fenyő 28 embernek elég oxigént termel, és ha betöltötte a hivatását, komposztként járulhat hozzá a természeti környezet egészségéhez (Vö. Garofoli, 2005). Vajon ez lehetne a fenyőáldozat ökológiailag legitimációja? Nem valószínű, hiszen az efféle fenyőfarmok monokultúrás rendszerben működnek, és a fák nevelése során olyan mennyiségű növényvédőszert használnak fel a növények (sz)épségének biztosításához, hogy a végtermék végül alig természetesebb, mint a kínai műanyag, és a környezete sem erdőszerű, sokkal inkább ipari mezőgazdasági terület, vagyis a mesékben oly kedvelt nyuszikákból, mókuskákból és egyéb élőlényekből álló társulás fenntartására sem alkalmas. Sajnos ez többé-kevésbé áll a cserében nevelt, karácsonyra kikölcsönözhető fákból álló kultúrákra is, ahol még az is probléma, hogy az átültetés sokkja és a meleg szobában eltöltött időszak nagymértékben csökkenti a fa túlélésének a lehetőségét. Ha nem volna igény karácsonyfákra, és emiatt fenyőfarmokra, akkor ezeken a területeken „valódi”, biodiverz és vegyszermentes erdők nőhetnének – ami nem kis terület, ha belegondolunk, hogy a világon évente 60 millió fenyőt áldozunk fel az ünnepnek (Vö. Karácsonyfawebshop, 2020).