„Én pedig csak olyan bice-bóca vagyok”[1]
A fenti idézet ismerősen csenghet a magyar gyerekeknek és felnőtteknek. Pálistók Peti, Móra Ferenc 1918-ban megjelent Kincskereső Kisködmön című önéletrajzi ihletésű regényének szereplője a klasszikus magyar ifjúsági irodalom olyan figurája, aki mind a mai napig a kulturális köztudat része, habár a legtöbben (a Peti által is használt) gúnyneve alapján emlékeznek csak rá: „a kis bice-bóca”.
Ez a megnevezés mintázza a David Bolt által definiált „sérült nominális identitást” („spoiled nominal identity”), amelyben a személyes fogyatékosság „nyíltan kulcsfontosságú jellemvonásként jelenik meg”[2] a személy azonosságtudatában, felülírva más, meghatározó személyiségjegyeket. Peti, a mankóval közlekedő szegény fiú fizikálisan és mentálisan is képtelen elhagyni a ráírt fogyatékosszerepet: csakúgy, mint Charles Dickens Pici Timje,[3] Peti szánni-, és szeretnivaló rokkant marad.
A térbeli mozgáskorlátozottság ellenére Peti és Tim azok, akik textuálisan előrébb mozdítják a köréjük íródott történetet
Empátiát váltanak ki környezetükből, és sanyarú sorsukkal arra ösztönzik ép testű, egészséges társaikat, hogy éljenek humánus, körültekintő és elégedett életet. Hasonló helyzetben tűnik fel Pollyanna Whittier, Eleanor H. Porter amerikai írónő Az élet játéka (1913) című regényének főszereplője, aki egy tragikus baleset után lebénul, ám ez „az átmeneti fogyatékosság nem magát Pollyannát fegyelmezi (ő már így is jó), hanem a nagynénjét, barátait és szomszédjait”.[4]
Ez a katalizátorszerep mindazonáltal közel sem fedi le a fikcionális gyermeki fogyatékosságról való olvasás lehetőségeit.
Egy szintén amerikai származású írónő, Susan Coolidge (igazi nevén Sarah Chauncey Woolsey) 1872-es What Katy Did (Amit Katy tett) című művében például a főhős, Katy Carr áll a „Fájdalom Iskolájának” katedráján: vadóc, aktív kislányból érett, higgadt nővé kell válnia, ehhez pedig „elengedhetetlen” a test időleges lebénulása és a gyógyulással járó önreflexió. Katy esetében talán nyilvánvalóbb a fogyatékosság didaktikus használata, melynek során „a [korabeli] fiatal olvasók leckéket kapnak arról, hogyan lehet legyőzni az önzést vagy a túl erős akaratot, és hogyan kell megfelelni a hagyományos szerepeknek és a nemi elvárásoknak”.[5]
E példákból látható, hogy a beteg / fogyatékkal élő gyermeki test gyakran metaforikus másodjelentést kap a gyerekeknek szóló klasszikus irodalomban
Bár a gyerekirodalmi műfaj gyökerei egészen a XVIII. századig nyúlnak vissza, ezek a fogyatékosságregények a XIX. század egy sajátos zsánerének termékei és követői. Kylee-Anne Hingston ezt a hibrid stílust egy század közepén megjelenő „modern brit irodalmi mesei műfajként” nevezi meg, amely „a kortárs elbeszélési formákat, például a Bildungsromant (a fejlődésregényt) a mesei szerkezettel egyesítette, és a modern aggályokat tündérkeresztanyákkal és varázslatos kastélyokkal vegyítette”.[6] Mivel a fogyatékosság a viktoriánus másságdiskurzus szerves alkotóelemét képezte, „a fogyatékos test és identitás változó értelmezésének egyeztetése”[7] természetesen sűrűn helyet kapott a fiataloknak szóló, fiatalokról írt művekben.
A kor előrehaladtával ugyanakkor megfigyelhető egyfajta meseiségtől való elhatárolódás, a regények helyszíne a családi környezetbe helyeződik (lásd Pollyanna vagy Katy esetét), a varázslatos mesebeli szereplőket és elemeket élethű hétköznapi alakok és tárgyak váltják fel. Míg Dinah Maria Mulock Craik The Little Lame Prince and his Travelling Cloak (A kis béna herceg és az utazóköpenye) című 1875-ös angol műmeséjében Dolor herceg a „Reménytelenség tornyába” zárva éli életét, addig Louisa May Alcott 1880-ban kiadott Jack and Jill (Jack és Jill) című amerikai regényének névadó, gerincsérült karakterei már egy New England-i falu barátságos miliőjében lelnek gyógyírre. Ez a realista elkülönülés azonban többnyire csak a felszínt érinti; a tündérkeresztanyából nagynéni vagy édesanya lesz, aki erkölcsi támaszt nyújt a betegnek,[8] a varázslatos kastélyból pedig kidíszített, hívogató betegszoba.
Az angol-amerikai Frances Hodgson Burnett Titkos kertje (1911) és a svájci Johanna Spyri Heidije (1881) tudatosan vegyíti a mesét a realitással, a valószínűtlent a valóságba integrálva. A titkos kert és a Heidi nem csupán a klasszikus gyerekirodalom kiemelkedő darabjai, de mind a mai napig hazánkban is népszerű olvasmányok (A titkos kertet legutóbb 2021-ben, a Heidit 2015-ben adták ki magyar nyelven.)
Tanulmányomban ezt a két regényt elemzem a műben szereplő fogyatékos gyerekszereplőkön keresztül. Colin Craven (A titkos kert) és a Klára Sesemann (Heidi) a fogyatékosság ábrázolásában számos hasonlóságot mutat, és úgy vélem, több szempontból is kiegészítik egymást. Testi másságuk miatt liminális karakterekként, élet és halál, a mesei világ és a valóság keresztmetszetében léteznek. E két szereplő által azt vizsgálom, milyen értelmezési lehetőségeket kínálnak fel a szövegek Colin és Klára fogyatékosságidentitásának szempontjából, miként értelmezhető a beteg gyermeki test a mesei hagyomány, a viktoriánus fogyatékosság-, és genderelméletek (társadalmi nemek tudományának) olvasatában, és hogyan tagozódik be Colin és Klára a normatív társadalomba a gyógyulás által.
A titkos kert: „bezárták, hagyták meghalni az egész kertet”
A titkos kert a tízéves Mary Lennox története, aki szülei halála után Indiából az angliai Misselthwaite kúriába költözik a világtól elzárkózó, mogorva nagybátyjához, Archibald Cravenhez. A yorkshire-i lápon fekvő birtok megannyi meglepetést tartogat a kislány számára; Mary egy eldugott, lezárt kertet fedez fel, amelyet a személyzet és Mr. Craven tudta nélkül ápolni kezd. A kúria falai között is számos titok bújik meg, például a falikárpitokkal eltakart betegszoba,[9] ahol Colin, Mr. Craven mozgásképtelen, Maryvel egykorú, beteg kisfia várja a halált az ágyában fekve. „Te kísértet vagy?”[10] – kérdezi Mary unokatestvérétől az első találkozásuk alkalmával, ami szimbolikusan erősíti az élet-halál között lebegő kisfiú határhelyzetét. Az olvasó számára hamar nyilvánvalóvá válik azonban, hogy Colin diagnózisa sokkal inkább képzeletszülte hipochondria, mintsem tényleges kórság, a kisfiú ugyanis púposnak hiszi magát, és minden problémája ebből fakad: „Colin is annyira fél ettől, hogy nem akar felülni. […] Azt mondja, mindig arra gondol, hogy ha érezné, a hátán púp nő, megőrülne, és addig ordítana, amíg meghal.”[11] Viselkedésének oka az apai jelenlét teljes hiánya, ugyanis az autoritást biztosító személy távollétében a társadalmi hierarchia csúcsára annak fia kerül. Colin testi erő híján is már-már zsarnokian gyakorolja a kúria személyzete feletti befolyását: „mindent megkapott, amit kért, és sohasem kellett olyat csinálnia, amihez nem volt kedve”.[12] Mindazonáltal ez az önkényesség saját egészségügyi állapotára is negatívan hat: „egy ilyen rohamában egyszer még megpattan benne egy ér. Ezt a fiút megőrjíti a hisztériája és az önimádata.”[13] A Burnett által említett „önimádat” akár olvasható Colin hübriszeként is, amely elválaszthatatlan a fiú testi épségétől. A regény végén Colin egyaránt „kigyógyul” betegségéből és rossz természetéből. Ezt az olvasatot követve Colin maga felelős saját egészségének alakításáért, de elrontásáért is.
Burnett azonban más alakot jelöl meg a probléma forrásaként: Colin apját. Ahogy pár sorral fentebb is utaltam erre, Mr. Craven a regény cselekményében nem aktív, színre lépő karakterként, inkább életeket és jólétet alakító káros, láthatatlan befolyásként kap teret. „Egy púpos ember” lévén, „aki maga is bezárkózik”,[14] Mr. Craven önutálatát, önsajnálatát a fiára is kivetíti.[15] Colin születése és feleségének gyermekágyi halála után Mr. Craven tébolyában „rá se akart nézni a babára, csak tombolt, és azt hajtogatta, ha ez is púpos lesz, mint ő, akkor jobb, ha meghal”.[16] Bár Burnett ezt az önpusztító viselkedést a gyásznak tulajdonítja, nem menti fel egészen Mr. Craven karakterét, akinek fogyatékos előélete, lelkivilága és motivációi homályban maradnak a regény során. „Apám számára még a gondolat is gyűlöletes, hogy olyan lehetek, mint ő”[17] – mondja Colin, ami több rálátást ad Marynek és az olvasónak a fiú viselkedésére, akit már csecsemőkora óta (teljesen abszurd módon) a testi torzultság félelmének árnyékában neveltek fel. Ahogy Martha Stoddard Holmes írja: „a regény így tudatosítja, hogy a fogyatékosság egyetlen valóságát vagy »igazságát« nehéz vagy lehetetlen megállapítani; jelentését nem annyira a test megjelenése vagy funkciója határozza meg, hanem inkább a befogadott kulturális narratívák és az általuk generált feltételezések”,[18] ami a viktoriánusok számára jelentős részben a faji degeneráció miatti szorongást jelentette.
A regény a tébolyon kívül még egy magyarázatot ajánl Mr. Craven aszociális természetére: kisfia arcában elhunyt feleségét látja viszont.
A viktoriánus gondolkodásban a gyengeség (és az ebből következő nőiség) és fogyaték elválaszthatatlan fogalmak, így a fogyatékos férfi teste (explicit vagy implicit) feminin jelentést kap:
„a patriarchátus kulturális imagináriusában a fogyatékosság és a férfiasság alapvetően összeegyezhetetlen kategóriák”.[19]
A viktoriánus kor a gyerekeket (nemtől függetlenül) nagyjából egy osztályba sorolta a nőkkel a társadalmi pozíciót és fizikumot illetően, így nem meglepő, ha Colin hagyományos értelemben vett „nőies” jegyeket mutat, A titkos kert azonban tudatosan helyezi a kisfiút kifejezetten feminin pozícióba. A regényben észrevehető egyfajta „nemek közötti elmozdulás, amely dekonstruálja a lánykor és a fiúkor hagyományos modelljeit”.[20] Foster és Simons szerint „Colint ki kell nevelni a negatív nőiesség szociális helyzetéből”,[21] ami részben nem más, mint a korábban említett hisztéria, a jellemzően nőkhöz köthető viktoriánus „betegség”: „Semmi baj sincs azzal az undorító hátaddal. Hisztéria az egész!”[22] – fakad ki Mary, mikor elveszti a türelmét unokatestvérével szemben. Véleményem szerint Colin nőies törékenysége, majd ennek a jellemhibaként kódolt sajátosságának leküzdése nagyban hozzájárul a fiú regény végi diadalához, a beteg identitás hátrahagyásához.
Colin tehát egyrészt az „underdog” (alulmaradt, hátrányokkal küzdő) mesei hős archetípusa, másrészt a varázslatos titkos kert hús-vér párja, hiszen Burnett egyértelmű párhuzamot von a haldokló kert és Colin között. Colin feminizált teste eggyé válik a kert termékeny terével, tér és test kölcsönösen változnak: A titkos kert „a megújulás útját követi, a halál és a gyengeség mindenütt jelenlévő képei az élet és az energia képeivé alakulnak át”.[23] Mikor Mary így szól: „Bezárták, hagyták meghalni az egész kertet!”,[24] a kerttel együtt (tudta nélkül) Colint is az elhagyottság kontextusába helyezi, ahogy következő elhatározása is vonatkozhat a rejtett kertre és az eldugott Colinra egyaránt: „ez egy titkos kert, és én vagyok az egyetlen a világon, aki azt akarja, hogy életre keljen”.[25]
De mi az, ami „életre kelti” Colint?
A hozzáértő gondoskodás, a figyelem és a lápi levegő mellett Colin leginkább mégis a „varázslatnak” tulajdonítja a legnagyobb szerepet: „itt körülöttünk is varázslatnak kell lennie. A kertben, a kert minden zugában. Ez a varázslat állított talpra, és neki köszönhetem azt az érzést is, hogy felnövök, és ember lesz belőlem.”[26] Ezzel a gondolattal Burnett a mesei narratívától elhatárolhatatlanná teszi a teret, követve az emberfeletti sajátosságokkal rendelkező kertek ősi, irodalmi tradícióját. Az ágyhoz között, nőies Colin a regény végén metaforikus és fizikai értelemben is két lábon áll, készen arra, hogy immár egészséges fiúként átvegye apjától a kúria vezetésével járó maszkulin autoritás-szerepet.
Heidi: „odafönt jó élni, test és lélek meggyógyul ott”
Johanna Spyri regényének nyolcéves címszereplője nagyapjával a svájci Alpokban éli gondtalan életét, amikor nagynénje Frankfurtba viszi, hogy egy hasonló korú kislány társalkodónője legyen. Klára Sesemann „állandóan tolószékben kénytelen ülni, szegényke, mert egyik oldala teljesen béna, egyébként sem egészséges, ezért sokat van egyedül”.[27]
Élénk, nyughatatlan természetével Heidi teljesen felforgatja a monoton frankfurti háztartást és ezzel együtt Klára életét. Colin és Klára sok mindenben hasonlítanak egymásra a szociális helyzetüket és betegségüket illetően is: fehér felsőosztálybeli gyerekek, akik ágyhoz és kerekesszékhez kötöttek. Colinhoz hasonlóan Klára is elkényeztetett: Sesemann úr „egyetlen lánykája mindenbe beleszólhat, semmi sem történhet akarata ellenére”,[28] a kislány mégsem válik zsarnokivá. A regény első felében Klára alakja inkább mintha az angyali beteg sztereotip fogyatékosságképéből építkezne, csendesen beletörődve sorsába.[29] Ezt azonban nehéz részletekbe menően megállapítani, Klára karaktere ugyanis jóval kevésbé kidolgozott, mint Coliné. Ezt magyarázza az is, hogy a kislány „egyik oldala teljesen béna” kórmeghatározás miértje felderítetlen marad. Lehetséges, hogy Spyri ezzel könyvbéli orvosainak és Klára gondozóinak a témához való általános hozzá nem értését igazolja, akárcsak Klára „kúrájának” a leírásával: „ha csak egyetlenegyet ásítok, Rottenmeier kisasszony már hozza is a csukamájolajat, és azt mondja, hogy már megint gyenge vagyok”.[30]
Ebből az idézetből is látható, hogy Klárát nagymértékben a saját környezete teszi fogyatékossá. Klára apja, csakúgy, mint Mr. Craven, keveset szerepel a történetben (Klára édesanyja meghalt), de annál nagyobb szerepet játszik a cselekményben.
Hiánya magányossá és beteggé teszi a lányát, a tapasztalatlan ápolói kezek pedig többek ártanak, mint segítenek. Az apa örömet hozó ritka látogatásai sem mentesek a fájdalomtól és a testi-érzelmi regulációtól: Klára „tudta, hogy a papa nagyon nem szereti, ha ő sír”.[31] Hiába „nem tűr a házában semmiféle gyerekkínzást”,[32] indirekt módon Sesemann úr válik gyermeke szenvedése okozójává.
Heidi, az egészséges és vidám svájci kislány sem képes fenntartani fizikai és mentális állapotát a frankfurti házban: letargikus és beteg lesz
Az egyetlen gyógymód, ami segít rajta, hogy visszautazik nagyapjához az Alpokba: „Spyri a honvágyat […] potenciálisan halálos betegségként írta le”,[33] ami nemcsak Heidire hat, hanem Kláráéra is, aki hamarosan követi társalkodónőjét a kis hegyi házikóba. Klára számára a honvágy nem helyhez köthető érzelem (hiszen korábban sosem hagyta el Frankfurt városát), sokkal inkább egy személyhez fűződő szeretet és ragaszkodás, ami Heidi karaterében teljesedik ki: „az összetartozás, az ismerősség helye utáni vágyakozás, amely a boldogság, a védelem, a bizalom és a szeretet érzéseivel párosul”.[34] Klára Heidihez való ragaszkodásának köszönhető testi és lelki gyógyulása is, ami csak akkor veszi kezdetét, mikor a svájci Alpokba utazik meglátogatni őt.
Ahogy azt Lynne Vallone kiemeli, a XIX. századi gyerekregényekben „az alsóbb osztálybeli és a kiváltságosabb státuszú szereplők közötti barátságok kulcsfontosságú összetevői mások »megtérésének« a betegségből az egészségbe, vagy a magányból a társasági életbe”.[35] Lois Keith úgy véli, hogy Klára rossz fizikai állapotának és fogyatékosságának oka az Istenbe és a természetbe vetett hit hiánya.[36] Spyri a regényben romantikus ellentétet von a városi és a vidéki szféra között, a rurális helyszíneknek és a természetnek A titkos kertben is tapasztalt, már-már mágikus erőt tulajdonítva: „odafönt [az Alpokban] jó élni, test és lélek meggyógyul ott, és az ember ismét örülni tud az életnek”.[37] Heidi, aki ebben a világban nevelkedett, a szó legszorosabb értelmében „a természet lánya”: „felnő és fejlődik a kecskékkel és a madarakkal. Jól érzi köztük magát, nem tanul rosszat tőlük”.[38] Nem véletlen tehát, hogy ő az ágense Klára gyógyulásának, mert megszemélyesíti az Alpokat, a flórát és a faunát, és a természetben megbújó isteniséget, mindazt, amire Klárának szüksége van. Ahogy Stephanie Olsen írja: „Johanna Spyri gyerekkönyvei halványan leplezett leckék az Istenbe vetett bizalom előnyeiről, amelynek átalakító ereje a civilizált, […] nemspecifikus viselkedés mellett jó jellemet is eredményez.”[39]
Olsen gondolatának kulcsszava a „nemspecifikus”, ugyanis Colinhoz hasonlóan a gyógyulófélben lévő Klára is a nemének kiszabott társadalmi pozíció felé orientálódik.
Klára elmúlóban lévő betegségének egyik meghatározó lépése, amikor Péter, a Heidi és Klára barátságára féltékeny pásztorfiú tönkreteszi Klára kerekesszékét, legurítva azt a hegyről. Péter jóslata, miszerint „a tolókocsi pusztulása csupa jó dolgot hoz magával”,[40] be is teljesül, ám nem a fiú elképzelései szerint. A szék elpusztítása egyben Klára fogyatékosságának eltörlése is, hiszen a kislány életében először van saját magára utalva, hogy szabadon használja a testét. Az eddig ismeretlen és tiltott mozgástér Klára számára a függetlenség lehetőségével jár. Az egészséges test iránti (az Alpokban újonnan felfedezett) vágy egyben az anyai ösztönöket is felébreszti a lassan nővé érő kislányban. Miközben a bárányokat ápolja, Klára úgy érzi, „nagyszerű érzés volt, hogy egészen egyedül ülhet itt a hegyen, és dédelgetheti ezt a kedves állatot, amely szinte segélykérően pillantgat fel rá. Heves vágy ébredt benne, hogy egyszer végre a maga ura lehessen, segíthessen másokon, és ne ő szoruljon mindig mások segítségére.”[41]
Az alpesi levegő, a hit és a barátok szeretete mellett az anyai szerep potenciálja az, amely leginkább gyógyulásra készteti Klárát, aki sikerrel jár: a Heidi a sétáló, futkározó, boldog Klára képével ér véget. A hagyományos Bildungsroman akkor zárul le, ha a hős(nő) célba érve sikeresen elfoglalja helyét a társadalomban. Klárának meg kell gyógyulnia, elvégre a XIX. századi gondolkodás nem tudja összeegyeztetni a fogyatékos testet a látható, elfogadott szociális szerepekkel és terekkel. Klára ugyanakkor azért sem maradhat testileg más, mert akkor ő maga is ápolásra szorulna, ami kizárná az anyaságból. Az egészséges Klára gondozottból gondozóvá válhat, de ehhez elengedhetetlen a gyógyulás folyamata.
„Azokra az igazi kerekesszékes gyerekekre gondoltam, akik ezeket a könyveket olvassák”
Vitathatatlan, hogy mind a Heidi, mind A titkos kert lezárása a másság eltörlésének mesei hagyományát folytatja, hiszen Klára és Colin a „a fogyatékosságuk társadalmi megbélyegzése ellenére diadalmaskodnak”, ez a diadal pedig „a tündérmesékben […] jellemzően a fizikai rendellenesség varázslatos eltörlésével jutalmazódik”.[42] Mára a testi különbség használata a gyerek- és ifjúsági irodalomban átlényegült: ahogy Kérchy Anna írja, „a másság elfogadásáért folytatott kamaszkori küzdelem – az önismeret érdekében folytatott határfeszegetés – vezérmotívumként egybecseng a klasszikus mesék modern átiratait jellemző szubverzív narratológiai stratégiákkal, a kanonizált mesternarratívák felforgatásával”.[43]
Az amerikai Marissa Meyer young adult (fiatal felnőtteknek szóló) Cinder (2012) című futurisztikus Hamupipőke-átirata például a csonkult női test protézisét kiborg-tagokból építi fel, míg Stephanie Oakes The Sacred Lies of Minnow Bly (Minnow Bly szent hazugságai) című 2015-ös amerikai ifjúsági thrillere a Grimm testvérek A levágott kezű leány című meséjét gondolja újra egy kezek nélküli főhősnővel.
A fogyatékos viktoriánus gyerekfigurától való másik jelentős elhatárolódás abban mutatkozik meg, hogy a fiktív fogyatékosság manapság ritkán jelenik meg átmeneti nehézségként a fiataloknak írt művekben. Mafalda, az olasz Paola Peretti Én és a cseresznyefa (2020) című regényének kilencéves főszereplője a történet során megvakul, (erről ITT írtunk korábban – a szerk.) ami teljes ellentéte Katy, Pollyanna, de akár Colin és Klára helyzetének: Mafalda története teljes és végleges fogyatékossággal zárul. Ugyanakkor Peretti narratívája is egy gyógyulási folyamatot jár körbe, a kislány lelki felépülése viszont csak vakságának elfogadásával valósulhat meg, így nem hordozza magában a testi javulást.
Az amerikai R. J. Palacio Csodácska (2014) című regényének arcdeformitással született Auggie-ja, vagy a francia Akár egy kismadár (Marie Pavlenko, 2021) kar nélküli főhősnője, Abigail szintén el kell, hogy fogadja a fogyatékosságát, hogy ráébredjen saját értékességére.
Foster és Simons állítása szerint „a gyerekirodalom fő tendenciája az, hogy a fiatal olvasót a kor kulturális és társadalmi hegemóniájához igazítsa, és ezzel egyidejűleg meghatározza a kívánatos értékrendeket”.[44] Ám mi történik akkor, ha bizonyos értékrendek többé nemkívánatosak, elfogadhatatlanok vagy egyenesen károsak a modern gondolkodás számára? A beteg Klárát és Colint meghatározó, testi másságukat értelmező és formáló, elavult viktoriánus gender-, és fogyatékosságideák a mai olvasó számára logikátlannak, sértőnek, de mindenképpen tarthatatlannak tűnhetnek. Jacqueline Wilson angol írónő is ezeket a szemléleteket találta kifogásolhatónak gyerekkori kedvencében, a What Katy Didben: „azokra az igazi kerekesszékes gyerekekre gondoltam, akik ezeket a könyveket olvassák, és csodálkoznak, hogy a vallás és a friss levegő miért nem tesz csodát velük is”.[45] Wilson Katy (2015) című műve Coolidge klasszikus regényének modern átirata, amelyben Katy, ahelyett, hogy a balesete után jósága és türelme jutalmául ismét járni kezdene, megtanulja, hogy kerekesszékében is teljes, boldog életet élhet.
Wilson döntésének kapcsán felmerül a kérdés, mennyire lehetséges, vagy mennyiben szükséges ezeknek a mára problémás nézőpontú gyerekkönyveknek az átírása
Saunders szerint, „a gyerekirodalom és a tankönyvek meglehetősen nagy része tudat alatt vagy nyíltan negatív üzeneteket közvetít a fogyatékkal, betegséggel vagy mássággal élő emberek feltételezett természetéről, és ezt erősítheti a témáról való beszélgetés általános hiánya”.[46] Ahogy azt a tanulmányom elején említettem, a Heidi és A titkos kert manapság is világszerte népszerű regények, amelyeket világszerte sokan olvasnak angol és német nyelvű nemzetek általános iskoláikban kötelező vagy ajánlott olvasmányként. Ez esetben „a pedagógusok segíthetnek a tanulóknak abban, hogy megkérdőjelezzék a fogyatékosság előítéletes ábrázolásával, mielőtt a káros benyomások beivódnának a pszichéjükbe”, valamint a pedagógusoknak azt is „meg kell kérdőjelezniük, hogy a fogyatékosságot hogyan és miért teszik láthatóvá a gyerekkönyvek”.[47]
Amennyiben a gyerek nem az iskolai tanterv keretei között vesz kézbe egy betegségről vagy fogyatékosságról szóló klasszikus gyerekkönyvet, a metaforikus értelmezés nehézségekbe ütközhet, vagy akár fájdalmasan is hathat, ha a gyerek maga is fogyatékkal élő.
Szerencsére több külföldi gyerekkönyvkiadó (például a neves Penguin Bookshoz tartozó, csak fiataloknak szóló műveket megjelentető Puffin) az ilyen témájú angol nyelvű regényeket gyakran előszóval jelenteti meg, amelyben kiemelik a regénybéli fogyatékosságábrázolás problematikáját. Több esetben csatolnak olvasási útmutatót a kiadott regényekhez, amely kérdésekkel vezeti rá a fiatal olvasókat a problémás vagy megkérdőjelezhető tartalom megvitatására. Ez a diskurzus akár a szülővel is kialakulhat, ami remek lehetőséget nyújt rá, hogy a szülő felvilágosítást adhasson a gyereknek a fogyatékosságról vagy akár frissebb és toleránsabb irodalmi példákat mutathasson neki.
Kiss György
Bibliográfia
Bolt, David. The Metanarrative of Blindness. A Re-reading of Twentieth-Century Anglophone Writing. Ann Arbor: University of Michigan Press, 2016.
Brauer, Juliane. „Heidi’s Homesickness”. How to feel. Children’s Literature and Emotional Socialization, 1870–1970. Szerk. Ute Frevert et al. New York: Oxford University Press, 2014. 209–227.
Dowker, Anne. „The Treatment of Disability in 19th and Early 20th Century Children's Literature”. Disability Studies Quarterly 24.1 (2004).
Foster, Shirley – Judy Simons. What Katy Read. Feminist Re-Readings of 'Classic' Stories for Girls. New York: Macmillan, 1995.
Hingston, Kylee-Anne. „Fairy-Tale Bodies. Prostheses and Narrative Perspective in Dinah Mulock Craik’s The Little Lame Prince”. Articulating Bodies. The Narrative Form of Disability and Illness in Victorian Fiction. Szerk. uő. Liverpool: Liverpool University Press, 2019. 139–160.
Hodgson Burnett, Frances. A titkos kert. Ford. Kopácsy Margit. Budapest: Móra Könyvkiadó, 1959.
Keith, Lois. „What Writers Did Next. Disability, Illness and Cure in books in the Second Half of the 20th Century”. Disability Studies Quarterly 24.1 (2004).
Kérchy Anna. „A »férfias« fogyaték fikciója. Alternatív maszkulinitások atipikus megtestesülései a kortárs populáris vizuális kultúrában”. TNTeF 3.1 (2013): 25–51.
Kérchy Anna. „Children’s and Young Adult (YA) Literature”. The Routledge Companion to Media and Fairy-Tale Cultures. Szerk. Pauline Greenhill – Jill Terry Rudy – Naomi Hamer – Lauren Bosc. New York: Routledge, 2018. 235–244.
Móra Ferenc. Kincskereső Kisködmön. Budapest: Móra Könyvkiadó, 1992.
Olsen, Stephanie. „Dickon’s Trust”. How to feel. Children’s Literature and Emotional Socialization, 1870–1970. Szerk. Ute Frevert et al. New York: Oxford University Press, 2014. 40–56.
Saunders, Kathy. Happy Ever Afters. A story-book code to teaching children about disability. Stoke-on-Trent: Trentham Books Limited, 2000.
Schmiesing, Ann. Disability, Deformity, and Disease in the Grimms' Fairy Tales. Detroit: Wayne State University Press, 2014.
Solis, Santiago. „The Disabilitymaking Factory. Manufacturing "Differences" through Children's Books”. Disability Studies Quarterly 24.1 (2004).
Spyri, Johanna. Heidi. Ford. Fazekas László. Budapest: Móra Könyvkiadó, 1966.
Stoddard Holmes, Martha. „Crippling Colin. Disability in Two Film Versions of The Secret Garden”. Frances Hodgson Burnett's The Secret Garden. A Children's Classic at 100. Szerk. Jackie C. Horne – Joe Sutliff Sanders. Plymouth: Scarecrow Press, 2011. 209–229.
Vallone, Lynne. „Ideas of difference in children’s literature”. The Cambridge Companion to Children’s Literature. Szerk. M. O. Grenby – Andrea Immel. New York: Cambridge University Press, 2009. 238–256.
Wilson, Jacqueline. „Jacqueline Wilson on What Katy Did by Susan Coolidge. ‘It's a wonderful book’”. The Guardian (2015 július).
Jegyzetek
[1] Móra, 121.
[2] Bolt, 36.
[3] Charles Dickens Karácsonyi ének (1843) című művének mozgássérült gyerekszereplője.
[4] Dowker.
[5] Keith.
[6] Hingston, 139.
[7] Hingston, 140.
[8] Több esetben a támaszt nyújtó, beteget gondozó személy maga is testi fogyatékos vagy beteg. Remek példa erre a What Katy Did Helen nénije, aki türelmet és alázatot tanít Katynek a betegsége alatt, hogy meggyógyulhasson, bár zavarba ejtő módon Helen maga sosem épül fel.
[9] A titkos kert erősen intertextuális szöveg. A titkos, tiltott terek behozatalával evokálja például a gótikus regény hagyományát, a yorkshire-i kúria az eltitkolt, hisztérikus beteggel pedig egyenesen Charlotte Brontë Jane Eyre című regényét (1847) idézi meg.
[10] Burnett, 116.
[11] Burnett, 151.
[12] Burnett, 120.
[13] Burnett, 178.
[14] Burnett, 19.
[15] Mr. Craven ily módon követi az antagonista (testi-lelki szörnyeteg) fogyatékos férfi sztereotípiáját. A púpos férfi különösen sokszor kerül ebbe a szerepbe, lásd William Shakespeare III. Richárd című drámájának (1597) névadó, deformált gonosztevőjét. Victor Hugo A párizsi Notre-Dame című történelmi regényének (1831) siket, félig vak és púpos Quasimodója már valamivel árnyaltabb ábrázolás, aki az undor és a félelem érzései mellett a szánalmat is kiváltja a mű karaktereiből (és az olvasóból).
[16] Burnett, 130.
[17] Burnett, 118.
[18] Stoddard Holmes, 212.
[19] Kérchy, A „férfias” fogyaték, 25.
[20] Foster–Simons, 183.
[21] Foster–Simons, 186.
[22] Burnett, 166.
[23] Foster–Simons, 172.
[24] Burnett, 94.
[25] Burnett, 94.
[26] Burnett, 222.
[27] Spyri, 62.
[28] Spyri, 69.
[29] Az úgynevezett „angelic invalid” (angyali beteg) a XIX. századi fogyatékosságnarratívák megszokott női alakja, amelyben a beteg számára az egészség romlása erkölcsi emelkedéssel jár. Az olyan szereplők, mint a már említett Helen néni a Katyben vagy Beth March (Alcott, Kisasszonyok, 1868–69) morális támaszt nyújtanak környezetüknek, saját „menthetetlen” helyzetüket pedig emberfeletti türelemmel és belenyugvással kezelik.
[30] Spyri, 73.
[31] Spyri, 172.
[32] Spyri, 80.
[33] Brauer, 210.
[34] Brauer, 210.
[35] Vallone, 251.
[36] Keith.
[37] Spyri, 194.
[38] Spyri, 59.
[39] Olsen, 47.
[40] Spyri, 242.
[41] Sypri, 246.
[42] Schmiesig, 1–2.
[43] Kérchy, Children’s and Young Adult (YA) Literature, 239.
[44] Foster–Simons, 9.
[45] Wilson.
[46] Saunders, 1.
[47] Solis.