Carl Gustav Jung 1875. július 26-án született a svájci Kesswilben. Apja református lelkész volt, édesanyja pedig a misztikus irányzatok felé hajlott, így Jung erős vallásos környezetben nőtt fel. Később a bázeli egyetemen orvosi képesítést szerzett, és csak ezután ismerkedett meg az akkor még gyerekcipőben járó pszichológia tudományával. Tanulmányai befejeztével a zürichi pszichiátriai kórházban helyezkedett el, majd a Zürichi Egyetemen oktatott, ahol felkérésre Freud Álomfejtés című könyvéről tartott előadásokat. A freudi pszichoanalízis tudat alatti asszociációs elméletére alapozott kísérletei egyértelműen alátámasztották a freudi teória spekulatív hipotéziseinek helytállóságát. Jung és Freud 1906-ban levelezni kezdtek, barátság alakult ki közöttük, ám szakmai nézeteltérés miatt 1913-ban eltávolodtak egymástól. Bár mindketten pszichoanalitikus szakemberek voltak, és meglátásaik nagy vonalakban egyeztek, Jung nem értett egyet a szexualitás hangsúlyozásával, és igyekezett bizonyos klasszikus freudi értelemben vett fogalmakat – mint a libidó – kiterjeszteni, átfogóbb értelemben alkalmazni.
Idővel aztán már teljességgel elutasította azt a feltevést, hogy a tudatalattiba kizárólag az elfojtott vágyak, gondolatok, és emlékek kerülhetnek be.
Magánpraxisára fordította a figyelmét, lemondott egyetemi tisztségeiről, és megalkotta az analitikus pszichológia fogalmát; mint ezen irányzat atyja, írásait és munkásságát élete végéig, azaz 1961-ig e módszertan elméleti és gyakorlati kidolgozásának szentelte.
Az archetípusokról és a kollektív tudatalattiról alkotott elmélete munkássága legközismertebb eleme, és számos olyan tudomány további fejlődésére volt hatással, mint az antropológia, a filozófia és az irodalom
Bár Jung igyekezett leveleiben és előadásaiban reagálni az őt célzó kritikákra, életében és halála után is sokszor érte az a vád, hogy gondolatai nem kézzelfoghatók, nem bizonyíthatók mérésekkel, s így a szubjektív feltételezéseken kívül valójában nem léteznek, valamint hogy teóriája a tudományos helyett ezoterikus irányba csúszott el. Mindezek ellenére Jung elmélete s annak sarokköveiként szolgáló alapfogalmai, mint a kollektív tudattalan vagy az archetípusok, időtállóknak bizonyultak, hiszen a világ több pontján ma is jungiánus kutatóintézetek és tudományos társaságok garmadája örvend nemzetközi elismerésnek, módszertanát a klinikai gyógyításban a XXI. század orvostudománya is aktívan használja, valamint a hazánkban egyre nagyobb népszerűségnek örvendő meseterápia során is megkerülhetetlenek a tézisei.
Jung elmélete egyaránt megihlette a magas és a populáris kultúrát.
Joseph Campbell amerikai író és összehasonlító irodalomtörténész például saját kutatásában nagymértékben Jung koncepcióira támaszkodva dolgozta ki elméletét a hős monomitikus útjának kultúrák közötti hasonlóságáról, amiből később George Lucas merítette a története receptjét, mikor a Csillagok háborúja forgatókönyvén dolgozott.[i]
Jung elméleteihez az álmok szolgáltak kiindulási pontként, mivel praktizálása során egyfajta mintát vélt felfedezni pácienseinek álmai és a különböző mitológiák között
Ekkor született meg az archetípus fogalma, ami a Jung-féle analitikus pszichológia egyik alapköve, és olyan ősképet jelent, amely különböző terekben és időkben élő emberek álmaiban, történeteiben, mitológiáiban közös motívumként bukkan fel, akár egy, az emberi faj képzeletvilágát alapvetően meghatározó, a kollektív tudatalattiban gyökerező közös, archaikus mintázat.
Jung szerint a mítoszok és a mesék egyfajta korképet adnak az adott civilizáció, kultúra és kor szelleméről, ahol és amikor keletkeztek, tehát történelmi forrásként is tekinthetünk rájuk.
Elemzésüknél azonban, ha betekintünk a sorok mögé, az adott kor ideái mellett feltárul egy mélyebb réteg, amely a pszichét, az egyéni és a közösségi tudatsémákat tükrözi. A pszichológia tudománya pontosan emiatt alkalmas a műalkotások lényegi elemzésére, ugyanis a psziché minden szellemi munkának (az alkotó és a befogadó interpretációs tevékenységének is) a tárhelye. Itt fogannak meg a kognitív tudattartalmak, a spirituális üzenetek és a művészi ihlet is.
A jungi pszichoanalitikus gondolatot így alkalmazhatjuk a mesék olvasatára is, újabb, mélyreható és összetett elemzési módszerrel bővítve a gyermekirodalom-kritikai vizsgálódásokat
Ahhoz azonban, hogy Jung elméletét teljes egészében megértsük, először közelebbről meg kell vizsgálnunk a legfontosabb kulcsfogalmait: az archetípus és a kollektív tudatalatti elképzelését. A tudattalan fogalmát először a tudat elfojtott párjaként értelmezte, és ezzel a gondolattal találkozhatunk Freudnál is. Idővel azonban Jung a tudatalattira már mint cselekvő szubjektumra tekintett, amely befolyásolja a tudatos állapotban hozott döntéseket. Ez a korszakalkotó meglátás nagyban meghatározta azt, ahogy ma is tekintünk tudatunknak erre a nehezebben elérhető részére. Ezzel a személyes tudatalattival szemben beszélhetünk a kollektív tudatalattiról, amely nem a saját, szubjektív, hanem egy annál is mélyebben húzódó rétegen alapul. Általános jellemzője, hogy nem az egyén személyes tapasztalatai alkotják, hanem veleszületettek. Jung emiatt is nevezete általános lelki alapnak. „Mindenütt, cum grano salis minden egyénben ugyanolyan.”[ii]
A tudattalan létezésére bizonyítékot találni komoly feladat, mivel csak tudatosulni képes tartalmakra támaszkodva érvelhetünk a léte mellett. A személyes tudattalanban ilyenek a szubjektív tapasztalatok, vagyis ,,az érzelmi színezetű komplexusok”.[iii] A kollektív tudatalatti fő tartalmai pedig az archetípusok.
Jung szerint az archetípusok ,,primitív” mentális képek, amelyeket őseinktől, felmenőinktől örököltünk, és feltehetőleg jelen vannak a kollektív tudatalattinkban, az emberiség közös mentális tartalmai között.[iv] Míg a mesékben és mítoszokban ezek speciálisan átalakultak, a primitív törzsi közösségekben az archetípusok formái tudatosan vannak jelen. Jung úgy érvel, hogy a primitív ember az olyan általános eseményekhez, mint a természetföldrajzi változások, nem tárgyilagosan áll hozzá, hanem a külső jelenségek megfigyelése során lelki folyamatokat él meg, amiket utána kivetít az adott jelenségre: ilyen például az, amikor különböző időjárási jelenségeket istenségekkel párosítanak. Ez az élmény univerzálisnak számít, ugyanis felfedezhető a különböző világvallások tanait követő hívőkben is.
A hit tulajdonképen nem mást, mint a lélek láthatatlan történéseit ragadja meg, és ezek nagyszerű képekben (vallási szimbólumokban, rítusokban), az egyházi személyek közvetítése által válnak láthatóvá. Ugyanerre a jelenségre példaként hozható fel és vele párhuzamba állítható a termékenységi rítus és a pubertáskor elérése, vagyis az a természetes biológiai folyamat, amely egyaránt érint mindenkit társadalomtól, vallási hovatartozástól és földrajzi tényezőktől függetlenül. Míg bizonyos kultúrák – itt elsősorban a törzsi közösségekre gondolhatunk– rítusok keretein belül mutatják be a gyermekből felnőtté válást, másoknál – például a nyugati civilizációkban – ez az egyén felelősségeinek, jogainak kiterjesztésében (például szavazati jog) valósul meg.
Az egyén olyan pszichés folyamatokat él meg ebben az időszakban, amelyek a külső szemlélő számára láthatatlanok.
Olyan lelki változásokon megy keresztül, amelyeket csak ő képes megélni. Ehhez hasonlít a már említett Joseph Campbell által kidolgozott elmélet a hős útjáról, amely a mesék központi cselekményszála.[v]
Jung úgy vélte, hogy amikor alszunk, egyfajta tudatalatti állapotba kerülünk, és ekkor bontakoznak ki, kerülnek felszínre az amúgy ébrenléti, azaz tudatos állapotban elnyomott képek
Az elmét archaikus eredetűnek tekinti, így több ezer éves evolúciós folyamat termékeként gondol a tudattalanban lakozó archetípusokra, amelyek mindig egzakt kontextusban ébrednek fel szunnyadó állapotukból, és innen törnek felszínre, majd manifesztálódnak a tudatos szférában. Amint azonban az elme számára felismerhetővé válik egy-egy archetípus, hirtelen megváltozik. Ez az oka annak, hogy álmaink oly sokszor zavarosak, és képtelenek vagyunk egyedül értelmezni őket.
Jung a pszichológia segítségével szinte bábaként segédkezik az előhívásban, és mint egy kalauz, navigál minket álmaink csapongó tengerében.
Az archetípusok, amelyek a mesékben és mítoszokban a leggyakrabban előfordulnak, tehát nem mások, mint pszichés megnyilvánulások, amelyek megjelenítik a lélek lényegét. Ezért a psziché egyszerre cselekvő és szenvedő alanya a meséknek, mondáknak, mítoszoknak.
Minden archetípushoz csatolható valamilyen jellegzetesség, amely által felismerhetjük őket. A mítoszok, tündér- és népmesék gazdag tárházai az archetipikus kincseknek. Nemcsak a karakterek képviselhetnek azonban valamilyen archetípust, de a helyszínek és még maga a cselekményszál is, mint például az erdő vagy a főhős kalandja.
A mesék analitikus pszichológiai olvasata kapcsán elkerülhetetlen, hogy megemlítsük Jung egykori diákját, Marie-Louise von Franzot. Von Franz az 1930-as évektől kezdve Carl Jung 1961-ben bekövetkező haláláig szorosan együttműködött a pszichológussal. Amellett, hogy számos kísérlet lebonyolításában és könyv megírásában segédkezett, saját könyvei között, amelyek magyar nyelven is megjelentek, olyan címekkel találkozhatunk, mint a Női mesealakok,[vi] Az árnyék és a gonosz a mesében[vii] vagy az Archetípusos minták a mesékben.[viii] Marie-Louise von Franz saját kutatásaival új meglátást vezetett be a meseelemzések módszertanába.
Von Franz úgy gondolta, hogy ha képesek vagyunk felismerni saját negatív érzéseinket, mint az irigység, a féltékenység, az utálat, a rosszindulat, akkor képesek vagyunk szembenézni velük és valami pozitívra cserélni ezeket a feszültségkeltő érzeteket. A mesék tükörként képesek az olvasót rávezetni a pszichés problémák felismerésére és a gyógyulás útjára állítani.
Von Franz ezt az utat nevezte individuációs folyamatnak, vagyis az önálló személyiség kibontakozási folyamatának. A terápiás foglalkozáson részt vevő páciens felismeri a benne rejlő elnyomott érzéseket, és úgy, mint a mesékben a kalandra szólított főhős, akinek ereje a megpróbáltatások során nyilvánul meg, a beteg is elindul az egyénné válás ösvényén.
„Az ember képes arra, hogy tudatosan részt vegyen saját fejlődésében. Még azt is érzi, hogy időről időre, szabad döntéseket hozva, képes aktívan együttműködni saját fejlődésével. Ez az együttműködés a szó legszűkebb értelmében vett individuációs folyamat része.”[ix]
Archetípusos minták a mesékben című kötetében azt a Jung-féle, a kollektív tudatalattiról alkotott szálat fűzi tovább, mely amellett érvel, hogy a tündérmesék a legegyszerűbb és legtisztább leképződései a pszichében lakozó archetípusoknak, így a tudatalatti feltárása érdekében elengedhetetlen az elemzésük. Von Franz azonban fontos különbséget tett a mitológiákban és a mesékben fellelhető archetipikus minták és azok megnyilvánulása között. A mítoszokban egy általános, inkább a kulturális átfedéseken alapuló mintán keresztül jutunk el a tudatalatti legmélyére.
A mesék esetében viszont sokkal ritkábbak a tudatosan elhelyezett kultúraspecifikus elemek, emiatt érvel amellett, hogy a mesék az emberi tudat legalapvetőbb mintáit tükrözik. Mindazonáltal ebben az egyszerűségben fellelhető a mesék univerzalitása is, és hogy könnyen átültethetők más kulturális környezetbe.
A következő bekezdésekben sorra vesszük a Jung által felvázolt négy archetípus-főcsoportot és azok projekcióit, kivetítéseit különböző mesékben, valamint ebben a felsorolásban elemezzük az árnyék, az animus/anima, a Selbst és a persona fogalmait
Az árnyék tudatunk elnyomott (tudat alatti) része, amely tudatos énünk, vagyis az Ego elől elrejtve létezik. Jung elmélete szerint az árnyék a bennünk rejlő általános és sötét emberi oldal, amelynek felismerése az első lépés egy terápiás kapcsolat kiépítésében, valamint az első lépés az individuáció felé vezető úton. Az individuációs folyamat, amelyet nevezethetünk akár belső utazásnak is, az, ami által az egyén eljuthat az Egón túli önmagához, a Selbsthez.
Az árnyék egyik legáltalánosabb megjelenési formája a projekció, azaz a másokra való kivetülés. Amit másban nem szeretek, ami taszít, bosszant vagy zavar a másik emberben, azt nem szeretem saját magamban sem. Ennek felismerése elengedhetetlen, ha ,,meg akarjuk szelídíteni” az árnyékot és felszabadítani az egót. Az ego és az árnyék, bár egymással szemben állnak, elengedhetetlenek a másik számára. A mesékben ilyen a hős (az ego), aki csak úgy érheti el teljes potenciálját, csak akkor lehet jó vége a történetnek, és nyerheti el jutalmát, ha legyőzi a sárkányt (az árnyékot). Az Arany László változatában közismert Fehérlófia hősmeséje csak egy példa a számtalan olyan mese közül, ahol a jutalom kizárólagos feltétele a sárkány megölése. Miután legyőzte a hatfejű sárkányt, és kiszabadította az elrabolt királykisasszonyokat, Fehérlófia a történet végén feleségül veszi a legfiatalabbat, és jutalmul a fél királyságot is megkapja.[x]
Különböző korokban, társadalmakban és kultúrákban adott témákat tabuként címkéztek fel, ezért ezek lesüllyedtek a kollektív tudatalattiba, a mesékben mégis felszínre törnek.
Ahogy följebb írtam, az archetípusok cselekményszálak is lehetnek, így az árnyékot olyan tabutémákban találjuk meg, mint a kannibalizmus vagy a nekrofília, ami a Grimm fivérek Jancsi és Juliskájának gyerekhúsra éhes boszorkányában és Hófehérkéjének üvegkoporsóba zártan is szerelmet ébresztő mátkájában explicitebben, nyersebben – és a politikai korrektséget szorgalmazó kortárs olvasó számára problematizálhatóbb formában – ölt testet, mint a későbbi, cenzúrázott, szelídített Disney-féle animált változatban. Az eredeti, XVII. századi Csipkerózsika-meseváltozatban a mély álomba szenderedett, elátkozott hercegnőt többször is megerőszakolja a király, és az öntudatlan Csipkerózsika teherbe is esik. A hercegnő a gyermekeinek hála ébred fel, mert az anyai emlőt kereső kisbabák kiszívják ujjából az álomkórt hozó mérgezett tüskét.
Az anima és animus kapcsán elöljáróban fontos megjegyezni, hogy Jung szüzügiamotívumként, azaz pármotívumként tekint rájuk, és nem egy konkrét dolgot ábrázolnak, inkább csoportfogalomként magukba foglalnak bizonyos jellemzőket. Az anima–animus-páros legkönnyebben a mitológiákban található férfi–női istenpárokban ismerhető fel. Ezért lényegüket a legegyszerűbben azzal lehet megragadni, hogy minden nőben lakozik egy férfi lélekkép (animus), és minden férfiban egy női (anima). Vannak bizonyos, a tradicionális, patriarchális értékrend szerint duálisan tételezett tulajdonságok, amelyekre azt mondanánk, hogy inkább feminin vagy inkább maszkulin jellegzetességek.
Bár Jung igyekezett távol tartani a metafizikai hasonlatokat, mivel egy tapasztalati fogalomról, manifesztációról van szó, szükségesnek érezte a szülő-imágó példáját felhozni szemléltetésképpen, hogy ezen archetípus fogalma érthetőbb, megfogalmazhatóbb formát öltsön.
Az anima–animus-archetípust a kínai filozófiában ábrázolt Jin és Janggal állította párhuzamba.[xi]
Visszautalva a fent említett klasszikus férfias/nőies tulajdonságokra, mindkettőnek vannak bizonyos projekciói, amelyek univerzálisan megjelennek, és amelyek miatt könnyen felismerhetők
A mesékben ezért az anima, vagyis a női karakter általában boszorkány (Baba Yaga, Vasorrú bába), jó tündér (Csipkerózsika, Hamupipőke, Pinokkió) vagy királylány (Hófehérke), mítoszokban pedig istennő (Pallasz Athéné, Héra) képében testesül meg. Az animus pedig valamilyen, a természetből fakadó férfierő (Tarzan), a romantikus lovag (a szőke herceg, aki legyőzi a sárkányt, és megmenti a bajba jutott hercegnőt, például Aranyhajat) vagy az öreg bölcs (Gandalf, Dumbledore, Merlin) projekciójaként nyilvánul meg.
Fontos azt is szem előtt tartani, hogy az anima/animus mértékétől is függ, hogyan manifesztálódik az adott karakterben. Vegyük példának Neil Gaiman modern Hófehérke-átiratát, a Hó, Tükör, Alma című novellát, ahol a királynő – bár megbízhatatlan narrátor, mivel szubjektív visszaemlékezései nyomán ismerjük meg a történetet – egy összeségében jó szándékú, pozitív karakter, igazságos uralkodó, és az öröklött meseminta ismétlődésének (posztmodern módon ironikusan tálalt) igazságtalansága csupán, hogy a vele negatív szereplőként szembeállított, ördögi vámpír-gyermek alakját öltő Hófehérke győzedelmeskedik felette.
Gaiman királynője racionális, logikus és vezető típus, tehát az animus egy egészséges női pszichében pozitívan bontakozik ki. Amikor az animus úgymond túlcsordul, akkor szembesülünk a bántalmazó, szadista nővel, akinek Gaiman démoni Hófehérkéje a megtestesítője.
A meseátiratban az a nagy csavar, hogy várakozásainkkal ellentétben a gonosz győzedelmeskedik a jó felett – akinek legfeljebb csak annyi a jutalma, hogy ránk hagyományozhatja történetét, implikálva, hogy azt a későbbi történetmondók Hófehérke javára fogják eltorzítani… Ez esetben tehát az anima felé kerekedő animus két változata kerül kibékíthetetlen konfliktusba egymással.
Ellenkező esetben, ha a férfikarakterben megfelelően oszlik el az anima, akkor a karakterhez tudunk hasonulni; empátia kimutatására képes és összességében szerethető személy kerül elénk. Ha azonban az anima kibillent, vagy elmozdult, akkor Jung szerint a mazochista tendenciák, a kapzsi és mohó tulajdonságok válnak hangsúlyosakká. Anima és animus szimbiotikus egyesülésére A szépség és a szörnyeteg meséjét szokták például hozni.
A szülőimágó analógiájából kiindulva az anyát és az apát is egy széles spektrumra helyezi Jung, és felruházza őket a jó és rossz szülő szerepével
A két véglet alapján az édesanya vagy korlátlanul és önzetlenül szeret, a gyengédséget és melegséget szimbolizálja, vagy a gyermek halálát kívánja. Előbbire a tündérkeresztanya, utóbbira a gonosz mostoha a példa. Az apa viszont tipikusan ambivalens személy. Képes egyszerre jelképezni a sötétséget és a világosságot, az agressziót és a védelmezést. Egy történeten belül két efféle karakter megfér egymás mellett, mint ahogy a Piroska és a farkas mesében is láthatjuk, mivel a vadász és a farkas egyszerre vannak jelen mint ilyen kétélű maszkulin archetípusok, a felfaló-elemésztő, illetve a megmentő-felemelő atya megtestesüléseiként.
A feminitás kapcsán fontos még megemlíteni a szűz, azaz a bajba jutott ifjú hölgy szerepét, akit a főhős megment. A klasszikus Grimm- vagy Perrault-mesék közismert változatainak szűz-karaktereire ez a szerep a legjellemzőbb.
A hercegnős meséktől kezdve a fekete-fehér némafilmekig is, ahol a sínekhez kötözött, megmentésre váró női karakterekben fedezhető fel ez az archetipikus nőkép.
A gyermek-archetípus a megnevezésével ellentétben nem feltétlenül mint gyermek jelenik meg. Tudjuk, hogy a mesékben a gyermek általában valamilyen különleges erővel bír, mint Herkules, vagy páratlan szépségű, mint Csipkerózsika, és már a születése körülményei sem hétköznapiak. Hófehérke az édesanyja kívánságára fogant meg. A mese úgy kezdődik, hogy a királynő egy téli napon fekete keretes ablak előtt ült és varrt, amikor megszúrta az ujját. A vörös vércseppek látványa a fehér havon – egy explicit testi metafora, mely egyszerre utalhat a szüzesség elvesztésére, a menstruációs érésre vagy a szülés traumaélményére – felébresztette benne a vágyat egy leánygyermek után, akinek bőre fehér, mint a hó, orcája piros, mint a vér, és haja fekete, mint az ében – testi sajátosságai magukba foglalják a teljes történet színszimbolikáját.
Mindazonáltal a fiatalság sokszor jelképezi a belső, lelki utazást, az ,,Én” születését is
Jung Selbstnek nevezett fogalmának magyarul még nem született szakterminológiai megfelelője, de gyakran mély-énként hivatkoznak a psziché archetipikus alakjára, amely magába öleli az egót, a tudatot és a tudattalant. Jung úgy vélekedett, az individuációs folyamat a kulcsa annak, hogy az ember megismerje a mély-ént, és elérje a teljességet. A Selbst és szimbólumai alkotják az Imago Deit, az istenképet, amellyel képesek vagyunk érzékelni a természetfeletti spirituális képzeteket és kapcsolatot teremteni Istennel. „A tényleges személyiséggyarapodást, belső forrásoknak köszönhető növekedés tudatosulása jelenti. Lelki mélységek nélkül soha nem kerülhetünk kapcsolatba tárgyunk nagyságával, ezért mondják jogosan, hogy az ember a feladatai nagyságával együtt növekszik. Ugyanakkor rendelkezni kell a növekedés képességével, máskülönben még a legnehezebb feladat sem használ [...].”[xii] A mindenható isteni gyermek születése ezért kulcseleme sok történetnek, magának a Bibliának is. „Maga Krisztus a halandó emberben szunnyadó halhatatlan legmagasabb szimbóluma. Ezt a problematikát rendszerint kettős motívummal ábrázolják, például a Dioszkuroszokban, akiknek egyike halandó, míg a másika halhatatlan.”[xiii] A mesékben Pán Péter vagy Hüvelyk Matyi a legismertebb karakterek, akikben a gyermek-archetípus felismerhető.
A maszk, amelyet viselünk, amilyennek mutatjuk magunkat a külvilág felé, a jungi terminológiában a Persona névre hallgat. Jung így nevezte el azt az arcunkat, amelyet mások előtt „veszünk fel,” attól függően, hogy milyen helyzetben vagyunk, remélve, hogy ennek fényében formálnak véleményt rólunk.
A Persona nem kizárólagos. Ha valaki felvesz egy szerepet, az még nem feltétlenül jelenti, hogy megtagadná önmagát. Az ember életútja során több szerepben találhatja magát, ez rajzolódik ki a mesékben is. A legalapvetőbb része a hős útjának az, hogy személyisége a könyv végére megváltozik, szegénylegényből nemes vitéz, árvából szülő, elzárt kislányból hercegnő lesz stb. Az álarc azonban megtévesztő is lehet, itt pedig olyan irodalmi karakterekre gondolhatunk, mint Shakespeare-nél Jago vagy a Hamupipőkében a gonosz mostoha, aki nyájas, kedveskedő szavakkal illeti az arisztokráciát, de színlelése mögött aljas hátsó szándék húzódik.
A felsorolt archetípusok a mesékben állandó kapcsolatban vannak, hatnak egymásra, és előremozdítják a cselekményszálat. A következő bekezdésben a Grimm testvérek által lejegyzett Hófehérke meséjén keresztül fogom szemléltetni ezt a kapcsolatrendszert, és bemutatom, hogy az archetípusok miképpen manifesztálódnak egy ilyen történetben.
Hófehérke karaktere több archetípust is megtestesít a mese során, így az ő történetében az individuáció folyamata teljes mértékben felismerhető. Legelőször a gyermek-archetípus szerepében találkozunk vele, hiszen tudjuk, hogy születése körülményei nem hétköznapiak, mivel a királynő kívánsága által fogant meg. Amikor a cselekmény felgyorsul, és Hófehérke a törpék kunyhójába menekül, az ártatlan szűz archetípusát testesíti meg, majd fokozatosan változik az anya archetipikus képének irányába, ami a királynő halálával teljesedik be.
Az anyakirálynő két archetipikus képet hordoz magában. Mint ahogy a nevében is szerepel, az egyik az anya, a másik pedig az anima, azon belül is a vele párosított domináns, inkább férfiasnak tartott pozícióban álló női karakter az uralkodó. Jung úgy tartotta, hogy az ilyesfajta uralkodásvágy inkább a maszkulin világszemléletre jellemző. Az anya archetípusnál Jung a szerető és a szörnyű anyát különbözteti meg, és a gonosz mostohák egyértelműen az utóbbi kategóriába tartoznak. Gonoszsága ellenére a főhős individuációs folyamatának szempontjából elengedhetetlen karakter, mivel rosszindulatú és bántó szándékai nélkül Hófehérke nem biztos, hogy rálépett volna az egyénné válás útjára.
A király csak rövid ideig, pár sor erejéig van jelen a történetben, mégis megtestesíti az apa archetípust, és legfőképpen hiányának a veszélyére világít rá.
Mivel a király meghalt, a gonosz mostoha vette át a hatalmat, és Hófehérke élete attól a pillanattól kezdett veszélybe sodródni, hogy nem volt körülötte az apa archetípusa által nyújtott biztonság.
Végezetül pedig a vadász karakterét mint árnyék-archetípust kell megemlíteni. Jung úgy vélekedett, hogy az a személy, aki saját árnyékának fogságában él, az elállja önmaga elől a fényt, és saját hibáiba esik, azaz nem úgy él, ahogy az tőle elvárt. Mikor a vadász megpróbálja megölni Hófehérkét, akkor pontosan önmagával ellentétesen cselekszik, mert egy emberre – és nem állatra – vadászik. Amikor viszont úgy dönt, hogy megkíméli a lány életét, bár a jó lelkiismeret vezérelte, ismét hibázik, és vélhetőleg az életével fizet.
Egy terápiás foglalkozás során az ilyenfajta meseelemzés segíthet a páciensnek felismeri az őt körülvevő emberekben rejlő szándékot, magyarázatot nyújtva arra, mi vezette az adott élethelyzetbe
Amikor külső szemlélői vagyunk egy történetnek, objektívebben tudunk gondolkodni róla, és más fényben látjuk a dolgokat. Ha beleképzeljük magunkat más bőrébe, és eltöprengünk azon, mit tennék a helyében, képesek lehetünk utána az önreflexióra is, megértve saját magunk helyzetét. Vajon Hófehérke helyében hova menekültünk volna? A királynő eleve gonosznak született, vagy valami azzá tette? A törpék helyében én befogadtam volna egy vadidegent a saját házamba?
Mivel az archetípusok a mesékben aktívan jelen vannak, Jung teóriája jó forrásként szolgál a meseterápiás foglalkozások hatékony megvalósításában. Az irodalom és a pszichológia összepárosításával megszületett a biblioterápiás módszer, amely alkalmazható klinikai körülmények között, pszichés zavarokkal küzdő betegeken és önfejlesztő foglalkozásokon egyaránt.
Magyar vonatkozásban Boldizsár Ildikó etnográfus, író és mára már jól ismert meseterapeuta az, akinek nevéhez fűződik a meseterápia népszerűsítése. Boldizsár Ildikó úgy tartja, hogy minden élethelyzet, amelyet átélünk, az valakivel, valahol már megtörtént, ezért megvan a mesebeli párja. A gyakorlat pedig azt mutatja, hogy a lelki és fizikai megbetegedésekből való sikeres felgyógyulást jelentősen elősegítik ezek a történetek. „Mesébe zárt tapasztalattal” szembesítve, ahogy ő nevezi.
Carl Jung elméletének alkalmazhatósága jól példázza, hogy olyan meghatározó folkloristák és mesekutatók hivatkoznak rá, mint például Francisco Vaz da Silva. Jung archetípusokról és a kollektív tudatalattiról alkotott koncepciója időtálló referenciapontja az analitikus pszichológiának, és mindmáig hatékonynak bizonyul az irodalomelemzésben is.
Még a klasszikus mesék kortárs adaptációinak megannyi mediális platformra átültetett posztmodern újragondolásait is több, komplex szinten segít elemezni a jungiánus elmélettel felvértezett metodológia, ha belátjuk, hogy nemcsak a mesék alakváltozásaival, de a mélyrétegeivel, valamint a mindenkori emberi elme és szellem működésének jellegzetes mintázataival is érdemes számot vetnünk.
Az élet állandó mozgásban lévő folyamat, amelyről sokszor azt gondoljuk, hogy tőlünk teljesen függetlenül alakul, akármit is csinálunk, nem befolyásolhatjuk a sorsunkat. Gyakran találjuk magunkat olyan helyzetben, amikor úgy érezzük, elakadtunk, elvesztünk, iránymutatásra van szükségünk. Sokszor ennek a kilátástalanság-érzetnek valamilyen belső bizonytalanság a forrása; és ha ilyenkor egy mese, egy történet épp a megfelelő pillanatban talál ránk, képes lehet erőt adni és kihúzni minket a gödörből.
Hivatkozott művek
Arany László. Fehérlófia és más mesék. Budapest: Kreatív Kiadó, 2018.
Bankos Szilvia. „Carl Gustav Jung életrajz” Ekultúra, 2006. 04. 29.,
Boldizsár Ildikó. Meseterápia. Budapest: Magvető Kiadó, 2019.
Campbell, Joseph. Az ezerarcú hős. Budapest: Édesvíz Kiadó, 2010.
Campbell, Joseph. A mítosz hatalma. Budapest: Helikon Kiadó, 2019.
Franz, Marie-Lousie von. Női mesealakok. Budapest: Európa Kiadó, 1995.
Franz, Marie-Louise von. Az árnyék és a gonosz a mesében. Budapest: Európa Kiadó, 1998.
Franz, Marie-Louise von. Archetípusos minták a mesékben. Budapest: Édesvíz Kiadó, 1998.
Jung, Carl Gustav. Az archetípusok és a kollektív tudattalan. Budapest: Scolar Kiadó, 2020.
Jung, Carl Gustav. „Az újjászületés pszichológiája”. Az archetípusok és a kollektív tudattalan. Budapest: Scolar Kiadó, 2011.
Jung, Carl Gustav. Lélektani típusok. Budapest: Scolar Kiadó, 2010.
Jung, Carl Gustav –Franz, Marie-Louise von – Henderson, Joseph L. – Jacobi, Jolande – Jaffé, Aniela. „ Approaching the Unconscious”. Man and His Symbols. Szerk. Carl Gustav. Jung. New York: Dell Publishing, 1964. 1–95.
Jung, Carl Gustav. The Archetypes and The Collective Unconscious. Princeton, NJ: Princeton University Press, 1980.
Silva, Francisco Vaz da. „Red as Blood, White as Snow, Black as Crow: Chromatic Symbolism of Womanhood in Fairy Tales”. Marvels & Tales 21.2 (2007): 240–252.
Silva, Francisco Vaz da. „Fairy-Tale Symbolism: An Overview”. Oxford Research Encyclopedia of Literature, 2017. 7–8.
Zipes, Jack. „The Revolutionary Rise of the Romantic Fairy Tale in Germany”. Studies in Romanticism 16.4 (Fall 1977): 409–450.
Zipes, Jack. Fairy Tales and the Art of Subversion: The Classical Genre for Children and the Process of Civilization. London, England: Heinemann Educational Books, 1983.
Zipes, Jack. „Evil Stepmothers and Magic Mirrors”. The Golden Age of Folk and Fairy Tales, Indianapolis: Hackett Publishing Company, 2013. 561–568.
Jegyzetek
[i] Silva, Francisco Vaz da. ,,Fairy-Tale Symbolism: An Overview”. Oxford Research Encyclopedia of Literature, 2017. 7–8.
[ii] Jung, Carl Gustav. Az archetípusok és a kollektív tudattalan. Budapest, Scolar Kiadó, 2020. 11.
[iii] Jung, Carl Gustav. Az archetípusok és a kollektív tudattalan. Budapest, Scolar Kiadó, 2020. 12.
[iv] Maga az archetípus mint fogalom nem Jungnál jelenik meg először, amit ő is többször hangsúlyozott. Olyan filozófusok és teológusok, mint például Szent Iréneusz, a Kr. utáni második századi gondolkodó írásában már használta az archetípus kifejezést az alábbi módon: „Mundi fabricator non a semetipso fecit haec, sed de alienis archetypis transulit”, azaz ,,a Teremtő nem saját magából alkotta meg a világot, hanem önmagától különböző archetípusokból”.[iv] Továbbá az V. századi Dionüsziosz Areopagita munkásságában is fellelhető az „anyagtalan archetípusok” kifejezés.
[v] „Frodó egy kissé meglepetten nézett Samura, mintha azt kutatná, kívülről is látszik-e rajta az a különös változás, amin keresztülment. A hangja nem úgy szólt, mint a régi Csavardi Samué, akit Frodó olyan jól ismert – legalábbis eddig azt hitte, hogy ismeri. Most is a régi Csavardi Samu ült mellette, csak az arca volt szokatlanul komoly." (Tolkien, J. R. R. A Gyűrűk Ura – A Gyűrű Szövetsége. Ford. Göncz Árpád. Budapest, Európa Könyvkiadó, 2001. 130.
[vi] Franz, Marie-Louise von. Női mesealakok. Budapest, Európa Kiadó, 1995.
[vii] Franz, Marie-Louise von. Az árnyék és a gonosz a mesében. Budapest, Európa Kiadó, 1998.
[viii] Franz, Marie-Louise von. Archetípusos minták a mesékben. Budapest, Édesvíz Kiadó, 1998.
[ix] Jung, Carl Gustav – Franz, Marie-Louise von (szerk.). „Az individuáció folyamata”. Az ember és szimbólumai. Budapest, Göncöl Kiadó, 2000.
[x] Arany László. Fehérlófia és más mesék. Budapest, Kreatív Kiadó, 2018.
[xi] „Ha a persona intellektuális, a lélek biztosan szentimentális. A lélek kiegészítő karaktere érinti a nemi jelleget is. Egy nagyon nőies nőnek férfias a lelke, egy nagyon férfias férfinak nőies lelke van. Ez abból az ellentétből ered, hogy például egy férfi nem mindenképpen és minden dologban férfias, hanem normális körülmények között vannak bizonyos nőies vonásai. Minél férfiasabb a külső beállítottsága, annál inkább kiküszöböli nőies vonásait, amelyek így a tudattalanban lépnek fel. Ez a körülmény megmagyarázza, hogy miért vannak éppen a legférfiasabb férfiak jellegzetes gyengeségeknek alávetve: a tudattalan rezdüléseihez nőiesen és befolyásolhatóan viszonyulnak. Fordítva is igaz, hogy gyakran a legnőiesebb nők bizonyos belső dolgokkal szemben hajthatatlanok, makacsok és önfejűek, ezekben a tulajdonságokban olyan intenzitást mutatva, amely csak a férfiaknál található meg külső tulajdonságként. Ezeket a férfias vonásokat a női külső beállítottság kizárja, és így a lélek tulajdonságaivá válnak.” (Jung, Carl Gustav. Lélektani típusok. Budapest, Scolar Kiadó, 2010. 435–436.)
[xii] Jung, Carl Gustav. „Az újjászületés pszichológiája”. Az archetípusok és a kollektív tudattalan. Scolar Kiadó, 2011. 124–125, 215–219.
[xiii] Jung, Carl Gustav. Lélektani típusok. Budapest, Scolar Kiadó, 2010. 435–436.