1. Bevezetés
Az antropocén egy olyan új, fenyegető korszakot jelent, amelyben – az emberi tevékenységnek a Föld ökoszisztémáira gyakorolt globális kártékony természetkulturális hatása nyomán – drámai mértékben alakulnak át az élővilág körülményei. Az antropocént a Földrendszer működésének megzavarodásaként és összeomlásaként is értelmezhetjük, amely az élet valamennyi aspektusára jelentős hatással lesz.
Az ökoválság realitásának belátása és ezen baljós jelenségegyüttesre való reflexió a jövő nemzedékeinek oktatásának egyik elkerülhetetlenül fontos feladata.
De hogyan tudjuk formálni a gyermekeket olyan jövő tekintetében, amelynek egyik legfőbb jellemzője a bizonytalanság és a formátlanság? A jövő pedagógiai módszereinek is fel kell készülniük az antropocén jelentette kihívásokra. Olyan ökotudatos, alapvetően realista pedagógiai módszerre van szükség, amely az antropocén jelentette sötét ökológiát kellő érzékenységgel állítja vizsgálódásának középpontjába. A sötét pedagógia feladatának tekinti, hogy felkészítsen az összeomló klimatológiai viszonyokra, és szembesítsen az ökológiai válság aktualitásának valóságával. Ezen felfogás értelmében sose lehet elég korán elkezdeni az ökológiai érzékenyítés folyamatát.
A sötét pedagógia így egy jövőorientált projektként is értelmezhető, mely egyben a világunk változásaira adott sajátos reakció is
A tanulmány szerzői számára talán a legizgalmasabb és a legmeggyőzőbb kísérlet a gótikus, a horror zsánerműfaj-elméletét és az ökokritika antropocén fogalmát mozgósító természetfelfogás, az antropocén, valamint a kortárs pedagógiát átfogó elméletté való alakítására Jonas Andreasen Lysgaard, Stefan L. Bengtsson és Martin Hauberg-Lund Laugesen nagyszabású kötete, a Dark Pedagogy tekinthető.
A kötet és a sötét pedagógia elmélete a horrort és az antropocént kapcsolja össze a kortárs pedagógiai elméletekkel. Továbbá olyan kortárs kultúratudományos megközelítéseket alkalmaz, mint a spekulatív realizmus/objektum-orientált ontológia (OOO), valamint különböző poszthumanista irányzatok.[1] Munkájuk támaszkodik a nagy horrorirodalmi szerző, H.P. Lovecraft több művére is, miközben teoretikus sarokköveiként a spekulatív realizmus olyan központi figurái tekinthetőek, mint Timothy Morton vagy a spekulatív realista irányzat alapítója, Graham Harman. A sötét pedagógia egy olyan kísérleti metodológia, amely pedagógia módszert kíván körvonalazni a tömeges fajkihalások korszakában.
Tanulmányunkban igyekszünk bemutatni, hogy a sötét pedagógia elmélete miként szolgálhat adekvát neveléstudományos megközelítésként az antropocén és az ökológiai válság korában.
A kortárs pedagógiának tematizálnia kell a megváltozott ökológiai és klimatológiai körülmények között olyan témákat, mint az ismeretlenség, a végesség vagy a kihalás lehetősége. Sok szempontból Lysgaard, Bengtsson és Laugesen sötét pedagógiája az antropocén vagy a sötét ökológia eredeti pedagógia elméletének tekinthető, amely csupán akkor tűnik extrémnek és szokatlannak, ha nem vagyunk tisztában az antropocén klímakáoszának realitásaival. Esszénkben tehát röviden feltárjuk az antropocén azon aspektusait, amelyek megkerülhetetlenek a kortárs pedagógiai elméletek számára. Ezután szemrevételezzük a sötét pedagógia alapvető állításait, majd egy konkrét kortárs mesekönyv példáján keresztül is igyekszünk bemutatni a sötét pedagógia alkalmazhatóságát. Rosie Banks gyermekkönyvei jó példáját nyújtják annak, hogyan tudunk beszélni az antropocén jelentette veszélyekről gyermeki nyelven.
2. Az antropocén jövőtlensége
Lysgaard, Bengtsson és Laugesen Dark Pedagogy című könyvükben az antropocént egyfelől az embernek a természet és minden más létforma feletti technológiai dominanciájával azonosítják, másfelől viszont a horrort, a létezés rettenetét és a megismerhetetlenséget hangsúlyozzák. Az antropocén a szerzők szerint nem más, mint az eredendően antropocentrikus (emberközpontú) modernitás projektjének radikális dezantropomorfizációja (elembertelenítése), amikor is az antropogenikus változások közepette a bolygó drámai erővel mutatja fel a nonhumán erők idegenségét.[2]
A szerzők a technotudományos struktúra kiépülésével együtt járó elképesztő tudás- és információrobbanást és az e folyamattal párhuzamosan bekövetkező ökológiai válságot mint kiismerhetetlen, furcsa jelenséget „antropocén paradoxonnak” nevezik. Abban a geológiai korban, amelyben a Földet az ember a hasznos nyersanyagok végletekig kiaknázható erőforráskészletévé degradálta, ez a pusztítás „az embert a bolygó nonhumán életformáihoz és erőihez korábban nem tapasztalt mértékben hozta közel”.[3]
A nonhumán valóság ismeretlenségéhez való közelítésként teoretizálják a szerzők az antropocént, egy olyan közeledésként, amelynek pedagógiai következményei is vannak. Miközben az emberek a saját képükre akarták formálni a Földrendszer egészét, az egyre fokozódó emberi aktivitáson keresztül megidézték a bolygó redukálhatatlan alteritását és nonhumán erőit.[4]
Ennek az állapotnak a kulminációjaként értelmezhető az antropocén paradoxon, hiszen sokkal többet tudunk a bolygó különböző rendszereinek működéséről, azonban összességében mégis a véletlenszerűség és a kaotikusság jellemzi ezen rendszerek többségét.
Pedagógiai szempontból azt remélik ettől a szerzők, hogy – noha helyzetünk súlyos – a válságtudat széleskörű népszerűsítése mégis aktivizmusra és cselekvésre ösztönözhet. Anélkül persze, hogy az emberi ágenseknek tulajdonítanánk a cselekvés kizárólagos jogát.[5]
Az antropocén kapcsán a szerzők hangsúlyozzák a posztantropocentrikus kultúratudományok jelentőségét
A nonhumán fordulat által leírható szerteágazó irányzatokat összekapcsolja az antropocentrizmus kritikája. A különböző filozófiai megközelítések egyaránt a különböző dolgok, nonhumán erők és heterogén materialitások felől kívánják vizsgálni a valóságot.[6]
Érdemes egészen röviden belegondolni, hogy az antropocén kutatása közben kőzetekkel, bonyolult technológiai mérőműszerekkel, geológiai erőkkel, különböző szférákkal, szenvedő, sőt kihaló állatokkal kerülünk kapcsolatba. Az antropocén valójában nemcsak etimológiailag függ össze az antropocentrizmussal, hanem szorosan össze is kapcsolódik vele, sőt az antropocén bizonyos fokon az antropocentrikus világszemlélet következménye. A spekulatív realizmus vagy a különböző poszthumanizmusok arra tesznek kísérletet, hogy „kritika alá vonják és felforgassák a filozófiai elméletekben lévő emberközpontúságot és antropocentrikus tendenciákat”.[7]
Lysgaard, Bengtsson és Laugesen rövid idézetéből is egyértelművé válik, hogy míg az antropocén elméletek elsősorban a geológiai erővé váló ember korát és az emberi faj által elindított, ám általa már irányíthatatlanná vált klímaváltozást tárják fel, addig a poszthumanizmus jobban beleágyazódik a fogalmi és teoretikus diskurzusokba és általánosságban a humántudományokba. Lysgaard, Bengtsson és Laugesen nézetében a kontinentális filozófián belül a spekulatív realizmus tekinthető a legtermékenyebb és leghatásosabb módszernek az ökológia válság leírására, hiszen „a spekulatív realizmus megnevezés olyan gondolkodókat takar, akik elismerik a valóság autonómiáját, és az azt benépesítő dolgokkal foglalkoznak”.[8] A spekulatív realista világkép értelmében minden, ami létezik, egyenlő értékkel bír.
Az antropocén interdiszciplináris megközelítése alapján a valóságot hibrid és nonhumán dolgok komplex rendszere alkotja, amelyre az ember is hatást gyakorol
Ennek az összetett hálónak mi magunk is részei vagyunk, és mi is számtalan nem-emberi összetevőből állunk, mint a baktériumok és vírusok. Az antropogenikus hatás mellett azonban a „kozmosz minden egyes dolgával kapcsolatban igaz lesz, hogy mindig lesz mit gondolni, mit megtapasztalni”.[9] Ezen megközelítés alapján a különböző dolgokból álló valóságban a reprezentáció is a valóságmozzanatok közül csupán az egyik, ám hiba elsőbbséget vagy kitüntetett szerepet tulajdonítani számára. A poszthumanizmushoz hasonlóan a spekulatív realista és az új materialista irányzatok is alapvetően posztantropocentrikusnak tekinthetők, amelyek nagyobb erőt tulajdonítanak a nonhumán világnak. A valóságot homogenizáló és mindent antropocentrikusan értelmező megközelítés az antropológiai gép teoretikus túlműködéseként is értelmezhető.
Lehetetlen az ökoválság mélységét megérteni az emberközpontú megközelítésekkel. A spekulatív realizmus fontos belátása, hogy mindaz, ami létezik, objektumok formájában áll fenn, vagy szűnik meg, beleértve az illúziókat és egyéb tudatbeli létezőket is.
Ennélfogva elkerülhetetlen körülmény a valóság széttöredezett és megközelíthetetlen, visszahúzódó jellege. Sőt, ennél többről van szó, állítja Lysgaard, Bengtsson és Laugesen, hiszen „az emberi lények örökké kénytelenek bizonyos fokú bizonytalansággal és sebezhetőséggel együtt élni, remélni és szeretni”.[10] Sok szempontból az ökológiai válság által kiváltott klímapánik vagy klímadepresszió csak ezen eredendő sebezhetőség hirtelen felszínre törése.
3. Sötét pedagógia
A Dark Pedagogy-könyv a három szerző szerint fokozatosan állt össze egy kötetté 2018 során, egy olyan évben, amelyet különös klímajelenségek és szélsőséges hőmérsékleti rekordértékek kísértek. A világszerte bekövetkező extrém időjárási viszonyok határozták meg azt a teoretikus és tudományos munkát, amelynek eredményének tekinthető a kötet.[11]
A kutatás és a könyv célja túlmutat a pedagógián és a XXI. századi körülményekre aktuálisan értelmezhető oktatási módszertanok kidolgozásán, hiszen olyan új elméleti megközelítéseket akarnak létrehozni, amely a mai társadalmak gondolkodásbeli sémáit változtatják meg. Ez a változtatás azonban a sötét pedagógia alapján nem egy fejlődéselvű, hanem sokkal inkább a végességre és az emberi tudásformák határaira figyelmeztető, alapvetően pesszimista posztmodern vagy poszthumanista megközelítésre építkezik.
Ezzel a melankolikus, elsötétülő természetkulturális közeggel kíván megbirkózni a Dark Pedagogy című kötet, amely az antropocén és a horror mint életérzés összefüggéseire mutat rá. Lysgaaard, Bengtsson és Laugesen szerint egy kiszámíthatatlan világban élünk, amely nem biztosít stabil, kiszámítható hátteret az emberi történelemnek. Sőt, a szerzők szerint „a világ megvadult, ellenünk fordult, sőt ámokfutásba kezdett.”[12]
A szerzők a sötét pedagógia formabontó irányzatáról való meglátásai igaznak bizonyulnak az ökogótika teoretikus törekvéseire is. Az ökogótika ezen fenyegetővé és furcsává vált körülményekre készít fel, mindeközben pedig egy válaszlehetőséget vagy reakciót is körvonalaz világunk letagadhatatlan változásaira.
A sötét pedagógia a három szerző szerint nem más, mint egy experimentális törekvés arra, hogy pedagógiai válaszokat nyújtson a tömeges kihalás vagy a jövőtlenség korszakában, míg az ökogótika az antropocén megértésére irányuló ökokritikai törekvés, amely a megsemmisülés sötétségének iszonytató esztétikáját is fel kívánja tárni.[13] Az ökogótika ökológiája tehát egy drámai, kritikus és fenyegető sötét ökológia, amelynek megértéséhez új teoretikus utak és filozófiai szökésvonalak szükségeltetnek. A három szerző a környezeti degradáció, valamint a globális felmelegedés kapcsán egy olyan horrorisztikus perspektíváról ír, amelyben az embert kísérteties és nonhumán erők veszik körbe, miközben nehezen megmagyarázható, felkavaró események mennek végbe.[14]
Az őrületnek és a modernitás során rögzült stabilnak tekintett személyiség felbomlásának kíván egy teoretikus keretet biztosítani a sötét pedagógia, amely egyben rezonál a külvilág horrorjára. A sötét pedagógia felkészít a klímakáosz jelentette horrorisztikus valósággal való találkozás felbomlasztó és megzavaró tapasztalatára. A sötét pedagógia számára a halál egy központi metafora, amely az emberiség korlátoltságának lehetőségeire reflektál. [15]
A sötét pedagógia számára fontos a halál tematizálhatósága
A halál, a végesség, a negativitás ökológiai színezetű középpontba állításával a sötét pedagógia irányzata kapcsolódik olyan teoretikus megközelítésekhez, mint a negatív queer elmélet, az ökogótika, az ökohorror vagy a melankológia (melankolikus ökológia).[16]
Az antropocén eseménysorozatának van egy sajátos sötétsége, amely beárnyékolja a létezés minden aspektusát.
A három szerző kissé túlzó meglátása szerint a sötét pedagógiának rá kell mutatnia, hogy „az emberiség kihalásával érkezne meg saját esszenciájához”, tehát „az emberiség lényege a kihaláson keresztül” kerülne felszínre.[17]
A sötét pedagógia így a felvilágosodás Bildungjának egy sötét kifordítása lenne, amely szerint az emberiség kihalásának tudatosítása egyesíthetővé válna a halállal mint az ember lényegének, kiteljesedésének felfogásával. A sötét pedagógia szerint csak az emberiségtől megszabadított világ tekinthető a tényleges kiteljesedésnek, de addig is érdemes megtenni minden tőlünk telhetőt, egyfajta „csak azért is” típusú kifacsart optimizmus jegyében.
Nem kell, hogy a fatalizmus egyet jelentsen tehát a reménytelenséggel. A sötét pedagógia így az emberi halál pedagógiai realizációja lenne, amely a végességre való radikális felkészítésként egy posztantropocentrikus világnézet előkészítésében venne részt, miközben biztatásként is szolgál. Illúziótlanul is képesek vagyunk cselekedni.
A jövőtlenség jövőjének elhozatala a célja a sötét pedagógiának, amely a válságba jutott természeti-kulturális közegben való megmaradás queer- lehetőségeként is értelmezhető. A sötét pedagógia a három szerző szerint egy olyan „elsötétedett útként” értelmezhető, amely a meg nem magyarázható, az emberi tudást meghaladó ökokatasztrófára készít fel. Egy olyan pedagógia rendszer, amelynek célja önmaga teljes kiüresítése és megnyitása az antropocén extrém ökológiai viszonyainak. Az eltűnés belátása a pedagógiai gyakorlatban egy posztantropocentrikus világot hozhat el, amely kivezet az antropocén horrorjából.
Miután közelebb kerültünk a sötét pedagógia jövőtlen, pesszimista pedagógia-felfogásához, érdemes rákérdeznünk, hogy mit is jelent a sötét jelző a sötét pedagógiában
A sötét pedagógiában a sötét „egyszerre egy ontológiai pozíció és egy emocionális, affektív rezonancia.”[18] A természetre mint embertelen erőre való, romantikusnak nevezhető ráismerés egy megrendítő érzelmi tapasztalatot is jelent. Az ökológiai válság árnyékában rá kell ébrednünk, hogy a természetnek van az embertől független, uralhatatlan dimenziója, amely „nem ismert, furcsa és nonhumán dolgokat tartogat”.[19] Egyszóval a kiszámíthatatlant. Olyan filozófiai elméletre van szükség, amely egyszerre képes teoretizálni az antropocén hibrid természetkulturális viszonyait és a nonhumán valóság furcsa autonómiáját és embertől való függetlenségét.
A sötét pedagógia az edukációs gondolkodást keverni kívánja a spekulatív realista filozófiai perspektívákkal. Az antropocén sötétségét Lysgaaard, Bengtsson és Laugesen nézetében nem lehet a fikciós horror szintjére redukálni. Mint kijelentik: „a természet horrorjai kísértetiesen valósak”.[20]
Korunk kísértetiessége azt is jelenti, hogy a megszokott kulturális és természeti keretrendszer és az otthonosság érzése felbomlóban van. Azonban ez a felbomlás és feloldódás az embert mint egészet is érinti, amelynek a geológiai erővé való alakulása van az antropocén mögött. Földtani értelemben kimutatható hatásokat fejtünk ki az ipari forradalmak sorozata óta. Így a sötét pedagógia a megbolygatott természet kísérteties sötétségének internalizációjaként is tekinthető. A felvilágosult, a valóság értelmezhetőségében biztos racionális szubjektum és annak Bildungalapú pedagógiája helyett, a sötét pedagógia az ökohorror természetkulturális viszonyai között kísértetiesen önmagát is felszámoló válságba került ember dekonstrukciós pedagógiáját nyújtja, amely a dezorientációra és a biztosnak vett kulturális keretek elvesztésének belátására nevel.
Építés helyett a szubjektumnak bizonyos fokú rombolása szükségeltetik. Lysgaard, Bengtsson és Laugesen mindezt kicsit sarkosan fogalmazva így foglalja össze: „a valóság nonhumán horrorjai emberi nyelven elmondhatatlanok”.[21]
A sötét pedagógia belátja, hogy a klímaváltozás mint hiperobjektum[22] beárnyékolja az előttünk álló kihívásokat és feladatokat, amelyekre így nem lehet a megszokott tudományos és pedagógiai keretek között reflektálni. A sötét pedagógia során spekulatív módon a Kívüliség horrorja felé fordulunk, amely egy sajátos ontológiai és episztemológiai fordulaton keresztül „fordítja ki és bizonytalanítja el kulturális bensődlegességünket és otthonosságunkat”. [23]
A szerzők kijelentik, hogy a sötét pedagógia a sötét ökológia által is átitatott
Hogyan is kapcsolódik a sötét pedagógia a spekulatív realizmus filozófiai irányzatához? A spekulatív realizmust lehet „furcsa realizmusnak” is nevezni, hiszen a valóság furcsaságának és idegenségének kimondása mellett ezen Különösség leírhatatlanságát is képviseli az irányzat. Olyan realizmusra van szükség, amely „nem állítja azt, hogy a valóság közvetlenül, teljesen megismerhető”.[24] Mindezek mellett a materialitás és a valóság kérdését is újra megvizsgálják az újmaterialista és újrealista irányzatok.
A kontinentális filozófián belül alapvetően a spekulatív realizmus tekinthető az antropocén lényegét legmélyebben és leghatásosabban megragadó filozófiai elméletnek. A valóság autonómiáját elismerő gondolkodók a valóságot benépesítő nonhumán jelenségekkel foglalkoznak.[25] Lysgaard, Bengtsson és Laugesen nézetében is a korrelacionizmus és az antropocentrizmus kritikája tűnik fel az olyan új irányzatokban, mint az objektumorientált ontológia, a kozmikus pesszimizmus, a spekulatív realizmus vagy a spekulatív materializmus.[26] A szerteágazó és roppant sokrétű irányzatokat bizonyos fokban összekapcsolják – az antropocentrizmus kritikája mellett – a filozófiában és a különböző humántudományos elméletekben meghúzódó inherens emberközpontúság és tudatközpontúság meghaladására tett kreatív kísérletek.[27] Sőt,
Lysgaard, Bengtsson és Laugesen alapján azt is megállapíthatjuk, hogy sok kortárs antropocén teoretikus a spekulatív realizmustól veszi kölcsön a dolgok és a valóság sötétebb oldalával való foglalkozás fontossága mellett ezen megragadhatatlanság fogalmi eszköztárát is.
Mindebből következik, hogy a sötét pedagógia egy posztantropocentrikus vagy poszthumanista pedagógiai projekt, amely az emberi végesség és az emberi megismerési képességek korlátoltságára ébreszt rá bennünket. Azzal, hogy a jövő oktatási intézményeiben megfontolják a sötét pedagógia módszerének alkalmazását, felkészíthetik a jövő generiációit az antropocén megváltozott természetkulturális állapotaira, amelyben horrorisztikus események és extrém, szinte megragadhatatlan folyamatok mennek végbe. A Kívüliség jövőtlenségére ébreszti rá a jövő generációt a sötét pedagógia. A kihalás és a halál tematizálásán keresztül azonban a jövő kérdését fokozatosan rövidre is zárja a sötét pedagógia. Egy olyan pesszimista, alapvetően a filozófiai kortárs realizmusból kinövő pedagógia módszerrel van dolgunk, amely bensővé teszi a klímaválság jövőtlenségét, és engedi, hogy a jövő generációt elnyelje a Kívüliség sötétje.
Van remény, de nem biztos, hogy pont bennünket illet meg. A meg nem születés, a létre nem jövés sötétjének hívogató lágyságát juttatja a fokozatosan kihalttá váló oktatási intézmények falai közé a sötét pedagógia.
4. Az antropocénről – gyermekeknek, avagy Malice Királynő bosszúja
Rosie Banks Secret Kingdom című gyerekkönyvsorozata első látásra nem tűnik a sötét pedagógiai gyakorlat legszembetűnőbb példájának. Elvégre utóbbi az emberi faj végességének a tudatosítását tűzi zászlajára. A Secret Kingdom köteteinek élénken pompázó borítói könnyen tűnhetnek úgy, mintha semmilyen teret nem engednének a teoretikus reflexiónak, nem is beszélve a tömény pesszimizmusról. Mégis, Banks művei kiválóan alkalmasak a sötét pedagógia „színrevitelére”. Tanulmányunk záró alfejezetében a sorozat egyik kötetének cselekményét olvasnánk a sötét pedagógia és az antropocén tükrében.
Akárcsak a derék Lysgaard, Bengtsson és Laugesen, úgy a Mermaid Reef című kötet (a Secret Kingdom-sorozat negyedik része) is a létező pedagógiai intézményekből való kilépés igényével fogalmazódik meg. A suli, annak egyenruháival és szabályaival együtt, unalmas. Itt nem fogunk semmi újat megtanulni a valóságról. Jasmine, Summer és Ellie egy izgalmas felfedezőútra vállalkoznak. Csakis ők menthetik meg a Titkos Királyságot Malice Királynőtől!
Ez a királyság „egy mágikus föld, tele unikornisokkal, sellőkkel, és manókkal”. (8) Ahhoz, hogy Malice Királynő álságos terveitől megmentsük a világot, szükségünk van a létező gondolkodásmódunk radikális kifordítására. Még három esetlenül fiatal és ártatlan lány is képes megóvni bolygónkat, de csak akkor, ha elhagyják emberi tartományunkat, látásmódunkat, sőt, még az időnket is. Akárcsak az Extinction Rebellion tüntetői, amikor leállítják London forgalmát, úgy Jasmine, Summer és Ellie is szinte varázsütésre „megállítják” az időt egy utópikus (és atópikus) gesztus keretén belül, a varázsdoboz igéjének felmondásával. A Titkos Királyságba átlépve ugyanis „megáll az idő”. (9) A varázsige egy paradoxont rejt magában, mintha Lovecraft Necronomiconjának hírhedt rigmusának enyhébb, ám furcsa módon aligha megnyugtatóbb verziójával találkoznánk: „nézz az ágyra, amely a tengerben van; ahol több mint halak úsznak boldogan!” (Uo.) Emberi perspektívánk teljes kifordítása szükségeltetik. Ami lent van, ahhoz fel kell tudnunk emelkedni.
Ahhoz, hogy a bajban lévő sellőkön segíthessenek, a lányoknak maguknak is több-mint-emberivé kell válniuk. Malice Királynő gonoszságával szemben ez a Titkos Királyság egyetlen esélye. A sértődött királynő állandóan villámokat bocsát ki magából, ám nagy valószínűséggel tudni lehet, hol fog a következő villám becsapódni. A válság kockázatai ellen csakis új szövetségkötésekkel védekezhetünk, annak tudatában, hogy mi magunk is véges lények vagyunk.
Jasmine, Summer és Ellie a Trixi nevű tündér segítségével navigálják a tengerfenék rejtélyes tartományát, igénybe véve egy óriásteknős segítségét. A tenger alatti létmódba való átlépés egyben határátlépést is jelent, hiszen tündéri segítség nélkül aligha lennének képesek lélegezni a víz alatt (15–16).
A szimpátiának ideális esetben mindenre ki kell terjednie, részrehajlás nélkül.
Ezt az etikai parancsot a lányok közül Summer már érti, hiszen ő „mindenfajta állatot szeretett” (20). Még érdekesebb az antropocén teória szempontjából azonban az a nagyon furcsa körülmény, hogy mennyire is hasonlít Malice Királynő az antropocénre mint jelenségre. Noha személyről van szó, hatásairól „az egész tenger beszél” (uo.). A Starshine Manor című kötetben már az emberi világ felforgatására is kiterjednek mágiájának hatásai. A természet rendjének totális megsemmisítésének a velejéig romlott megtestesítője. Egyedül, a tengerlakók nélkül az emberiség képtelen volna bármit kezdeni ezen mágikus veszély ellenében.
A sellők képesek láthatatlanná tenni magukat, értesülünk a meséből. Ez azt is jelenti, hogy a lenti és fenti tartományok közötti határvonal nagyon is képlékeny, hiszen Trixi szerint az emberi világban is létezhetnek sellők (22). A Kívánság Gyöngy az óceán leghatásosabb mágikus objektuma, és a mese kalandos cselekménye legnagyobbrészt ekörül forog. Mi egyéb volna ez a hatalmas, ám veszélyes objektum, mint a termelőerőnek egy szimbóluma? A termelés bármikor átcsaphat pusztításba, ezért óvatosan kell bánnunk vele.
De hol van itt a sötétség mozzanata? Mitől nevezhető „elsötétültnek” az a fajta gyermeknevelés, amelyre Banks vállalkozik? Egyáltalán vállalkozik ilyesmire?
A feketeség mintegy betüremkedik a történetbe, többféle értelemben is. Megmerítkezve a tenger alatti létben, a három lány felfedez egy „fekete szilánkot”, amely nem egyéb, mint Malice Királynő villámjának „hegyes vége” (24). A nyilvánvaló fallikus asszociáción kívül ennek a bizarr módon megszilárdított objektumnak a még furcsább sötétsége (a fekete villámcsapás lehetetlen) rávilágít, – ha lehet így fogalmazni – a sötét pedagógia lényegére: az emberközpontúság tagadására. A világ nem körülöttünk forog, bármennyire is ezt a benyomást kelthetik Jasmine, Summer és Ellie kalandozásai. Azért sikeres a három kislány, mert emberen túli erőkre támaszkodnak.
A tét nem kicsi: a villám hatására eltűnnek a sellőverseny bírái (36). Malice Királynő fekete villámcsapásai mintha eleve egy érzékelhetetlen és emberi érzékszervek számára közvetlenül nem hozzáférhető veszély jelenlétére utalnának. Szót érteni nem lehet vele. Akárcsak az időjárási jelenségek, ő az érvelésre nem hallgat. Az ökológiai válság, akárcsak a fekete villámok, az eltűnés általánosságával járhat. Napirenden van a kihalás. Végleges megoldás persze képtelenség. Nem is lehet a megátalkodott királynőnek megálljt parancsolni. Többről van szó, mint merő pragmatikáról. A sorozat folytathatatlannak bizonyulna, ha Malice Királynőt már az elején semlegesítettük volna. De Banks bármikor megkomponálhatna újabb gonosztevőt. Nézetünk szerint ez a szereplő kiválóan olvasható az antropocén megfoghatatlanságának és megállíthatatlanságának hatékony, sőt, bizonyos tekintetben ijesztőnek is mondható szimbólumaként. Nincsenek motivációi, afféle vak és könyörtelen erőként „cselekszik”, akár a klímaváltozáshoz hasonlatos módon.
Az antropocén semmit sem hagy érintetlenül. A fekete villám csupán előképe volt a még teljesebb elsötétülésnek, aminek ábrázolása – ahhoz viszonyítva, hogy gyerekkönyvről van szó – meglepően ijesztő:
[…] „a víz egyre sötétebb és feketébb lett.
»M-m-mi az?« – kérdezte Summer, a buborékablakok felé mutatva. Egy sötét árny közeledett felülről” (45).
Malice Királynő belépése mindent megváltoztat, és a fényt mindenhonnan száműzi. A Kívánságok Gyöngyének birtoklására törekszik, amit meg is szerez időlegesen. Birtokolni kíván, a birtoklás kedvéért. Ebből azt a tanulságot vonja le Summer, a három lány közül a társadalmilag legérzékenyebb, hogy vissza kell szerezni a gyöngyöt „mielőtt a dolgok rosszabbra fordulnak!” (54) Tudjuk persze nagyon jól, hogy a dolgok igenis rosszabbra fognak fordulni, elvégre későbbi részekben Malice Királynő az emberi, azaz a vízfelszín feletti világot is célkeresztbe veszi majd.
A baljós jövő nélkül a remény üres lenne. Fordítva már nem vagyunk ebben annyira biztosak.
A termelőerő fölötti ellenőrzés visszaszerzéséért vívott küzdelem azonban aligha tekinthető a termelés vagy növekedés fokozásáért folyó harcnak. Csupán ritkán alkalmazandó: a Titkos Királyság tagjai mindössze évi egyszer használják, szigorúan szabályozott rituális kontextusban. Takarékoskodni kell a termelőerővel, szinte aszketikusan kell hozzá viszonyulnunk, máskülönben a világ rendjét szétfeszíthetik a mindent eltüntető villámok. A sötét pedagógiai üzenet pontosan abban rejlik itt, hogy a rend mindig ki van téve az esetlegességnek, a káosznak, sőt, attól tulajdonképpen elválaszthatatlan. Már az a körülmény, hogy a lányok képessé váltak a tenger alatt úszni, balesetnek köszönhető.
Malice Királynő koboldjai még az ártatlan kislányokat is bevezetnék a munka világába: „kipucolhatjátok a gnóm-vécéket, főzhetitek a denevérek vacsiját, és etethetitek a büdösvarangyokat” – felnőttek számára sem éppen vonzó karrierajánlatok (uo.).
Malice, a gonosz megtestesítőjeként, a természettől elidegenedett, mértéktelen termelés logikáját képviseli, ami Banks fantáziavilágában egyenértékű a világpusztítás logikájával. Az antropocén és Malice egyaránt semmilyen értelmezhető céllal nem rendelkeznek. Egyszerűen „káoszt” szőnek „szerte a királyságban” (55).
Jó kérdés, hogy mi vethet véget ennek a vészterhes korszaknak. Nagy valószínűséggel az égvilágon semmi, önmagán kívül. Saját vágyainak áldozatává válik Malice Királynő, és nagy valószínűséggel ugyanígy a természetet romboló ipari társadalmat is csupán önmaga képes felszámolni, a termelés túlfeszítése által.
Újabb sötét pedagógiai tanulság: a sötétségnek végső soron csak a sötétség, a tagadás szelleme képes gátat szabni.
Jasmine azáltal, hogy kezébe veszi a Kívánság Gyöngyöt, Malice Királynő és kívánságainak eltüntetését kéri (56). Egy negatív kívánság, a rombolás, ami teremtőnek bizonyul: hát nem pont ez lenne az utópikus vágy lényege, a másvilág hely nélküli helyének teret nyitó gesztus? Nemet mondani a növekedésre manapság annyi, mint igent mondani az életre. Ez viszont egyet jelent az önmagunk ellenébe fordított amor fatival.
A termelés tagadása az embertagadást is maga után vonja saját produktivitásunk visszafogása révén. Visszafojtani valamit önmagunkból azért, hogy más létmódok lélegzetvételnyi térhez juthassanak. Amennyiben ezt a tanulságot sikerül valamiképpen átadniuk a jövő nemzedékeinek, úgy még lehet reményünk egy tágasabb, tátongóbb, üresebb, egyszóval, lakhatóbb Földre.
A sötét pedagógia üzenete pontosan az, hogy az eltűnés és kihalás elgondolásával hozzájáruljunk egy gondoskodóbb, élhetőbb jelenhez, anélkül, hogy a megoldást egyszer és mindenkorra adottnak vennénk. A mese vége sohasem jelent egyet a történet egészének a lezárulásával. Végállapot nélküli utópikus reményként jellemezhető a sötét pedagógia projektje. Tudjuk nagyon jól, hogy a lányoknak ismét szembe kell majd szállniuk a káosszal, mert Malice Királynő egy örökkévaló veszélyt jelent minden élőre nézve, és kár áltatni magunkat azzal, hogy valaha is eltűnhet.
Horváth Márk és Lovász Ádám
Bibliográfia
Banks, Rosie. Mermaid Reef. Secret Kingdom sorozat. London: Orchard Books, 2011–2014. magyarul: „Sellőmágia.” Titkos királyság sorozat. Budapest: Manó könyvek, 2016-2020.
Grusin, Richard, szerk. Nonhuman Turn. Minnesota University Press, 2015.
Harman, Graham. [2011] „Az OOO-val szembeni négy leggyakoribb ellenvetés”. Ford. Lovász Ádám. Ex symposion. Irodalom, Művészet, Filozófia, Reflexió 99. sz. (2018), 10–15.
Harman, Graham [2011] „Hetvenhat tézis az objektumorienált ontológiáról”, ford. Lovász Ádám, Ex symposion. Irodalom, Művészet, Filozófia, Reflexió 99. sz. (2018), 4–9.
Horváth Márk, Losoncz Márk és Lovász Ádám. A valóság visszatérése. Spekulatív realizmusok és újrealizmusok a kortárs filozófiában. Újvidék: Forum, 2019.
Horváth Márk, Lovász Ádám, Nemes Z Márió. A poszthumanizmus változatai. Budapest: Prae, 2020.
Horváth Márk. Az antropocén. Budapest: Prae, 2021.
Latour, Bruno. Sohasem voltunk modernek. Ford. Gecser Ottó. Budapest: Osiris, 1999.
Lysgaard, Jonas Andreasen – Bengtsson, Stefan – Laugessen, Martin Hauberg-Lund. Dark Pedagogy. Education, Horror and the Anthropocene. Houndmills, New York: Palgrave Pivot, 2019.
„Posztmodern gótika.” Helikon különszám. 66. évf, 2. szám, 2020.
Morton, Timothy. Dark Ecology. For a Logic of Future Coexistence. Columbia University Press, 2018.
Jegyzetek
[1] A spekulatív realizmus és az OOO egy 2007-ben keletkezett filozófiai irányzat, irányzategyüttes, amely lételméleti megalapozást kíván adni egy nem-emberközpontú világnézetnek. Álláspontjuk szerint az emberi viszonyok nem valóságosabbak, vagy bármilyen értelemben felsőbbrendűek, mint az interobjektív viszonyok. Minden objektum ontológiai értelemben egyenértékű, azaz egyenlő ontológiai értékkel bír minden viszony.
[2] Lysgaard, Jonas Andreasen – Bengtsson, Stefan – Laugessen, Martin Hauberg-Lund (2019) Dark Pedagogy. Education, Horror and the Anthropocene (Houndmills, New York: Palgrave Pivot), 107–108.
[3] Uo., 106.
[4] Lysgaard–Bengtsson–Laugessen, 2019, 106–107.
[5] Ebben kapcsolódnak Bruno Latour cselekvőhálózati szociológiájához, amelynek értelmében minden entitás „cselekszik”, amennyiben viszonyokat hoz létre a maga világában (avagy „hálózatában”).
[6] Lysgaard–Bengtsson–Laugesen, 2019, 4.
[7] Lysgaard–Bengtsson–Laugesen, 2019, 4.
[8] Lysgaard–Bengtsson–Laugesen, 2019, 4.
[9] Lysgaard–Bengtsson–Laugesen, 2019, 55.
[10] Lysgaard–Bengtsson–Laugesen, 2019, 55.
[11] Lysgaard–Bengtsson–Laugesen, 2019, 2.
[12] Lysgaard–Bengtsson–Laugesen, 2019, 2.
[13] Lysgaard–Bengtsson–Laugesen, 2019, 2–3.
[14] Lysgaard–Bengtsson–Laugesen, 2019, 5–6.
[15] Lysgaard–Bengtsson–Laugesen, 2019, 9.
[16] Ide vonatkozóan a magyar olvasók számára ajánljuk a Helikon „Posztmodern gótika” lapszámát.
[17] Lysgaard–Bengtsson–Laugesen, 2019, 8–9.
[18] Lysgaard–Bengtsson–Laugesen, 2019, 10.
[19] Lysgaard–Bengtsson–Laugesen, 2019, 55.
[20] Lysgaard–Bengtsson–Laugesen, 2019, 11.
[21] Lysgaard–Bengtsson–Laugesen, 2019, 56.
[22] Timothy Morton kifejezése. A nagy hatóképességű, az emberi léptékhez képest óriási kiterjedésű objektumokat jelöli ezzel. Ilyen a globális felmelegedés. Fontos, hogy a hiperobjektum lokalizálhatatlan. Erről bővebben ld. Horváth Márk, Losoncz Márk és Lovász Ádám (2019) A valóság visszatérése. Spekulatív realizmusok és újrealizmusok a kortárs filozófiában. (Újvidék: Forum), 123–168.
[23] Lysgaard–Bengtsson–Laugesen, 2019, 12
[24] Lysgaar –Bengtsson–Laugesen, 2019, 57.
[25] Lysgaard–Bengtsson–Laugesen, 2019, 4.
[26] Az OOO részletesebb megértéséhez lásd: Harman, Graham (2018 [2011]) „Az OOO-val szembeni négy leggyakoribb ellenvetés”. Ford. Lovász Ádám, in: Ex symposion. Irodalom, Művészet, Filozófia, Reflexió 99. sz. (2018), 10–15., valamint Harman, Graham (2018 [2011]) „Hetvenhat tézis az objektumorienált ontológiáról”. Ford. Lovász Ádám, in: Ex symposion. Irodalom, Művészet, Filozófia, Reflexió 99. sz. (2018), 4–9.
[27] Lysgaard–Bengtsson–Laugesen, 2019, 4.