Sohár Anikó közelebbről:
Shakespeare-meséken[1] tanítottak olvasni és kamaszkoromban nagyapám kezembe nyomta az első SF-könyveket. Innen eredeztethető a műfordítás és a fantasztikus irodalom szeretete, ami végigkísérte az életem. A doktorimat is a science fiction és fantasy rendszerváltás utáni kulturális importálásáról írtam a Leuveni Katolikus Egyetemen (The Cultural Transfer of Science Fiction and Fantasy in Hungary 1989-1995, Peter Lang, 1999). Ennek köszönhetem, hogy 2006-ig én ültethettem magyarra Terry Pratchett Korongvilág-regényeit. Már egy emberöltő óta tanítok és kutatok, hét éve a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. A fantasztikumon kívül érdekelnek a mítoszok, mondák, mesék s ezek feldolgozásai, mindezek fordítása, az irodalom kapcsolata más művészetekkel, a mű- és az interszemiotikus fordítás, a fordítástörténet és a fordítóképzés. A műfordításaimból eddig 16 regény és több mint száz novella jelent meg. A mottóm pedig az élet értelmes megélésére felszólító Pratchett-idézet szabad fordításban: Akkora a világ… idő meg alig. Nincs ez jól.[2]
[1] Hálás köszönet a műfordító Vas Istvánnak, az illusztrátor Szecskó Tamásnak, és a szerzőknek, Charles és Mary Lambnek.
[2] So much universe… and so little time. And that’s not right. (The Last Hero [Az utolsó hős], 2001: 141).
„Az örökkön-örökké tartó, végtelen, hullámos mezőségen”
Ezzel a mondattal fejeződik be a Csip-csap népek című ifjúsági regény. Az olvasónak szöget üthet a fejébe: Tessék? Keveredik a tér- és az időbeliség, de miért? Ha megnézi az eredetit, persze meg fogja találni a választ. A műfordító így oldotta meg az angolszászoknál közismert bibliai idézet beillesztését, bár valószínűtlen, hogy a magyar olvasó elérti ezt az utalást. Az angolban így hangzik: For ever and ever, world without end (Ef 3: 21), jelentése körülbelül „mindörökkön örökké, míg világ a világ”.[1] Ez a szöveghűbb fordítás egyben kikacsintás is lehetett volna a fantasztikus irodalmat kedvelő olvasó felé, hiszen Brian Aldiss Nonstop című regényét Amíg világ a világ címmel adták ki magyarul. Az előbbi megoldásban az olvasó elveszít valami fontosat: a gyermekkor végtelen terét és idejét, beláthatatlan horizontját az első angol bibliafordítással egybefogó poétikus zárlatot. Ez az apróság illusztrálja, hogy fordítás közben milyen összetett és komplex problémák merülnek fel, amelyekre sokféle válasz adható.
Az ifjúsági irodalom fordítása kulcskérdés, elvégre nem mindegy, milyen szövegeken szocializálódik a jövő nemzedéke
A nemrégiben a kötelező olvasmányok körül kialakult vita ékesen bizonyítja, hogy a társadalom széles rétegeit sem hagyja hidegen, milyen olvasnivalót adunk a gyermekek és kamaszok kezébe, s a könyveknek milyen hatásuk lesz, lehet majd a felnőtté válásuk folyamán. Ennek ellenére viszonylag kevesen foglalkoznak Magyarországon az ifjúsági irodalom fordításának kérdéseivel (például Papp, 2008; 2009; 2011; Vándor, 2010; Lovász, 2018; Kérchy, 2020). Itt most nekem is csak vázlatos áttekintésre nyílik lehetőségem, amihez a szemléltető példákat Terry Pratchett ifjúsági regényeinek magyar fordításaiból kölcsönzöm. Összefoglalom, mit gondolnak a műfordítók, s mit a fordítástudomány az ifjúsági irodalom fordításáról, majd néhány különös odafigyelést igénylő téma említése után érintem az interszemiotikus fordítást, ami szintúgy alaposabb tárgyalást érdemelne. S hogy miért pont Pratchettet használom példálózásra? Ezt a személyes elfogultságom mellett egyrészt az indokolja, hogy a szerző egész életében következetesen alkotott az ifjúság számára, művei átvezetik a fiatal olvasókat a felnőtt olvasmányok világába, másrészt pedig a Pratchett-fordításokban rendelkezésre álló jó és rossz példák sokasága motiválta választásom.
Terry Pratchett ifjúsági regényei
Az irodalomnak tett szolgálataiért lovaggá ütött brit írót, Terry Pratchettet (1948–2015) talán ma már nem szükséges bemutatni: a Korongvilág-könyvek Őrség-szálára épülő amerikai The Watch első évadának (BBC America) botránya és a Neil Gaimannel közösen írt Elveszett próféciákból készült tévésorozat (Amazon Studios és BBC Studios) sikere ismertté tette nevét még a nem vagy keveset olvasók körében is. Az utóbbi időben az irodalom-, illetve a fordítástudomány is végre elkezdett foglalkozni az életművével.[2] Ifjúsági regényei kevesebb figyelmet kapnak, s ha mégis, akkor ez leginkább a Korongvilág tizenéveseknek szánt sorozatára szorítkozik, a Tiffany Aching-, magyarul Sajogi Stefánia-történetekre.
Még nem jelent meg minden ifjúsági Pratchett-mű magyarul, többek között az utolsó Sajogi Stefánia-könyv (The Shepherd’s Crown [körülbelül A pásztorkoszorú, egyfajta fosszília], 2015), a Johnny Maxwell-trilógia (1992; 1993; 1996) és az író által különösen fontosnak tartott Nation[3] [Nép] (2008) magyar változata is várat még magára. Ez azért is sajnálatos, mert ezek az írások – akár Pratchett egyéb művei – életkortól függetlenül viccesek, élvezetesek és elgondolkodtatók. Ráadásul esetében nem a sikeres író „ereszkedett le” az ifjúsági irodalomhoz, hanem ellenkezőleg, ennek a korosztálynak írt művel kezdte pályafutását, hiszen már első megjelent regénye is ide sorolható (The Carpet People [körülbelül A szőnyeg népe], 1971), s pályája alatt sosem szakadt el tőle teljesen.[4] A pratchetti Korongvilág negyvenegy regény színteréül szolgál. Ebből ötnek a főhőse Sajogi Stefánia, akinek a története kilencéves korától felnőtté válásáig tart. Ennek a sorozatnak a befejező kötete az utolsó könyv, amit az író (csaknem) teljesen megírt.[5] Mindez szépen szimbolizálja az ifjúsági irodalom jelentőségét Pratchett életében: ezzel kezdte pályáját, s ezzel is fejezte be.
Az ifjúsági Korongvilág-sorozat ugyanazokat a témákat tárgyalja, mint a felnőtteknek írt művek, ugyanolyan humanista és az igazságtalanságok ellen fölhorgadó szemlélettel. Távol áll tőle a didaktika:[6] Pratchett valamivel kevesebb intertextualitással és fordulattal, jóval kevesebb lábjegyzettel[7] ír a fiataloknak, ám szerteágazó, szinte mindenre kiterjedő ismereteit azért itt is megvillantja, egyszerre komolyan és szórakoztatóan, mert – ahogy azt többször is kifejtette Chestertonra hivatkozva – a humor nem a komolyság ellentéte[8] (Pratchett, 2014, 130).
Néhányan a viktoriánus Londonban játszódó, Dickens előtt fejet hajtó Cselesen (Dodger, 2014) kívül az ifjúsági regényekhez sorolják még Az elveszett próféciákat (Good Omens, 1990) is, elvégre tinédzserek a főszereplői, akik megmentik a világot a pusztulástól. Ugyanakkor talán épp ennek a regénynek az esetében a legegyértelműbb, hogy jogosan ajánlják a Pratchett-könyveket a hattól kilencvenkilenc éves korosztályig mindenkinek: a művek telis-tele vannak kulturális referenciákkal, amelyekből az olvasó épp annyit fog érteni és elérteni, amennyit saját tudása és tapasztalata lehetővé tesz számára. Ez igaz a fordítókra is, akiknek dolgát nagyban megkönnyíti az óriási rajongótábor feltáró munkája: különféle platformokon gyűjtik a pratchetti intertextusok, utalások és többértelműségek – vélt vagy valós – forrásait (például Discworld Wiki,[9] L-Space,[10] Facebook-csoportok stb.). Pratchett ifjúságnak írt művei tehát kiváló szemléltető eszközök az ifjúsági irodalom fordításának bemutatására.
Eltér-e az ifjúsági irodalom fordítása más műfordításoktól, s ha igen, miben?
Nem meglepő módon, ha megkérdezzük a műfordítókat, akik már fordítottak ifjúsági irodalmat, hogy másként kell-e átültetni ezeket a műveket, két, arányaiban eltérő táborra szakadnak. A nagyobbik tábor azt mondja – Lator László[11] nyomán –, hogy nem tér el az ifjúsági regény fordítása más műfordításoktól. Pont ugyanúgy azt kell fordítani, ami ott van és abban a regiszterben, ami az eredetiben szerepel[12] (kiemelés tőlem) – tökéletesen figyelmen kívül hagyva a következő tényezőket:
- azt a mára már nem nagyon vitatott irodalom- és fordítástudományi felfogást, hogy mindig szubjektív olvasatot fordítunk, tehát azt, amit saját személyiségünkön és előzetes ismereteinken, tapasztalatainkon átszűrve felfogtunk a műből, azaz objektív „az, ami ott van” mint olyan nem létezik;
- valamint azt, hogy nincsenek egymásnak tökéletesen megfelelő regiszterek, a műfordító, akár honosít, akár idegenít, csak közelíthet, nem másol, s természetesen ahhoz közelít, amit ő érzékel a forrásszövegből;
- továbbá azt a korántsem elhanyagolható tényt is, hogy gyermek- és ifjúsági irodalom fordításakor jóval inkább bele fog szólni a megbízó (szerkesztő, kiadó), hogy a célszövegben mi elfogadható, s mi nem, mint felnőtteknek szánt műfordítás esetén (például egyes kiadóknak tabulistái vannak, s meghatározzák, hogy milyen kifejezések tilosak, vagy mit kell tenni a túl szemléletes nyílt erőszak vagy szexualitás leírásával);
- végül azt, hogy a műfordítót tudatosan vagy tudat alatt befolyásolja, hogy a társadalomnak milyen az ifjúságképe, s ebbe mi fér bele, és mi nem (öncenzúra).
Magyarán a műfordítók egy jelentős része még mindig a „hűség” és az „ekvivalencia” fogalmaiban gondolkodik.
Ebben nem tér el a közvéleménytől – amely lehetségesnek tartja az egy az egyben megfeleltetést, mi több, általában feltételezi, hogy az idegen nyelv ismerete magától értetődően (mű)fordítói készségeket is jelent. Ennek a nézetnek az elterjedtsége jelentősen befolyásolja a műfordítók társadalmi státuszát, fizetségét és megbecsültségét, továbbá a műfordítások mennyiségét és minőségét is, és alaposabb vizsgálatra szorulna.
A kisebbik tábor tételesen felsorolja azokat a dolgokat, amelyekre az ifjúsági irodalom fordításakor különösen oda kell figyelni, vagy mert kényes kérdések (például halál, abúzus, politika, másság stb.), vagy mert az ifjúság ezekre különösen érzékeny. Ilyenek a nyelvhasználat, azon belül is kiemelten a szleng, a mondatfűzés és a popkulturális – netán trashkulturális – utalások, mert ha ezek idegenek, akkor oda a hitelesség.[13] Olyannyira fontos a nyelv, hogy a műfordítók közül többen hangsúlyozták, ha kell, javítanak az eredetin, mert fontos, hogy a fiatalok szép magyar szöveget kapjanak a kezükbe. Ez megmagyarázza a magyar műfordításokra jellemző felülstilizáltságot, egyben ennek elvárását is a (felnőtt) nagyközönség részéről: ehhez szoktatjuk az ifjú olvasókat gyermekkoruktól fogva.
És mit mond erről a fordítástudomány?
A gyermek- és ifjúsági irodalom fordításának[14] egyik szaktekintélye, Emer O’Sullivan (2011) mindezeken túl kiemeli, hogy az ifjúsági irodalom egyszerre tartozik az irodalom és a pedagógia területéhez. Az esztétikai akkulturáció mellett szocializációs funkciója is van, amire a fordításnak különösen ügyelnie kell, hiszen semmi sem garantálja, hogy a szocializációs funkció azonos vagy hasonló a forrás- és a célkultúrában. (Sőt valószínűbb, hogy nem – ekkor következik be az ideológiai adaptálás.) A fordítás egyrészt az interkulturális megismerést szolgálja, másrészt viszont éppen az idegen kultúrához köthető (azaz kultúrspecifikus) elemeket szokás elsőként kihagyni belőle (referenciális adaptálás), esetleg ismerősre cserélni, ami éppenséggel megkérdőjelezi a fordítás alapvető célját, vagyis az idegen kultúra megismertetését a hazai olvasókkal.
A gyermek- és ifjúsági irodalom fordításának másik szaktekintélye, Maria Nikolajeva (2011) megkülönbözteti a fordítást és a kultúrák közötti recepciót. Előbbit a szövegek és szövegalkotási stratégiák, utóbbit a fordításszociológiai aspektusok vizsgálatának tartja fenn (405). Kiemeli, hogy ezek a fordítások nagyban függenek attól, milyen az odaértett, tételezett olvasó, azaz miféle gyermek- és/vagy ifjúsági olvasót vélelmez – és tart elfogadhatónak – a felnőtt társadalom az adott kultúrában, adott korban, azaz éppen milyen elképzelések meghatározók a gyerekekre/ifjakra vonatkozóan. Azt is megjegyzi, hogy bár többnyire egy-egy mű, szerző vagy ország gyermek- és ifjúsági irodalmának fordításairól születtek tanulmányok, átfogóbb elemzés nincs. Igaz, azóta már megjelentek általánosabb szemléletű kötetek (ld. a felhasznált művek jegyzékét).
Természetesen a fordítás két alapvető stratégiája az ifjúsági irodalom területén éppoly releváns, mint más fordítások esetében
Azok, akik a forrásszöveg elsőbbségét vallják, ragaszkodnak ahhoz, hogy a fordító az eredetihez legyen hűséges, találja meg az ekvivalens megoldást, semmi esetre se változtasson, adaptáljon, tisztogasson,[15] vagy hajtson végre más hasonló beavatkozást (például ne toldjon bele magyarázatokat, vagy ne hagyjon ki a magyar ifjak számára feltehetően irreleváns részleteket). Azok pedig, akik a célszöveg primátusát hirdetik, szélsőséges esetben csupán „alapanyagnak” tekintik az eredetit, s mindent elkövetnek azért, hogy a műfordítás könnyen befogadható legyen a célközönség számára.[16] Előbbit idegenítésnek, távolításnak (foreignisation), utóbbit honosításnak, háziasításnak, közelítésnek (domestication) hívja a szakirodalom, elsősorban Lawrence Venuti nyomán (1995).[17]
A gyermek- és ifjúsági irodalom területén ezt a két szembenálló álláspontot az ekvivalenciát megkövetelő tanár, Göte Klingberg (1986), illetve a forrás- és célnyelvi kultúrák között párbeszédet folytató fordítást javasló irodalmár és műfordító, Riitta Oittinen (1993) – és persze követőik – testesítik meg. A fordító előbbinél a műhöz, utóbbinál az olvasóhoz lojális.[18] Itt fontos megjegyezni, hogy más lesz a tételezett olvasó a fordításban, mint a forrásszöveg esetén (Schiavi, 1996; O’Sullivan, 2005), s ezt a műfordítónak szem előtt kell tartania. A műfordítónak tehát a lojalitások sűrű hálójában kell úgy ellavíroznia, hogy mindenki elégedett legyen vele: a szerző, az ifjú olvasó, az ifjúsági irodalmat megvásárló szülő, a tanár, a kötelező vagy ajánlott olvasmányként előíró hivatalnok, az előállító kiadó, az elemző kritikus, a tanulmányozó kutató. Ritka, hogy ennek maradéktalanul meg tudjon felelni bármelyik műfordítás is.
Az ifjúsági irodalom fordítását azonban nem csupán fordítástudományi vagy fordításszakmai szempontok befolyásolják, sőt ezek általában a társadalmi, pedagógiai és piaci-könyvkiadói szempontok mögé szorulnak (Shavit, 1986; Even-Zohar, 1991; Van Coillie – McMartin, 2020), tehát a jelenség vizsgálatát érdemesebb lenne dichotómiák helyett a komplexitást figyelembe véve vizsgálni (Marais – Meylaerts, 2020).
Az ifjúsági irodalom fordításának egyes problémiá: mit szabad és mit nem?
Az ifjúsági irodalom fordításának elsőként emlegetett problémája a nyelvezet. Mivel a kiadók műfordító-kiválasztási stratégiájának nem ez az elsődleges kritériuma, gondot jelenthet a műfordító életkorának, nyelvhasználatának és tudásának jelentős mértékű eltérése a tizenhárom–tizennyolc éves korosztályétól, a megcélzott olvasókétól. Az e-könyvolvasók elterjedésével az ismeretlen kifejezések alkalmazása talán kevésbé problematikus, elvégre ezek egyetlen kattintással bármikor megnézhetők a szótárban, a szókincs, a mondatszerkezet, a mondatfűzés azonban árulkodó. Ez az olvasói réteg inkább az átlátható szerkezetű, nem túl hosszú mondatokból felépített, erősen tagolt szöveget preferálja, a barokkos körmondatoktól irtózik. Nyilván a különféle digitális felületeken megszokott, rövid és célratörő, gyakran vizuális elemekkel megtűzdelt kommunikációs stílust várják el olvasmányaikban is.[19] Mégis, általában még az ifjúsági irodalom fordítására gyakran felkért pályakezdő műfordítók is jó tíz évvel idősebbek a célközönségnél, és „más nyelvet” beszélnek. Az idősebb korosztályba tartozó, ám ifjúságnak szánt szöveget fordítók sokszor fordulnak pályatársaikhoz, általuk ismert kamaszokhoz tanácsért, vajon egy szó vagy fordulat érthető-e, elfogadható-e a tizenévesek számára, merjék-e használni.
Hasonlóképpen komoly fejtörést okoz a műfordítónak a folyton változó ifjúsági szleng. Amennyiben a pillanatnyilag épp uralkodó szóhasználathoz nyúl, kiteszi magát annak, hogy alig néhány év leforgása alatt elavul, érthetetlenné válik a fordítása, ha pedig ezt kikerülendő a klasszikus, mára szinte köznyelviesedett fordulatokat választja, könnyen előfordulhat, hogy ugyan remek recenziókat kap a fordításkritikusoktól, ám pont a célközönség nem olvassa a munkáját.
A saját ifjúkoruk szlengjét még mindig menőnek tartó szülők valószínűleg igen. Ne feledjük, hogy – bár a gyermekirodalomnál jóval kisebb mértékben – az ifjúsági irodalom esetében is kettős közönséggel kell számolnunk, s a fordítónak a szülőket, tanárokat épp úgy meg kell győznie, mint a tinédzsereket arról, hogy ezt a művet érdemes megvásárolni és végigolvasni. A műfordító nyelvezete és mondatfűzése nem ritkán közelebb áll a felnőttekéhez, mint ifjúsági célközönségéhez, és a szerkesztői beavatkozás is sokszor ebbe az irányba tolja el a szókincset. A csoportkohéziót megteremtő és fenntartó szleng (Balázs–Dede, 2008; Parapatics, 2019) különösen két téren játszik kiemelkedő szerepet, ezek a (kamasz)humor és a szitkozódás, s átültetésük másik nyelvre, másik kultúrába különösen nagy nehézséget jelent. A szitkozódást az esetek többségében még mindig kötelezően szépítenie kell a fordítónak, függetlenül a tinédzserek valós beszédmódjától.
A humor fordítása
A humor kérdését konkrét példákkal szeretném illusztrálni a Pratchett ifjúsági regények magyar fordításaiból. Először azt, amikor ugyanaz a kifejezés létezik mindkét nyelven, s ezért könnyedén átültethető. A Csip-csap népekben az író azt a globálisan elterjedt, tehát nem egyetlen kultúrához kötött mondást használja fel a humoros hatáshoz, hogy „[a]ki tudja, csinálja. Aki nem tudja, tanítja. (Aki meg tanítani se tudja, abból lesz a tornatanár!)”, amikor kiderül, hogy Tikk kisasszony, hiába boszorkány, nem tud varázsolni, ha nem rendes szikla, hanem mészkő rejlik a talaj alatt:„– Csinálni nem tudom – egyenesedett fel Tikk kisasszony. – De tanítani igen!” (Csn 17)[20]
Látható, hogy a műfordító maximálisan követte az eredetit, csupán a formázást alakította a magyar irodalmi normákhoz, illetve kihagyta a „mondta” (said) szót – alighanem a szóismétlés főbenjáró bűnének elkerülése végett, ezt mindnyájunkba beleverik általános iskolában –, amitől, tán némi zavart okozva, egy mozgást, s nem hangadást jelentő ige lett az állítmány, s mivel ez rendszeresen előfordul a szövegben, hozzájárul a műfordító egyedi hangjához.
Látszólag ezt a fajta humort a legkönnyebb átültetni, mégis, az Elveszett próféciák prológusában beleütközünk abba a jelenségbe, amikor a fordító nem ismeri föl az egyetemes kulturális utalást, ebben az esetben a Bibliára, s emiatt elvész a vicc. Amikor a Keleti Kapu angyala és az árulkodó nevű kígyó, Crawly[21] beszélgetnek az Édenkertben, utóbbi rákérdez a lángoló kard hollétére, s az angyal szégyenkezve bevallja, odaadta Ádámnak és Évának, hogy megvédhessék magukat, majd hozzáfűzi: „Azt mondtam nekik, nézzétek, amikor visszajöttök, akkor itt nagyon hosszú sor fog állni, de talán szükségetek lehet erre a kardra, tessék, ne is köszönjétek meg, csak tegyetek egy szívességet és ne adjátok föl könnyen.”[22] (Ep 12)
Az olvasó értetlenül áll: miért menne vissza az első emberpár a Paradicsomba, ahonnan épp kiűzettek, s miféle hosszú sor fog ott állni? Sajnos, erre a magyar szöveg nem ad választ. Az angol eredetiben pedig ez nem szerepel, ott ugyanis az angyal arra kéri Éváékat, vissza ne jöjjenek, mert ha megteszik, abból istentelen nagy veszekedés lesz, tehát tegyenek egy nagy szívességet és tűnjenek el innen. Ez az eset jól példázza, hogy milyen fontos a kutatómunka a fordítás – és a szerkesztés – során, s mivel jár elmaradása: ha a szövegrész értelmetlen magyarul, egészen biztosan gond van a fordítással. Ugyanakkor érdemes felhívni a figyelmet a mondat befejezésére is, amiből Az ember tragédiájának szállóigévé lett befejezését vélem kihallani („Mondottam ember: küzdj, és bízva bízzál!”), s ezért akár az is feltételezhető, hogy a fordító úgy gondolta, a tinédzserek inkább ismerik Madách művét, mint a Bibliát.[23] Mivel a fordításból más keresztény utalások is kimaradnak,[24] talán tudatos – persze, vitatható – fordítói döntés, s nem hiba rejlik ezek mögött.
A második példa kultúrspecifikus humorral – szóvégi „e”-k hozzáadásával s egy olyan kitalált mesekönyvcímmel, ami a briteknél szokásos viktoriánus gyerekkönyvcímadást mintázza – tanítja meg az ifjú olvasóknak, hogy a nyelv (és a helyesírás) időben változó, konszenzuson alapuló társadalmi konstrukció:[25]„And finally there was The Goode Childe's Booke of Faerie Tales, so old that it belonged to an age when there were far more 'e's around.” (TWFM 19, az én kiemelésem)[26]
Ezt nem lehetett változatlanul átvenni, s bár néhány magyar fiatal ismeri a szóvégi magánhangzók lekopásának nyelvi jelenségét („feheruuaru rea meneh hodu utu rea”), nagyon kilógott volna a lóláb, ezért a fordító másik megoldást választott. Azzal érzékeltette a nyelv változását, hogy a határozott névelő régebben csupán egy formában létezett. Ennek az a hátulütője, hogy nem lehetett többször alkalmazni a címben, tehát a megerősítő ismétlés, ami fiatalok esetében igen fontos, és amit Pratchett tudatosan alkalmaz regényen és sorozaton belül, elmaradt. Továbbá a határozott névelő azonos alakú a távolra mutató névmással, s így a mondatnak lehet olyan értelmezése is, hogy régebben a dolgoknak még nem létezett egyedi elnevezése, mindenre csak ráböktek: „És végül ott állt a Tündér Mesék az Gyermekeknek, egy oly régi korból származó könyv, amikor még minden az volt.” (Csn 13, az én kiemelésem)
A harmadik a szójáték. A szójátékok lefordítása is sokszor okoz gondot a nyelvek eltérő jellege miatt, ezért a fordítástudomány általában (v.ö. Delabastita, 1996; Vandaele, 2002; A fordítástudomány online kézikönyve 2013–2016) azt javasolja, hogy ilyenkor kompenzáljon a fordító: fordítsa a szóviccet más nyelvi játékkal. Ha a tartalom nem játszik szerepet a történetben, helyettesítse egy másikkal, legrosszabb esetben akár másik szöveghelyen, s végül, ha végképp nem lehet megoldást találni rá, egyszerűen hagyja ki. Erre azonban nincs mindig mód, például amikor a főszereplő családnevére épül a szójáték, ami ráadásul jellemzi az édesapját és a főszereplő viszonyát is apjával, ilyenkor muszáj valamiképpen megoldani a dolgot:
És amióta csak az eszét tudta, elő-előfordult, hogy az apja, aki máskülönben egy csendes, lassú férfi volt, elmondja a Viccet, azt, amelyik valószínűleg már évszázadok óta szállt egyik Sajogiról a másikra. Az apja olyanokat szokott ugyanis mondani, hogy „Ma reggel is Sajog itt a hátam,” vagy hogy „Ha Sajog, iszom” vagy egyszerűen csak annyit, hogy „mindenem Sajogi.” Ezek a harmadik után már nem tűntek különösebben humorosnak, de Stefániának hiányoztak volna, ha hetente legalább egyet nem hall. Ezeknek nem is kellett humorosnak lenniük – ezek apaviccek.[27] (Csn 12)
Természetesen sokat segít, ha maga a szerző ismeri el, hogy a szójáték nem kell, hogy vicces legyen, mindazonáltal a műfordítónak kreatívan sikerült a kényszerhelyzettel megbirkóznia. De a szerző nem érte be ennyivel, és még nehezebb feladat elé állította a műfordítót, amikor előkerül Tikk kisasszony nevének kérdése, s kiderül, hogy ez is szójáték. Az angolban a Miss Tick és a mystic szavak egyformán hangoznak, ezt kellett valahogyan átültetni, ráadásul úgy, hogy utána erre épülhessen a szójátékról szóló párbeszéd, s Tikk kisasszony kijavíthassa Stefánia kiejtését – emlékszünk, ugye, Kosztolányi híres meghatározására (1971, 516), miszerint:
„Műfordítani annyi, mint gúzsba kötötten táncolni”?
– Az én nevem – szólalt meg végül – Tikk kisasszony. Nemzetköziesen Miss Tikk. És tényleg boszorkány vagyok. Ez természetesen jó név egy boszorkánynak.
– A rángatózásra gondol? – ráncolta a homlokát Stefánia.
– Pardon? – kérdezett vissza Tikk kisasszony hűvösen.
– A tikkelésre – magyarázta Stefánia. – A birkáknál is elő szokott fordulni. De egy kis terpentinnel…
– Arra gondoltam, hogy a Miss Tikk úgy cseng, mint a „misztikus” – felelte Tikk kisasszony.
– Ja, hogy ez amolyan dzseudemocc, vagyis szójáték. (Csn 26)[28]
Van-e ilyen helyzetben más választása a műfordítónak, mint az, hogy a kulturális párbeszéd opciójához nyúljon, ha kell, kihagyjon, betoldjon, változtasson, s igyekezzen a célközönségnek nagyjából az eredetihez hasonló élményt nyújtani? Ebben az esetben napnál világosabb, hogy a legfőbb gondot nem is a névértelmezési lehetőségek jelentették, hanem az, hogy ellentétben az angollal (pun), a magyar „szójáték” kiejtése és jelentése tökéletesen transzparens, ezért helyettesíteni kellett, s a fordító választása a francia „jeu de mots”-ra[29] esett. A konkrét megvalósításon lehet vitatkozni (és mondjuk inkább a német Wortspielt javasolni), ám az aligha vonható kétségbe, hogy ha ilyen esetben a fordító szoros idegenítés mellett voksol, azzal a célközönséget megfosztja egy vicctől, s az olvasásvágytól hajtott főszereplőt egy olyan tulajdonságától, ami számos olvasott emberre jellemző: ismeri a szót, tudja a jelentését, de a kiejtését nem, hiszen sosem hallotta. Ezek a szó- és mondatszintű mikrojelenségek összeadódnak, s jelentős eltolódást eredményezhetnek a szövegregiszterben.
Tabutémák
A verbális agresszió,[30] az erőszak és a brutalitás vagy a nyílt szexualitás bemutatására, illetve ezek fordításának szemléltetésére a Pratchett-regények kevésbé alkalmasak. Nem azért, mert egyáltalán nem fordulnak bennük elő (ld. a Cseles nyitójelenetét), hanem mert az ábrázolás módja nem naturalista, inkább sejtet, mint kimond.[31] Ám az önazonosság és útkeresés időszakához köthető ifjúsági irodalom természetszerűleg mindháromban bővelkedik, s mindhárom esetében gyakori, különféle okokból, hogy a fordítás tompítja, szépíti, sőt akár el is hallgatja ezeket (Vándor, 2010, 91–92). Közmegegyezés szerint a felnőtt társadalom – a kiadó – dolga az ifjúság megóvása (v.ö. Lovász, 2018), és a kettős célközönség felnőtt fele ezt elvárja és számon is kéri, még akkor is, ha ezzel a művet gyöngíti, mint a nemi erőszakról szóló regény esetében a nemi erőszak tényének elhallgatásával (Rudolf, 2019). Elvben ugyanígy előfordulhatna, hogy a befogadó társadalom megengedőbb a forráskultúránál, s esetleg a fordítás szókimondóbb ezen a téren, de erre nem tudok a hazai fordítási gyakorlatból példát. Az identitás és a nemi szerepek megkonstruálása során a fordított irodalom konzervativizmusa könnyen válthat ki céljaival ellentétes hatást.
Ugyanígy kényes téma a másság, legyen az etnikai, politikai, társadalmi, testi, vallási, hit- vagy nemi identitásbéli, bármilyen. Mivel az ifjúsági irodalom egyik kimondott pedagógiai feladata a – toleranciára, megértésre, erkölcsös viselkedésre – nevelés, nyilvánvaló, hogy ilyen tárgyat boncolgató írásoknál gyakran fordul elő a már említett ideológiai adaptálás (O’Sullivan, 2011).
Ezt tökéletesen szemlélteti Fine A kilencedik felhőn című regényében az a jelenet, amikor az egyik fiú mellékszereplő kénytelen – az eredetiben lánytól, a magyar fordításban fiútól – kölcsönkért iskolai egyenruhát fölvenni: nem mindegy, hogy a kamasz fiú szoknyát ölt-e vagy nadrágot. Ugyanebben a fordításban a jogász édesapa ügyeit a fordító enyhébbre változtatja: a család lemészárlásából ámokfutás lett, a feleség leszúrásából verés, a gyilkosságból bankrablás (Rudolf, 2019). Érdekes módon hasonló eljárást találtam Pratchett korhatár nélküli első Korongvilág-regényének magyar változatában, amikor a kísértet büszkén meséli az eredetiben: egyedül a lányának volt elég erős személyisége ahhoz, hogy őt, az apját meggyilkolja,[32] ami magyarul így hangzik: „Csak egyedül neki van olyan erős jelleme, hogy vitába szálljon velem” (141). Egyértelmű, hogy az erőszak és a másság különféle formáit máig – talán önkéntelenül is – cenzúrázza a fordító, a szerkesztő, a kiadó, elvégre erre szocializálták őket, s meg akarnak felelni a társadalmi normáknak, a különféle – irodalmi és oktatási – intézményrendszerek elvárásainak (v. ö. Pokorn, 2012, 150–158).
A(zok a beszélő) nevek
Az ifjúsági – fantasztikus – irodalomban gyakran nagy szerepet kapnak a jelentést hordozó, sokszor beszélő nevek. Ezeknél is nagy tere van a manipulációnak, hiszen őket a fordítók néha átveszik (ld. a már említett Crawly), néha a célnyelvi kiejtéshez, helyesíráshoz és/vagy kultúrához igazítják (ld. az idézett Miss Tikk Tick helyett, Sara Grizzel – Grízzel Sára, Hannah – Hanna), néha pedig teljesen átültetik a célnyelvre (pl. Jenny Green-Teeth – Zöldfogú Mári, Mrs Snapperly – Csattogi asszonyság, Sergeant Roberts, and Kevin and Neville and Trevor – Kovács őrmester, Kázmér, Nándor és Tódor),[33] hogy csak a Csip-csap népekből válogassak példákat. Igen gyakori, hogy a fordító nem jár el következetesen, azaz nem minden nevet vesz át, adaptál vagy ültet át, hanem keverednek a stratégiák, néha egy néven belül is.[34] Általánosságban kijelenthető, hogy minél fiatalabb olvasóknak fordítják a művet, annál valószínűbb, hogy honosítják a neveket. Mivel azonban a beszélő neveknek – például értelmező vagy humoros – funkciója is van a narratívában, olykor az idősebbeknek vagy felnőtteknek szánt szövegekben is átültetik őket (erre kiváló példa a Korongvilág-sorozat). Természetesen nem csupán a nevek lefordításával lehet a szöveget manipulálni: az legalább olyan súlyos beavatkozás, ha a fordító egyszerű átvétellel elhallgatja a név jelentését, ami így kimarad az olvasói értelmezésből. Ugyanígy a fordítás is intervenció, különösen, ha nem sikerül nagyjából hasonló hatást kiváltani a magyarra átültetett névvel. Stefánia az eredetiben Tiffany,[35] az öccse, Valér pedig Wentworth: vajon magyarul a Stefánia-e az a női név, ami a legkevésbé illik egy boszorkányhoz? S vajon a Valér keresztnév nem ritkább-e a statisztikák szerint, mint a Wentworth?
A legnagyobb elvi dilemma ilyenkor az, hogy ha a többnyire angolszász elnevezéseket magyarokkal helyettesítjük, alapvetően változik a nézőpont, keverednek a kultúrák, s nehezebb lesz megtartani az egzotikus idegenséget. Bár igaz, hogy az irodalmi többesrendszer legalább olyan gyakran használja a fordításirodalmat – a gyermek- és ifjúsági fordításirodalmat különösen – a létező normák további megerősítésére, mint újak bevezetésére (Even-Zohar, 1991).
Az ifjúságnak szóló interszemiotikus fordítások: képregények, filmek, könyvborítók, illusztrációk, zenék, videójátékok…
Terjedelmi okokból tényleg csak egy gondolat a gyermek- és ifjúsági irodalomban oly fontos vizuális elemekről. Az alábbi háromféle könyvborító ugyanazt az ifjúsági Korongvilág-sorozatot, a már említett Sajogi Stefánia fejlődéstörténetét – ha úgy tetszik, az ifjúsági regény, YA (young adult) és NA (new adult) fázisát, a felnőtté válással túllépő ifjú boszorkány útját – mutatja be. Ám míg az újabb angolszász borítókon ő kerül a középpontba, elvégre az ő története, addig az eredeti, 2003-as brit könyv a címadó csip-csap népeket ábrázolja. S a két későbbi borítósorozatról első pillantásra lerí, hogy más-más olvasórétegnek szánták, az elsőt ifjabb serdülőknek, a másodikat idősebb kamaszoknak: a vizuális megjelenítés árulkodik a célközönségről (v. ö. gyerekeknek és felnőtteknek szánt Harry Potter-borítók). Szintén árulkodó jel, hogy bár a színviláguk s stílusuk nagyon eltér, a figyelmet a középpontra irányító kompozíció azonos, s mind a normativitást példázzák, megmutatva, hogy a kanonizációs folyamat során az ifjúsági fantasztikus irodalom egyre inkább szabálykövető, hagyományőrző jelleget ölt.
Végszó
A fenti példák épp csak megvillantják a fordítás során felmerülő nehéz döntéseket. Ám a magyar társadalomban meglévő, műfordításról alkotott képnek talán nyelvi okai is vannak Barna Imre műfordító szerint:
A fordíthatóság […] kapcsán egyébként hadd hívjam fel még egy érdekes dologra a figyelmet: translatio, übersetzung, tradurre – mind valami olyasmit jelent, hogy átvinni, átültetni – vagyis megfogom, kiemelem az egyik kontextusból, és beteszem a másikba. A magyar viszont azt mondja: fordítani – és akár úgy értem, hogy megfordítjuk, akár úgy, hogy elfordítjuk, kifordítjuk, befordítjuk, mindenképpen azt feltételezem: az a lehetőség, hogy magyarul megszólaljon, mintha már eleve benne lett volna a mű lehetőségeiben, csak éppen most úgy fordítom, hogy ezt látni lehessen. (2004)
Bármennyire is benne van a műben magában a magyarul megszólalás lehetősége, összességében kijelenthető, hogy jelenleg az ifjúsági irodalom fordítása általában a normativitást tartja szem előtt. Meglévő modellekhez igazodik, ezért adaptál.
S ez azért nem mindegy, mert mint Vándor Judit megállapítja: „a fordítás hatással van a célnyelvi kultúrában elfogadott, célnyelven született gyerekkönyvekre is. Fordítás révén került be az irodalmi – és gyermekirodalmi – kánonba a nemzetközileg elfogadott narratív és irodalmi diskurzus, amely azután gyökeret vert, és meghatározta a célnyelvi kultúra diskurzusát is” (2006). Az ifjúsági irodalom fordításán (is) múlik, olvasnak-e a tizenévesek, tudnak-e azonosulni olvasmányaik hőseivel és hősnőivel, megszeretik-e az irodalmat, s milyen elvárásaik lesznek vele szemben, milyen emberképpel, szerep- és társadalmi modellekkel, milyen ideológiákkal, milyen nyelvi megformálással találkoznak. Ezeket aztán elvárják a célnyelvi kultúrában is.
Azt pedig, hogy a gyermek- és ifjúsági irodalom nem csupán a pedagógia, az irodalom- vagy kultúratudomány, hanem végre a fordítástudomány érdeklődésének is homlokterébe került, a felhasznált irodalom 2020-as tanulmánykötetei bizonyítják. Remélhetőleg a magyar fordítástudomány is hamarosan előrukkol a sok kisebb esettanulmány után átfogó hazai kutatásokkal.[36] Kezdetnek, mondjuk, a magyar nyelvű Pratchett-fordítások teljes körű elemzésével…
Sohár Anikó
Felhasznált szakirodalom
Balázs Géza – Dede Éva: A verbális agresszió diszciplináris keretben, Az Eszterházy Károly Főiskola Tudományos Közleményei, 2008/35, 123–146.
Bálint Zsolt: „Amíg világ a világ – a doxológia magyar fordításához.” 2013.
Barna Imre – Lator László: „Majdnem ugyanazt.” MEGY Metafora-estek beszélgetés, 2004. január 6.
Delabastita, Dirk (szerk.): Wordplay and Translation: Essays on Punning and Translation, The Translator, 2. évfolyam, 2. különszám, 1996.
Dybiec-Gajer, Joanna – Oittinen, Riitta – Kodura, Małgorzata (szerk.): Negotiating Translation and Transcreation of Children’s Literature. From Alice to the Moomins, Berlin, Springer, 2020.
Kérchy, Anna – Sundmark, Björn (szerk): Translating and Transmediating Children’s Literature, London, Palgrave Macmillan, 2020.
Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek, Budapest, Szépirodalmi, 1971.
Leonardi, Vanessa: Ideological Manipulation of Children’s Literature Through Translation and Rewriting. Travelling across times and places, London, Palgrave Macmillan, 2020.
Lovász Andrea: Gyermek-irodalom – diskurzusváltozatok (1) és (2). Olvasóvá nevelés. 2018.
Marais, Kobus: Translation theory and development studies: A complexity theory approach, London, Routledge, 2013.
Marais, Kobus – Meylaerts, Reine (szerk.): Complexity Thinking in Translation Studies. Methodological Considerations, London, Routledge, 2020.
Nikolajeva, Maria: Translation and Crosscultural Reception, in Shelby, A. Wolf – Coats, Karen – Enciso, Patricia – Jenkins, Christine A. (szerk.): Handbook of the Research on Children’s and Young Adult Literature, London, Routledge, 2011, 404–416.
Oittinnen, Riitta: Translating for Children, New York, Garland Publishing, 2000.
O’Sullivan, Emer: Narratology meets Translation Studies, or, The Voice of the Translator in Children’s Literature, Meta: journal des traducteurs / Meta: Translators' Journal, 48. évfolyam, 2003/1–2, 197–207.
O’Sullivan, Emer: Comparative Children’s Literature, PMLA, 2011.
O’Sullivan, Emer: Összehasonlító gyermekirodalom-tudomány, ford. Kérchy Anna, IGYIC Mesecentrum. 2021.03.01.
Papp Andrea: A kincses szigettől a koráll szigetig, A Modern Filológiai Társaság Értesítője, 25. évfolyam, 2008/2, 8–18.
Papp Andrea: Tom Sawyer és Huckleberry Finn kalandjai Magyarországon, in Nádor Orsolya (szerk.): A magyar, mint európai és világnyelv: MANYE XVIII, [n. h.], Balassi Intézet, MANYE, 2009, 200–210.
Papp Andrea: Jobb, mint az eredeti, in Bárdosi Vilmos (szerk.): Tegnapi filológiánk mai szemmel, Budapest, Tinta Könyvkiadó, 2011, 115–120.
Parapatics Andrea: Változó attitűdök a szleng használatában, Iskolakultúra, 29. évfolyam, 2019/10, 66–84.
Pokorn, Nike K.: Post-Socialist Translation Practices. Ideologocal struggle in children’s literature, Amszterdam, John Benjamins, 2012.
Pratchett, Terry: The Colour of Magic, London, Corgi, 1985.
Pratchett, Terry – Gaiman, Neil: Good Omens, London, Gollancz, 1990.
Pratchett, Terry: A mágia színe, ford. Kornya Zsolt – Nemes István, Budapest, Pendragon, 1991.
Pratchett, Terry – Gaiman, Neil: Elveszett próféciák, ford. Horváth Norbert, Budapest, Benefícium, 1999; Budapest, Agave, 2010; 2013; 2019.
Pratchett, Terry: The Amazing Maurice and His Educated Rodents, London, Doubleday, 2001.
Pratchett, Terry: The Wee Free Men. A Story of Discworld, London, Doubleday, 2003.
Pratchett, Terry: Csip-csap népek, ford. Farkas Veronika, Budapest, Delta Vision, 2014.
Pratchett, Terry: Fantasztikus Maurícius és az ő tanult rágcsálói, ford. Farkas Veronika, Budapest, Delta Vision, 2014.
Pratchett, Terry: A Slip of the Keyboard, London, Doubleday, 2014.
Rudolf Anna: Az ördög … lakik – elhallgatás és hozzáköltés az ifjúsági irodalom fordításában, TDK-dolgozat, XXXIV. OTDK Fordítástudományi tagozat, 3. helyezés, 2019.
Schiavi, Giuliana: There is always a teller in a tale, Target, 8. évfolyam, 1996/1, 1–21.
Shavit, Zohar: Poetics of Children’s Literature, Athén–London, University of Georgia Press, 1986.
Van Coillie, Jan – McMartin, Jack (szerk.): Children’s Literature in Translation: Texts and Contexts, Leuven, Leuven University Press, 2020.
Vandaele, Jeroen (szerk.): Translating Humour, The Translator, 8. évfolyam, 2. különszám, Routledge, 2002.
Vándor Judit: Magyarázatok az ideológiai jelenlétre a fordított gyermek- és ifjúsági regényekkel foglalkozó szakirodalomban, Szabadpart, 2006/32.
Vándor Judit: Adaptáció és újrafordítás, doktori értekezés, Budapest, ELTE, 2010.
Venuti, Lawrence: The Translator’s Invisibility. A History of Translation, London, Routledge, 1995.
Végjegyzetek
[1] Bálint, 2013.
[2] A késedelem oka Pratchett választott műfaja, a sokak által lenézett fantasy, s annak is komikus változata, így aztán kétszeresen is kizáródott a fősodorból és a kánonból, mely még mindig gyanakvással tekint a populáris műfajokra és az üzleti sikerre. A Pratchett-tel foglalkozó művek csaknem teljes és csaknem naprakész listája barátja és ügynöke, Colin Smythe honlapján található.
[3] Meggyőződésem, hogy a Nép a legjobb könyv, amit valaha írtam, ideértve a még megírandókat is. („I believe that Nation is the best book I have ever written or will write.” Pratchett: Boston Globe – Horn Book Award Speech for Nation (2009) in A Slip of the Keyboard, Doubleday, 2014, 137)
[4] A Fantasztikus Mauríciusz formailag Korongvilág-regény: a Korongvilágon játszódik, de gyerekeknek írtam, azaz van benne háború, gyilkosság, kannibalizmus meg ilyenek – genocídium. Minden olyasmi, amit egy jó, mesére épülő, gyerekeknek szánt történetnek tartalmaznia kell. Patkányokról szól. A patkányok nem nyuszik. A nyuszik jól érzik magukat a napsütésben. A patkányok meg lent élnek, a mocsokban. Az én humorérzékem már csak ilyen. („The Amazing Maurice is technically a Discworld book: it's set in Discworld, but it was written for children. ie: It's got war, murder, cannibalism and that kind of stuff – genocide. All the kind of things that a good fairytale-based children's story should have. It's about rats. Rats are not rabbits. Rabbits go around having fun in the sunshine. Rats live down in the dirt. I've got that kind of sense of humor.”) Linda Richards interjúja Terry Pratchett-tel, January Magazine, 2002.
[5] Az író végakaratának megfelelően a befejezetlen műveit tartalmazó meghajtókat szétzúzta egy úthenger 2017. augusztus 30-án.
[6] Mindkettő a célközönség alapos ismeretéről tanúskodik.
[7] A pratchetti lábjegyzetek megérdemelnének egy külön tanulmányt. Mindenesetre tudtommal nála fordul egyedül elő, hogy a lábjegyzetnek is van lábjegyzete, s mindjárt több is.
[8] Az gond, hogy azt hisszük, a komoly a mulatságos ellentéte. De nem az. Valójában, ahogy arra G. K. Chesterton rámutatott, a mulatságos ellentéte a nem mulatságos, és a komoly ellentéte a komolytalan. Benny Hill mulatságos és komolytalan; Rory Bremmer mulatságos és komoly; a legtöbb politikus komoly, de sajnos nem mulatságos. A humornak megvan a maga haszna. A nevetés már be is bújt a kulcslyukon, amikor a komolyság még döngeti az ajtót. Egy vicc hátán új gondolatok érkezhetnek, régi eszmék pedig megnövelt hatóerőt kaphatnak. („The problem is that we think the opposite of funny is serious. It is not. In fact, as G. K. Chesterton pointed out, the opposite of funny is not funny, and the opposite of serious is not serious. Benny Hill was funny and not serious; Rory Bremner is funny and serious; most politicians are serious but, unfortunately, not funny. Humour has its uses. Laughter can get through the keyhole while seriousness is still hammering on the door. New ideas can ride in on the back of a joke; old ideas can be given an added edge.”) Pratchett, 2001 Carnegie Medal Award Speech (2002) in A Slip of the Keyboard, Doubleday, 2014, 130.
[9] https://wiki.lspace.org/mediawiki/Main_Page
[11] Például „Majdnem ugyanazt”. Beszélgetés Barna Imrével.
[12] Olyan eset is előfordul, amikor valaki határozottan leszögezi, semmiféle különbség nincs a kettő között, majd a következő mondatban elkezdi felsorakoztatni az eltéréseket.
[13] Például egyetemi műfordításkurzusokon mindig a szókincs az első, amiről ugyanazon szöveg különféle fordításai esetében véleményt mondanak az egyetemi hallgatók, s gyakran társítják idősebb nemzedékekhez az általuk nem használt szavakat, kifejezéseket, illetve bonyolultabb mondatokat („elavult”, „ódivatú”, „öreges”). Barna Imrének is leginkább azt lobbantják a szemére a Rozsban a fogó kapcsán, hogy „így nem beszél senki”. Kérdésemre a Műfordítók Egyesületének több tagja is a nyelvhasználat kérdését emelte ki elsőnek.
[14] A gyermek- és ifjúsági irodalom elméleti fordítási kérdéseit gyakran egy kalap alá veszik.
[15] A régebben csonkításnak nevezett purifikáció, azaz a célszöveg megtisztítása a célkultúrában nem elfogadhatónak ítélt elemektől (purification, bowdlerisation) bevett gyakorlat, ld. például Rudolf Anna dolgozatát (2019) a problémaközpontú regények (problem novel) magyar fordításairól.
[16] Aminek kapcsán rögvest előkerül a fordítás és adaptálás közti határvonal kérdése (Translation Studies vs. Adaptation Studies, ld. Patrick Cattrysse, John Milton és mások írásait a témában), s az a tény, hogy számos fordításnak vélt mű valójában adaptálás (például a Robinson Crusoe vagy a Gulliver számos, ifjúságnak szánt kiadása).
[17] Kappanyosnál referenciakövető és attitűdkövető stratégiák (ld. Bajuszbögre lefordítatlan. Műfordítás, adaptáció, kulturális transzfer, Balassi, 2015).
[18] Természetesen minden fordító mindkét stratégiát használja, eltérés csak ezek arányaiban figyelhető meg.
[19] Érdemes lenne megnézni, hogyan változnak ennek hatására az illusztrációk is az ifjúsági művekben és azok fordításaiban.
[20] Eredeti: „»I can't do,' said Miss Tick, straightening up. 'But I can teach!«” (TWFM, 24)
[21] Crawly jelentése: csúszó, mászó, sikló, kúszó, illetve lúdbőrző, borzongató. Talán érdemes lett volna lefordítani, és a későbbi Crowley-verzióhoz megfelelő magyar családnevet keresni (Csúsz-Csősz? Sikló-Siklósi?).
[22] Eredeti: „I just said, look, if you come back here there’s going to be an almighty row, but you might be needing this sword, so here it is, don’t bother to thank me, just do everyone a big favour and don’t let the sun go down on you here” (Pratchett–Gaiman–Horváth, 1999, 12).
[23] Az idézet angol eredetije az efezusiakhoz írt levél egy részletére tett utalással ér véget: „don’t let the sun go down on you here” (eredeti: „let not the sun go down upon your wrath” [King James], magyarul „A nap ne nyugodjék le haragotok fölött.” Ef 4:26, Szent István Társulat, ford. dr. Kosztolányi István, 1976, 1343).
[24] Például a revelations fordítása auditálás, v. ö. Sohár How to Turn Good Omens into Dire Portents? konferencia-előadás, Transfer and Translation konferencia, ELTE, Budapest 2000 és Transferred or Transformed? konferencia-előadás, 4. tematikus HUSSE-konferencia, Miskolc 2000.
[25] Ez már korábban is előkerült a szövegben, a főhős családnevének bemutatásakor: „De Stefánia apja néha erősködni kezdett, hogy a környékről szóló iratokban már több száz évre visszamenőleg szerepelnek Sajogik (vagy Schajogik, Saiogik és Sajogyk – a helyesírás régebben opcionális dolog volt).” (Csn, 11, az én kiemelésem). Eredeti: „But sometimes her father insisted that there had been Achings (or Akins, or Archens, or Akens, or Akenns – spelling had been optional) mentioned in old documents about the area for hundreds and hundreds of years” (TWFM 17).
[26] Szó szerint így nézne ki: És végül ott volt a Jó kisdeed meeséskönyvee, olyan régi korból, amikor még sokkal több „e”-t használtak. (Azért kisded és nem gyer[m]ek, hogy háromszor legyen benne többlet e betű.) Ez nyilvánvalóan nem működik, és nem vicces.
[27] Eredeti: „And for as long as she could remember she'd heard her father, an otherwise quiet, slow man, make the Joke, the one that must have been handed down from Aching to Aching for hundreds of years. He'd say, 'Another day of work and I'm still Aching', or 'I get up Aching and I go to bed Aching', or even 'I'm Aching all over'. They weren't particularly funny after about the third time, but she'd miss it if he didn't say at least one of them every week. They didn't have to be funny, they were father jokes” (2003, 18).
[28] „'My name,' she said at last, 'is Miss Tick. And I am a witch. It's a good name for a witch, of course.' 'You mean blood-sucking parasite?' said Tiffany, wrinkling her forehead. 'I'm sorry?' said Miss Tick, coldly. 'Ticks,' said Tiffany. 'Sheep get them. But if you use turpentine-' 'I meant that it sounds like “mystic”,' said Miss Tick. 'Oh, you mean a pune, or play on words,' said Tiffany*” (TWFM 33).
[29] Aminek aztán Tikk kisasszony rosszul, ,„zsö dö mu”-ként adja meg a kiejtését.
[30] Az is jó kérdés, hogy szitkozódásnak számít-e még az „Azt a hét- meg a nyolcszázát!” (Cseles, 17)
[31] Az elfogadható ábrázolásmód önmagában megérdemelne egy hosszabb tanulmányt, különösen a vizuális megjelenítéssel összehasonlítva (v. ö. mi nem ajánlott gyerekeknek, serdülőknek, ifjaknak), de a könyvkiadók tabulistája ritkán nyilvános.
[32] (Gyermekeim közül) [e]gyedül a lányomnak volt elég erős személyisége ahhoz, hogy meggyilkoljon. Eredeti: „She was the only one with the strength of character to murder me” (COM, 153) Sohár Anikó: The Cultural Transfer of Science Fiction and Fantasy in Hungary 1989-1995, Berlin, Peter Lang, 1999, 102.
[33] Itt az „és”-ek számának csökkentése is kultúrspecifikus, talán a gyermekirodalom kivételével a magyar kevésbé tolerálja a sok „és”-t.
[34] Például az Elveszett próféciákban egyrészt az eredeti átvétele (Agnes Nutter, Beelzebub, Crawly, Pepper, Moey és Chandon), másrészt fordítás (Sokatmondó Szt. Beryl, Szóbő Grácia nővér, Halál, Háború, Éhínség, Szennyezés), harmadrészt magyar helyesíráshoz/kultúrához igazítás (Aziraphale – Azirafael, J. R. Ewing – Jockey Ewing, Casimir – Kazimír, utóbbi érdekes köztes megoldás a bevett Kázmér helyett), illetve kevert megoldás (Anatéma Apparát, Ne Kívánd Meg Felebarátod Asszonyát Pulsifer).
[35] Igen, a neve Tiffany. Azért választottam neki ezt a nevet, mert ez volt a legkevésbé boszorkánynak való név, ami eszembe jutott, majd kiderült, amikor átnéztem a névhez kapcsolódó jelentéseket, hogy ez hihetetlenül jó név a szereplőmnek. Ezt nem is sejthettem, amikor a nevet választottam. A Tiffany olyan név, amit mi az Egyesült Királyságban dús hajhoz meg fodrászokhoz meg ilyesmikhez társítunk. Ám a hangsor gaelul azt jelenti: víz alatti ország vagy hullámok alatti ország. És a történet kontextusában ennél nem is lehetne jobb név. [Nevet] És nagyszerű, amikor ilyesmi történik. Én ezt „megütöttem a bankot”-pillanatnak hívom. Amikor az ember csak összevissza csapongva összerak egy történetet elemekből, és hirtelen azon kapja magát, hogy a történet elkezd szólni hozzá. Eredeti: „Yes, Tiffany her name is. I chose her name because it was the least witch-like name I could think of only to find that when you go through some of the sounds associated with that name, it's an incredibly good name for my character. I couldn't possibly have known it when I chose the name. Tiffany is a name that in the UK we tend to associate with big hair and hairdressers and stuff. And yet the sounds in Gaelic means: land under water or land under waves. And in the context of the story it couldn't possibly have been a better name. [Laughs] And it's lovely when that happens. That's what I call a banker moment. When you think you're just rambling along, pulling a story together out of components and you suddenly find that it starts to speak to you.” Pratchett interviewed by Linda Richards, January Magazine, 2002.
[36] Odafigyelve az aszimmetriára a központi forrásnyelvi és periferikus célnyelvi kultúrák között és további, itt helyhiány miatt meg sem említett kérdésekre.