Clive Staples Lewis (1898–1963) ír származású író, irodalomtörténész, teológus. A Cambridge-i Egyetemen a középkori és a reneszánsz irodalom professzora, J. R. R. Tolkien barátja, vele együtt az Inklings nevű irodalmi vitacsoport tagja. Több mint 40 könyve, köztük vallási tárgyú írásai, rádióbeszédei (Mere Christianity) és tudományos-fantasztikus regényei (a Kozmikus-trilógia) mellett leghíresebb munkája a Narnia krónikái, a bibliai allegóriaként olvasható hétkötetes ifjúsági fantasy regényfolyam. A modern, gyerekeknek szóló fantáziairodalom egyik megteremtőjeként tartják számon az angolszász irodalmi kánonban.
Véleményem szerint, akik gyerekek számára írnak, munkájukhoz háromféleképp viszonyulhatnak; kettő jó és egy többnyire rossznak bizonyuló módszer közül választva.[1]
A rossz módszerrel a közelmúltban szembesültem két mit sem sejtő személy jóvoltából. Egyikük egy hölgy volt, aki elküldte nekem egy története kéziratát, melyben arról írt, hogy egy tündér egy csodálatos szerkentyűvel örvendeztetett meg egy gyermeket. Azért hívom szerkentyűnek, mert nem egy bűvös gyűrűről, kalapról, köpönyegről vagy más egyéb hagyományos mesei elemről volt szó, hanem egy gépezetről, egy kallantyúkból, csapokból, nyomogatható gombokból álló dologról. Ha megnyomtál egy gombot, kaptál egy fagylaltot, ha egy másikat, kaptál egy kiskutyát és így tovább. Kénytelen voltam őszintén megmondani a szerzőnek, hogy engem nem hoz lázba az ilyesmi. Azt felelte: „Engem sem. Halálra untat. De mit tegyünk, ha ez az, amire a modern gyermek vágyik.”
A másik példám a következő
Életem első meséjében részletes leírást adtam egy szerintem igen pompás teadélutánról, ahol egy szívélyes faun látta vendégül a főhősnőmül választott kislányt. Egy gyermekes családapa erre így szólt hozzám: „Aha, már látom, mit akart ezzel. Jól tudjuk, hogy ha valaki a felnőtt olvasók biztos figyelmére számít, a szexről ír, úgyhogy maga így okoskodhatott: »A gyerekeknek valami egészen más kell… de mivel is tehetnék a kedvükre? Már tudom is! A kis anyaszomorítók szeretik jól megtömni a bendőjüket…«” Az igazság az, hogy én magam is szeretek jót enni meg inni. A könyvemben csak arról írtam, amiről én magam is szívesen olvastam volna gyerekként, és amiről szívesen olvasok ma is, ötvenéves fejjel.
Az első példámban a hölgy és a második példámban szereplő családapa mindketten úgy vélekedtek a gyerekeknek szóló írásról mint az irodalom különálló irányzatáról, amelyben „meg kell adni a közönségnek, amit az akar”.
Ezen elgondolás szerint a gyerekek különleges célközönséget alkotnak, és az író dolga mindössze annyi, hogy kifundálja, mire vágynak, és adja meg nekik azt, még ha neki magának kevéssé tetsző dologról is van szó.
A következő módszer elsőre az előbbihez igen hasonlónak tűnhet, ez a hasonlóság azonban csak látszólagos
Ezt a stratégiát alkalmazta Lewis Carroll, Kenneth Grahame és Tolkien is.[2] Itt a nyomtatott szöveg egy konkrét gyereknek élőszóban előadott, gyakran rögtönzött történetből bontakozik ki. Annyiban hasonlít az első módszerre, hogy a mesélő igyekszik megadni a gyereknek, amire az vágyik. De mivel konkrét személyről van szó, az eredeti mesehallgató gyerek bizonyosan különbözik az összes többi gyerektől. A gyerek nem egy különös fajként tételeződik, akinek szokásait antropológus vagy kereskedelmi utazó módjára kellene feltérképeznünk. Sejtésem szerint szemtől szemben, élőszóban hasonló képtelenség lenne a gyereket olyan dolgokkal szórakoztatni, amik számításaink szerint neki tetszők, mi magunk azonban közönyösen vagy megvetéssel fordulunk feléjük. Biztos vagyok benne, hogy bármely gyerek keresztüllátna ezen a hamisságon. Minden személyes kapcsolatban a két érintett fél kölcsönösen hat egymásra. Kicsit más leszel, mikor gyerekhez beszélsz, és a gyerek is kicsit más lesz, mikor felnőtt szól hozzá. Kettejükből egy közösség, egyfajta összetett személyiség jön létre, majd aztán ebből sarjad ki a mese.
A harmadik módszer az egyetlen, amelyet magam is járhatónak vélek: azért írok gyerekirodalmat, mert ez a legalkalmasabb művészeti forma arra, hogy kifejezzem a mondandómat; épp ahogy a zeneszerző sem feltétlenül azért komponál gyászindulót, mert egy temetés van kilátásban, hanem mert a benne feltoluló gondolatokat ez a forma képes leginkább közvetíteni.
Ez a módszer működik a meséken túl a gyerekirodalom más műfajai esetében is: Arthur Meeről[3] az hírlik, nemigen álltak hozzá közel a gyerekek, de szerencséje volt, hogy a srácok épp azt szerették olvasni, amiről ő szeretett írni. Lehet, hogy az anekdotának nem sok a valóságalapja, de jól alátámasztja a mondandómat.
A gyerekirodalmon belül az én gondolataim kifejezésére legalkalmasabb alműfaj a fantasy, vagy a szó tág értelmében a tündérmese
Persze megemlíthetünk még számos más alműfajt is. Edith Nesbit trilógiája a Bastable családról egy másik jó példa.[4] Gyerekirodalom abban az értelemben, hogy a gyerekek el tudják, és el is akarják olvasni: ugyanakkor az egyetlen forma, melyben Nesbit olyan találóan meg tudta ragadni a gyerekkor hangulatát. Való igaz, hogy a Bastable gyerekek aztán feltűnnek, érett nézőpontból bemutatva, az egyik felnőtteknek szóló regényében is, de megjelenésük rövid és egyszeri alkalom marad. Ha idősebbek nézőpontjából írunk gyerekekről, könnyen belopódzhat szövegünkbe az érzelgősség, míg a gyerekkornak általunk egykor valóban megtapasztalt valóssága elillan belőle. Mert arra mind emlékszünk, hogy gyermekkorunk megélt tapasztalata mérhetetlenül különbözött attól, amilyennek azt az idősebbek akkoriban elgondolták. Mikor kikértem Sir Michael Sadler[5] véleményét egy új kísérleti tanintézményről, így válaszolt: „Sosem foglalok álláspontot ilyesmi kísérletekről addig, amíg a gyerekek fel nem nőttek, és nem tudnak ők maguk nyilatkozni róla, hogyan is zajlott a dolog.” Ezért a Bastable-trilógia, bármily valószerűtlen is számos epizódja, bizonyos szempontból még a felnőttek számára is valósághűbb képet fest a gyerekekről, mint a legtöbb felnőtteknek szóló könyv. Ugyanakkor ennek a fordítottja is igaz: a gyerekek a mű olvasása közben észrevétlenül avatódnak be valami felnőttes dologba. Mert Nesbit könyvében Oswald karaktertanulmánya spontán szatirikus önarckép, melyben minden értelmes gyerek kedvét leli, még akkor is, ha eszébe sem jutna, hogy karaktertanulmányt vegyen a kezébe, ha más szövegformáról lenne szó. Van még egy módozat, mellyel a gyerekeknek szóló szövegek kiaknázzák ezt a pszichológiai érdeklődést – de erről később ejtek majd szót.
A Bastable-trilógia rövid szemrevételezése után megállapíthatunk egy törvényszerűséget. Mikor egy gyerekeknek szóló történetben a szerző mondandóját a megfelelő formába önti, az erre nyitott olvasók örömmel elolvassák és újraolvassák a történetet, függetlenül attól, hogy hány évesek.
Csak húszas éveim végén találkoztam a Szél lengeti a fűzfákat[6] és a kincskereső Bastable gyerekek történeteivel, és nem hiszem, hogy kevésbé élveztem volna őket, mint ha gyerekkoromban olvasom őket. Általános érvényű igazságként szeretném kijelenteni, hogy az a gyerekeknek szóló történet, amely csak gyerekeknek okoz élvezetet, nem jó gyerekirodalom. Az igazán jó történetek kortól függetlenül időtállók. Az a keringő, amit csak keringőzés közben élvez az ember, rossz keringő.
Ez a törvényszerűség különösen érvényes a szívemnek legkedvesebb gyerekirodalmi műfaj, a fantasy, illetve a tündérmese esetében
A modern kritika a „felnőtt” fogalmat elismerő jelzőként, értékítéletként alkalmazza. Ellenségesen fordul a „nosztalgia” felé és megvetéssel az úgynevezett „Peter Panteizmus” irányába. Így hát ha valaki ötvenhárom évesen beismeri, hogy rajong a törpék, óriások, beszélő állatok és boszorkányok világáért, manapság nemigen fogják az örökifjúságát méltatni elismerő szavakkal, sokkal valószínűbb, hogy gúny és lesajnálás lesz az osztályrésze szellemi elmaradottságáért. E vádak cáfolatára nem azért fordítok időt, mert annyira a lelkemre veszem, hogy kigúnyolnak és lesajnálnak, hanem mert a tündérmeséről és általában az irodalomról alkotott nézeteimet alapvetően meghatározzák az ellenérveim. Védőbeszédem három sarkalatos pontja a következő.
- Elsőként a „tu quoque”[7] érveléshez szeretnék folyamodni. Azok a kritikusok, akik a „felnőtt” szót elismerésként használják egyszerű leíró terminus helyett, nem tekinthetők igazán felnőttnek. A felnőttséggel való foglalatosság, csupán felnőttségéért csodálni a felnőttet vagy szégyenkezni azon, hogy esetleg gyermetegnek látnak minket – mind a gyerekkor és serdülőkor jellemzői. És bizonyos mértékben a gyerekkor és serdülőkor teljesen természetes velejárói. Az ifjak arra vágynak, hogy felnőjenek. Ám ha egy középkorú vagy egy férfikora elején álló embert is ugyanennyi kétség gyötör a felnőttség kapcsán, ez fejlődési elmaradottságra utal. Tízéves koromban titokban olvastam tündérmeséket, és elsüllyedtem volna szégyenemben, ha rajtakapnak. Most, ötvenévesen már leplezetlenül olvasom a meséket. Ahogy férfivá értem, félretettem a gyermekes dolgokat, köztük a gyermekségtől való félelmet és a felnőttségre való sóvárgást is.
- A modern felfogás hamis képet fest a felnövekedésről. Fejlődési elmaradottsággal vádolják azt, aki nem mond búcsút gyerekkori ízlésének. Holott a fejlődési elmaradottság nem azt jelenti, hogy nem vagyunk hajlandók lemondani régi dolgainkról, hanem hogy képtelennek bizonyulunk azok tárházát újakkal bővíteni. Ma szívesen eszem csülköt, bár gyerekkoromban nem lett volna ínyemre való. De még mindig szeretem a limonádét is. Ez a valódi növekedés és fejlődés: gazdagabb lettem, mert míg korábban csak egy dologban leltem örömöm, ma már kettő tesz egyformán boldoggá. De ha fel kellene hagynom a limonádé iránti rajongásommal a csülökkedvelés kedvéért, az nem gyarapító fejlődés lenne, hanem egyszerű változás. Szívesen olvasok Tolsztojt, Jane Austent, Trollope-ot és tündérmeséket is, és ezt nevezem felnövekedésnek: ha le kellene mondanom a tündérmesékről a regények javára, nem fejlődésen, csak egyszerű változáson esnék át. A fa évgyűrűit gyarapítva növekszik; a vonat nem fejlődik azzal, hogy maga mögött hagy egy állomást, és a következő felé pöfög. Valójában ennél sokkal komplikáltabb dologról van szó. Azt hiszem, az érettségem éppolyan egyértelmű tündérmesék olvasásakor, mint a regényírók olvasása közben, hiszen ma a tündérmeséket jobban élvezem, mint gyerekkoromban: mivel több háttérinformációval lépek be a fiktív világba, összetettebb jelentéseket is kiolvasok az értelmezésükkor. De nem is ez a lényeg. Még ha a gyermekirodalom iránti változatlan rajongásomhoz csupán csak hozzáadódott volna a felnőttirodalom szeretete, már ezt a kiegészülést is egyértelmű fejlődésnek tekintenénk, ha ellenben leraktam volna egy csomagot azért, hogy helyette másik hármat vehessek fel, ez a tény nem nyerne ilyen kedvező megítélést. Természetesen beláthatjuk, hogy a fejlődés folyamatának történetesen és sajnálatosan szükségszerű velejárói a veszteségek. A fejlődésnek azonban nem ez a lényege, és kétségkívül nem ez teszi bámulatossá és kívánatossá. Ha a régi csomagjainktól való megszabadulás és az állomások magunk mögött hagyása lenne a fejlődés lényege, ugyan miért állnánk meg a felnőttkornál? Miért is ne érdemelhetne ki az aggkor a felnőttkorhoz hasonló megbecsülést? Miért is nem adózunk elismeréssel elhullajtott fogaink és ősz hajszálaink számának? Néhány kritikus összekeveri a fejlődést a fejlődésünkért fizetett árral, és magasabbra akarja taksálni ezt az árat a természetben szükségesnél.
![Lewis Kerchy Anna-02]()
- A tündérmese és a fantázia gyermekkorral való társítása véletlenszerű és esetleges. Merem remélni, hogy mindenki olvasta Tolkien tündérmesékről szóló esszéjét, mely valószínűleg a témában írt legjelentősebb tanulmány.[8] Akik olvasták a szöveget, jól tudják, hogy a legtöbb korban és a helyen a tündérmesék célközönsége elsősorban nem gyermekekből állt, és korántsem kizárólag gyermekek voltak az ilyen típusú irodalom élvezői. A babaszobába akkor került, mikor az irodalmi körök már nem lelték kedvüket benne, épp ahogy a divatjamúlt bútorok a viktoriánus házakban végül a gyerekszobában kötöttek ki. Valójában sok gyerek nem szereti a mesekönyveket, ahogy sokan vannak, akiknek nem tetszik a lószőr kanapé; és hasonlóképp sok felnőtt van, aki rajong a mesékért, és sok, aki imádja a hintaszékeket. Akik szeretik a meséket, fiatalok és öregek egyaránt, vélhetőleg ugyanazon okokból zárták őket a szívükbe. Bizonyosan senki sem tudja, mi lehet ez az ok. Számomra Tolkien és Jung hipotézisei tűnnek a két legmeggyőzőbb elméletnek.
Tolkien szerint a tündérmese varázsa abban rejlik, hogy az ember általa mint „szubkreátor” kiélheti alkotói vágyát; nem azért, hogy „a való világunkról formáljon véleményt”, ahogy azt manapság mondják, hanem hogy a lehető legtökéletesebben megalkothassa a saját maga képzelt világát. Mivel Tolkien véleménye szerint ez (a történetmondás) az ember egyik alapvető küldetése, így e rendeltetés sikeres megvalósítása természetszerűleg örömérzettel jár. Jung számára a tündérmesék a kollektív tudattalanban rejlő archetípusokat keltik életre, s így egy jó tündérmese olvasása során voltaképp az „Ismerd meg magadat!” ősi parancsának engedelmeskedünk. Mindezt még kiegészíteném egy saját gondolatommal, nem a műfaj egészére, hanem csak egy sajátosságára vonatkozóan: a különféle mértékig emberi módra viselkedő nem-emberi fantázialényekkel, az óriásokkal, törpékkel, beszélő állatokkal kapcsolatban.
Véleményem szerint ezek a mesealakok (mindamellett, hogy sok másban is rejtőzhet szépségük és erejük) olyanok, mint a bámulatos hieroglifák: pszichológiai sémákat, személyiségtípusokat jelenítenek meg a regénynél tömörebb, velősebb formában, olyan olvasókat is elérve, akik számára a regényes ábrázolás még nehezen befogadható.
Gondoljunk csak Borz úrra Kenneth Grahame A széljárta fűz meséi című művéből: a magas társadalmi rang, a nyers modor, a mogorvaság, a szégyenlős tartózkodás és a jóság különleges egyvelegét személyesíti meg. A Borz úrral megismerkedő gyerek olyan zsigeri tudást szerez az emberi természetről és az angol társadalomról, melyet máshonnan nehézkesen sajátíthatna el.
Persze, nem minden gyerekirodalom fantasztikus, és nem minden fantasztikus könyv feltétlenül gyerekkönyv
Mindazonáltal még az olyan megátalkodottan antiromantikus korban is, mint a miénk, lehet felnőtteknek szóló fantasztikus történeteket írni, habár ahhoz, hogy kiadót találjon nekik a szerző, többnyire szükségeltetik, hogy előtte valami divatosabb irodalmi műfajban szerezzen magának hírnevet. Előfordulhat, hogy egy író az adott pillanatban nem csupán a fantasztikumot, de épp a gyerekeknek szóló fantasztikumot találja a mondanivalójához illő legtökéletesebb formának. A különbség a két műfaj között csupán árnyalatnyi.
A gyerekeknek és felnőtteknek szóló fantáziaregények sokkal több hasonlóságban osztoznak egymással, mint bármelyikük az átlagos realista regénnyel vagy az úgynevezett gyerekéletet ábrázoló regényekkel.
Vélhetőleg ugyanazok az olvasók olvassák el majd egyazon szerző ifjúsági fantáziáit és a felnőtteknek szóló fantasztikus történeteit is. Úgy sejtem, nem kell olvasóimat győzködnöm arról, hogy a kiadók által közkedvelt gyakorlatnak, a könyvek korosztályok szerinti precíz besorolásának nem sok köze van a valódi olvasók könyvválasztási szokásaihoz.
Mindannyiunknak, akiknek ma szemünkre hányják, hogy túl idősek vagyunk már a gyermeteg könyvek olvasásához, gyerekkorunkban azt rótták fel, hogy túl felnőttes könyveket olvasunk. Az épeszű olvasó nem előírt menetrendeknek engedelmeskedve választja ki olvasmányait. Nem tudom pontosan megmondani, hogy mi éreztette velem, hajdan, az életem egy bizonyos szakaszában, hogy nemcsak hogy tündérmesét, de kifejezetten gyerekeknek szóló tündérmesét kell írjak, különben szétrobbanok. Részben ez az a forma, amely megengedi, sőt megköveteli, hogy elhagyjam azokat a dolgokat, amelyekkel nem kívánok foglalkozni. Arra kényszerít, hogy a könyv minden erejét beleadjam a mondandómba. Féken tartja bennem, amit egy kedves, de éleslátású kritikusom „magyarázó démonnak” nevezett. S igen gyümölcsözően szabályozza a terjedelmi korlátokat is.
Ha túl sokat beszéltem volna a gyerekeknek szóló történetek fantasztikus válfajáról, csupán azért lehetséges, mert ezt a műfajt ismerem és a kedvelem a legjobban, és korántsem azért, mintha lesújtó véleményem lenne más történettípusokról. Ugyanakkor a fantasztikumnak más műfajok kedvelői között sok rosszallója akad. Százévente felbukkan valami okostojás, aki megpróbálja tiltólistára rakatni a meséket. Ezért is érdemes talán pár szót mondani a műfaj mint gyerekeknek szóló olvasmány védelmében.
Gyakori vád, hogy a mesék hamis képeket festenek a gyerekek számára a körülöttük lévő világról
Véleményem szerint ez semmilyen, gyerekek által is olvasható irodalomra sem lehet kevésbé igaz, mint épp a mesékre. Sőt, úgy vélem, a realista történetekre sokkal inkább jellemző a gyerekek megtévesztése. Sosem számítottam rá, hogy a való világ olyan lesz, mint a tündérmesék. De úgy hiszem, azt elvártam, hogy az iskola olyan legyen, mint amilyennek az iskoláról szóló történetek leírják. A fantasztikus irodalom nem okozott csalódást, míg az iskoláról szóló történetek annál inkább. Mindazok a történetek, amelyekben a gyerekeknek olyan kalandokban és sikerekben van részük, melyek lehetségesek abban az értelemben, hogy nem mondanak ellent a természet törvényeinek, ugyanakkor mérhetetlenül valószínűtlenek, sokkal inkább támasztanak hamis elvárásokat, mint a tündérmesék.
Szinte ugyanez az ellenérv az eszképizmus vádjával szemben, bár ez esetben a kérdés nem ilyen egyszerű.
A mesék vajon arra tanítják a gyerekeket, hogy a vágyaikat beteljesítő álomvilágokba vonuljanak vissza – pszichológiai szakszóval „fantáziáljanak”, képzelegjenek –, ahelyett, hogy szembenéznének a való világ problémáival? Nos, ez igen körmönfont probléma.
Állítsuk csak megint párhuzamba egymással a tündérmesét és az iskolai történeteket vagy bármely más történetet, amit „fiús könyv” vagy „lányos könyv” címkével illetnek az általánosabb gyerekkönyv megnevezés helyett. Nem fér hozzá kétség, hogy mindkét szövegtípus vágyakat ébreszt, és elégít ki a képzelet segítségével. Sóvárgunk arra, hogy átlépjünk a tükör túloldalára, hogy elérjünk Tündérországba. Az után is epekedünk, hogy hihetetlenül népszerű és sikeres iskolásfiúkká vagy iskoláslányokká váljunk, hogy éppen mi legyünk az a szerencsés fiú vagy lány, aki leleplezi a kém cselszövéseit, vagy megüli a vadlovat, amivel egyik cowboy sem bír. De a két vágyakozás merőben eltérő. A második – különösen, mikor valami olyan közvetlen valóságában megélt, közeli dologra vonatkozik, mint az iskolai élet – mohó és halálosan komoly. E vágynak a képzelet szintjén való megvalósítása kompenzatorikus, a való világban elszenvedett csalódottságainkért és megaláztatásainkért hivatott kárpótolni, s a teljes elégedetlenség érzetével bocsát vissza a való világba. Ugyanis csak átmenetileg hízeleg az egónknak.
Az okoz örömérzetet, hogy a bámulat tárgyaként képzeljük el magunkat
A másik fajta vágyakozás, Tündérország iránt, nagyon különbözik ettől. Bizonyos értelemben a gyerek nem ugyanúgy sóvárog arra, hogy Tündérországban legyen, mint ahogy azt kívánja, hogy bekerüljön az iskolai sportcsapat legjobbjai közé. Komolyan gondolja-e bárki is, hogy a gyerek valóban és a hétköznapi értelemben vágyakozik mindarra a sok veszélyre és kellemetlenségre, ami a tündérmesei kalandokkal jár? Hogy tényleg azt akarja, hogy sárkányok népesítsék be a mai Angliát? Egyáltalán nem így van. Helytállóbb lenne azt mondanunk, hogy Tündérország a megfoghatatlan ismeretlen, a ’tudom-is-én-mi’ iránt ébreszt vágyat.[9] Fellelkesíti és felkavarja a gyereket (élethosszig gazdagító élménnyel tölti fel), az elérhetetlenség homályos érzetével szembesít, és ahelyett, hogy elszürkítené vagy kiüresítené a való világot, inkább mélységében feltárva új dimenzióból láttatja. Aki elvarázsolt erdőről olvas, nem veti meg az igazi erdőket sem, hiszen az olvasmányélménynek köszönhetően már minden erdő egy kicsit elvarázsoltnak tűnik. Különleges fajta vágyakozás ez. Azt a fajta iskolai történetet olvasó fiú, amire én gondolok, sikerre áhítozik és boldogtalan (mikor a könyv véget ér), hiszen nem kaphatja meg azt; a tündérmesét olvasó fiú sóvárog, de vágyakozása boldogsággal tölti el. Mert olvasás közben úgy megfeledkezik magáról, ahogy a realista valósághű történettel való találkozása során sosem.
Természetesen nem kívánom azt sugallni, hogy egyáltalán nem is kellene fiúknak és lányoknak szóló iskolaregényeket írni. Egyszerűen úgy vélem, hogy ez a műfaj sokkal hajlamosabb a klinikai, pszichopatológiai értelemben vett fantazmagóriák délibábos ábrándképeibe átfordulni, mint a fantasztikus történetek. És ez a különbségtétel a felnőtt olvasók esetében is érvényes. A veszélyes fantáziálás mindig a felszínes realizmusból fakad. Az epekedő ábrándozás igazi áldozata nem az Odüsszeia, A vihar vagy az Ouroborusz kígyó megszállottja; inkább azokat a történeteket élvezi, amelyekben milliomos pénzemberek, hódító szépségek, sikkes szállodák, pálmafás strandok és hálószoba-jelenetek szerepelnek – csupa olyasmi, amit valójában is elérhetne, amire sóvárog az ember, s ami egy szerencsésebb világban meg is eshetett volna az olvasóval. Hiszen, ahogy mondtam, kétféle vágyakozás van. Az egyik aszkézis, lelkigyakorlat, a másik beteges kórság.
Egy sokkal komolyabb ellenérv a tündérmese gyerekirodalomként való kategorizálása ellen azok részéről merül fel, akik nem szeretnék megrémíteni a gyerekeket
Gyerekkoromban túl sok éjszakai szorongásban volt részem ahhoz, hogy alábecsüljem ezt a kifogást. Egy gyerek privát poklának sem szeretném tovább szítani a lángjait. Ugyanakkor az én félelmeim nem a tündérmesékből fakadtak. Az óriásira nőtt bogarak voltak az érzékeny pontjaim, a kísértetekkel a második helyen. Úgy sejtem, a szellemeket közvetett vagy közvetlen módon történetekből szedhettem – ám egész biztos, hogy nem tündérmesékből –, de a bogarak nem hiszem, hogy történetekből másztak volna elő. Nem hiszem, hogy a szüleim bármit is tehettek volna, vagy épp bármit is elmulasztottak volna megtenni, ami megmenthet e soklábú förtelmek csáprágói, állkapcsai és tekintetei jelentette fenyegetéstől. És ahogy azt előttem már sokan hangsúlyozták, épp ez a probléma. Nem tudjuk előre megjósolni, hogy mi válthat ki ilyenfajta félelmet a gyerekben. „Ilyenfajta félelemről” beszélek, hiszen itt fontos megkülönböztetéssel kell élnünk.
Azokat, akik amellett érvelnek, hogy a gyerekeket nem szabad megijeszteni, két megfontolás vezetheti
1. Egyrészt arra gondolhatnak, hogy semmiképp nem kelthetünk a gyerekekben olyan kísértő, bénító, patológiás félelmet, amelynek legyűréséhez már nem elég a közönséges bátorság, hiszen sokkal többről, fóbiáról van szó. Minden erőnkkel azon kell lennünk, hogy megóvjuk a gyermek elméjét azon dolgoktól, melyek elgondolása számára gyötrelmet okoz.
2. Másrészt az is járhat a fejükben, hogy meg kell próbálnunk a gyermeki elmét megóvnunk annak a tudásnak a súlyos terhétől, hogy olyan világba születik, amely tele van halállal, erőszakkal, sebekkel, kalandokkal, hősiességgel és gyávasággal, jóval és rosszal. Az első megfontolással egyetértek, a másodikat elutasítom. A második törekvés egyértelműen félrevezeti a gyerekeket, és a való világtól való elmenekülésre, eszképizmusra buzdítja őket, a szó legrosszabb értelmében. Van valami groteszken komikus abban, hogy ilyen nevelői célzattal kívánjuk megóvni épp azt a generációt, amely az OGPU[10] és az atombomba korában született.
Mivel ez a generáció élete során nagy valószínűséggel számtalan kegyetlen ellenséggel fogja szembetalálni magát, hadd legyen legalább bátor lovagokban és hősies vitézségben is részük. Ezek híján nem gondtalanabb, csak lehangolóbb lesz sorsuk.
A legtöbben úgy véljük, hogy a történetekben megjelenített erőszak és vérontás nem okoz krónikus rettegést a gyermeki elmében
Ezt a kérdést illetően az emberi faj pártját fogom a modern reformerrel szemben. Igenis adjunk helyet galád királyoknak és lefejezéseknek, csatáknak és várbörtönöknek, óriásoknak és sárkányoknak, és a gonoszok nyerjék el méltó halálos büntetésüket a könyv végén. Semmi nem tud meggyőzni afelől, hogy egy átlagos gyerekben mindez több riadalmat vált ki, mint amit el tud viselni, vagy mint amire vágyik. Mert persze azért minden gyerek élvezi, ha egy picit félhet.
A másik fajta félelem, a fóbiák esetében egészen másról van szó. Nem hiszem, hogy az irodalom révén tudnánk befolyásolni őket. Valószínűbb, hogy ezeket a születésünkkel hozzuk magunkkal. Nem csoda, hogy előfordul, hogy a gyermek lelki nyugalmát megzavaró rémképet visszavezethetjük egy-egy könyvhöz.
Kérdéses azonban, hogy a könyv a félelem előidézője-e, vagy csupán alkalmat ad annak megjelenésére. Vajon ha egy bizonyos rémképtől sikerült is volna megóvnunk a gyereket, nem lett volna-e másik, amely kiszámíthatatlan módon ugyanezt a hatást váltja ki benne?
Chesterton említ egy fiút, aki a világon semmitől nem félt annyira, mint az Albert Memorial-emlékműtől; egy másik ismerősöm gyermekkori rettegését pedig az Encylopedia Britannica indiai papírkiadása váltotta ki – számomra megfejthetetlen okokból kifolyólag. Könnyen lehet, hogy ha a gyermeked kezébe adott könyveket csupa olyan olvasmányokra korlátozod, amelyek az ártatlan gyermeki élet történeteit mesélik, és nem történik bennük semmi riasztó, akkor sem sikerül száműznöd a rémületet, csak megfosztod a gyereket mindattól, ami a lelkét nemesítené, megedzené. A tündérmesékben ugyanis a borzalmas figurák mellett ott vannak, feledhetetlenül ragyogva, az ősrégi vigasztalók és oltalmazók; s mindeközben a borzalmasak iszonyatosságukban fenségesek is. Nagyon szép lenne, ha este az ágyában fekvő kisfiú valami zajt hallva vagy képzelve sosem ijedne meg. De ha mégis megijed, mennyivel jobb, ha óriások és sárkányok jutnak eszébe egyszerű betörők helyett. Szentül hiszem, hogy Szent György vagy bárki más ragyogó páncélos hős több vigaszt nyújt, mint a rendőrség gondolata.
Sőt még tovább megyek. Ha megmenekülhettem volna az összes éjszakai félelmemtől azon az áron, hogy nem ismerem meg a tündérvilágot, vajon jól jártam volna-e a vásárral? Nem ítélkezem elhamarkodottan. Rémesen kínoztak a félelmeim. Ám akkor is túl nagy árat kellett volna fizetnem, hogy megszabaduljak tőlük.
De eltértem a témámtól. Ez elkerülhetetlen is volt, hiszen a három módszer közül tapasztalatból csak a harmadikat ismerem.
Remélem, az írásom címe senkit nem vezetett félre, és senki nem gondolt olyan önteltnek, aki majd tanácsokat osztogat arról, hogyan kell gyerekirodalmat írni
Két jó okom is volt rá, hogy ezt ne tegyem. Az egyik, hogy sokan vannak, akik nálam sokkal jobb történeteket írnak, és sokkal szívesebben tanulok az írásművészetről, mint hogy én magam csapjak fel a tanítójának. A másik ok, hogy a történeteimet igazából sosem „alkottam meg”. Részemről a folyamat inkább madármegfigyeléshez hasonlít mint beszédhez vagy építkezéshez. Képeket látok magam előtt. A képek közül néhány hasonló hangulata, szinte azonos íze, szaga, zamata alapján egy csoportot alkot. Ha csendben maradunk, és figyelünk, elkezdenek szépen összekapcsolódni egymással. Ha az ember igazán szerencsés (nekem ekkora kiváltságban ugyan sosem volt részem), egész sornyi kép rendeződik szépen sorba, egy teljes történetet kerekítve ki, s ehhez részünkről semmi különösebb erőfeszítés nem szükséges. Leggyakrabban azonban (legalábbis tapasztalatom szerint) akadnak hézagok. Ekkor lesz szükség a tudatos találékonyságunkra, mert ki kell eszelnünk különféle indokokat, hogy mit is keresnek ezek a szereplők ezeken a különféle helyeken a különféle elfoglaltságaik közepette. Fogalmam sincs, hogy ez-e a történetírás szokásos módja, arról meg pláne nem, hogy ez-e a legjobb mód. Az egyetlen dolog, amiben biztos vagyok: mindig a képek jönnek először.
Mielőtt befejezném, szeretnék visszatérni ahhoz a gondolathoz, amivel a mondandómat kezdtem
Elhatárolódtam attól a fajta megközelítéstől, amely abból a kérdésfelvetésből indul ki: „Vajon mi tetszik a modern gyereknek?” Így felmerülhet a kérdés, hogy hasonlóképpen elutasítom-e annak a megfontolását: „Vajon mire van szüksége a modern gyereknek?” Más szóval, elvetem-e a moralizáló, didaktikus megközelítéseket. Azt hiszem, hogy a válaszom igen. Nem azért, mintha ne szeretném a tanulságos történeteket, és azért sem, mintha feltételezném, hogy a gyerekek nem kedvelik a tanulságot. Sokkal inkább abból az okból kifolyólag, hogy biztos vagyok benne: a „Mire van szüksége a modern gyerekeknek?” kérdés nem vezet helyes tanulsághoz. Maga a kérdés felvetése felsőbbrendű hozzáállást feltételez. Sokkal helyénvalóbb lenne azt firtatnunk: „Milyen tanulságra van nekem szükségem?” Hiszen úgy vélem, biztosak lehetünk benne, hogy ha olyan dologról írunk, ami nem érint, nem érdekel minket, nem fogjuk tudni felkelteni az olvasóink érdeklődését sem, függetlenül attól, hogy milyen korú közönségről van szó. A legjobb lenne, ha fel sem tennénk ezt a kérdést. Hagyjuk, hogy a képek körvonalazzák a maguk tanulságát! Mert a bennük rejlő tanulság olyan szellemi-lelki forrásból fakad, amelyből egész életed során táplálkoztál. És ha nem sejlik fel a képekből semmi tanulság, ne erőltesd, hogy megjelenjen!
Mivel a történetedbe beleerőszakolt tanulság valószínűleg sekélyesen közhelyesre sikerül, hamisan cseng majd, mert a tudatod felszíni rétegéből halásztad elő. A gyerekek ennél többet érdemelnek.
Ugyanis a nagy szaktekintélyek már rég bebizonyították, hogy erkölcsi értékítéletüket illetően a gyerekek legalább olyan bölcsek, mint mi, felnőttek. Ha valaki tanulság nélküli gyerekirodalmat tud írni, tegyen így, már ha egyáltalán gyerekirodalom-írásra ragadtatja magát. Az egyetlen valamit is érő tanulság az, ami a szerző elméjének teljes egészéből bontakozik ki.
Tulajdonképpen a történet minden részének a szerző elméjének összességéből kell fakadnia
A gyerekeknek való írás során a képzeletünk azon szegmenseiből kell merítenünk, amelyek megmaradtak gyermekinek: nem abban különbözünk a gyerekolvasóktól, hogy kevésbé érdekelnek a dolgok, amelyekkel foglalkozunk, hanem hogy vannak olyan más érdeklődési köreink, amelyek a gyerekeket nem foglalkoztatják. A történetünk tárgya gondolataink régi bútordarabjai közül kellene, hogy kikerüljön. Úgy vélem, minden nagy gyermekírónál így megy ez, legfeljebb kevéssé tudatosul bennünk. Egy kritikus nemrégiben egy igen komoly tündérmese érdemeként említette meg, hogy a szerző egyszer sem kacsintgatott ki gunyorosan belőle. Mi a csudáért tette volna, hiszen nem ment bele semmi a szemébe.[11]
A gyerekirodalomnak mint művészetnek a halálát jelenti, ha a gyerekeknek szánt dolgokat magunkban gyermetegnek könyveljük el, és azt feltételezzük, hogy minden, ami gyermeteg, az nevetséges is. A gyerekekhez egyenlő felekként kell fordulnunk, fellelve magunkban természetünk azon területét, ahol egyenrangúak vagyunk velük.
Felsőbbrendűség-tudatunk részben onnan ered, hogy egyes területeken több tapasztalattal bírunk, másrészt pedig (és talán ez a lényegesebb tényező), jobbak vagyunk a történetmondásban a gyerekeknél. Ettől még azonban a gyerekolvasót nem kell sem atyáskodva gyámolítani, sem pedig felmagasztalni: úgy kell hozzá szólnunk, mint ember az emberhez. A legrosszabb hozzáállás mégis az a professzionális attitűd, ami a gyerekeket homogén halmazként, mintegy feldolgozásra váró nyersanyagként kezeli. Természetesen törekednünk kell arra, hogy sértetlenül őrizzük meg gyermekeinket: a mindenhatóságunk illúziójától vezérelve olykor még abban is reménykedhetünk, hogy hasznukra válunk, jót teszünk velük. De a jó tett feltétele, hogy tisztelettel fordulunk feléjük. Nem szabad az isteni gondviselés vagy a végzet szerepében tetszelegnünk. Nem mondom, hogy kizárt dolog, hogy az Oktatási Minisztériumból valaki jó gyerekmesét írjon, mert a világon minden lehetséges. Ugyanakkor igen valószínűtlennek tartom.
Egyszer egy szálloda éttermében meglehetősen hangosan tettem szóvá
„Utálom az aszaltszilvát.” „Én is” – szólalt meg váratlanul egy hatévesforma hang a szomszéd asztalnál. Azonnal kölcsönös rokonszenv ébredt bennünk egymás iránt. Egyikünk sem talált semmi vicceset a helyzetben. Mindketten tudtuk, az aszaltszilva túl utálatos ahhoz, hogy vicces legyen. Ilyen az, ha felnőtt és gyerek mint két független személyiség egymásra talál. A gyerek és a szülő vagy a gyerek és a tanár közötti, ennél sokkal bonyolultabb és magasabb rendű kapcsolatról itt inkább nem mondok semmit. Egy szerző mint puszta szerző mindezen kívül esik. Még csak a nagybácsi státuszát sem élvezi. Szabad ember, és a gyerekkel egyenrangú, épp mint a postás, a hentes vagy a szomszéd kutya.
Fordította: Kérchy Anna
Jegyzetek
[1] A szöveg eredeti megjelenési helye: „On Three Ways of Writing for Children.” An address given to The Library Association. Proceedings, Papers and Summaries of Discussion at the Bournemouth Conference, Apr. 29, to May 2, 1952. Reprint: Of Other Worlds. Ed. Walter Hopper. London: Geoffrey Bles, 1966. 22–34.
[2] Az Alice kalandjai Csodaországban és a Tükör túloldalán, A szél lengeti a fűzfákat és A hobbit írói. (A ford.)
[3] Brit író, újságíró, a Children’s Encyclopaedia (1908–1910) és a Children’s Newspaper (1919–) gyermekenciklopédia és -lap alapító ötletgazdája. (A ford.)
[4] A gyerekkönyvsorozat kötetei: Edith Nesbit. The Story of the Treasure Seekers. London: T Fisher Unwin, 1899. The Wouldbegoods, 1901. New Treasure Seekers, 1904. Oswald Bastable and Others, 1905. (A ford.)
[5] Angol történész, oktatási szakember (1861–1943) (A ford.)
[6] Kenneth Grahame. The Wind in the Willows. Szél lengeti a fűzfákat. Ford. Szemlér Ferenc. Budapest: Móra, 1998. Animációs adaptációja: A Széljárta Fűzfa meséi. Rend. David Unwin, 1995. (A ford.)
[7] Egy állítást érvénytelennek tekintünk, mert inkonzisztens megfogalmazója korábbi állításaival vagy cselekedeteivel. (A ford.)
[8] J. R. R. Tolkien. „A tündérmesékről.” Ford. Nagy Gergely. J. R. R. T. Szörnyek és ítészek. Szeged: Szukits, 2006. 167–243.
[9] a longing for he knows not what
[10] A Szovjetunió hírszerzéssel és elhárítással foglalkozó politikai rendőrsége. (A ford.)
[11] Az eredeti angol szóvicc: „A critic not long ago said in praise of a very serious fairy tale that the author’s tongue ‘never once got into his cheek.’ But why on earth should it? — unless he had been eating a seed-cake.”