A magyar olvasó aligha különbözik a világ számos más kultúrájának és értelmező közösségének oly sok tagjától abban, hogy álmából ébresztve is tudja: a Karácsonyi ének (1843) című, ma gyermekirodalmi klasszikusként számon tartott elbeszélésnek köszönhető, hogy Charles Dickens neve és életműve örökre összekapcsolódott a karácsonyi ünnepkör asszociációs terével. Messze az angol nyelvű kultúrákon túl, a nemzetközi színtéren is sokak számára ismerős jelenet, ahogy Ebenezer Scrooge-ot fölkölti az éj közepén Az Elmúlt Karácsonyok, A Mostani Karácsony és Az Eljövendő Karácsonyok Szelleme hogy e természetfeletti találkozások sora erkölcsi tanulsággal szolgáljon kicsik és nagyok számára egyaránt.
A történet hazai ismertsége az elmúlt százhetvenöt év távlatában is elmondható
A Karácson-éj: kisértetes beszély „Dickens (Boz) Károly” tollából már 1846-ban megjelent magyarul, Kolozsvárott, Nagy Péter tolmácsolásában. Az első budapesti kiadás csak 1875-ben követte, Karácsoni ének prózában, levén voltakép egy karácsoni kísértetes beszély címmel, Belényesi Gábor fordításában, a Franklin Olcsó Könyvtár sorozatában. Azóta a kisregénynek nem kevesebb mint tizenkét újabb magyar fordítása és számos feldolgozása született,[1] messze meghaladva a bármely más Dickens-mű keltette érdeklődést. Ezek közül a leghosszabb ideje, idén éppen száz éve nyomtatásban lévő átültetés nem kisebb alkotó, mint Benedek Marcell munkája (1921), ám az övén kívül olyan jelentős fordítói életművekbe is illeszkedik, mint Mikes Lajosé (1908) és Salgó Ernőé (1919).
Mindhármuk szövegét – minden szempontból – ma is érdemes és hasznos olvasni
A már szerzője életében klasszikussá vált sőt kanonizált elbeszélés (amit bízvást nevezhetünk kisregénynek is) alig harminckét éves íróját az azonnali világhírnek még A Pickwick Klub (1837) és a Twist Olivér (1838) csúcsainál is magasabb ormára repítette. Csak a szakavatott kevesek tudják azonban, hogy a Karácsonyi éneknek a látszólagos szerepüknél jóval fontosabb és főleg érdekesebb forrásszövegei vannak az 1843-as megjelenés idején még csupán egy évtizedre visszanyúló, de már párját ritkítóan nagy volumenű életműben.
Dickens művei tematikáját alapvetően meghatározta a viktoriánus korban megújult népszerűségnek örvendő, a jótékony, vidám, táncos, játékos közösségi hagyományok bölcsőjének tekintett középkori angol karácsonyok szellemisége, amely kiemelt fontossággal bírt számára.[2] E hagyomány iránt az érdeklődés már a XIX. század első négy évtizedében megnőtt, a Dickens írói indulására számottevő hatást gyakorolt Sir Walter Scott nosztalgikus művei és más romantikus szerzők nyomán. Mégis kevesen olvassák a Karácsonyi éneket azoknak a szövegeknek a tükrében, melyeken ez az azonosulás már a kezdetektől fogva nyomot hagyott – illetve megfordítva. Ilyen kétirányú olvasásra teszek most kísérletet, különösen egy tematikai és struktúraszervező szempontot figyelemmel követve: ez pedig az átváltozás motívuma, mely alatt elsősorban a lelki, érzelmi és morális tekintetben való megújulást értem.
A Karácsonyi ének témája és erkölcsi üzenete, tanulsága közismertnek mondható
Részben a bármely más Dickens-mű feldolgozását minden létező médiumon meghaladó számú adaptációnak köszönhetően[3], de valamelyest keletkezésének indítékai és céljainak ismerete, a szöveg kulturális kontextualizálása is hozzájárulnak a mű kultikus státuszához. Az elbeszélés motivációja és tanulsága akkor bontakozik ki az affektív narratológiai (olvasói érzelmeket keltő, mozgósító) eszközök nyomán – részben a főszereplő Scrooge érzelmi reakcióinak ábrázolása révén – fölépülő olvasmányélményből, ha az átváltozás megjelenített vagy csak fölsejlő tényezőinek egy kicsit alaposabban utánagondolunk.
Az életrajzokból tudjuk, hogy Dickens már pályája e korai szakaszában is számos jótékonysági tevékenységben vett részt, melyek során épp a mű megjelenésének évében szembesült legközvetlenebbül a bányákban és gyárakban folyó gyermekmunka nyomorúságos körülményeivel
és – a már a Twist Olivérben is megjelenített – dologházakban és börtönökben zajló sorstragédiákon túlmenően a nincstelen és árva gyerekek oktatására ekkoriban megalakuló, ragged school („rongyos iskolák”) néven ismertté vált intézmények tanulóinak kiszolgáltatottságával.[4]
A gyermekszegénységgel való szembesülés által fölkorbácsolt düh volt a mű létrejöttének legfőbb mozgatórugója, s ebből következően fő célkitűzése a jótékonyság szellemének megidézése, a javak megosztása iránti belső morális igény fölébresztése a célközönségként tételezett polgárság összes rétegében minden lehetséges eszközzel.[5]
Így került a középpontba Pöttöm Tim (Tiny Tim) lehetséges sorsának ábrázolása, mely az elbeszélés fikciós világában a tragédiát elkerülő fordulatot vehet. Az ő alakjának talán a karácsony három szellemének vizitációjánál is nagyobb szerepe volt abban, hogy a Karácsonyi ének az ifjúsági és gyerekirodalmi kánon klasszikusává vált, annak ellenére, hogy ezt (szemben a Twist Olivérrel vagy a Szép reményekkel) sem a kisregény tematikája, sem annak stílusa nem feltétlenül indokolja.
Ahogy Dickens írta öt karácsonyi témájú kisregényének első közös kiadása elé 1852-ben, fő célja az volt, hogy „egypár szeretetteli és jóindulatú gondolatot [föl]ébresszen”, melyek „sosem időszerűtlenek egy keresztény országban”.[6] Azonban már a megjelenéskor írt előszavában egy rá oly jellemző, ügyes, többszörös szójátékkal „léleklátónak”, és nem csak „kísértetiesnek”[7] („this Ghostly little book”, a különböző fordításokban, a nagy kezdőbetű hívja föl a figyelmet a többletjelentésre) nevezi a „könyvecskét”, amely „egy olyan szellem árnyát” – vagy „olyan eszme kísértetét”[8] („the Ghost of an Idea”) igyekszik „felidézni”, amely „nem háborgatja” olvasói „békéjét önmagukkal, egymással, az ünnepekkel” vagy a szerzővel[9] – nagyon is háborgatja azonban Ebenezer Scrooge békéjét önmagával. Ezt a „háborgatást” tekintem én az átváltozásmotívum központi tényezőjének.
Az „eszme” a fölébreszteni-kifejleszteni kívánt, fent említett morális igénye a jótékonyságnak és adakozásnak. Mi a „felidézés” („raise”) irodalmi eszköze? Milyen előzményei és előképei vannak az életmű első pályaszakászában? Erről igyekszem észrevételeimet megfogalmazni az alábbiakban.
Az első kapcsolódási pont az alaptémához: „Bárcsak egész éven át tartana a karácsony!”
A karácsony első megjelenítése Dickens életművében egészen korai: egy 1835. december végi karcolatban találjuk, mely „Christmas Festivities” („Karácsonyi vigasságok”) címmel jelent meg. A pályakezdő karcolatokból a még (a világhírt megszerző, 1838-ig használt) Boz szerzői álnév alatt összeállított első Dickens-kötetbe, a Sketches by Bozba („Boz vázlatai”, „Boz karcolatai”) ugyanez a szöveg „Karácsonyi vacsora” címmel került be 1836 tavaszán.[10]
Ekkor még a korabeli Angliában népszerű amerikai szatirikus író, Washington Irving tizenhat évvel korábbi karcolatainak[11] hatása volt meghatározó. A pályakezdő Boz ebben az időben az egykori Scott-tanítvány Irving követőjének is tekinthető. Irving 1820-ban megjelent öt humoros írásában az angolok karácsonyt ünneplő szokásait egy amerikai utazó szemszögéből mutatta be. Dickens rövidebb karcolatában még inkább csak „pillanatképet” villant fel.[12]
Már az is fontos önmagában, hogy (alsó-)középosztálybeli családot ábrázol.
Dickens az első nagynevű irodalmi népszerűsítője a karácsony családi ünneplésének a köznép, illetve a polgárság szélesebb rétegei számára. Mintegy „lehozni”, meghonosítani igyekszik a hagyományokat azon új társadalmi rétegek számára, ahonnan ő is elindult.[13]
Noha ez a jó humorú szöveg nem tűnik összetettnek, már itt megjelenik az érzelmi természetű átváltozás motívuma: a társadalom- és karakterábrázolás szempontjából egyaránt fontos ahogy „a nagymama” megenyhül addig kitagadott lánya iránt, akinek bűne az volt, hogy „egy szegény férfihoz ment hozzá a beleegyezése nélkül”. Itt még ez a moralizáló-idealista elbeszélői kommentár kíséri az eseményeket: „De elérkezett a karácsony, és a barátságtalan érzelmek, melyek évközben felülkerekedtek a jobb belátáson, az ünnep jótékony melegségének hatására elolvadtak, mint a vékony jég a reggeli napon. Egy dühödt pillanatban nem nehéz a szülőnek elítélni engedetlen gyermekét, de az általános jóindulat és derű idején száműznie a családi tűzhely mellől [...] már egészen más dolog”.[14] Majd egy visszafogadott „semmirekellő unokaöcs” példája is megerősíti, hogy az ünnep hatására „mindenen úrrá lesz a kedvesség és a jóakarat” és „helyreáll a boldogság és a harmónia”.[15]
Az „őszinte, a mesterkéletlen, a meleg karácsony”, „a szíves vendéglátás, a tiszta jókedv ünnepe, amikor a szívek megnyílnak”
A második karácsonykor játszódó elbeszélés az ünnep közösségi és társadalmi hagyományai iránti – Walter Scott hatására is jelentős mértékben visszavezethető – nosztalgiától átitatott ábrázolás felé tett lépés. Ez a nosztalgikus attitűd Dickens első, laza, műfajilag vegyes szerkesztésű, havi rendszerességű folytatásokban közölt regénye, A Pickwick Klub tematikáját is meghatározta. Ennek a folytatásokban közölt regénynek az 1836 karácsonyán megjelent 28. fejezetéről van szó, „amely egy vidám karácsonyi fejezet, s egy lakodalomról szól, azonfelül egyéb mulatságokról, amelyeket a mai romlott időkben már nem tartanak meg olyan lelkiismeretesen, bár a maguk nemében éppen olyan dicséretes szokások, mint maga a házasodás”.[16]
Pickwick urat és társait Wardle úr látja vendégül Dingley Dellben egy „majorban” a karácsony angolszász szokás szerinti tizenkét napjának számottevő részében. Dickens itt „továbbfejleszti” Washington Irving modorát: az ünnepkör közösségi játékos vigasságainak a romantika irodalmára jellemző – az irodalomtörténeti kommentárokban romantikus „antikvarianizmusnak” vagy „antikváriusságnak” nevezett, egyfajta néprajzi érdeklődésből fakadó – elégikus érzéstől fűtött idealizálása,[17] a játékok, dalok, táncok és étkek bőségének ábrázolása, melyben a cselédek és szolgálók örömmel osztoznak, hangsúlyosabban jelenik meg, mint a morális átváltozás motívuma. Sükösd Mihály érzékletes képet ad minderről és funkciójáról is a regényhez írott utószavában: „A pulykaevéssel, puncsivással, szembekötősdivel, piszi-puszikkal, karácsonyi énekekkel, kártyapartikkal fűszerezett, derék inasokkal, hűséges komornákkal, piruló szűzlányokkal, süket nagymamákkal koszorúzott béke és szeretet ünnepe ez. Meghitt családiassága itt először kell, hogy a barátságos falakon kívül sötétlő külvilágot ellensúlyozza és távoltartsa”.[18]
Egy „prototípus”
A karácsony ünneplésének hagyományai azonban, csakúgy, mint az idealizált bőség fantáziájának megélése, kiterjednek a közösségi szóbeli történetmesélésnek a társadalom minden rétegében széles körben kedvelt – a kandalló vagy a konyhai tűzhely körül összegyűlve gyakorolt – szokására is. A Pickwick Klub kilenc betéttörténetet fölfűző szerkesztésmódja pedig kiválóan alkalmas egy kísértettörténet beillesztésére. Ez a műfaj volt mindvégig a leginkább jellemző erre a karácsonyi családi szokásra a XIX. században létrejött tömegsajtóban (de tulajdonképpen a mai napig) Angliában. Ez a természetfeletti motívumokkal operáló történet alkotja a 29. fejezetet, melynek címe „A sírásó története, akit elvittek a rosszlelkek”. Ezt tekinthetjük Dickens (ekkor még Boz) legelső kísértettörténetének.
Ezt a betéttörténetet többen is a Karácsonyi ének „prototípusaként” írták le.[19] A „rosszlelkek” valójában goblinok, koboldok, akik fizikai értelemben is kegyetlenül, mégis a legjobb szándéktól vezérelve tanítják móresre, és térítik humánus jobb belátásra a „nagyon utálatos, goromba, rossz természetű, zárkózott, kellemetlen és mogorva” Gabriel Grubot, az iszákos sírásót.[20] Grub szintén a jóindulatra és az emberi jóságba vetett hitre tér meg, ám Scrooge esetével ellentétben nem fűzi személyes kötelék a szegény családhoz, amelynek szeretetteljes karácsonyestéjét, majd kisgyerekük halálát és a szülők későbbi időskorát a „manók” látomásban megmutatják neki. Az is fontos különbség, hogy Grub átváltozása nincs hatással a család életére, illetve főként, hogy az emlékezés nem játszik szerepet az átváltozásban – a látomások nem Grub saját életéhez kötődnek. Az előbbieket számos további jelenet és kép követi, melyek szereplői azonban nincsenek leírva, megnevezve sem, mint ahogy Grub érzelmi reakcióiról semmit, gondolati változásáról alig valamit tudunk meg az elbeszélőtől.
Grub lényegében a társadalom valós reprezentációinak puszta látványából megtanul maga is annak rész(es)évé válni.
A novella amiatt is említésre méltó, hogy retorikája képes megerősíteni az olvasó hitét a morális átváltozás lehetőségében.
A Karácsonyi ének és Scrooge karaktere szempontjából pedig különösen lényeges, amit az elbeszélő a neveltetésről mond: „Látta, hogy olyanok, akiket féltő kezek dajkáltak, s gyöngéd szeretet nevelt föl, jókedvvel tűrték a nélkülözést és erősek maradtak a szenvedésben, amely sok durvább, keményebb embert letepert volna, mert tulajdon szívükben hordták a boldogság, a megelégedés, a béke zálogát”.[21] Ennek a gondolatnak a jegyében, pontosan az ilyen nevelkedés hiányát, elmaradását példázva születik meg Scrooge karaktere hét év múlva.
Őt majd szerencsére a jó szellemek viszik el, és sokkal hamarabb vissza is hozzák, mint Grubot, aki csak a látomások után tíz évvel mer visszamenni városának közösségébe.
Akinek „a szíve nevetett” – egy önismereti elbeszélés
A Karácsonyi énekben a hangsúly nem is annyira arra kerül, hogy a szellemlátó Scrooge lát lelkeket, sokkal inkább arra, hogy – és ahogy – a szellemek látják az ő lelkét, és arra, ahogy a szellemek tevékenységének Scrooge-ra tett hatása az ő lelkébe bepillantást nyújt az olvasónak.
Ez az elbeszélés kapcsolja szorosan, az életmű további részét meghatározóan az emlékezést mint alaptémát a karácsony fogalomköréhez.[22]
Scrooge gyerekkorának képzeletbeli fölidézése a második „strófában” az átváltozás legfontosabb és legmeghatározóbb színtere és eszköze is. Természetfeletti motívumokkal operáló elbeszélésről lévén szó, megidézésről is beszélhetünk. Az átváltozás kiváltó ágense pedig nem más, sőt nem több, mint az a szánalom, sajnálat, együttérzés, melyet Scrooge – és ebből egyenesen következően a valamelyest azért mégiscsak „háborgatott” olvasó is – saját, évtizedekkel korábbi létállapotai láttán érez kétségbeesésében. Nincs is már igazán szüksége más érzelmekre az átváltozáshoz, mint azokra, amelyeket saját maga láttán érezni kezd, ám enélkül a lelkivé váló „szellemi gyakorlat” nélkül sosem lett volna képes érezni. Az a benyomásunk támadhat, hogy mindaz a látomássor, mely Az Elmúlt Karácsonyok Szelleme által mutatott gyerekkori jelenetek után következik a másik két szellem jóvoltából a második, harmadik és negyedik „strófában”, már csak „ráadás”, amire csupán a biztos és tartós hatás érdekében van szükség.
Ráadásul ezen a bámulatos módon, ahogy Scrooge-ot a saját életétől eltávolítja, a szentimentalizmussal vagy melodrámaisággal helyenként talán vádolható ábrázolás és elbeszélésmód a puszta, önmagában vett önsajnálat dimenzióján is felül tud emelkedni. Amikor néhai üzlettársa, Marley kísértete látogatja meg Scrooge-ot az első „strófában”, még semmilyen azonosulási készséget nem mutat, sem pedig bármilyen befelé néző (introspektív) önreflektív készséget.
A gyerek- és ifjúkorából megidézett jelenetek láttán – és révén – viszont képes lesz egyre több empátiát érezni, mindinkább azonosulni az érzelmi fájdalmat átélő másik emberrel. És korántsem biztos, hogy csupán azért, mert az adott esetben ez a másik valójában a korábbi önmaga.
Mindenképp fontos kérdés, hogy enélkül az azonosság nélkül is ennyire gyors és „hatékony” lenne-e az átváltozás. Bár nem kézenfekvő gondolat, könnyen lehet, hogy igen, hiszen a vízióknak csak empátiaébresztő, „pedagógiai” hatásuk van, Scrooge mind több kapcsolatot fedez föl és tudatosít saját gyerekkori elhagyatottsága és a gyerekek mostani állapota között; azonban – ahogy Pöttöm Tim és a Mostani Karácsony Szelleme által vészjóslóan mutatott allegorikus gyerekalakok (Tudatlanság és Ínség) példája is mutatja később – már sokkal inkább velük, mint magával törődik. Jól mutatja ezt, amikor az ajtaja előtt karácsonyi énekre rázendítő „kölyökre” gondol vissza bűnbánóan már a legelső vízió láttán.[23] Ám ahogy az angol közmondás szerint („Charity begins at home”) a jótékonyságot is otthon kell kezdeni, és minden változtatást magunkon, az (együtt-)érzés készségeit is saját magán „gyakorolja be” Scrooge. Ez remekbe szabott metaforája annak is, ahogy az önreflektív készségek kialakítása kerül az elbeszélés középpontjába.
Nemhogy a jövő-, de már a jelenbeli lelki és érzelmi élet boldogabb irányba való megváltoztatása is csak e személyes múltbeli dimenziók föltárásával, de legalább is fölidézésével lehetséges.
Dickens művei fél évszázaddal Freud színrelépése előtt készültek, a minderről való gondolkodás azonban ahogy nem Freuddal, természetesen nem is Dickens-szel kezdődött;[24] ám az irodalmi megjelenítés szempontjából az ő – szinte kivétel nélkül – gyerek vagy ifjú főhősöket ábrázoló fejlődésregényei (messze nem csupán az életmű csúcsain fikciós önéletrajzi elbeszélővel dolgozó Copperfield Dávid [1850] és Szép remények [1861] esetében) – részben nemzetközi népszerűségüknek köszönhetően – kiemelten fontosak e témában.
A gyerek- és ifjúkor[25] megidézését követően a Scrooge fiatalkori kedvesével, Belle-lel való szakítás jelenete látványosan felfedi, hogy Scrooge egyszer már képes volt a morális karakterét, erkölcsi attitűdjét illető gyökeres átváltozásra. Az átalakulás akkor negatív irányba történt, szintén váratlanul, mégis fokozatosan, átmenetekkel, és nem a karácsonyi szellemlátogatásokhoz fogható erőteljes külső behatásra. Meggondolandó, hogy bármennyire is erős, hirtelen és főleg természetfeletti eredetű a mostani külső hatás, ilyen mérvű erkölcsi átalakulásra csak az lehet képes, akinek morális karaktere eredendően bizonytalan, még felnőttkorában is formálható. Ez pedig nem is feltétlenül valamiféle általános érzékenységből, inkább alacsony önértékelésből, az önbizalom hiányából fakadhat.
Ez tehát „a korabeli viszonyok között” egy önismereti elbeszélés.
Scrooge-nak először a saját sorsát kell újraélnie, látnia, hogy megértse, mit rontott el, miben és miért hibázott. Ráadásul sokszor nem is az ember maga a hibás. Kulcsfontosságú az a ritkán elemzett szempont, hogy van egy szereplője az elbeszélésnek, akit a nagyon is hangsúlyossá tett hiánya, távolléte, „nem-ábrázolása” tesz meghatározóvá.
Ez Scrooge apja, akiről csak annyit tudunk meg, hogy nem vitte vagy hívta haza, sőt, nem engedte hazatérni karácsonyra a bentlakásos iskolából –csak egy olyan karácsonyról olvasunk, amikor igen –; és hogy az utóbbit megelőzően rosszul bánt Scrooge néhai húgával, Fannel. (Eközben anyjukról említés sem történik!) Nem túlzott pszichologizálás arra gondolni, hogy Scrooge jellemhibáinak hátterében az egykori gyerek szeretet- és gondoskodásigényének elhanyagolása, ennek a traumának az elnyomott emléke és – magának az elfojtásnak is – életre szóló hatása húzódik meg.
Azt is mondhatjuk, hogy Scrooge embertársaitól elzárkózó eddigi élete, személyisége keménysége, „hidegsége” azokra a gyerekkori traumákra adott nem tudatos válasz volt, melyekre az első szellem által megidézett jelenetekből éppen csak következtethetünk. Az átváltozást követő jó és szeretetteli élete pedig a traumafeldolgozásnak egy másik, immár tudatosan választott módja. Ennyiben tehát az elbeszélés az érzelmi gyógyulás, de az öngyógyítás példázata is.
Az évtizedes „jégpáncél” mögött megbújó érzelmi bizonytalanság vajon milyen mértékben kapcsolódhat össze az értékrend, a morális karakter bizonytalanságával? Ezekből a gondolatokból valamelyest az is következik, hogy igencsak releváns Edmund Wilson híressé vált, immár nyolcvan éve legtöbbször idézett tanulmányának „a két Scrooge”-ot illető kérdésfeltevése, ám talán más szempontból is, mint az általa felvetettek: vajon nem lesz-e átmeneti Scrooge átváltozása? Biztosan mindannyian személyes választ tudunk adni olvasóként erre a – gondolati síkon a szöveg fikciós világán túlmutató – kérdésre.
Az átváltozás motívumát különböző irodalomtudományos megközelítésekből tárgyaló szakirodalom jelentős része Wilson 1940-ben megjelent, „a két Scrooge”-ról szóló klasszikussá vált tanulmányára is visszavezethető. A legalaposabban a Wilsont is újraértékelő Elliot L. Gilbert, Robert L. Patten, Lothar Cerny és Kathlen Poorman Dougherty cikke elemzi. Utóbbi a megértés folyamatát is kiemeli, és mindannak a társadalmi dimenzióját, amit Scrooge megért átváltozása során; míg Patten az 1840-es évek vallásos irodalma, keresztény pamflet- és traktátusszövegei, illetve az anglikán egyházban végbemenő korabeli teológiai folyamatok tükrében olvassa az elbeszélést.
A gyermekké tett Scrooge
Dickens a prédikációt író és mondó lelkipásztor beszédhelyzetét idézi meg egészen explicit módon egy levelében, melyet egy lelkésznek írt, ahol öt karácsonyi témájú kisregényéről ezt közli 1861-ben: „Ezen könyvek mindegyike egy kimondott textusról prédikál, amely textus mindig Jézus szájáról vétetett”.[26] A Karácsonyi ének egyfajta világi evangéliuma is volt – annak volt szánva, azzá is vált – az 1840-es évek polgári alsó és középosztályának.
Dickens talán itt merített a Bibliából a legtöbbet, azaz legközvetlenebbül, legalábbis életművében kevés helyen lehet annyira szó szerint, szorosan, félreérthetetlenül azonosítani a forrást, mint amikor Scrooge fölébred az ötödik „strófában”, és „örömmámorában” így kiált föl: „Azt sem tudom, milyen nap van ma [...] Nem tudom, mennyi időt töltöttem a szellemekkel. Semmit sem tudok. Olyan vagyok, mint a kisded. Hát aztán. Annyi baj legyen. Nem rossz kisdednek lenni. Adjonisten! Hahó! Adjonisten!”[27]
Jézus ezt mondja: „ha meg nem tértek és olyanok nem lesztek, mint a kis gyermekek, semmiképen nem mentek be a mennyeknek országába” (Máté 18,2.3). Dickens pedig ezt szó szerint veszi, hiszen Scrooge semmi mást nem tett, mint végrehajtotta azt, amit Jézus mond, azaz teljesítette azt a „feltételt”, hogy gyermeknek kell lennünk. Így újrakezdheti, és újra is kezdi az életét.[28]
„Akkor hát, Pöttöm Timmel szólva, Isten áldjon mindannyiunkat!”
A Karácsonyi ének hatalmas sikerének nyomában Dickens négy további karácsonyi témájú kisregényt (nagyelbeszélést) írt és adott ki minden egyes következő év végén – 1847 kivételével. Ezek N. Kiss Zsuzsa[29] jóvoltából 2017 óta egy kötetben és kitűnő új fordításban olvashatók magyarul is.[30] A lelki, érzelmi és erkölcsi megújulás értelmében vett átváltozás motívuma mindegyikben kiemelten fontos.
A Harangszó (1844), a Házi tücsök (1845) és Az élet csatája (1846) után azonban A szellem embere (1848) mutatja a legtöbb közös pontot a Karácsonyi énekkel. Dickens az itt elért csúcs után is foglalkozott a karácsonnyal összekapcsolt alapmotívummal. Magához az ünnephez is az első és az utolsó kisregény kapcsolódik a legszorosabban az öt közül.
A szellem embere főhőse, Mr. Redlaw, már a közvélekedés szerint is „szellemlátó” („a haunted man” – ami elátkozottat is jelent), sőt, Scrooge-nál összetettebb karakter. Továbbá róla el is hangzik – a Redlaw „hasonmásának”, Doppelgängerének funkcióját betöltő szellem szájába adva –, amit Scrooge esetében az olvasónak kell kikövetkeztetnie, hogy „olyan szülőket [kapott] [...], akik hamar befejezik a gondoskodást, gyorsan letudják kötelességüket; korán kilökik a fészekből a sarjat, mint a madarak”.[31]
A főhősük egészen hasonló karakterén és azt kialakító életsorsán kívül a gyerekkorra való lélekgyógyító erejű visszaemlékezés alaptémája is összeköti a két elbeszélést.
Az azonos témák ábrázolása mélyebb és fájdalmasabb, mint a korábbi műben – olyannyira, hogy kapcsolatuk, összevetésük külön tárgyalást érdemelne.
Elsősorban azonban olvasni érdemes A szellem emberét, immár a Karácsonyi éneken edződött szemmel végigkövetve annak folyamatát, amint egy megkeseredett embernek a maga egészében felszínre kerül a lelki és érzelmi múltja; ahogy megtanulja, miként válhat képessé megengedni magának a fájdalom emlékéből táplálkozó érzelmi növekedést a régmúlt bánat és lelki szenvedés emlékének elfojtása helyett.[32]
Ha valami, ez igazán olyan eszme vagy gondolat, „olyan szellem árnya”, amely nagyon is háborgathatja ugyan békénket önmagunkkal, mégis csak kívánhatjuk magunknak, amit Dickens kívánt olvasóinak százhetven éve: Járjon vissza hozzánk, kísértse házunkat kellemes módon, és egyikünk se kívánja elűzni![33]
Maráczi Géza
Néhány fordítás
Dickens (Boz), Károly. Karácson-éj: kisértetes beszély. Ford. Nagy Péter. Kolozsvár: Tilsch–Heckenast, 1846.
Dickens, Károly. Karácsoni ének prózában, levén voltakép egy karácsoni kísértetes beszély. Ford. Belényesi Gábor. Budapest: Franklin, 1875, 1907.
Dickens, Charles. Karácsonyi ének: karácsonyi kísértet-história. Ford. Benedek Marcell. Budapest: Ifjúság, 1921; Holnap, 2008, Magyar Elektronikus Könyvtár.
Dickens, Charles. Karácsonyi ének. Ford. Barkóczi András. Budapest: Európa Kiadó, 2004, 2011.
Dickens, Charles. Karácsonyi ének. Ford. Illés Róbert, Budapest: Helikon Kiadó, 2015.
Bibliográfia
Butt, John. „Dickens’s Christmas Books”. Pope, Dickens and Others. Edinburgh: Edinburgh University Press, 1969. 127–148.
Callow, Simon. Dickens' Christmas: A Victorian Celebration. London: Frances Lincoln, 2003.
Cerny, Lothar. „Dickens’ A Christmas Carol: Revisiting and Reformation”. Connotations 7.3 (1997–8): 255–272.
Davis, Paul. The Lives and Times of Ebenezer Scrooge. New Haven: Yale University Press, 1990.
Dickens, Charles. A Pickwick Klub. Ford. Hevesi Sándor. Átd. Ottlik Géza. Budapest: Európa Kiadó, 1961.
Dickens, Charles. Karácsonyi történetek. Ford. Barkóczi András – N. Kiss Zsuzsa. Budapest: Európa Kiadó, 2017, 2018, 2019, 2020.
Dickens, Charles. London aranykora. Ford. Bujdosó István – Farkas Nóra – Maráczi Géza – Wiesenmayer Teodóra. Vál. Maráczi Géza. Budapest: Cartaphilus Kiadó, 2012.
Douglas-Fairhurst. „Introduction”. Charles Dickens. A Christmas Carol and Other Christmas Books. Szerk. Robert Douglas-Fairhurst, Oxford: Oxford University Press, 2006, vii–xix.
Gilbert, Elliot L. „The Ceremony of Innocence: Charles Dickens’ A Christmas Carol”. PMLA 90.1 (1975): 22–31.
Glancy, Ruth. „Christmas Books and Stories”. The Oxford Handbook of Charles Dickens. Szerk. Robert L. Patten – John O. Jordan – Catherine Waters. Oxford: Oxford University Press, 2018. 191–205.
Glancy, Ruth. „Dickens and Christmas: His Framed-Tale Themes”. Nineteenth-Century Fiction 35.1 (1980): 53–72.
Hawksley, Lucinda. „How did A Christmas Carol come to be?” BBC Culture, 22 Dec. 2017.
Kincaid, Cheryl Ann. Hearing the Gospel through A Christmas Carol. Cambridge: Cambridge Scholars Publishing, 2011.
Ledger, Sally. „Christmas”. Charles Dickens in Context. Szerk. Sally Ledger – Holly Furneaux. Cambridge: Cambridge University Press, 2011. 178–184.
Mullan, John. „Ghosts in A Christmas Carol”. The British Library, 15 May 2014.
Parker, David. Christmas and Charles Dickens. New York: AMS Press, 2005.
Parker, David. „Dickens and the American Christmas”. Dickens Quarterly 19.3 (2002): 160–16.
Patten, Robert L. „Dickens, Time and Again”. Dickens Studies Annual 2 (1972): 163–196.
Patten, Robert L. „The Art of Pickwick’s Interpolated Tales”. ELH 34.3 (1967) 349–366.
Poorman Dougherty, Kathleen. „Habituation and Character Change”. Philosophy and Literature 31.2 (2007): 294–310.
Rowell, Geoffey. „Dickens and the Construction of Christmas”. History Today 43.12 (1993).
Slater, Michael. „Introduction”. Charles Dickens. A Christmas Carol and Other Christmas Writings. Szerk. Michael Slater. London: Penguin, 2003. 11–31. Online: „Celebrate Christmas With Dickens”. Penguin.
Sutherland, John. „The orginis of A Christmas Carol”. The British Library, 15 May 2014.
Taxner-Tóth, Ernő. Dickens világa. Budapest: Európa Kiadó, 1972.
Waters, Catherine. „Dickens, Christmas, and the Family”. Dickens and the Politics of the Family. Cambridge: Cambridge University Press, 1997. 58–88.
Wilson, Edmund. „Dickens: The Two Scrooges”. The Wound and the Bow. Boston: Houghton Mifflin, 1941. 1–93.
Jegyzetek
[1] Csak az elmúlt két évtizedben három is, messze megelőzve új fordításokban az életmű többi részét.
[2] Ezt a három és fél évtizedes írói, újságírói és szerkesztői életművet végigkísérő fontos affinitást és azonosulást és annak minden írói termékét, illetve azok hatását kiválóan bemutatja Ruth Glancy, illetve Sally Ledger esszéje, Robert Douglas-Fairhurst, illetve Michael Slater bevezető tanulmánya a karácsonyi témájú kisregények kiadásaihoz, Catherine Waters könyvfejezete és David Parker monográfiája.
[3] A nyugati kultúra egyik alapszövegévé válásának („culture text”) médiatörténeti folyamatával együtt az egyes korszakokban egymást követő változó médiumú adaptációk különböző szövegolvasatait bámulatosan elemzi Paul Davis monográfiája.
[4] A Karácsonyi ének legközvetlenebb ihletője a gyermekmunka körülményeit a kormány megbízásából föltáró parlamenti bizottság Dickenst mélyen sokkoló jelentése és egy, az utcán élő nincstelenek éhezésével és a gyerekek gyári munkájával szembesítő manchesteri látogatás mellett a londoni Field Lane-i ragged schoolban szintén 1843-ban tett látogatása volt (Hawksley, Sutherland). Ez a nyomornegyedbeli utca szolgál az utcagyerekeket zsebtolvajként „futtató” Fagin nyomorúságos rejtekhelyének helyszínéül az öt évvel korábbi Twist Olivérben, jó okkal – ma már csak a Saffron Hill nevű utca található meg.
[5] A mű eredetéről és keletkezése körülményeiről, de társadalmi szerepvállalási céljáról is tökéletes képet ad Lucinda Hawksley, illetve John Sutherland online cikke, utóbbi Michael Slater rövid előadásának felvételével kiegészítve.
[6] Dickens, Charles. A Christmas Carol and Other Christmas Books. Szerk. Robert Douglas-Fairhurst. Oxford: Oxford University Press, 2006. 3 (saját fordításomban).
[7] Benedek Marcellnél és Illés Róbertnél.
[8] Benedek Marcellnél, vagy „egy gondolat kísértetét” Illés Róbertnél.
[9] Dickens, Charles. Karácsonyi ének. Ford. Barkóczi András. Budapest: Európa Kiadó, 2004, 2011. 5.
[10] Dickens, Charles. „Karácsonyi vacsora”. London aranykora. Ford. Bujdosó István – Farkas Nóra – Maráczi Géza – Wiesenmayer Teodóra. Vál. Maráczi Géza. Budapest: Cartaphilus Kiadó, 2012. 119–126.
[11] Irving, Washington. Vázlatkönyv. Ford. Lutter Tibor. Ill. Zórád Ernő. Budapest: Magyar Helikon, 1959.
[12] Maráczi, Géza. „Utószó”. Charles Dickens. London aranykora. Ford. Bujdosó István – Farkas Nóra – Maráczi Géza – Wiesenmayer Teodóra. Vál. Maráczi Géza. Budapest: Cartaphilus Kiadó, 2012. 169–181, 178.
[13] Parker, 163; Waters.
[14] Dickens, „Karácsonyi vacsora”, 124.
[15] Dickens, „Karácsonyi vacsora”, 121, 124.
[16] Dickens, Charles. A Pickwick Klub. Ford. Hevesi Sándor. Átd. Ottlik Géza. Budapest: Európa Kiadó, 1961. 372.
[17] Parker, David. „Dickens and the American Christmas”. Dickens Quarterly 19.3 (2002): 160–169, 161–162.
[18] Sükösd, Mihály. „Utószó”. Charles Dickens. A Pickwick Klub. Ford. Hevesi Sándor. Átd. Ottlik Géza. Budapest: Európa Kiadó, 1961. 791–802, 800.
[19] Először John Butt esszéjében, majd többek között David Parker, illetve Ruth Glancy cikkében.
[20] Dickens, A Pickwick Klub, 393.
[21] Dickens, A Pickwick Klub, 401.
[22] Glancy, „Christmas Books”.
[23] Dickens, Karácsonyi ének, 35.
[24] Bőven elég itt csak William Wordsworth számtalanszor idézett verssorára gondolni 1802-ből: „A gyermek az ember apja” vagy „A férfi apja a gyerek” („A szívem ugrik fel” vagy „A szivárvány” című versében).
[25] Ez utóbbit a karácsonyesti táncmulatság hivatott megjeleníteni, melyet „az öreg Fezziwig” rendezett, akinél Scrooge inaskodott.
[26] Idézi Slater (saját fordításomban).
[27] Dickens, Karácsonyi ének, 90.
[28] Az elbeszélés evangéliumi alapszövegeihez fűződő kapcsolatairól, párhuzamairól részletekbe menő elemzést ad Cheryl Ann Kincaid lelkész monográfiája.
[29] Ő fordította le először Dickens utolsó nagyregényét, az 1865-ös Közös barátunkat is, amely 2013 előtt sajnos nem jelent meg magyarul.
[30] Dickens, Charles. Karácsonyi történetek. Ford. Barkóczi András – N. Kiss Zsuzsa. Budapest: Európa Kiadó, 2017, 2018, 2019, 2020.
Az első a négyből, a Harangszó, megjelent Karinthy Frigyes fordításában is (Harangjáték), ezt azonban 1928 óta nem adták ki. A második, Házi tücsök című elbeszélést szintén lefordította Benedek Marcell, a Karácsonyi énekkel egyidőben – fordítása Akinek tücsök szól a tűzhelyén, majd Tücsök szól a tűzhelyen címmel jelent meg, és ma is könnyen hozzáférhető –, korábban pedig Hevesi Sándor is magyarította. Goldmark Károly pedig – még Hevesi első magyar fordítása előtt, bár fél évszázaddal a megjelenése után – operát írt belőle: Budapesten és Berlinben is bemutatták 1896-ban, Das Heimchen am Herd címmel, az osztrák Alfred Maria Willner szövegkönyvével, melyet magyarra Ábrányi Emil fordított. 1910-ben New Yorkban is bemutatták, majd 1912-ben Philadelphiában adták elő.
[31] Dickens, Karácsonyi történetek, 371.
[32] Ledger, Sally. „Christmas”. Charles Dickens in Context. Szerk. Sally Ledger – Holly Furneaux. Cambridge: Cambridge University Press, 2011. 178–184, 183.
[33] Dickens, Karácsonyi ének, 5. és Illés Róbertnél.