Sokáig azt gondoltam, hogy kreatív munkakörben nem lehet elfáradni, a mindennapok viszont jócskán rácáfoltak erre
Kimerítő és kétségekkel teli hónapok után jutottam el az 59. Bolognai Gyerekkönyvvásárra, és a négynapos élmény segített ismét tisztábban látnom.
Amióta befejeztem az egyetemet, és dolgozni kezdtem, megállíthatatlanul az irodalom körül sürgölődöm. Sorsszerű volt ez a választás, elkerülhetetlen. Nem számított, hogy milyen jellegű a munka, csak az irodalom közelében lehessek: könyvbemutatókat, irodalmi esteket szerveztem, workshopokat és íróképzéseket koordináltam, színházi produkciókban működtem közre, korrektúráztam, olvasószerkesztettem, irodalmi-kulturális tematikában publikáltam, riportokat és interjúkat készítettem, szerkesztőségi titkárként működtem, adminisztrációs teendőkkel foglalatoskodtam, de leginkább szerkesztő voltam. Legbelül szerkesztő voltam, ez állt a szívemhez legközelebb. Hiszen aki megtapasztalta már, tudhatja: az élet csodájánál tanúskodik, aki az irodalom születéséhez asszisztál. A szerkesztés nem más, mint bábáskodás.
Ma sem a szöveggondozás esik nehezemre. Vagyis nem a szerkesztői javaslatok megtétele, a nyelvhelyességi kérdések, a mondatok cizellálása, a stilisztika finomítása okoz álmatlan éjszakákat.
Amikor egy szövegen dolgozom, az én kezemet is a mese varázslata vezeti, az én tollam is élet vizében merítkezik – akárcsak az íróé. Égi ihletésű tánca ez kezünknek, melyben a legkisebb mellékszereplő tempója, mozdulatai és ecsetvonásai is épp olyan aprólékosan megtervezett és kivitelezett, mint a főszereplőé.
Nehéz mindaz, ami ezt körülveszi. Nehéz az irodalmi életben eligazodni, a folyamatosan változó trendek dinamikáját követni és befogadni, aktuálisnak maradni anélkül, hogy meghasonlanék. A piaci tendenciák és az audiovizuális tartalmak elterjedését látva nehéz megtartani a hitet abban, hogy amit csinálok, azt nem hiába teszem. Kétségek gyötörnek, hogyan találjam meg az egyensúlyt értékes és érdekes között. – Elmémben a légies, átlényegült táncunk kivitelezhetetlen és izzadságszagú akrobatikai gyakorlatsorra kezd hasonlítani. – A tévedés pedig égi javak eltékozlásával fenyeget, úgyhogy inkább elbújok a mechanikusan végezhető feladatok mögé. Adminisztrációs teendőkkel kötöm le magam, ahol legfeljebb a határidők és a munka fizikai mérhetősége nyomaszt, ahol nem az én vállamon nyugszik az emberi teremtés sikeressége, a varázslat beteljesedése.
Ilyen aggodalmak nyugtalanítottak, amikor másfél héttel ezelőtt, egy szokatlanul meleg hétfő reggelen beléptem a Bolognai Gyerekkönyvvásárra. A gyönyörűen felépített standok láttán csak felerősödött a szorongásom. Mit hozhatunk mi az asztalhoz? Hogyan lehetnék feszengő szerkesztőként igazán hasznos egy ilyen hatalmas és sokszínű univerzumban? Hogyan működhetnék közre az érték megteremtésében és fenntartásában?
Beletelt három napba, amíg elkezdtem meglátni az emberek szemében a fényt. A standkoordináció lekötötte csapongó gondolataim.
A magyar gyerekkönyvkiadók köteteit olyan gonddal rendezgettem és vigyáztam, mintha tényleg bábáskodnék. De ahogy teltek a napok, a magyar stand és a saját magamban felépített védőbástyák mögül kikukucskálva, az állandó tömeg fárasztó hullámaiban, a lenyűgözően innovatív és az elkápráztatóan gyönyörű külföldi kiadványok, valamint a megkerülhetetlen hupikék törpikék és rózsaszínű dinók mögött felsejlettek arcok, melyekről igazi lelkesedés sugárzott.
Volt közöttük idős és fiatal, kerek és hosszúkás, játékos és komoly. Angolszász komolysággal megkötött nyakkendők és színes keleti ruhák forgataga váltotta egymást a szemem előtt. Középkorú, sikkes üzletember-típusok, a stílusuknak megfelelő jelmezbe öltözött illusztrátorok, a magyart lelkesen törő műfordítók, könyvügynökök a világ minden tájáról, szépségesen ősz hajú és végtelenül kedves idős hölgyek, akikről később megtudtam, hogy a gyerekirodalom legfontosabb intézményeinek vezetői, hangosan és szeretetteljesen gesztikuláló olaszok, újságírók, fotósok, rendezvényszervezők, standépítők, kávésnénik…
Újra és újra fejbe kólint a tudat, hogy mindannyian a gyerekirodalomért vannak itt
Nem hiszem, hogy nekik sohasem lennének kétségeik. Nem hiszem, hogy ők mindig tudják, mit kell mondani, hogyan kell dönteni, kihez kell felzárkózni. Biztosan ők is megkövetik időről időre a szakmájukat, és mindenkit, akihez bizonytalanságból szóltak, akivel szemben kétségekkel terhelten cselekedtek. Ahogy most én teszem.
Az irodalom csodája mindenképpen megszületik. Akár a szomszédunkban, vagy távoli országokban, hatalmas irodaházakban és szerény otthonokban, bátorításra és elnyomás ellenében, akarva-akaratlanul. És való igaz, hogy nem mindig bánunk vele méltón, hogy néha elejtjük, bármennyire igyekszünk megtartani. De azt hiszem, hogy ameddig próbáljuk és vágyjuk és dédelgetjük, – minden emberi hibánk ellenére – jó úton haladunk.
Ágoston Szász Katalin
Olvassátok el Orosz Annabella bolognai beszámolóját is ITT