Kántor Péter 2005-ben megjelent gyerekverskötete régóta ül a polcon a többi színes, vékony gerinc között
De míg azok rendre átkerültek kislányunk születése után a szekrényről a gyerekszobába, majd a lakás bármely más szegletébe (s néha pihenésképp vissza a polcra), addig a Kétszáz lépcső föl és le maradt a helyén. Az okát nem tudom, de talán volt bennem egy kimondatlan előfeltevés a tekintetben, hogy ez talán még korai neki (a kislány még most is csak két és fél éves) – jóllehet, mind szöveg, mind illusztráció terén sokfélét használunk, sok mindennel kísérletezünk, és nagyon különböző dolgokra mutatkozik fogékonyság.
Kántor Péter közelmúltbéli távozta után azonban úgy gondoltam, itt az idő. Én a versekkel emlékezem kicsit, ő pedig meglátja, mit szól hozzá. Bevittem tehát egyik reggel, és ebből egy hetekig tartó közös olvasgatás, beszélgetés lett, rendre más-más vers és rajz került az érdeklődésünk fókuszába.
Az első, amelyet – kisebb meglepetésemre – sokszor fel kellett olvasnom, a kötet egyik legkülönösebb, szép darabja, a Könnyű fény. A vers eredetileg az újvidéki Híd folyóirat 1996. januári számában jelent meg, s megtalálható Kántor Búcsú és megérkezés című 1997-es verseskönyvében is. E felismerés igazolta is azt a sejtésemet, mely szerint nem kimondottan (csak) gyerekverseknek készült szövegek kerültek bele a kicsiknek szóló kötetbe. A dalszerű vers hangütése, megszólalásmódja nagyon egyedi, váratlan megoldásokkal találkozunk benne, különös képekkel, a mű mégsem parodisztikus, s nem is ironizáló.
Könnyű fény
Egy nagy, széles törzsű fán
hintázik a könnyű fény,
arra jön egy viaszgyertya,
csuda fehér, csuda karcsú,
bévül csupa kvalitás,
oldalán egy kerítés,
arra jön egy piszkafa,
meg egy csinos fogkefe,
hát az ember nem is hinné,
hányan jönnek arra s honnan,
nézni, hogy a magas fán
hintázik a könnyű fény.
A vers keretezésében nem ér minket különösképpen meglepő és váratlan hatás
Egy megkapóan költői természetképpel indít, nosztalgiás felhangokkal, merengő hangulatban. A hintázó fény képe tökéletes alapja a gyermeki befogadásnak is, ugyanis az első két sort egyaránt olvashatjuk a fatörzsön föl-le kúszó, rebegő fény játékaként, de a megszemélyesítést komolyan véve egy fán hintázó fényalak képe is előttünk áll. (Írásomban nem feltétlenül igyekszem szétválasztani felnőtt és gyermeki befogadás eltérő fiktív útjait: olvasási lehetőségeket villantok fel; jóllehet egy-egy ponton specifikusan utalok a gyermeki befogadás sajátszerűségére.)
Az emberiesítő játék folytatódik a továbbiakban, s egymást érik a váratlan fordulatok, akár a képi világ szintjén (a csapatban vándorló gyertya, fogkefe és piszkafa), akár olyan költői megoldásokban, mint a kvalitás–kerítés elrímeltetése; a „kvalitás” ráadásul a szövegkörnyezetből stilárisan meglehetősen kikülönülő, kiugró szó – akár felnőtt, akár gyerekversként olvassuk, még ha nyilvánvaló is, hogy kisgyermekeknél a szónak a (szótári) jelentése nem fog működni.
Valami más történik ilyenkor a befogadás során, s a jelentés tekintetben lényegtelen, hogy egy idegen hangzású szakszó vagy egy ritka köznapi kifejezés az, amely ismeretlen.
A lényeg, hogy a versélményt nem fogja ez a jelentésbeli idegenség felrobbantani, valahogyan – akár hangzóegységként, érzéki hatásként, akár valamilyen egyedi megértésként, a szótárhoz képest félreértésként, de – belesimul, vagy ha nem simul, de belekerül az élménybe, részévé válik. Ahogyan a sétáló piszkafa és fogkefe is, ez teljesen természetes a kitalált világokban – az illusztrációt olvasó kislányom számára megjegyzendő különbségként az jelentkezett, hogy míg a viaszgyertya és a „csinos fogkefe” egymás kezét fogják („azért fogja” – mondta –, „hogy a fogkefe ne szaladjon el”), addig a piszkafának valami miatt nincs keze. Kalapja ugyanakkor a gyertyának nincsen, s beszélgettünk arról, hogy ha lenne, akkor nem látszana a fénye.
A gyerekverskötetben a képet természetszerűen együtt olvassuk a szöveggel, egymásra és egymásba íródnak
Szalma Edit rajzai az esetek többségében remek megoldások: amellett, hogy alapvetően pozitív töltetűek (adott esetben a versek egy-egy súlyosabb fordulatát is szépen oldják), jó hangulatúak, egy-két kivételtől eltekintve kellően ötletesen gondolják tovább, egészítik ki a szöveget, vagy, ha inkább az látszik célszerűnek, vizualizálva teszik megragadhatóvá a furcsa képeket. A Könnyű fény esetében például egy az egyben ott van a gyertya hóna alatt egy kerítésdarab. (Miközben sötét rózsaszín, és se nem „csuda fehér”, se nem „csuda karcsú” – vajon miért nem?)
Van bármi értelme? Hajlok arra, hogy nincs, de szürreálisan játékos, fantáziát mozgató, szórakoztató. Csudálatos.
De hát az egész vers lényege ez, egy szellemes csavarral: jönnek (láncszerűen) mindenféle szerzetek – „hát az ember nem is hinné, / hányan jönnek arra s honnan” –, hogy meglássanak egy nagy csodát, a fény játékát egy fatörzsön.
Kántor Péter gyerekverseit nem egyszerű általánosan jellemezni, mert sokfélék
Ami mégis elmondható, hogy szívesen és kreatívan játszik a rímekkel, a ritmussal, a hangzásvilággal – a kötet írásai a költő mesterségbeli tudását messzemenően tükrözik. A formajátékok nem egykaptafásak, nem unalmasak, de vannak köztük hagyományosabbak és kísérletezőbb jellegűek. Ami azonban igazán sajátszerűvé teszi a verseket, az az erőteljes költői fantázia, a nagyszerű ötletek és az időnként megdöbbentő, olykor a groteszk felé tartó kép- és szóválasztások.
A dobozolt baj című vers címmetaforája a beteget szállító mentőautó: azt kísérjük végig, hogyan száguld át az autó a városon („mint az expresszvonat”), a beszélő rémületére. Ez nem is került elő a közös versolvasásban, de eleinte a kötet első harmadában található nagymama-nagypapa-verseket is óvatosan kezeltem, ám úgy vettem észre, hogy – a mentőssel ellentétben – az fölkeltette a kicsi érdeklődését, így megnézegettük.
A Nagymama című vers felütése például ez: „Nagymama, az időt / mi viszi? Mi hordja? // Egy sötét fekete tündér vagy boszorka?”
Kántor bedobja a gyeplőt, Szalma Edit kicsit visszarántja, ugyanis – a szöveg későbbi szakaszával összhangban – a képen egy üstben fövő ételt kavargató kedves asszonyság látható.
A Bújócska című versben a Nagymama egy „fekete lyukba” bújik, és nem kerül elő – aligha tévedünk, ha ebben a halál allegóriáját látjuk, de nem mennék olyan messzire, hogy azt mondjam, hogy ez oldhatja a nagyszülő elvesztése utáni szorongást. Megmondom őszintén, fogalmam sincs. A vers ugyanakkor épp emiatt szerintem a kérgesebb felnőtt szívre veszélyesebb – de ebben sem lehetek biztos. Az óvatosság nem árt. A Nagypapa még áttételesebben, de szintén hordozza az elmúlás háttérjelentését, ugyanakkor annyira elvont módon, hogy itt az óvatosságot nem érzem indokoltnak: „Ez itt a Nagypapa, / kucsma a fövege. // Tudod-e, mennyi a / Nagypapa tömege? / Nem, de a Nagypapa / lassan tágul. / Csillagpor pereg a / szakállából.” Szalma Edit illusztrációján ott van a Föld körül keringő nagypapa csillagokat szóró aranyszakálla, s amennyire észleltem, a kislányomat egyedül a szakáll-mozzanat ragadta meg a kép–szöveg-együttesből. (Mindenképpen kíváncsi volnék nagyobb gyermekek olvasásélményére is.) Mind a vers, mind az illusztráció összetett, hiszen a szöveg játékba hoz fizikai és asztronómiai jellemzőket, s a kép szintén rájátszik erre (a nagypapára a táguló univerzum íródik rá, a képen pedig mint a Földön kívül szféra egyik teste látszik).
Érdekes, hogy hasonló történik a Nagy Bummtól Nagy Reccsig című versben is, amelyben a címbéli fogalmak, amelyek a világegyetem keletkezésének és összeomlásának hipotéziseire utalnak, itt egyszerű helynevekként bukkannak elő: „Nagymama elindul / Nagy Bummtól Nagy Reccsig, / arra jött Nagypapa, / kérdezte, hogy tetszik.”
A két jelentés párhuzamos, s ekként nagypapa és nagymama megismerkedése, találkozása, egymás iránti szeretete-ragaszkodása a világ teljes történetén, a felfogható világ egészén ível át – tulajdonképpen szerelmes versről van tehát szó.
Ebben a szeretetteljes viszonyban meglepőnek hatnak az olyan fordulatok, mint: „Csúf vagy és gonosz vagy! / Mit mondjak? Szeretlek!”, illetve: „Te rusnya teremtés, / teveled legyek én / holtomig szerencsés!” Ám egyfelől ezek a megszólalások szellemesen játszanak rá a nagyszülők egymással zsémbes ragaszkodására, másfelől lebontja a szerelem idilli, a párkeresés tökéletesség-alapú jellegét, és a társas kapcsolatok bonyolult voltát, az elfogadás és szeretet rögös, de világos útjait mutatják. Harmadrészt pedig olyan jópofa, enyhén tabusértő mondatok (azt a tabut sérti, hogy a másikkal csak szépen beszéljünk), amelyek izgatják a gyermeki képzeletet is. Ahogy láttuk, mind a négy nagyszülővers a mindennapi történések (szerelem, főzés, öregedés, elmúlás) fantáziateli bemutatására tesz a nonszensz poétikákkal rokon kísérletet, és mindháromban külön csemege, hogy modern fizikai jelenségekkel kapcsolja azt össze (a Nagy Bumm – Nagy Reccs-távolság mint az életút és a párkapcsolat jelképe; a fekete lyukban eltűnő nagymama; a táguló, tulajdonképpen a Nagy Reccs felé tartó világegyetem; az idő titkaival kapcsolatba kerülő főző nagymama). Mintha Stephen Hawking és a Micimackót fordító Karinthy Frigyes kötött volna közös alkotói szerződést néhány vers erejéig.
A Kétszáz lépcső föl és le kötet azonban nagyobbrészt olyan, szép és játékos költeményeket tartalmaz, amelyek felforgató hatásától, úgymond, nem kell tartani
Tulajdonképpen mindegyikben van ugyanakkor valamilyen sziporka, ötlet, oda nem illő találékonyság, ami jelentősen megfűszerezi a művet. Ezúttal csak néhány példát említek. A kötetnyitó Annyit jártam első strófája egy egyszerű rusztikus vándoréletképre hajaz (bár a „feltámadtam” szóra felkaphatjuk a fejünk): „Annyit jártam, elfáradtam, / elaludtam, / feltámadtam, / először is vettem egy nagy levegőt.” A második versszak azonban a feje tetejére állít mindent: „Ki mondja, hogy nincsen kedvem / akár hétfőn, / akár kedden / lelegelni ezt a majomlegelőt?”
A Fut az erdei ösvény mindenféle mókás alakot összehord, a lábát szedő falipóktól a borjút cipelő katonáig, s nem is Kántor lenne, ha nem dobna be középre egy ilyen sorpárt: „magasba nyúlik létre – / Brahms írta klarinétra”.
A Hétfő, kedd, szerda (kislányom egyik kedvence) a valahová (munkába? vásárolni? ki tudja, hová) szaladó, rohanó Helga útját jeleníti meg a futáshoz illő pörgős ritmusban („Kocsi lefékez, / kap a fejéhez, / de csúf kerék ez! // Repülőgép száll, / kóbor szél kószál, / fuss, Helga, fussál!”).
A Tizennyolcas villamoson című vers első felében a járművön viháncoló lányok, a másodikban a versbeszélő tűnik föl, akit belep a hó (s Szalma Edit illusztrációján egy, a szerzőre emlékeztető férfi, havas fejű férfi látható): „Vastag fehér takaró, / pörgetem a szavakat, / kihez kössem, mihez kössem magamat?”
A Körúti szél címszereplője a körúton garázdálkodik végig, a Kolombina főhőse egy megfoghatatlan lény: a szöveg alapján inkább emberszerű, az ábrán egy cipőt viselő madár látható.
A Gnú című versről sokat beszélgettünk, mert míg az első sorokban madárhangokat olvasunk-hallunk („Csrrr-pukk! Csrrr-pukk! Csrrr-pukk! –” ), magát a madarat sem a versben, sem a képen nem látjuk, ami bizony azonnal feltűnik. „Fel-alá szalad a gnú, / mint a másodpercmutató. / Tél van, a fa kopár. / Honnan szólsz, madár?” Az illusztráción három gnú és valóban egy kopár fa látható, s a kislánnyal úgy raktuk össze a vershelyzetet, hogy a gnúk hiába keresik, nem látják, csak hallják a madarat.
A Neked beszélek az a vers, amely meglátásom szerint leginkább kikülönül a kötetből: mintha József Attila határfeszegető, az én és a másik viszonyát újragondoló szerelmes verseit kísérelte volna meg Kántor a gyerekverskötet közegében honosítani, ám végül a nagyon izgalmas eredmény, meglátásom szerint, legfeljebb csak felszínesen lesz a gyermeki világhoz kapcsolható.
(„Mikor röpködtél, / mint a pántlika, / mikor szorítottál, / mint a kenderkötél. // Neked beszélek, ki másnak? / Te pedig másnak, / pedig csak egymásnak. // Mikor póráz voltál, / mikor mézesmadzag, / szakadó szál mikor, / mikor köldökzsinór.”) Ebben persze tévedhetek, de még ha így is van, a legkevésbé sem gondolom azt, hogy nem kellett volna belekerülnie a kötetbe. Miért is ne? Nincs olyan határ, amit átléphetne; nincs benne a rossz hatás valószínűsége. Azonban ez is mutatja, hogy e Kántor-kötet nehezen volna korosztályosan besorolható. Valójában annyira sokszínű, hogy a különböző gyermekkorosztályokon belül is elővehető több fázisban, időről időre más-más költemények fognak előtérbe kerülni, illetve más-más jelentést nyernek. Ez tökéletesen rendjén van így.
Kántor Péter verseinek van még egy jellemzője, amely az olyan szép, tulajdonképpen bárhol, bármikor, bárki számára felolvasható verseinek is sajátja, mint az Este, az Őszre fordul, a Vándor ballada vagy a Kétszáz lépcső. Ez pedig az idő múlásával összefüggő nosztalgikus-melankolikus hangütés. „Maradni kéne, / de menni muszáj, // viszi az időt egy lassú uszály.” „Őszre fordul, alacsonyan / repülnek a fecskék. / Hűvösödnek, rövidülnek / a tóparti esték.” „Visszamennék – mennék-e? / emlékszem az egészre: / kétszáz lépcső meg egy barna fakorlát.”
Érthető módon a költő halála után az ide kapcsolódó műveit nehezen tudtam nem a sorsa felől olvasni. Ebből a szempontból leginkább a Vándor ballada volt hatással rám.
Vándor, hova fut a nagy út?
Hoz-e vissza újra?
Hegyen át, völgyön át,
tengeren is túlra?
Hegyen át, völgyön át,
tengeren is túlra.
Vándor, messze mész, tudom én,
nem jössz vissza újra.
Viszel-e nehezet
tengeren is túlra?
Magamat, nehezet,
tengeren is túlra.
Dombnak tetején van egy ház,
füstöl a kéménye.
Hosszú út kanyarog,
nem látsz a végére.
Hosszú út kanyarog,
hadd járjak végére.
Kántor Péter végére járt földi vándorútjának. Különleges élmény volt most fölfedezni gyerekverskönyvének mélységeit, vibráló magasságait, s hogy ezt nem egyedül tehettem meg, kegyelmi állapot.
Lapis József
Kántor Péter: Kétszáz lépcső föl és le
Szalma Edit rajzaival
Budapest, Móra Könyvkiadó, 2005.
48 oldal
1590 Ft
Köszönjük az illusztrációkat Szalma Editnek!
A Cimbaliband megzenésítette Kántor Péter Körúti szél című versét, mely a Csimborasszó – zenés versek programunk keretei között valósult meg! ITT látható a klip.