A szereplők neve az egyik legfontosabb
Akár regényt írunk, akár novellát vagy mesét, az egyik első probléma, amivel a vérprofitól a szárnyait próbálgató kezdőig minden írónak meg kell küzdenie, hogy valami módon el kell nevezni a szereplőket. Ez műfajtól függetlenül az író egyik leghangsúlyosabb döntése lesz – talán csak a könyv címén lehet többet gondolkodni, sőt, mivel a címben sokszor szerepel a főszereplő neve, gyakran még azon sem. De miért olyan fontosak a nevek?
A könyv szereplőjét elnevezni olyan, mint mikor egy gyermeknek adunk nevet, azzal a nehezítéssel, hogy később nem lehet aranyos beceneveket kitalálni,
hosszasan magyarázkodni, hogy igen, ez a név fura, de így hívták a szeretett dédmamát, és úgy sem dönthetünk, hogy inkább a második nevét használjuk. A névnek illenie kell a személyhez, legalább valamelyest passzolnia a környezetébe, és tisztában kell lennünk azzal is, hogy az első benyomásnál is kulcsfontosságú . Bár egy regényszereplő – a valódi gyerekekkel ellentétben – sosem fog arra panaszkodni, hogy gúnyolják a neve miatt, vagy hogy ő a hatodik Kovács János az évfolyamában, nála is érdemes jól átgondolni, milyen nevet kap.
Sok mindenhez kell illenie egy névnek
Először is, a névnek illeszkednie kell a helyhez és a korhoz, amelyről írunk. Ha a történetünk helyszíne valós, utánanézhetünk, milyen nevek voltak akkoriban gyakoriak – ez az internet korában nem kihívás. Érdemes venni a fáradságot egy gyors ellenőrzésre, mert sokat adhat a szöveg hitelességéhez. Nem is kell messzire menni: gyakran találkoztam például azzal, hogy a régi magyar nevek között felsorolták a Gyöngyvért és a Tündét is – pedig az előbbit Arany János, az utóbbit Vörösmarty Mihály alkotta, úgyhogy a „régi” legfeljebb a XX. századhoz viszonyítva áll meg, és ha beleírjuk őket egy honfoglaláskori történetbe, a műveltebb olvasó erősen csóválja majd a fejét. Vannak szigorúbb és lazább műfajok, például egy történelmi regényben ez komoly hiba, míg egy romantikus regényben vagy mesében könnyebb szemet hunyni fölötte, de az semmilyen történetnek nem fog ártani, ha az író átgondolja a választást.
Egy kitalált helyen ugyanez a követelmény a történet integritásához fűződik.
Egy fantasztikus regényhez nemcsak a neveket, de akár a nyelvet is teljes egészében mi alkothatjuk, ekkor sem árt azonban figyelni arra, hogy a nevek hitelesnek tűnjenek.
Ha például már írtunk két tündéről, akiket Elminonnak és Ivenlinnek hívnak, a harmadikat pedig a Krshgwar névvel sújtjuk, megbomlik a harmónia és eltűnik a következetesség .
Sok szereplő, sok név - mindegyik fontos
A történeten belül egymáshoz illő nevek kérdéséhez tartozik az is, hogy hasonlíthatnak-e a nevek, illetve elnevezhetünk-e ugyanúgy két szereplőt. Egy ideig elfogadott elképzelés volt az irodalomban, hogy két fontosabb szereplő nevét nem jó ugyanazzal a betűvel kezdeni, mert az olvasó összezavarodhat – én azonban azt mondom, bízzunk a befogadó intelligenciájában, és ha rátalálunk a megfelelő névre, csupán ez a megfontolás ne tartson vissza a használatától. Az ellenkező végletre látványos kortárs példákat találhatunk G. R. R. Martin írásaiban: a Tűz és jég dala realista megközelítéséhez tartozik az is, hogy a nemesi házakban rendszeresen ismétlődnek a nevek, illetve előszeretettel választanak egymáshoz hasonlókat. Ott van például a rengeteg Aegon Targaryen (akiket nemcsak egymással, de az szintén számos Aemonnal, illetve Aemonddal is össze lehet keverni). Át kell gondolni, miért akarunk hasonló neveket használni: ahol az ilyesmi hozzáad a történethez (mert például hitelességet kölcsönöz a környezetnek, vagy nagyon egyértelműen mutatja a rokoni kapcsolatokat), ott érdemes megtartani őket, ahol viszont csak összezavarják az olvasót, cseréljük ki.
Egy jó névnek hangulata van
Az is fontos szempont, hogy egy névnek hangzása, hangulata van. Némely műfajoknál ez minden másnál nagyobb jelentőségű:
gondoljunk csak Szabó Magda Tündér Lalájára, Határ Győző Tururujára és Türürüjére vagy Lázár Ervin Dömdödömjére és Kisfejű Nagyfejű Zordonbordonjára.
De nem csupán a meseszereplők neve lehet játékos, vidám vagy rideg: a hétköznapi neveknek ugyanúgy megvan a maguk hangzása, amit érdemes figyelembe venni. Egy Kenny Fitzgibbon valószínűleg nem lesz sötét nagyúr, sem romantikus hős, egy Raymond George Kilgrave inkább komor, mintsem vidám és könnyed benyomást tesz, és ha Ruxandra, Mary és Candy közül kell választani, valószínűleg az első lesz a bérgyilkosnő, a második a háziasszony, a harmadik pedig az éjjeli pillangó.
A név hangzása nemcsak a benyomás miatt fontos, de arra is érdemes ügyelni, hogy ki lehessen mondani. E szempontból Lovecraft jelenti a mércét: ha a felmerülő nevet nehezebb kimondani, mint a Cthulhut vagy a Nyarlathotepet, talán jobb elvetni.
(Itt is emlegethetném G. R. R. Martint, pontosabban R’hllort, de mivel abba már végképp beletörik a nyelvem, inkább eltekintek tőle.)
A hangulat nem kizárólag a hangzáson múlik, de nagyban függ a név jelentésétől is. A XXI. század Európájában megszoktuk, hogy ha ismerjük is a nevek jelentését, nem tekintjük meghatározónak – a jelentés csak érdekesség, mellékes információ. Nem várjuk el egy Klárától, hogy tiszta és ragyogó legyen, vagy egy Simontól, hogy tudjon hallgatni. Az írók azonban nem véletlenül választanak nevet a szereplőiknek: egy-egy jó döntéssel megalapozható az illető jellemet, további mélységet adva a szereplőnek.
Nagyszerű példa erre Rowling Harry Potter-sorozata. Harry, a főszereplő az egyetlen, akinek átlagos, hétköznapi neve van, és nem véletlenül: a történet fontos üzenete, hogy a döntéseinken, nem pedig a képességeinken múlik, kivé válunk. Majdnem minden más szereplő beszélőnevet visel: Albus (fehér), Minerva (a bölcsesség istennője), Remus (Róma egyik alapítója, akit egy farkas nevelt), Bellatrix (harcos nő), Sirius (a Nagy Kutya csillagkép legfényesebb csillaga) mind a jellemükkel vagy az életükkel közvetlenül összefüggő nevet kaptak.
A fordító ötletességét dicséri, hogy az angol szavakra utaló nevek jó részét sikerült a magyar gyerekek számára is érthető formába önteni, így lett például Snape-ből és Quirrellből Piton és Mógus professzor.
A név jelentése tehát fontos, és sokat hozzáadhat a történethez, nem szabad azonban túlzásokba esni és minden névből megfejtendő rejtvényt csinálni, vagy túl direkten egyértelművé tenni. Azt, hogy a kevesebb néha több, tökéletesen demonstrálja Christopher Moore Lily Severója, aki a Darquewillow Elventhing nevet szeretné használni – ha nem paródiát írunk, az ilyen túlzásokat jobb elkerülni. Mikor azonban tényleg a paródia a cél, nagyon is jól jöhetnek a fentihez hasonló szélsőségek, vagy az olyan, látszólag ártatlan nevek, mint a Végh Béla vagy a Ben Dover…
Végül, de nem utolsósorban azt is meg kell fontolni, milyen valós vagy irodalmi asszociációkat hív be egy név.
A Holmes például nem feltűnő, Sherlock azonban csak egy volt, amit nem lehet megkerülni. Az Adolf nevet sokan viselték, de a többségnek Hitler jut eszébe róla, és nem az osnabrücki Szent Adolf vagy Adolf Stieler német térképész.
Ez persze nem csupán elkerülendő nehézségeket és félreértéseket jelent, de egyben nagy lehetőségeket is. Egy diszkrét intertextuális utalás szórakoztató lehet az olvasónak, az egyértelmű célzás pedig jelentős szerepet tölthet be a történetben. Ha például valaki politikai szatírát ír, és a fiktív elnökét Ronald Grumpnak nevezi el, nem lesz nehéz kitalálni, melyik kortárs politikusra utal.
A nevek tehát meghatározzák a történet hangulatát, és azt is, hogyan tekintünk egy szereplőre.Egy jól megválasztott név ér annyit, mint egy részletes leírás, és gyakran sokkal emlékezetesebbé teszi a történetet.
Gerencsér Anna