A gyerek- és ifjúsági irodalom területén a 2000-es évek elején változás vette kezdetét Magyarországon, hiszen egyre nagyobb számban jelentek meg tabutémákat feldolgozó kötetek
Már az 1960-as, ’70-es években is megfigyelhető az a tendencia, melynek során a fiatal olvasóközönség számára társadalmi vagy egyéni nehézségeket megjelenítő regényeket írtak (Somogyi Tóth Sándor: Gabi, Barsi Dénes: Ne reszkess, apafej!). A későbbi évtizedek azonban a populáris gyerekkönyveknek kedveztek. Ezt követően, az ezredforduló után újra teret hódíthattak az innovatív, új kérdéseket felvillantó művek, „melyeket az eddig nem centralizált, mi több, eddig marginalizált vagy éppen ignorált […] krízishelyzetek, úgynevezett tabutémák határoznak meg”.[1]
A tematikus változásnak köszönhetően a tinédzser korosztály mellett már a kisgyerekek is találkozhatnak olyan nehézségekkel, melyek eddig kevésbé kerültek a nyilvánosság középpontjába. Lovász Andrea tanulmányában az alkoholizmust, a rasszizmust, a homoszexualitást, a családon belüli erőszakot, a bántalmazást, az öngyilkosságot, a droghasználatot, a tanár–diák szexuális viszonyt és a halálos kórral történő küzdelmet említi a könyvek jellemző témáiként.[2] Emellett olyan egzisztenciális problémák is előkerülnek a szövegekben, mint a zaklatás (bullying/cyberbullying), a válás, az örökbefogadás vagy a különböző testi és lelki betegségek.
A 2000-es években több hazai könyvkiadó külön sorozatot szánt a tabutémákat ábrázoló történeteknek
Ilyenek a Móra Tabu-, a Kolibri Magasfeszültség-, illetve a Tilos az Á könyvek Vészkijárat-kötetei is. A kezdeményezésnek köszönhetően hazai szerzők művei is megjelentek, annak ellenére, hogy több sorozat túlnyomórészt fordításokat tartalmaz (LOL-könyvek, Móra X-sorozat). Az átültethetőség problémája központi kérdés a különféle kulturális kódok miatt, s emellett eltérő az is, hogy egyes nyelvterületeken a gyerek- és ifjúsági irodalomban mit tartanak tabunak.[3] Magyar viszonylatban több témához, kérdéshez érzékenyebben állnak az olvasók, míg a „német ifjúsági irodalomban és az északi népek kamaszkönyveiben már nemigen fordul elő olyan téma, aminek át kell törnie a társadalmi hallgatás falát”.[4] Gombos Péter a tanulmányában mégsem „mennyiségi kérdésként” tekint az egzisztenciális nehézségeket bemutató magyar nyelvű alkotások hiányára:
„Nálunk a nagyobbak történetei is »mesések«, mintha csak humorral, a csodák mögé vagy mesebeli szereplők bőrébe bújva tudnánk »kemény« témákról szólni. Miközben jobbnál jobb regényfordítások kötik le kiskamasz, kamasz gyermekeink figyelmét, legjobb (lehetséges) szerzőink mintha nem éreznék elég érettnek a fiatal olvasókat ahhoz, hogy a »való élet« igazán komoly kérdéseiről beszélgessenek a kamaszok egymással, szüleikkel, tanáraikkal – egy-egy regény kapcsán.”[5]
A probléma nem csak a szerzők felől eredeztethető, a magyar közönség sincs felkészülve a meghökkentő tabutémákra
Erről árulkodik a Lili és a bátorság című történet szerzőpárosának nyilatkozata is. A mű a gyerekek ellen elkövetett szexuális erőszakot tárgyalja, melynek a címszereplő kislány az áldozata. Az interjúból kiderül, hogy Paulik Mónika és Vincze Zsuzsi eredeti tervében kisfiú főhős szerepelt, viszont úgy érezték, hogy ez a téma rendkívül súlyos a közönség számára: a lánnyal történő abúzust könnyebben feldolgozhatónak tekintik az olvasók szempontjából.
A női testet gyakran a törékenység, a gyengeség vagy éppen a kiszolgáltatottság nemi sztereotípiáival társítják, így a sérülékeny nőiséget áldozati szereppel azonosítják: a szerzői döntés ezzel a prekoncepcióval hozható összefüggésbe.
„Valahol ez már egy dupla tabudöntögetés lett volna. Elsőre lehet elég az is, hogy ezzel a témával foglalkozik a mese. Lehet, hogy az már túl sok lett volna, ha még fiú is a főszereplő.”[6]
A pszichológiai beszédmód térnyerését követően kiemelt fontosságúvá vált az az elképzelés, miszerint a nehézségekről, így a betegségekről is kommunikálni kell a fiatalokkal, még akkor is, ha azok halálos kimenetelűek.[7] A kezdeményezésnek köszönhetően a kamaszok között beszélgetés indulhat el a különféle lélektani jelenségekről, ez a verbális traumafeldolgozás elengedhetetlen az egészséges szellemi fejlődés szempontjából. Ennek ellenére különféle viták is kialakultak a kötetek kapcsán: ezek az irodalomtudomány és a pszichológia hatalmi viszonyával hozhatóak összefüggésbe. Utóbbi kitüntetettebb pozícióban áll, hiszen egzaktnak vélt, „valós” tudományos érveket és eredményeket képes felmutatni, míg az irodalom hátrányosabb helyzetben van, mivel tárgya a fikció, közege a képzelet világa. Ennek folyományaként nagyobb jelentőséget kezdtek tulajdonítani a tabukönyvek témájának, mint a szövegek nyelvi megalkotottságának. „[…] [A] téma preferálása a forma felett (mindegy, milyen színvonalú a könyv, hiszen a lényeg úgysem a könyv maga, hanem annak témája és az olvasást követő beszélgetés). Ebben a gondolatmenetben az irodalom pusztán a terapeutikus beszélgetés katalizátora, önmagában nem fontos, csak mint a témát elővezető, felmutató »nyitóelőadás«.”[8] A közérthetőségre törekvés és a lélektani jelenségek széles körben való terjesztése miatt a szövegekben tapasztalható negatívum, hogy többségük kevésbé tekinthető nyelvileg jól megformáltnak, a karakterek és a cselekményszálak is olykor kidolgozatlanok maradnak. Ez a tendencia elfedi azt az antikvitásból is ismert megállapítást, hogy „csakis a jó irodalomnak van testi-lelki értelemben hozadéka”;[9] vagyis nem a téma, hanem a megalkotottság az, amely a nehézségek feldolgozását vagy az azzal történő azonosulást elősegíti.
Emellett sokan „alkalmazott irodalomként” tekintenek a szövegekre, amelyek az egzisztenciális problémával küzdő egyének számára nyújtanak segítséget a trauma feldolgozásában
Vannak olyan regények, amelyek alátámasztják ezt az elképzelést, mégis többnyire a szakemberek és a speciális olvasási stratégiák segítik az adott krízisből való hatékony továbblépést. A felmerülő kérdések ellenére az egzisztenciális problémákat előtérbe állító könyveknek társadalmi szempontból meghatározó a szerepük, hiszen az elfogadás, az együttérzés és az empátia kialakulását segítik és támogatják azáltal, hogy egy szélesebb olvasóközönséghez tudnak eljutni a különféle egyéni és társadalmi nehézségek. Jakab Villő Hanga Ifjúsági irodalom és társadalmi igazságosság című tanulmányában kiemeli a szövegek két rendkívül fontos erényét: „Ezek a regények attól tekinthetőek emancipatorikusnak, hogy az olvasóra az irodalom képessé tevő erejével hatnak; attól inkluzívak, hogy közös nyilvános teret hoznak létre, amelyhez egyaránt kapcsolódhat a marginalizált helyzetben levő olvasó és az is, aki (látszólag) kívülről próbál viszonyulni a megírt helyzethez.”[10]
A művek célja, hogy érzékenyítő hatást gyakoroljanak a befogadóra, így pedig szélesebb közönséghez tudnak eljutni a tárgyalt nehézségek: a kötetek kapcsolatot teremthetnek a traumát átélt és a témával azonosulni, empatizálni kívánó olvasó között.
A különféle problémákról való kommunikáció sokszor nem indul el magától a szülő–gyerek-kapcsolatok esetében, a pedagógusoknak pedig talán még nehezebb párbeszédet indítaniuk ezekről a kérdésekről.
Az ezredforduló után a szerzők elkezdték tudatosan beemelni szövegeikbe a betegség témáját is
Ez az egzisztenciális probléma korábban is megjelent a gyerek- és ifjúsági irodalom területén, érezhető viszont, hogy a kötetek célja nem az adott jelenség tematizálása volt. Az egészséges és a sérült fizikum művészi ábrázolását vizsgálva nyomon követhető az a fordulat, amely az utóbbi évtizedek meghatározó tényezőjévé érlelődött. A test elgondolása, a fizikalitás fogalmának meghatározása mindig is foglalkoztatta a filozófusokat, a legtöbb bölcseleti elméletben központi szerepet kapott a terminus, viszont a „szubjektum testbe vetettségének problematikája”[11] csak a közelmúlt kutatásai során került előtérbe. A testtudományok az 1980-as, 1990-es években is fénykorukat élték, az elbeszéléselméletek azonban később kezdtek a „testtel mint narratológiai kategóriával”[12] foglalkozni.
Ezt az időszakot megelőzően is készültek a testet középpontba állító elemzések, de a test igazán a térbeli fordulat révén kerülhetett a narratológiai vizsgálódások fókuszába.
Ahogy Faragó Kornélia írja tanulmányában, „[…] a testértelmezések ki vannak téve a térgondolkodások modifikációs ritmusának: a korporeális reflexió nem kerülheti meg a test tériességi kérdéseit, a test térszerkezeti értelmezését, a testek viszonylati felfogását a határstruktúrák, a jelenlétek és távollétek hálójában. Én-érzetünk mintegy magába vonja, magába építi a test terén kívüli tériességeket is.”[13] Ez a változás Maurice Merleau-Ponty filozófiájában is megfigyelhető, a karteziánus hagyomány szubjektum-elképzelésének cáfolatában. A Merleau-Ponty-féle fenomenológia szerint a világ csakis az egyén saját teste által érzékelhető és tapasztalható meg: ennek a térnek maga a test is tartozéka. „A feladat az, hogy megértsük azokat a sajátos viszonyokat, amelyek a környezet részei között vagy köztük és köztem mint megtestesült szubjektum között szövődnek, és amelyek révén egy észlelt tárgy egy teljes jelenetet magába sűríthet vagy az élet egy teljes szeletének képévé válhat.”[14] A legtöbb tudományterületen, így az elbeszélés-poétikákban is megfigyelhető az a tendencia, amely előtérbe helyezi a test narratológiai elemzését, értelmezését. „Úgy tűnik, az önmagán túlmutató test középpontba állításával juthatunk közelebb az elbeszélő szövegek narratológiai működésrendjének feltárásához.”[15]
A fordulat, amely a testi vagy szellemi rendellenesség – irodalmi és képzőművészeti – reprezentációját jellemzi, szervesen kapcsolódik a fogyatékosságtudomány pozíciójának átalakulásához is. Az interdiszciplináris tudományterület a fogyatékosság társadalmi és kulturális szerepét, meghatározottságát vizsgálja, illetve azt, hogy a nemzetenként eltérő kategória hogyan alakítja és befolyásolja az énképünket.
„A fogyatékosságot sokféleképpen éli meg és viseli el az ember. Minden egyes élmény függ a kultúrától, a hagyománytól, a sztereotípiáktól, a neveltetéstől, az egyéni adottságoktól és a politikai rendszertől. A helyet, amit a fogyatékossággal élő személy elfoglal a társadalomban, számos tényező határozza meg, például a nemzet hagyományai, kultúrája és társadalmi berendezkedése.”[16]
A társadalomtudományi fogalom számtalan változáson ment keresztül: a morális, az orvosi vagy a szociális szemléletű terminusok után az emberi jogi modell hozta az új gondolkodásmódot. Az 1960-as években a fogyatékossággal élő emberekért küzdő mozgalmak eredményeként törvények is szabályba foglalták a hátrányos helyzetben lévő személyek jogait.[17] Ezek a törekvések a szemléletmód átalakulásában olyannyira rendkívüli jelentőséggel bírtak, hogy manapság a magukat demokratikusnak valló társadalmak egyre nagyobb figyelmet fordítanak a sokféleség elfogadására. A fogyatékosság meghatározása kultúránként eltérő: a nemzeti hagyományok is befolyásolják a korlátozottsággal élők felé mutatott magatartásunkat.
„A kultúra, amelyben felnövünk, jelentős mértékben határozza meg az emberekkel szemben támasztott attitűdünket, cselekedeteinket. Mesék, népdalok mint kultúránk komponensei fejlesztenek, tanítanak minket. Ha sztereotípiákat hordoznak, akkor könnyedén sajátítjuk el valamennyit. Az e sztereotípiákon alapuló ábrázolások mindig helyettünk, fogyatékossággal élő személyek helyett beszélnek.”[18]
Ezért is lényeges, hogy a gyerek- és ifjúsági irodalom területén egyre több olyan kötet készüljön, amely a betegséget vagy a fogyatékosságot tematizálja
Az eddig megjelent szövegeket két nagyobb kategóriába lehet sorolni: egyes művek a testi betegségekre vagy olyan állapotokra helyezik a hangsúlyt, melyek korlátozzák a főszereplőket a szabad mozgásban. Paola Zannoner La linea del traguardo című regényének magyar fordítását 2011-ben Célvonal címmel adták ki a Móra Kiadó Tabu-sorozatában, Todero Anna fordításával: a kötet a mozgáskorlátozottságot állítja a középpontba. Dóka Péter A kék hajú lány című történetében pedig egy rákbeteg kislány élethelyzete jelenik meg.
A könyvek másik csoportját a lelki eredetű, mentális problémákat ábrázoló művek adják. Szabó Borbála Nincsenapám, seanyám című regényében a pánikbetegség kap kitüntetett szerepet, míg Neal Shusterman Challenger Deep című története – Az óceán mélyén címmel jelent meg a magyar könyvpiacon – a skizofrénia állapotát tematizálja, hangsúlyozva, hogy e mentális zavar kialakulása leggyakrabban a serdülőkorhoz köthető. A szövegeknek társadalmi szempontból markáns feladatuk van, hiszen lehetőséget nyújtanak a másság elfogadására, illetve segítik az empátia kialakulását: könnyebbséget nyújthatnak a közösségeknek a kényesebb témák megvitatásához. Míg a toleranciakötetek feladata az érzékenyítés, a marginalizált vagy ignorált témák bevezetése a gyerekek életébe, addig a tabukat megjelenítő alkotások elsődleges célja a megelőzés. Az említett hiányosságok ellenére fő erényük – az érzelmekre gyakorolt hatás – vitathatatlan: „értékük elsősorban nem is kifinomultságukban rejlik, hanem abban, hogy olvasóikat igen mély érzelmi szinteken képesek megszólítani”.[19]
Ehhez a tendenciához kapcsolódik Mészöly Ágnes Szabadlábon című regénye is, mely 2016-ban jelent meg a Pozsonyi Pagony által indított új kiadó, a Tilos az Á Könyvek gondozásában
A mű a mozgáskorlátozottságot mint egzisztenciális problémát állítja a középpontba a tizenhat éves Győri Dani kalandos utazása révén. A fiút édesanyja neveli születése óta, édesapjáról viszont semmit sem tud, még sosem találkozott vele, nagyszülei is mindig kitértek az apjára vonatkozó kérdései elől. Dani születésétől kezdve mozgáskorlátozottként éli az életét: a szövegből kiderül, hogy a vártnál korábban, számos komplikáció kíséretében jött világra, ami a fiú mozgásszervi akadályozottságát okozta. A kamasz úgy érzi, csalódást okozott az édesanyjának „azzal, hogy nem bírta kivárni azt a kilenc hónapot. És képes volt megszületni alig másfél kilósan, nyakára hurkolt köldökzsinórral, félig halottan.”[20]
A mű fordulatát egy Facebookon kapott üzenet adja, amelyet egy George Szabadi nevű felhasználó küld Daninak. A levél szövegében a férfi azt állítja, hogy ő a kamasz édesapja, akivel eddig sosem találkozott: „Tudom, hogy ez az üzenet nagyon fel fog kavarni téged. De egyszerűen lehetetlen, hogy ne írjak neked. Majdnem tizenhét éven keresztül betartottam bizonyos ígéreteimet, de most nem szabad tovább halogatnom a dolgokat. […] Ugyanis én vagyok az apád”[21] (Szabadlábon, 38–39). Az üzenet mellett a kamaszok életkorát meghatározó problémák is sorra jelentkeznek Dani életében: felvételt nyer egy kalózpunk zenekarba, viszont nem tud fellépésekre járni velünk, mert még nem nagykorú; romlanak a tanulmányi eredményei, sőt a problémás anya–gyerek-kapcsolat is megmutatkozik a szövegben. Emellett mozgáskorlátozottként is meg kell küzdenie a hétköznapi élet nehézségeivel: edzőterembe jár, hogy az izmait erősítse; barátai segítségére van szüksége a közlekedésben; iskolatársai kikezdik a betegsége miatt; az osztályukba érkező pszichológus megalázza a társai előtt.
„Ezek az események idézik elő Dani utazását, menekülését, ám a külföldön élő édesapa felbukkanása adja meg a végső lehetőséget számára, hogy bejelentés nélkül elhagyja otthonát. Édesanyja bankkártyájával repülőjegyet vásárol Münchenbe, és egy pénteki napon elszökik Németországba:
„Ahogy közeledett a beszállás, úgy nőtt Daniban a feszültség. Minden egyes alkalommal, amikor a hangosbeszélőben bemondtak valamit, a saját nevét vélte hallani. Ha meglátott egy egyenruhás alakot, márpedig pilótákból például elég sok igyekezett erre-arra, görcsbe rándult a gyomra és kiverte a víz. Idegességében levette a kapucnis felsőjét, aztán újra felvette, pillanatonként ellenőrizte a telefonját, hogy nem keresi-e az anyja, de csak a barátai érdeklődő üzeneteit olvashatta újra meg újra” (Szabadlábon, 146).
A belső feszültséget, a testbe zártság szorongó élményét rendkívül érzékletesen ábrázolja az idézett szövegrész, fokozva az olvasó izgalmát is. A paranoid menekülni vágyás kihatással van a test működési folyamataira is: ezt példázza a gyomorban érzett feszültség, a folytonos kényszercselekvés vagy az idegesség miatt megjelenő veríték.
A leszállás után a narrátor számol be Dani gondolatairól is – fél, hogy a férfi nem fogadja el a betegsége miatt
„Ráköszönök, aztán kíváncsi leszek, hogy mit reagál. Biztos meg lesz lepve, hogy nyomi a fia… Ha nagyon kiakad, veszek rögtön egy jegyet hazafelé. Legalább nem lesz több gond vele” (Szabadlábon, 148).
A találkozás végül nem valósul meg, hiszen Gyuri nem tudja, hogy egy kerekesszékes fiút kell keresnie a repülőgépről leszálló emberek között, a tinédzser pedig nem meri megszólítani apját a félelme miatt.
„Dani elindult felé. Megpróbálta felvenni vele a szemkontaktust, majdnem integetett is, amikor érezte, hogy az apja tekintete úgy átsiklik felette, mintha nem is látná őt. Az eddigi forró izgalom egy mikromásodperc alatt változott jeges rémületté a fiúban. Mielőtt odaért volna a várakozókhoz, hirtelen elkanyarodott, és bemenekült a férfivécébe” (Szabadlábon, 149).
A megismerkedés sikertelensége után veszi kezdetét a kamasz európai körutazása, mely egy egészséges ember számára is számtalan kihívást rejt magában: ő kiskorúként és mozgáskorlátozottként vág neki a két hétig tartó kalandnak.
A Szabadlábon című regény narratív szerkezetét vizsgálva megállapítható, hogy nem követi a tabutémákat feldolgozó szövegek tendenciáját
Vagyis nem az egzisztenciális problémával küzdő fiatal – ebben az esetben Győri Dani – veszi át az elbeszélői szerepet. A történetet végig egy egyes szám harmadik személyű heterodiegetikus narrátor meséli el, aki nem részese az eseményeknek. „A fiú megcélozta a hintákat. Igazából imádott mászni, pörögni, de otthon a játszóterezés valahogy kimaradt az életéből. Az anyja soha nem ment vele ilyen helyre kiskorában, féltette a többiektől, meg hogy leesik, rövidke normál általános iskolás pályafutása alatt meg talán kétszer vitték ki őket a parkba, akkor is halálra cikizték az osztálytársai” (Szabadlábon, 214).
A szereplői nézőpontok használatának különféle típusai is megfigyelhetők a szövegben: a művet jellemzi a rögzített, illetve a változó fokalizáció is. Olykor csak egy fokális karakter perspektívája érvényesül egy fejezeten belül, ez leggyakrabban a mozgáskorlátozott fiú révén tapasztalható, de az édesanya, Győri Ildikó szemszöge is meghatározóvá válik több fejezetben. Emellett gyakran előfordul, hogy a fókusz egyik szereplőről – egy fejezeten belül – egy másikra kerül át. Erre példaként említhetőek azok a szövegrészek, ahol Dani és az édesanyja nézőpontjából is ismerteti a regény az adott nap eseményeit, nehézségeit.[22] Azokban a fejezetekben is megmutatkozik a perspektívaváltás, ahol a mű nem különíti el egymástól az eltérő szemszögeket ábrázoló egységeket: ezekben a fiú és Ildikó együtt szerepelnek. Ilyen, amikor az anya számára kiderülnek a kamasz hazugságai: a kalózpunk zenekarral való titkos fellépés, a fiú védelmében történt iskolai verekedés és a folyamatosan romló osztályzatok. „Dani látta, hogy az anyja bármennyire is próbál szigorúnak és keménynek látszani, majdnem sír, és azt is tudta, hogy most kellene bocsánatot kérnie, megbánást tanúsítania, és megígérnie, hogy soha többé nem csinál ilyesmit” (Szabadlábon, 132). A kocsiban történő veszekedés eleinte a tinédzserre fokalizált, végül a nő nézőpontjából ábrázolja a vita záró jelenetét. „Ezzel kiszállt az autóból. Elővette és kinyitotta Dani kerekesszékét, a hátsó részre felakasztotta az iskolatáskát és a Fendert, helyükre illesztette a botokat, aztán visszaült a kocsiba, és amikor a fiú becsukta maga után az ajtót, köszönés nélkül elviharzott” (Szabadlábon, 134).
A szubjektum testbe vetettségét, illetve az egészséges és a mozgáskorlátozott fizikum közötti különbségeket a test tériességének kiemelésével kiválóan érzékelteti a mű.
A szövegrészben az édesanyát hangsúlyozottan a cselekvőkészsége határozza meg, mely ellensúlyozza fia mozgáskorlátozottságát: ezt a mű a halmozódó aktív igék révén éri el (például kiszáll, kinyitotta, visszaült, elviharzott).
A Szabadlábon című regényben nem az egzisztenciális problémával küzdő főszereplő tölti be a narrátori pozíciót, viszont a mozgássérült fiatallal való azonosulást támogatja Dani fokalizáltsága, illetve gondolatainak és érzéseinek egyenes idézése is. A szülők bevonódását is segíti a mű, hiszen a szöveg Győri Ildikó perspektívája, lelki vívódása és az anyai aggodalom ábrázolása révén lehetőséget ad az együttérzésre, illetve beavatja a felnőtteket a kamaszkor nehézségeibe, problémáiba. Ezek a technikák elősegítik a problémával azonosulni kívánó befogadók érzékenyítését.
A Szabadlábon című regény újszerűsége abban rejlik, hogy a mozgáskorlátozottak világát és a mindennapjaikat jellemző nehézségeket a tinédzsereket meghatározó szóhasználattal, szlengkifejezésekkel szemlélteti a fiatal olvasóközönség számára
Az in medias res-kezdés után – amely a „szerencsétlen” jelzővel illeti a kamaszt – a fiú bemutatására kerül sor: a reptéri étteremvezető perspektívájából még nem derül ki, hogy Dani mozgáskorlátozott. A férfi gitárosként identifikálja a tinédzsert: „Megszokta, hogy a főnök időnként a legkülönbözőbb alakokról jelenti ki, hogy magyarok, és meglepő rendszerességgel el is találja néhai honfitársai nemzeti hovatartozását. Pedig a gitáros srác egyáltalán nem tűnt semmilyennek” (Szabadlábon, 7). A müncheni reptér dolgozójának nézőpontjából a magyarság kívülállást jelenthet az őt körülvevő német közösséggel szemben, viszont a „semmilyenség” – az idegenség helyett – sokféle értelmezést implikál. Foucault megállapításában a lélek válik a test börtönévé, hiszen belsőnk a társadalmi elvárásoknak megfelelő viselkedést vetíti ki a testfelszínre: vagyis a „nem tűnt semmilyennek” azt a jelentést is hordozza, hogy nem olvasható le testi valónkról a valódi énünk. Másrészt utalhat arra a társadalmi problémára is, amely miatt a közösség ép testű tagjai nem tudják, hogyan viszonyuljanak hozzá, miként értelmezzék a fogyatékos testet. A „semmilyenség” a tinédzser felnőtté válásának folyamatához is kapcsolható: a kamasz még bármilyen történetet írhat magának, még számtalan lehetőséget tartogat az élet számára. A regény elején lévő egység homályos utalásként értelmezhető, amely előrevetíti a cselekmény alakulását, így az olvasó előre számíthat arra, hogy a szöveg egy későbbi pontján folytatódnak a müncheni reptéren történő események. A könyv következő fejezetében szintén gitáros alakjában mutatkozik meg a kamasz, viszont már a mozgáskorlátozottsága is fókuszba kerül. „Közben Dani is leért a félhomályos folyosóra. Elengedte a falat, aminek eddig egyik kezével támaszkodott, és átvette a másikból az egyik botot. […] Óvatosan a falnak támasztotta a botjait, aztán nekilátott, hogy lehámozza a hátáról a gitártokot” (Szabadlábon, 10–11). A kamasz egy külső identitáshéjat vesz le magáról a gitár letételével, mellyel az általa szégyellt fogyatékos ént takargatja: zene és a videójáték közegében érzi egyenlőnek magát a társaival.
A mű az ellentétes elemek egymás mellé állításával nyomatékosítja a mozgáskorlátozott test ábrázolását, illetve rámutat a kamasz mindennapjaiban fellépő nehézségekre, emellett kiemeli a kortársaival szembeni hátrányait is: ezt a szöveg az aktív és a passzív, a szabad és a megkötött, a szerencsés és a szerencsétlen test ellentéteivel hangsúlyozza.
A koncert válogatójára – a pinceklub felé – „Dani lassacskán araszolt lefelé”, míg Som, a banda basszusgitárosa „két ugrással már fenn volt a lépcső tetején” (Szabadlábon, 9), hogy a húgának segítsen lecipelni a plakátokat. Az ellentét megmutatkozik annál a jelenetnél is, amikor egyik segítője, egy arab származású, Amir nevű fiú befogadja a házukba éjszakára, és a liftben alig férnek el. „A szűk liftbe alig fért be a két srác, a kerekesszék meg a gördeszka” (Szabadlábon, 282).
Az idézett mondatban a két fiatal által használt eszköz kerül szembe egymással: a gördeszka, ami a tinédzser szórakozását és hobbiját jelképezi és a kerekesszék, ami Dani mozgását segíti. A sérült és az egészséges test közötti különbséget több jelenet is kiélezi a regényben: erre példa, mikor a mozgáskorlátozott fiúba beleköt az évfolyamtársa, Kátai Arnold, aki edzett, sportos fizikumú, hiszen az ifiválogatott szertornásza. A két testtartás között hatalmi viszony rajzolódik ki, mikor a szemmagasságnál lejjebb lévő fokalizált szereplő felnéz az őt megszégyenítő karakterre: a lealacsonyítás gesztusa figyelhető meg a megalázó lefele néző tekintetéből. „A különböző hatalmi ambíciók és megszállottságok dinamikájának megvalósulásaként értett test meglehetősen kemény elbeszélési helyzeteket hozhat létre. A hatalmi viselkedések egyes változatai, bizonyos testtartások és testhelyzetek kikényszerítését használják […].”[23]
A hatalmi viselkedés, vagyis a gyengébb test lefelé, talajra erőszakolása más helyen is felfedezhető a műben
Arnold nem fogadja el, hogy Dani mellé állnak a diákok, így egy másik alkalommal több társával együtt elveszik a mozgáskorlátozott fiú botjait, és földre kényszerítik: meg akarják alázni és lealacsonyítani társukat. „Vegyük el a botját, és vigyük ki az udvarra! Na, az testnevelés lesz, mire összeszedi. […] Dani pánikba esett. Már látta magát, ahogy az esőben négykézláb mászik át a focipályán, aztán ágaskodik a botjai után. Az egész suli rajta fog röhögni. És akkor neki itt vége” (Szabadlábon, 120).
A történet az ellentétek segítségével nemcsak a negatív elemeket és a hiányosságokat emeli ki, hanem azokat az értékeket is, amelyek által Dani kiemelkedik a társai közül. Arnoldot „még az anyukája sem az eszéért szereti”, ezzel szemben a mozgássérült fiú bebizonyítja kalandja során, hogy intelligens, okos, kiváló nyelvérzékkel rendelkezik, leleményes és bátor. Nemcsak az egészséges fizikummal állítja szembe a kamasz testét a szöveg, hanem más sérültekével is. A buszmegállóban lévő emberek látják, hogy Dani nem szorul segítségre a legtöbb mozgáskorlátozottal szemben. „A várakozók közül néhányan odasandítottak a tolókocsis srácra, de a vak is látta, hogy nincs szüksége segítségre” (Szabadlábon, 16). Emellett barátjával, a szintén sérült Imre Bazsóval is összehasonlítja a regény a kamasz testét. A fiú az Új Remény nevű intézetben él, etetni kell, nem tud a kerekesszékéből felállni, s a beszéde is érthetetlen.
A narrátor beszámolójából érzékelhető, hogy az intézet lakóihoz képest Dani sokkal jobb állapotban van:
„Az ápolón kívül mindhárman kerekesszékben ültek, de nem olyan Dani-féle, lakkozott, nikkelezett küllős járgányban, ahol külön helye van botoknak, gitárnak, edzéscuccnak, hanem múlt századi, lelakott, fekete műbőr üléses rémségekben” (Szabadlábon, 62).
Bazsó látogatására két barátja – Lilla és Zsu – is elkíséri, akik úgy nyilatkoznak, hogy a magatehetetlen, sérült betegekkel szemben a tinédzser problémája nem tűnik olyan súlyosnak. „Hát igen, te sokkal jobban nézel ki… – mondta Zsu, de rá kellett jönnie, hogy ebből a mondatból nehéz lesz jól kijönni. – Illetve, izé, nem arra gondolok, hanem hogy neked nem rángatóznak a tagjaid, és az arcod sem grimaszol folyton, meg okosabb is vagy, asszem…” (Szabadlábon, 69).
A regény az ellentétek révén is képes valós képet adni a kerekesszékes fiúról: hátrányos helyzete mellett kiemeli az egyediségét és az értékeit is. Dani nem csupán más sérültekkel, hanem az egészséges emberekkel szemben is kiemelkedő teljesítményre képes: karaktere a supercrip kategóriába sorolható, hiszen hősies tettei révén felülkerekedik korlátozottságán, és eredményes cselekedetei a normához közelítik.[24]
A szöveg a mozgáskorlátozottságot a realista és valósághű leírásokkal is ábrázolja az olvasóközönség számára: a kegyetlen igazságot középpontba állító szövegrészek közös nyilvános teret képesek teremteni az egzisztenciális problémával küzdő személyek és a témával azonosulni kívánó befogadók között. Középpontba helyezi azokat a nehézségeket, amelyekkel a fogyatékossággal élőknek meg kell küzdeniük a hétköznapok során: pontos képet ad a Pető Intézetről, az ottani fejlesztő foglalkozásokról, illetve azokról az eszközökről is, amelyeket ezeken az alkalmakon használnak. A regény olyan nézőpontokat nyit meg, melyek eddig nem kerültek előtérbe a mozgáskorlátozott embereket ábrázoló történetekben.
Mészöly Ágnes a Pető Intézetben kezdte pályafutását konduktorként, így valósághű leírást ad a sérült, betegségekkel küzdő fiatalok életéről. Az író a vele készült egyik interjúban ennek kapcsán a következőket nyilatkozta:
„Mint konduktor sokszor dolgoztam kamaszodó mozgássérültekkel, akik mellesleg imádnivaló lüke srácok és lányok, pontosan ugyanazokkal a problémákkal, mint bárki más… és közben megfigyeltem, hogy ezeknek a fiataloknak a szülőktől való függetlenedésért is sokkal keményebben meg kell küzdeniük, mint a többieknek. Fontos volt az is, hogy mint »szakembert« sokszor irritált a sérültekkel kapcsolatos sztereotípiák ismételgetése, még akkor is, ha ezek a sztereotípiák pozitívak voltak. Szerettem volna egy olyan könyvet írni, ahol a sérült szereplőnek jócskán vannak negatív tulajdonságai is.”[25]
A mű megjeleníti azokat a nehézségeket, amelyekkel a térbe vetett mozgáskorlátozott testeknek a mindennapok során meg kell küzdeniük
A lépcsőn való közlekedés, az autóbuszút vagy a korszerűtlen vonatokról történő leszállás mind térváltoztatáshoz fűződő mozgás, cselekvés. „Tudta, hogy a karja simán elbírja a testsúlyát, de abban egyáltalán nem volt biztos, hogy képes lesz lelépkedni az egymástól legalább negyven centire lévő lépcsőkön. Felfelé könnyen ment a dolog, egyszerűen felhúzta magát izomból […] a túlzásba vitt súlyzózásnak igenis megvan a maga haszna, ha az ember lábai nem igazán együttműködőek bizonyos alapfunkciók ellátásában” (Szabadlábon, 56–57).
Maurice Merleau-Ponty habitusfogalma felől – mellyel a test és a dolog összekapcsolódásának módjait ismerteti – meghatározható, hogy Dani életében a kerekesszék mellett a járást segítő botok is a test pótlékaként jelentkeznek.[26] Az eszközöket saját életterébe bevonva képes az önálló mozgásra: „Bontotta a vonalat, kiszállt a kerekesszékből, elővette a botjait, és kibotorkált a teraszra” (Szabadlábon, 136).
Olykor azonban mások segítségére is rászorult, például barátai támogatásával tud feljutni a cukrászdába vagy a Balassagyarmatra tartó vonatra. Helyzetére, mozgáskorlátozottságára gyakran humorosan és ironikusan tekint, ez érzékelhető a „nyomi” önmegnevezésből is. Emellett közeli barátaival is használják a kifejezést a mindennapok során, ezáltal közösségükben a fogalomhoz pozitív jelentést társul. „Segít valaki felvinni a nyominkat a lépcsőn? – Esetleg kint is hagyhattok… – vihogott Dani. – Ha Zsombi ideadja a sapkáját, koldulhatok addig… – Szó sem lehet róla! Tiszta hülyék vagytok! – fintorgott Zsu, aztán megfogta Ábel táskáját, hogy a fiú könnyebben segíthessen a kerekesszéket felrángatni a cukrászda három lépcsőjén” (Szabadlábon, 31). Dani a kerekesszék mellett botokra támaszkodva is lábra tud állni és lassan sétálni, emellett a lakásukban gyakran négykézláb közlekedik egyik helyiségből a másikba. „Lekecmergett az ágyról, négykézlábra ereszkedett, és átment az anyja szobájába” (Szabadlábon, 100).
A regény hitelesen ábrázolja a sérült embereket ápoló és foglalkoztató intézeteket
Az Új Remény nevű központ bemutatásán keresztül a mű kritikát fogalmaz meg a beteg személyekkel nem megfelelően viselkedő gondozókkal szemben: ezáltal a dehumanizáció, a marginalizáció és a megszégyenítés jelenségeit is ábrázolja a szövegrészlet.
„Lili, ááá! Nyisd szépen a szádat! – mondta unott hangon, és közben a szabad kezével elmélyülten vakarta a szakállát. Lili mintha nem is hallotta volna a figyelmeztetést, meredt tovább előre, erre az ápoló abbahagyta a szakállvakarást, egy gyors mozdulattal benyúlt a lány szájába, és szétfeszítette az állkapcsát. Aztán beletolta a szájába a kanalat. […] a pörkölt meg a tésztadarabkák a szája két szögletében potyogni kezdtek, rá a hatalmas előkére. Az ápoló, mintha észre sem vette volna visszarakta a kanalat a lány előtt lévő tányérba […]” (Szabadlábon, 62).
Az ápoló viselkedése és érdektelensége mellett obszcén szavakkal is illeti Bazsót, aki kiköpi a pörköltet, miután a férfi nem foglalkozik vele, hogy nem kér az ételből: „Baszd meg, Balázs, normális vagy? – kiabált magából kikelve” (Szabadlábon, 63).
Dani életében meghatározó szerepet tölt be Klára, aki az intézetben támogatta a fejlődését: nem csupán fizikailag, de lelkileg is megerősítette a fiatalt. A mozgáskorlátozott fiú megtanulja, hogy nyitottnak kell lennie minden olyan cselekvésre, amelyet más egészséges emberek végeznek.
„…rendszeresen földhöz csapta a botjait […] hiszen úgysem fog soha önállóan járni, hiába papol neki mindenki, hogy van remény. A nő ilyenkor magához ölelte, és halkan magyarázott neki. Arról, hogy soha nem fog megszabadulni a botjaitól, a kerekesszéktől és a sérüléstől, de akkor is meg kell tennie mindent, amit csak tud, mert egyáltalán nem mindegy, hogy az ember megpróbál-e mindent megtenni magáért, vagy feladja” (Szabadlábon, 81).
Megtanulja elfogadni a fogyatékosságát, a kalandja végére pedig képes számtalan akadályt önállóan is legyőzni. Az európai körút valós előremozdulása párhuzamba állítható azzal az utazással, amely a személyiségfejlődésében végbemegy.
Annak az állapotnak az eléréséhez – ahol a műben a fiú tart – számtalan speciális kezelésen kellett részt vennie: fejlődésének eredményét igazolja az egyedül véghez vitt európai körutazás.
„Torna, masszázs, zeneterápia, lovas terápia, kineziológus, magas nyomású hülyeség. Nincs olyan terápia a világon, amit nem próbáltam ki. És mégis csak itt tartok. Rossz belegondolni, mi lennék, ha nem jártam volna, mondjuk hipnózisos relaxációra. Lehet, hogy akkor még mindig Nürnbergben parkolnék, a peronon. Vagy el sem jöttem volna, mert arra sem lennék képes, hogy három métert menjek bottal” (Szabadlábon, 297).
A mozgáskorlátozott emberek közül kitűnik teljesítményével és fejlődésével, az állapota mégis frusztrációt okoz számára az egészséges személyekkel szemben
Dani csalódottsága tükrözi a Canguilhem által megfogalmazott, az ép és a fogyatékos személyek közti interperszonális reláció inherensen konfliktussal teli affektív ambivalenciáját, a más(ik)nak a hasonlóságra (a többségi közösséghez tartozásra) irányuló vágyának nehézségei okozta feszültséget: „Aki nem tud futni, fogyatékosnak érzi magát, és fogyatékosságát frusztrációvá alakítja, s bár környezete nem érzékelteti vele alkalmatlanságát, […] a fogyatékos érzi azokat az erőfeszítéseket és azt az önmegtartóztatást, amellyel társai a köztük levő különbséget eltüntetni igyekszenek.”[27]
Ennek az érzésnek hangot is ad abban a jelenetben, amikor a gitárját ellopják, és a tolvaj után szeretne menni. A szövegben Dani egyszerre mutatkozik többnek a cselekedetei, hősies tettei és személyisége révén, és kevesebbnek is az ép testű többségben álló személyekkel szemben. „Egy botosnak, akármilyen ügyes is a nyomik között, esélye sincs egy egészségest utolérni” (Szabadlábon, 196).
Daninak születésétől kezdve alkalmazkodnia kell a fogyatékos testisége velejárójaként tételezett egzisztenciális problémához: önmagán dolgozva kell túllendülnie a testbe zártság traumáján; a terápiák a fizikumát, míg a mély beszélgetések a lelkét erősítették meg annyira, hogy már nem utasítja el a mozgáskorlátozottságát. Képes arra, hogy magát nyomiként identifikálja, ez látható édesapjának írt üzenetében is:
„És tényleg megérkeztem, láttalak is titeket, csak nem mertem odamenni. Mert, apa, én nyomi vagyok. Mozgássérült. Születésem óta. Csak a lábam, az is működik kicsit, de többnyire kerekesszékben ülök” (Szabadlábon, 166).
Dani kamaszkorára eljut abba az állapotba, hogy elfogadja magát a hiányosságai ellenére is: egyénisége a betegséggel való szembenézés során alakul ki
A testtapasztalat kettős természetű, egyszerre érzékelhető tárgyi/fizikai és működő testként:[28] Daninak születésétől kezdve sérült fizikummal kell helyet változtatnia: „Mire négykézláb mászva, időnként mélyen a homokba süppedve a kerekesszéket a deszkával borított ösvényre tolta, ömlött róla a víz. A nap egyre kegyetlenebbül tűzött. Dani visszamászott először a botjaiért, azokat csak odahajította a szék mellé, aztán a hátizsákjáért” (Szabadlábon, 326–327). Korlátozottsága ellenére cselekvő karakterként mutatkozik meg a szövegben, ezáltal a supercrip alakját testesíti meg.
A szöveg érzékletesen ábrázolja a korlátozott térbe vetett fizikumot érintő nehézségeket is, viszont a hősies cselekedetek bemutatásával képes a fogyatékos testhez pozitív jelentéseket társítani.
A Szabadlábon című művet az ifjúsági regény kategóriájába sorolják: a szöveg számos olyan felhívó gesztust tartalmaz, melyek felkeltik a kamaszok érdeklődését az egzisztenciális probléma iránt
Mészáros Márton tanulmányában megjegyzi, hogy a tinédzsereknek szóló művek – a célközönséget megszólítani vágyva – a klasszikus irodalom elemei helyett inkább a populáris vagy a trashkultúrára építkeznek.[29]
Mészöly Ágnes művében is számtalan utalás történik a mai modern kor termékeire, a kultúrafogyasztási szokásokra. Olyan sorozatok szerepelnek a szövegben, mint a Walking Dead, a Big Bang Theory vagy a How I Met Your Mother, a Dani fellépéseit ábrázoló jelenetekben pedig a 2010-es évek népszerű popslágerei is feltűnnek, ilyen a OneRepublic Counting Stars vagy Rihanna FourFiveSeconds című száma. Emellett a kamaszok egyik kedvelt olvasmányát, a Harry Pottert is többször felidézi a regény. A fiatalok mindennapjait meghatározó szériák vagy zenék mellett a műben a virtuális világ is jelentős szerepet tölt be. Dani a Fifa nevű játékot játssza online az osztálytársaival, aminek révén képes kilépni a való világból. „Már megint átköltöztél a virtuális világba? – lépett az anyja a nappaliba. – Már megint ezzel pazarolod az idődet? Nem kellene esetleg tanulnod? – mondta egy kicsit hangosabban. […] Az anyja nézte egy darabig a képernyőn cikázó focistákat, aztán dühös grimasszal megfordult” (Szabadlábon, 26–27). A virtuális világ azért lényeges Dani számára, mert ott tudja levetkőzni hátrányait és testi korlátait, hiszen a játékban mindenre képes: futni, focizni, cselezni. Kezei segítségével irányítja a karaktereket, így a Fifában egyenlő a társaival: nincs lemaradása a többiekkel szemben. Az aktuálisan népszerű hazai és külföldi labdarúgóklubok is feltűnnek, így a körülöttük kialakult szurkolói táborok, illetve a csapatok címereivel ellátott árucikkek is szerepelnek a műben.
Emellett a telefont és a számítógépet a közösségi oldalakon való kommunikációra használják: a legfontosabb üzeneteket a Facebookon továbbítják egymásnak, például George Szabadi a gyerekét az online felület segítségével találja meg.
A mozgásra utaló tevékenység mint a világhálón való szörfözés a kerekesszékhez kötöttség ellenpontjaként realizálódik: az internet adta szabadság és a mozgásban való korlátozottság kettőssége meghatározóvá válik a szövegben.
Az utazás során Dani a virtuális tereken keresztül tájékoztatja rokonait és barátait a tartózkodási helyéről, illetve állapotáról, de emellett a személyes találkozások és a közvetlen emberi kapcsolatok is meghatározó szerepet töltenek be a kalandja során: nélkülük nem tudna Barcelonáig eljutni. A trash- és a populáris kultúra elemeire épülő történet képes a fogyatékosság témájához közelebb hozni a fiatal olvasóközönséget.
Az egyéni vagy társadalmi problémákat feldolgozó köteteket gyakran jellemzi az egyes szám első személyű narrátori pozíció, hiszen ezáltal a szövegek könnyebben meg tudják szólítani a befogadókat: ez a technika segíti a problémával küzdő és a nehézséggel azonosulni kívánó olvasók összekapcsolását. A Szabadlábon című műben a heterodiegetikus elbeszélő jóvoltából válnak ismertté Dani kalandjai és az édesanyja lelki vívódásai, viszont a szereplői fokalizációk, illetve a gondolatok egyenes idézése alkalmas a közvetlen viszony megteremtésére és az együttérzés kialakítására. A szöveg retorikája követi a young adult-irodalmat jellemző nyelvhasználatot, hiszen szlengkifejezések és obszcén, trágár szavak is előfordulnak a műben. Ezek a szereplők megnyilatkozásaiban kerülnek elő leginkább, például egy türelmetlen alkoholista a vonaton az alábbi kérdést teszi fel a mozgáskorlátozott fiúnak: „Az ilyen nyomorék miért nem marad a gecibe otthon?” (Szabadlábon, 57). Emellett a heterodiegetikus narrátor is – megnyilvánulásai során – a fiatalok nyelvhasználatát imitálja. „Valszeg azért is utálta annyira, hogy mindenki őt nézte, valamelyik barom le is fényképezte őket, és három perc múlva már az Instán meg a Face-en volt a kép, alatta meg a hozzászólások, melyek egyik része Somot savazta, a másik meg EszTéről jelentette ki, hogy femináci / hisztis picsa / kéne neki már egy pasi. És még ezek voltak a kulturáltabb beszólások” (Szabadlábon, 9–10).
A tabutéma bevezetésével az írók igyekeznek érzékenyebbé tenni a fiatal olvasóközönséget a világot érintő nehézségek és egzisztenciális problémák befogadására
Mészöly Ágnes Szabadlábon című műve is ehhez a tendenciához igazodik, melynek középpontjában a mozgáskorlátozottság ábrázolása áll. A mű a populáris kultúra elemeire épít, hiszen azok a kultúrafogyasztási szokások alakítják a történetvezetést, melyek a mai tinédzserek életvitelét is jellemzik.
A young adult-könyveket meghatározó ismertetőjegyek a Szabadlábon szövegében is érvényesülnek: az intermediális utalások, a médiahasználat, a fiatalok nyelvhasználatát imitáló elemek, a mai sorozatok, könyvek vagy zenék.
A regényben uralkodó légkör, a tinédzserkort meghatározó nehézségek, a kortársak meghatározó szerepe, a problémás szülő–gyerek-kapcsolatok vagy a mai fiatalok kultúrafogyasztási szokásai segítik, hogy az olvasók könnyebben azonosulhassanak a szövegben kibontakozó történettel.
A szöveg lehetőséget nyújt az érintettek számára a trauma feldolgozásában a valósághű leírások, a fejlődő emberi kapcsolatok és a pozitív zárlat segítségével. A regény inkluzívnak nevezhető, hiszen a mozgáskorlátozottság hiteles ábrázolásával képes kapcsolatot teremteni a marginalizált helyzetben lévők és a problémával azonosulni kívánó olvasók között. Az elméletben végbement térbeli fordulattal, a test előtérbe kerülésével lehetőség nyílt a szövegek narratológiai rendjének részletesebb feltárására: a testet nem tudjuk „a térjelentésektől elszakítva megérteni, mert a tér a módja annak, ahogyan a test testként realizálódik”.[30]
Molnár Fanni
Bibliográfia
Canguilhem, Georges: A normális és a kóros, ford. Gervain Judit, Budapest, Gondolat Kiadó, 2004.
Faragó Kornélia: Értelmező testek – testértelmezések: Az érzéki öntapasztalat és a másik teste, in Boros Oszkár – Horváth Kornélia – Osztroluczky Sarolta – Varró Annamária – Zsuppán Klaudia (szerk.): Test-konceptusok és test-reprezentációk az irodalomban és a kultúrában, Budapest, Gondolat Kiadó, 2014, 11–18.
Flamich Mária – Hoffmann Rita: Meddig kísért még a múlt?: A kulturális fogyatékosságtudomány szerepe, perspektívái a diverzitás megismerésében, elfogadásában és tiszteletében, in Hernádi Ilona – Könczei György (szerk.): A felelet kérdései között: fogyatékosságtudomány Magyarországon, Budapest, Eötvös Loránd Tudományegyetem Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar, 2015, 48–67.
Gáspár-Singer Anna: Címkék a borítón: Tabutémák a kortárs magyar gyerek- és ifjúsági könyvekben, in Hansági Ágnes – Hermann Zoltán – Mészáros Márton – Szekeres Nikoletta (szerk.): Mesebeszéd: A gyermek- és ifjúsági irodalom kézikönyve, Budapest, Fiatalok Írók Szövetsége, 2017, 307–341.
Gombos Péter: A 21. század magyar gyermekprózája, in Gombos Péter – Lipóczi Sarolta – Pompor Zoltán (szerk.): Gyerekkönyvek vonzásában: esszék, tanulmányok, Budapest, Pont Kiadó, 2011, 61.
Herczeg-Szép Szilvia: „Érdemes kockázatot vállalni”: Herczeg-Szép Szilvia körinterjúja gyerekkönyvkiadók szerkesztőivel, Alföld, 67. évfolyam, 2016/9, 34–46.
Husserl, Edmund: Karteziánus elmélkedések, ford. Mezei Balázs, Budapest, Atlantisz Kiadó, 2000.
Jablonczay Tímea: A test narratológiája, Helikon, 57. évfolyam, 2011/1–2, 97–116.
Jakab Villő Hanga: Ifjúsági irodalom és társadalmi igazságosság, Prae, 2019/2, 41–57.
Kelemen Kamilla, Ezek a címkék nem az én címkéim: Interjú Mészöly Ágnessel, a Szabadlábon szerzőjével
Kérchy Anna: Tapogatózások: A test elméletének alakzatai, Apertúra, 2009. tél
Kérchy Anna: A fél(tett) test felderítése, Társadalmi Nemek Tudománya Interdiszciplináris eFolyóirat, 1. évfolyam, 2011, 279–289
Kucserka Zsófia: Gyerekirodalom: mi az, és kié?, in Hermann Zoltán – Lovász Andrea – Mészáros Márton – Pataki Viktor – Vincze Ferenc (szerk.): Medialitás és gyerekirodalom, Budapest, L’Harmattan Kiadó, 2021, 177–190.
Lovász Andrea: Amiről nem lehet beszélni, arról is beszélni kell: Avagy képmutató-e a kortárs ifjúsági irodalom, in Hansági Ágnes – Hermann Zoltán – Mészáros Márton – Szekeres Nikoletta (szerk.): Mesebeszéd: A gyermek- és ifjúsági irodalom kézikönyve, Budapest, Fiatalok Írók Szövetsége, 2017, 251–262.
Merleau-Ponty, Maurice: Az észlelés fenomenológiája, ford. Sajó Sándor, Budapest, L’Harmattan Kiadó, 2020.
Mészöly Ágnes: Szabadlábon, Budapest, Tilos az Á Könyvek, 2016.
Novák Zsófia: Elmondom, tehát vagyok: (Kamasz)identitás, bullying és menekülés a Tizenhárom okom volt című regényben és adaptációjában, Studia Litteraria, 58. évfolyam, 2019/1–2, 243–257.
Pósfai Orsi: Meg lehet előzni egy mesekönyvvel a gyerekek szexuális bántalmazását? – Interjú a Lili és a bátorság szerzőivel, 2017. 09. 29.
[1] Lovász Andrea: Amiről nem lehet beszélni, arról is beszélni kell: Avagy képmutató-e a kortárs ifjúsági irodalom, in, Hansági Ágnes – Hermann Zoltán – Mészáros Márton – Szekeres Nikoletta (szerk.): Mesebeszéd: A gyermek- és ifjúsági irodalom kézikönyve, Budapest, Fiatalok Írók Szövetsége, 2017, 251.
[2] Uo., 252.
[3] Herczeg-Szép Szilvia: „Érdemes kockázatot vállalni”: Herczeg-Szép Szilvia körinterjúja gyerekkönyvkiadók szerkesztőivel, Alföld, 67. évfolyam, 2016/9, 42.
[4] Uo., 42.
[5] Gombos Péter: A 21. század magyar gyermekprózája, in Gombos Péter – Lipóczi Sarolta – Pompor Zoltán (szerk.): Gyerekkönyvek vonzásában: esszék, tanulmányok, Budapest, Pont Kiadó, 2011, 61.
[6] Pósfai Orsi: Meg lehet előzni egy mesekönyvvel a gyerekek szexuális bántalmazását? – Interjú a Lili és a bátorság szerzőivel, 2017. 09. 29.
[7] Gáspár-Singer Anna: Címkék a borítón: Tabutémák a kortárs magyar gyerek- és ifjúsági könyvekben, in Hansági Ágnes – Hermann Zoltán – Mészáros Márton – Szekeres Nikoletta (szerk.): Mesebeszéd: A gyermek- és ifjúsági irodalom kézikönyve, Budapest, Fiatalok Írók Szövetsége, 2017, 329.
[8] Kucserka Zsófia: Gyerekirodalom: mi az, és kié?, in Hermann Zoltán – Lovász Andrea – Mészáros Márton – Pataki Viktor – Vincze Ferenc (szerk.): Medialitás és gyerekirodalom, Budapest, L’Harmattan Kiadó, 2021, 189.
[9] Uo., 190.
[10] Jakab Villő Hanga: Ifjúsági irodalom és társadalmi igazságosság, Prae, 2019/2, 41.
[11] Kérchy Anna: Tapogatózások: A test elméletének alakzatai, Apertúra, 2009. tél
[12] Jablonczay Tímea: A test narratológiája, Helikon, 57. évfolyam, 2011/1–2, 97.
[13] Faragó Kornélia: Értelmező testek – testértelmezések: Az érzéki öntapasztalat és a másik teste, in Boros Oszkár – Horváth Kornélia – Osztroluczky Sarolta – Varró Annamária – Zsuppán Klaudia (szerk.): Test-konceptusok és test-reprezentációk az irodalomban és a kultúrában, Budapest, Gondolat Kiadó, 2014, 11.
[14] Merleau-Ponty, Maurice: Az észlelés fenomenológiája, ford. Sajó Sándor, Budapest, L’Harmattan Kiadó, 2020, 74.
[15] Faragó, i. m., 11.
[16] Flamich Mária – Hoffmann Rita: Meddig kísért még a múlt?: A kulturális fogyatékosságtudomány szerepe, perspektívái a diverzitás megismerésében, elfogadásában és tiszteletében, in Hernádi Ilona – Könczei György (szerk.): A felelet kérdései között: fogyatékosságtudomány Magyarországon, Budapest., Eötvös Loránd Tudományegyetem Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar, 2015, 49.
[17] Uo., 48–67.
[18] Uo., 53.
[19] Novák Zsófia: Elmondom, tehát vagyok: (Kamasz)identitás, bullying és menekülés a Tizenhárom okom volt című regényben és adaptációjában, Studia Litteraria, 58. évfolyam, 2019/1–2, 243.
[20] Mészöly Ágnes: Szabadlábon, Budapest, Tilos az Á Könyvek, 2016, 33. A későbbiekben a szövegből vett részletek oldalszámát az idézett egység után zárójelben tüntetem fel a regény címével együtt.
[21] Az édesapa utolsó mondata rájátszik a jól ismert Star Wars-idézetre, amelyet Darth Vader mond a fiának Luke Skywalkernek. Az intermediális utalás a fiatalok kultúrafogyasztási szokására épít, ami ironikus távlatba helyezi az üzenetet, hiszen ez egy jól ismert popkulturális közhelyet illeszt a szövegbe.
[22] Ilyen például a regény 27. vagy 30. fejezete is: ezekben az egységekben külön jelöléssel – ponttal – határolódnak el a fiúra és az édesanyára fokalizált részek.
[23] Faragó, i. m., 14.
[24] Kérchy Anna: A fél(tett) test felderítése, Társadalmi Nemek Tudománya Interdiszciplináris eFolyóirat, 2. évfolyam, 2011, 279–289.,
[25] Kelemen Kamilla: Ezek a címkék nem az én címkéim: Interjú Mészöly Ágnessel, a Szabadlábon szerzőjével
[26] Merleau-Ponty, i. m., 74.
[27] Canguilhem, Georges: A normális és a kóros, ford. Gervain Judit, Budapest, Gondolat Kiadó, 2004, 80.
[28] Husserl, Edmund: Karteziánus elmélkedések, ford. Mezei Balázs, Budapest, Atlantisz, 2000, 113.
[29] Mészáros, i. m., 298.
[30] Faragó, i. m., 11.