Mindannyian ismerjük a sztereotípiát:
A szuperzseni kiskamasz, aki magabiztosan mozog a dinók világában, kívülről fújja a menetrendeket, hobbija a vízállás-jelentés adatainak vezetése, de nem tud kiigazodni az íratlan illemszabályokkal zsúfolt felnőttvilágban, furcsaságai pedig poénok céltáblájává teszi a gyerekek között. Egy kukkot sem szól, ha társaságban van, aztán hirtelen kirobban belőle egy kiselőadás a bitcoinról vagy a középkori lovasság páncélzatáról.
Érzékeny a hangokra, színekre, formákra, az emberi lélek apró rezdüléseire viszont már kevésbé; a szorosan követett napi rutin tartja életben, saját kis rituáléi révén tartja kordában a mindennapok káoszát.
Ha akarna, sem tudna átlagos lenni, de ha kicsit megkapargatjuk a felszínt, egy kortársaihoz hasonlóan szeretetre és kötődésre vágyó, érvényesülni akaró fiatal képe rajzolódik ki előttünk, akinek erőn felül kell teljesítenie, hogy a többségi társadalomba belesimulhasson. Igen, az aspergeri autistákról beszélünk.
Ebben a tanulmányban Tékiss Tamás 2017-es regénye, a Samu sejti kapcsán járom körül az autizmussal élő személyek gyermek- és ifjúsági irodalmi ábrázolásainak lehetőségeit és buktatóit. Mint minden regénynek, egy autista főszereplőt mozgató történetnek is az adja a savát-borsát, hogy egy érdekes szereplő életét mutatja be, akivel különleges dolgok történnek, aki képes a változásra, és ezt a változást magával ragadó módon, egyedi nyelvezettel tudja elbeszélni.
Csakhogy amikor egy olyan előítéletektől terhelt emberi jellemzőről beszélünk, mint az autizmus, óvatosan kell bánni a szavakkal.
Az autizmusról ugyanis sokáig kizárólag szakemberek (és valamivel ritkábban: szülők) beszéltek, elsősorban mint kórképről, menedzselendő problémáról, nem pedig mint megélt tapasztalatról. Ez bizonyos értelemben érthető is, hiszen sokáig csak a szótlan, gondozásra szoruló gyerekek súlyos autizmusát ismerték; és azok, akik így-úgy beszéltek és elboldogultak a világban, felcseperedvén vagy gondot viseltek magukra, vagy valami enyhébb felügyelet mellett élhettek tovább.
De a klinikai diagnosztáknak, a pszichiátereknek és a nevelési tanácsadóknak az évtizedek során rá kellett döbbenniük, hogy az autisták emberi méltósága sérül azzal, hogy elsősorban fogyatékosságként, problémaként beszélnek pácienseik vagy gondozottjaik állapotáról. Az autizmus ugyan csak 1980-ban került be a Mentális zavarok diagnosztikai és statisztikai kézikönyvébe (röviden, a DSM-be), de úgy szerepel a pszichiáterek húszkilós lélekgyógyászati pörölyében mint neurológiai zavar. Betegség. Rendellenesség. Ami sokkal könnyebben védhető addig, amíg önellátásra képtelen, beszédet nem használó, sokszor állami gondozásban élő emberekről van szó, ám egyre nehezebb az autizmus puszta patológiává silányítása, amikor kiemelkedő tehetségű, a társadalomba nehezen beilleszkedő, de zseniális elmék, vagy éppen sok tekintetben átlagos, mégis visszahúzódó, maguknak való különcök kapják meg a „beteg,” a „fogyatékos” címkéjét. Ilyenkor a klinikai hideg távolságtartást éppen a populáris kultúra és a média személyessége teheti helyre. Persze amikor olyan emberi jelenségekről van szó, mint az autizmus, minden médiában szereplő írónak, riporternek, bemondónak és színésznek a felelőssége, hogy etikusan mutassák be interjúalanyaik, szereplőik életét.
De mi is az autizmus?
Sokféleképp lehet értelmezni, mert rendkívül sokrétű jelenség. Alapvetően a DSM értelmi fogyatékosságként, pontosabban átható fejlődési zavarként kategorizálja. Vagyis az autizmus olyan neurológiai fejlődési pálya, ami a tipikus személyektől eltérő elmeműködést és ingerfeldolgozást eredményez. A közkeletű szólásmondás szerint: „aki ismer egy autista embert, az csak egy autista embert ismer”, vagyis szinte mindenkinél másképp jelentkezhetnek az autizmus tünetei. A nemzetközi gyakorlatban sokkal többször diagnosztizálják fiúknál és férfiaknál, nők esetében mindössze negyed-ötödannyi esetben állapítanak meg autizmust. Mivel a diagnózis kritériumai folyamatosan változnak, nem lehetünk biztosak abban, hogy ez ténylegesen azt jelenti, hogy a férfiak körében gyakoribb az autizmus, vagy csak azt, hogy a diagnosztikai módszerek hatékonyabban találják meg a férfi autistákat, mint a nőket.
Ebben a tanulmányban két olyan könyvvel foglalkozom, amelyek fiúkat tettek meg főszereplőjüknek, így – bár tisztában vagyok vele, hogy a nők nagy szerepet játszottak az autizmusról szóló közbeszéd formálásában – most a tizenéves fiú autisták lesznek a középpontban.
Annyi bizonyos, hogy az autizmus az agy eltérő működését eredményezi, nagymértékben örökletes, és az autizmussal élő személy egész életére kihat. Az úgynevezett „autisztikus triász” három, a mindennapi életben kulcsfontosságú területen nehezíti meg az autista ember és környezete életét. Ezek a kihívások a rugalmas viselkedés, a társas élet viszonzott gesztusai, és a reciprok kommunikáció terén jelentkeznek. Kicsit részletesebben kifejtve: az autizmussal élő személyre jellemző, hogy nehezen tudja bejósolni más, tipikusan fejlődő emberek viselkedését és lelkiállapotát, a váratlan helyzetek feldolgozása pedig komoly megterhelést jelent neki. Erre visszavezethető, hogy általában minden autistának vannak olyan szokásai, rögzített viselkedésformái, szigorú napirendi pontjai, amelyekhez mereven ragaszkodik. Ugyanezért tipikus az is, hogy szűkre szabott, specializált érdeklődési köreik vannak, amelyeket sokszor tudósokat megszégyenítő alapossággal ismernek (például a babaházak történelme, a sportstatisztikák, a popsztárok lemezeladási adatai, közlekedési eszközök, stb.). A szociális érintkezés folyamán gyakran érzéketlennek tűnhetnek, mert nem veszik ösztönösen figyelembe beszélgetőtársuk érzelmeit, igényeit. Ezért aztán hajlamosak egyoldalú monológokban kifejezni magukat, a társalgás szempontjából kevésbé releváns, de érdeklődési körükbe tartozó tények, adatok öncélú ismertetésével belefojtani másokba a szót. Jellemzően nehezebben sajátítják el az íratlan szabályokat és udvariassági elveket, és mivel kevésbé tapintatosak, egy-egy direkt kérdéssel akaratlanul is belegázolhatnak mások lelkivilágába. Előfordulhat, hogy nem értik vagy nem találják humorosnak a vicceket, gyermekként koruknál sokkal érettebb szókinccsel, pedánsabban beszélnek, máshol hallott szállóigéket, idézeteket ismételgetnek, a szóképeket, az iróniát és a szarkazmust pedig nem ismerik fel, vagy nehezebben értelmezik.
Mint a fenti – teljesség igénye nélküli – felsorolásból is látható, számos, egymástól eltérőnek tűnő területen szembesül gondokkal az autizmussal élő személy. Mivel az autizmus spektrumbetegség, bőséggel találni olyan embereket, akik több-kevesebb üggyel-bajjal, de a többségi társadalom tagjaivá tudnak válni. Állásuk, családjuk van, csak kissé különcök, míg a másik oldalon ott vannak a megszólalásra és önellátásra képtelen, gondozásra szoruló személyek is.
Azonban az alapvető neurológiai eltérések miatt biztosra vehető, hogy a sokféleség és széles szórás ellenére hasonló genetikai és agyi változások tehetők felelőssé az autizmusért, fejeződjék ki bármiképp is e másság a mindennapokban.
A kilencvenes években sokak fejében összefonódott a tünetegyüttes fogalma Barry Levinson 1988-as filmjével, az Esőemberrel, amely Dustin Hoffman alakítása miatt véste be egy generáció tudatába az autizmus létét. Amennyire sikeres volt a film abban, hogy felkeltse az érdeklődést e korábban alig ismert kórkép iránt, annyira meg is pecsételte a közgondolkodást a tipikus autistáról. Pedig Raymond úgynevezett „magasan funkcionáló” autista, aki csak egy baleset következtében tölti életét egy bentlakásos intézetben. Tény, nem mozog otthonosan a társas világban, de emlékezetes módon különleges tehetsége, úgynevezett savant-képessége is van: fejszámolóművész, ami központi szerepet tölt be a cselekményben. A film hatása akkora volt, hogy még a magyar Autisták Országos Szövetségének idén már huszonnegyedik évfolyamát ünneplő folyóirata is a film címét viseli.
Az Esőember bemutatója idején azonban már forradalmi változások zajlottak az angol-amerikai klinikai pszichológia és diagnózis világában. A nagyvilág az autizmust ugyan sokáig a „klasszikus” gyermekkori, vagy leghíresebb leírója, Leo Kanner után „kannerinak” nevezett autizmussal azonosították. A kanneri autisták általában önellátásra képtelenek, nehezen sajátítják el a nyelvhasználatot, sokan nonverbálisak maradnak életük során, és csak technikai segítséggel tudnak kommunikálni, továbbá állapotuk gyakran értelmi fogyatékossággal társul. Azonban mialatt Kanner az Egyesült Államokban foglalkozott autistákkal, a negyvenes évek náci Németországához csatolt Ausztriában egy másik gyógypedagógus, Hans Asperger felfigyelt rá, hogy egyes fiatal páciensek érdekes mintázatot mutatnak: mintha hiányozna belőlük az empátia, szinte képtelenek barátkozni, egyoldalú beszélgetéseket folytatnak, amelyek a saját, szűk érdeklődési területükre korlátozódnak, és a mindennapokban ügyetlenkednek.
A németül publikáló és a náci hatóságokkal együttműködő Asperger munkássága talán érthető okok miatt évtizedekig nem érhetett el az angolt használó tudományos közösséghez, és csak a hetvenes években, egy Lorna Wing nevű gyermekpszichiáternek köszönhetően került újra köztudatba Asperger neve. Wing megalkotta az Asperger-szindróma fogalmát, majd a nyolcvanas éveket arra áldozta, hogy kidolgozza az aspergeri autizmus modern modelljét. Így az évtized során a tudományos kutatások sokasága és a diagnosztikai módszerek fejlődése együttes erővel segített pontosabb képet adni az autizmus sokszínűségéről.
Ebbe a változásba illeszkedett egy váratlan sikerkönyv
1986-ban jelent meg a sikeres bostoni agrártudós, Temple Grandin memoárja, a magyarra sajnálatosan Segítség! Autizmus! címmel fordított Emergence: Labelled Autistic (magyarul nagyjából a következőt jelenti: „Előállok: autistának bélyegeztek”). Ez volt az első olyan önéletrajzi jellegű könyv, amelyet autizmussal élő személy írt, és amelyben érzékletes metaforák segítségével betekintést nyerhetett az olvasó az autista gondolkodásmódba. Nem csoda, hogy a kezdeti megdöbbenés után, ahogy az autizmus ázsiója emelkedett a köztudatban, Temple Grandint is egyre többször szólaltatták meg a médiában. Ennek köszönhetően az Emergence után több könyvet is írt állapotáról, közülük a leghíresebb a külföldön 1995-ben, Magyarországon 2014-ben megjelent Képekben gondolkodom. Az Esőember mellett elsősorban Grandinnek köszönhetjük, hogy a kilencvenes évek kezdetére egyre többet kezdtek beszélni a magasan funkcionáló autizmusról és az autizmus más, kanneritől eltérő válfajairól.
A másik ok, ami miatt a kilencvenes és a korai kétezres évek nagy lökést adtak az autizmus nemzetközi ismertségének, az orvosi diagnosztika kritériumrendszerének, illetve a pszichológusok, pszichiáterek gyakorlatának változásában keresendő. Eddigre az autizmust egyre inkább egy spektrumként kezdték el felfogni – összekapcsolták a kanneri, aspergeri autizmust, és még néhány atipikus tünetegyüttest, amely az agy eltérő fejlődési pályájára vezethető vissza. Innen származik az a gyakran ismételt megállapítás, miszerint egy kicsit mindenki autista. Ekkoriban egyre több embert diagnosztizáltak már felnőttkorban, és nyilvánvalóvá vált, hogy az autizmus még az enyhébb esetekben sem csupán gyermekkori fogyatékosság, hanem élethosszig tartó állapot. Továbbá ezidőtájt az Asperger-szindróma is bekerült a DSM-be és a betegségek nemzetközi osztályozásába (BNO) mint az autizmus egy válfaja, a diagnoszták pedig egyre gyakrabban ismerték fel az autizmus tüneteit. De úgy is fogalmazhatunk, hogy egyre több tünetet ismertek el az autizmus jelének. E két változás hatására az autizmussal élők száma látszólag jelentősen megugrott, hiszen hirtelen a jóval enyhébb esetek is láthatóvá váltak.
Ez odáig vezetett, hogy az Egyesült Államok Járványügyi Hivatala, a CDC 2016-os számításai szerint már minden ötvennegyedik gyerekről állapítják meg, hogy rajta van az autizmus spektrumán, ami korábban elképzelhetetlen számadat lett volna. Valószínű, hogy a jóléti társadalmak társadalombiztosítási rendszere által folyósított támogatások iránti küzdelem is feljebb srófolja a számadatokat. Ezenközben az Egyesült Királyságban egy százalékra teszik az autisták arányát, vagyis szűken 700000 ember él autizmussal a szigetországban, és a magyar Autisták Országos Szövetsége is legalább százezerre becsüli a hazai autistákat. Ezeken felül sokan vélik magukról, hogy autisztikus tüneteket mutatnak, és nyilatkozhatnak autizmussal élőként, noha korántsem biztos, hogy a szakemberek által lefolytatott diagnosztikai eljárás hasonló eredményre jutna. Mindenesetre a konzervatívabb becslések valószínűleg közelebb vannak az autizmus tényleges előfordulásához. Szerencsére a diagnózisban bekövetkezett változások és az érzékenyebb társadalmi közeg sok autistának segített abban, hogy hatékony támogatásban részesüljön, életminősége pedig javuljon.
Miután egyre többeknek lett olyan hozzátartozója, ismerőse, szerette, aki diagnózist kapott, ez azt is jelentette, hogy a nagyközönség mind kíváncsibbá vált: milyen is lehet autistának lenni?
Hiszen – ahogy az a mindennapok tapasztalatából is leszűrődik – az autisták nagyon másképp látják a világot, eltérő elmeműködésük miatt pedig a többségi társadalom hajlamos megbélyegezni őket, megnehezíteni amúgy sem könnyű életüket; ezek a konfliktusok pedig termékeny táptalajt adnak a jó történeteknek.
Mivel ennek a tanulmánynak apropóját két regény adta, szeretném a regények tárgyalása előtt felhívni az olvasó figyelmét az elbeszélő próza médiumának néhány tulajdonságára. A regény (pár kísérleti regényt leszámítva) általában egy főszereplő nem mindennapi megpróbáltatásainak beszámolója. David Herman szerint a történeteknek néhány fontos alapeleme van: egy esemény, amely megtörténik, egy szereplő, aki megtapasztalja ezeket az eseményeket és elbeszéli tapasztalatait, maga az elbeszélés, amely ok-okozati összefüggéseket tár fel az elmondani kívánt esemény kapcsán, egy világ, amelyben a szereplő él, és aminek a megszokott rendje felborul az esemény következtében, és egy társas kontextus, amelyben az elmondottak fontossággal, jelentőséggel bírnak a hallgatóság számára. Ezek közül az elbeszélések esszenciájaként kiemelném, hogy a történetek révén belebújunk másvalakinek a bőrébe, és az ő szemszögéből látjuk az események sodrát, őérte izgulunk, az ő motivációit értjük meg. Vagyis az elbeszélés egy „empátiagép”, egy regény pedig egyfajta virtuális valóság, amelyben valaki másnak a tapasztalati világába merülünk bele. Lisa Zunshine ezt úgy fogalmazza meg, hogy „a regényolvasás elmeolvasás”, azaz amikor valakinek a történetéből részesülünk, akkor az agyunk egy rendkívül összetett képességcsomagját tornáztatjuk meg.
Az elmeolvasás a tudatos beleérzőképesség, az ösztönös empátia és az emberismeret különös elegye
Mindannyian tudni véljük, hogy az ember nem ok nélkül cselekszik, mindenkit belső késztetések, tudattartalmak motiválnak: azért viselkedünk úgy, ahogy, mert vélekedéseink, vágyaink, meggyőződéseink vannak, amelyek tettekre sarkallnak. Érző és gondolkodó emberként képesek vagyunk mások számára is szándékot tulajdonítani. Olvasunk a másik testéből és cselekedeteiből, hogy meg tudjuk jósolni, mire készül a másik, akar-e nekünk ártani vagy sem, meg lehet-e benne bízni… Ehhez az agyunknak azokat a hálózatait használjuk, amelyek az arckifejezésből, a testtartásból, a hangszínből, hanghordozásból és a viselkedés más aspektusaiból következtetnek a másik lelkiállapotára, szándékaira. Ezek a hálózatok az autizmussal élők esetében károsodnak, illetve másképp huzalozódnak be az agyban. Ennek következtében az autisták hajlamosabbak figyelmen kívül hagyni a másik lelkivilágát, olykor képtelenek megállapítani, hogy egy másik, tipikusan fejlődő személy milyen indíttatásra cselekszik. Ez a bizonytalanság kölcsönös. A „normális”, pontosabban neurotipikus személyek számára sokáig rejtély volt az autizmus, nem tudták elképzelni, mi zajlik le egy autista fejében. Erre vezethető vissza, hogy a klinikai szakpszichológusok, kutatók és szülők beszámolóiban az autizmusra (elsősorban azok súlyosabb, nonverbális változatára) egyfajta bevehetetlen várként, üvegbúraként, börtönként tekintettek a metaforák szintjén. Az autistát kifürkészhetetlen embertípusként jellemezték, megnehezítve ezzel beilleszkedésüket és emberségük elismerését.
Megfigyelték, hogy a magasan funkcionáló és aspergeri autisták elmeolvasásbeli hátránya kihat a médiafogyasztási szokásaikra is. Kisebb érdeklődést mutatnak a regények, fiktív történetek iránt, különösen az olyan műfajokat kerülve, amelyekben komplexebben ábrázolják a lélektani folyamatokat; és közelebb érzik magukhoz az olyan alkotásokat, ahol a szereplők helyett nagyobb teret kap a világépítés. Kifejezetten vonzódnak viszont a tényirodalomhoz, a való világról szóló beszámolókhoz.
A fikció és a tényirodalom közt az egyik legjelentősebb különbség pedig éppen az, hogy a fikció befogadásához el kell vonatkoztatni a valóságtól, és a képzelőerő segítségével életre kell kelteni az elmében egy másik világot.
A fantázia ebbéli használata a kora gyermekkortól kezdve alakul ki, a mesehallgatás révén, az úgynevezett mintha-játékokban („Úgy csinálok, mintha a babák élnének és zsúrra mennének.”), és a szerepjátékokban („Játsszuk azt, hogy indiánok vagyunk!”), amely során a gyerekek megtanulnak színjátszani, és elsajátítják a történetek logikáját. Ezen képességek pedig szintén érintettek az autizmusban. Ugyanakkor mindig vannak üdítő kivételek, így sikeres autista szerzők, akik lelkes irodalomrajongók is. Ne higgyük, hogy a sztereotípiák mindenkire egyformán igazak, még akkor sem, ha statisztikailag valószínűbb valamely tulajdonság előfordulása az autistáknál!
A diagnózis kiszélesedése és a sztereotípiák elburjánzása együttesen ahhoz vezetett, hogy a magasabban funkcionáló és közlékenyebb autisták érdekvédelmi mozgalomba tömörültek. Más, eltérő neurológiai beállítottságú embercsoportokkal egyetemben az elmeműködések szivárványát, azaz a neurodiverzitást tűzték zászlajukra. Fő állításuk, hogy a neurológiai különbségek nem minden esetben jelentenek betegséget vagy fogyatékosságot, sokszor csak a neurotipikus környezet nehezíti meg az autista emberek életét, és kellő odafigyeléssel, intézményes és politikai támogatással jelentősen javítani lehetne az életszínvonalukon. A neurodiverzitás-mozgalom számára is kulcsfontosságú, hogy ne csak a szülő, hozzátartozó, a tipikus emberek szemszögéből nézzük az autizmust, hanem belülről, az autista személy tapasztalatait és világlátását is figyelembe véve.
A markáns autista hang megjelenése az irodalomban először a Temple Grandinéhez hasonló önéletírásokhoz köthető
Magyarországon például Seth F. Henriett Autizmussal önmagamba zárva című műve remek példa erre a műfajra. E vallomásos visszaemlékezések szuggesztív nyelvezettel, sokszor egyedi metaforákkal, és mindenekelőtt kendőzetlen őszinteséggel beszélnek az autista lét tapasztalatairól. A nagyközönséghez viszont a királyi út a regényeken, filmeken, sorozatokon keresztül vezetett: az Agymenők Sheldonja vagy A kód neve: Merkúrban szereplő Simon Lynch nem éppen akkurátus autizmus-ábrázolása sokkalta több embert ér el, mint egy memoár. Így az sem véletlen, hogy Temple Grandin életéből 2010-ben végre életrajzi filmet készítettek.
2003-ban az autizmus már közszájon forgó kórkép volt, de az Asperger-szindróma még korántsem volt olyan ismert és elismert diagnózis, mint annak utána. Nagy-Britanniában ekkor egy Mark Haddon nevű, sikeres gyermekkönyvíró megjelentette első felnőtteknek szánt művét, a The Curious Incident of the Dog in the Night-time-ot, mely egy éven belül Magyarországon is megjelent Sóvágó Katalin értő tolmácsolásában A kutya különös esete az éjszakában címmel. A regény bombaként robbant az angolszász piacon, a neves Whitbread-könyvdíjat, a Nemzetközösségi Írók Díját és a Guardian gyermekkönyvdíját is megnyerte. Bár a regényben sosem hangzanak el sem az autizmus, sem az Asperger-szindróma szavak – s a diagnózissal való megbélyegzés tudatos elkerülése a könyv nagy érdeme – a kiadói fülszövegek, a temérdek interjú és recenzió teljesen egyértelművé tette, hogy Haddon főhőse, a tizenöt éves Christopher Boone aspergeri autista, aki nagy feladatra vállalkozik, amikor fejébe veszi, hogy kideríti, ki ölte meg a szomszéd kutyáját.
Christopher személyében a szerző igen emlékezetes főhőst alkotott
A kamaszfiú nemcsak szereplője, de narrátora is a könyvnek, melyet ír. Egy matematikai zseni, aki rajong a Sherlock Holmes-történetekért, de mindent szó szerint ért, és nem fogja fel az iróniát, a szavak rejtett jelentését. Akkor van jó napja, ha egymás után négy piros autó halad el előtte, ha pedig négy sárga, akkor az Fekete Nap, „ami olyan nap, amikor nem szólok senkihez, csak ülök magamban és olvasok, és nem eszem meg az ebédemet, és Nem Kockáztatok.” Christopher egy dél-angliai kisvárosban, Swindonban él elvált apukájával, és legfontosabb életcélja, hogy letegye az előrehozott matekérettségit, hogy idejekorán egyetemre mehessen. Mint azt a szerző egy interjúban hangsúlyozta, a regénye „nem egy aspergeres kisfiúról szól, hanem egy fiatal matematikusról, akinek furcsa a viselkedése”. Talán érthető, hogy Haddon nem szeretné túlságosan összekötni a diagnózist a szereplőjével, állítása szerint nem is kutatott olyan sokat az autizmusról és az Asperger-szindrómáról, mert a történet maga nem azon áll vagy bukik, hogy Christopher mennyire pontosan hozza a tipikus autisztikus jegyeket. Sokkal inkább azon, hogy felül tud emelkedni a nehézségein, ki tud lépni a megszokott rutinjaiból, amikor úgy dönt, detektívnek áll. (Rontóc (szpojler) következik: a kutyát a saját apukája tette el láb alól, mert bosszús volt a szomszédra, aki kiadta az útját, amikor a férfi szorosabbra akarta fűzni a kettejük közötti szálakat.) Christopher, miután szorongani kezd amiatt, hogy apja esetleg rá nézve is veszélyes lehet, még nagyobb kalandba vág: felkeresi rég nem látott anyukáját Londonban, ahol a metropolisz ingergazdagságával alaposan megkínozza a kisvárosi nyugalomhoz szokott fiút.
Christopher vajmi kevés kételyt hagy azt illetően, hogy autizmussal él-e együtt vagy sem. A könyvében pontokba szedett „viselkedési problémái” igencsak árulkodók; érdemes őket hosszabban idézni:
„A. Sokáig nem szólok az emberekhez.
B. Sokáig nem eszem vagy nem iszom semmit.
C. Nem szeretem, ha hozzám érnek.
D. Visítok, ha dühös vagy zavart vagyok.
E. Nem szeretek nagyon kis helyeken együtt lenni másokkal.
E Összetörök dolgokat, ha dühös vagy zavart vagyok.
G. Nyögök.
H. Nem szeretem a sárga dolgokat vagy a barna dolgokat, és nem vagyok hajlandó megérinteni a sárga dolgokat vagy a barna dolgokat.
I. Nem vagyok hajlandó használni a fogkefémet, ha valaki más megérintette.
J. Nem eszem, ha a különböző ételek egymáshoz érnek.
K. Nem veszem észre, hogy az emberek haragszanak rám.
L. Nem mosolygok.
M. Olyan dolgokat mondok, amikről mások azt gondolják, hogy durvaság.
N. Butaságokat csinálok.
O. Megütök másokat.
P. Gyűlölöm Franciaországot.
Q. Vezetem anya autóját.
R. Haragszom, ha valaki elmozdítja a bútorokat.”
Ezekből a megállapításokból az olvasó csakhamar leszűrheti, hogy Christophernek furcsa szokásai vannak, főként az étkezésben, gondjai vannak a szokatlan helyzetekkel, mindene a napi rutin, jól elvan magában, riasztóan jelzi, ha váratlan szituációban találja magát, a társas érintkezések nem motiválják, nem éppen tapintatos, és nem érti a szociális jelzéseket, az arckifejezések alapján nem tud következtetni az emberek lelkiállapotára. Ha valamit szemére vethetünk a szerzőnek, akkor talán azt, hogy Christopher az Asperger-szindrómának állatorvosi lova: a valóságtól eltérően, gyakorlatilag minden elképzelhető tünet egyszerre jelentkezik nála.
Még egy faktor van, ami árulkodik Christopher autizmusáról
Kisegítő iskolába jár, ahol gyógypedagógusok foglalkoznak vele, és a hagyományos tárgyakon kívül olyan órái vannak, mint például „Olvasás és Tesztek és Gyakorlati jártasságok és Állatok gondozása és Mit csináltunk a hétvégén […] és Óvakodjunk az idegenektől és Pénz és Személyi higiénia.” Tanítói közül is kiemelkedik Siobhan (ejtsd: sövón), aki különösen szívén viseli Christopher sorsát. Arra kapacitálja, hogy az ifjú matematikus „könyvet írjon”, vagyis inkább afféle naplót, amelyben kedvenc irodalmi alakja, Sherlock Holmes ihletésére vezeti a Wellington halála ügyében folytatott nyomozását. Azért is isteníti Holmest, mert „ha igazi nyomozó lennék, akkor olyan lennék, mint ő. Sherlock Holmes nagyon intelligens, megoldja a rejtélyt, és azt mondja: »A világ tele van nyilvánvaló dolgokkal, amelyeket senki sem figyel meg.« De ő észreveszi őket, úgy, mint én.” Ezért is kapta Christopher könyve A kutya különös esete az éjszakában címet, amely utalás A sátán kutyájára, Canon Doyle híres detektívregényére.
Mivel Christopher viszonya a fantáziához és a szavak átvitt értelemben való használatához meglehetősen egyedi, a regény során gyakran utal rá, hogy Siobhan miként próbálja kordában tartani a kis mesterdetektív csapongó gondolatait, óva inti Christophert attól, hogy elvesszen a részletekben. Eközben a maga módján arra is tanítgatja a fiút, hogy milyen is egy regény: egy neurotipikus regény. Például: a történetekben nem minden apróság egyaránt fontos: „Tehát elindultam, de Siobhan azt mondta, hogy nem kell leírnom mindent, ami történik, csak azt, ami érdekes.” A könyv végén, amikor Christopher megszerzi az érettségit, rögtön be is akarja tenni a kedvenc bizonyítását a főszövegbe, mire Siobhan elmagyarázza, hogy „az emberek nem arról akarnak olvasni egy könyvben, hogy mi a megoldása egy matematikapéldának, és azt mondta, tegyem bele a választ egy Függelékbe, ami egy pótlólagos fejezet a könyv végén, amit elolvashat az, aki akar. Ezt is csináltam”. Siobhan mintegy szerkesztőként gondozza Christopher szövegét, és az író őszinteségének köszönhetően így betekintést nyerhetünk az alkotói folyamatba is.
Ha úgy tetszik, Haddon szövegét olvashatjuk metafikciós regényként, amely az elbeszélés legalapvetőbb építőköveinek szükségességét vizsgálja meg, miközben tudatosítja olvasójában, hogy még a realista regény is mesterséges.
Van valami végtelenül megkapó és romlatlanul gyermeki Christopher mindent szó szerint értő hozzáállásában, amit Haddon a szöveg nagyon szikár, egyszerű stílusával visz tökélyre. Christopher szókincse nem ér fel egy átlagos tizenöt éves fiataléhoz, egyhangú, krónikaszerű stílusban meséli el, mi történik vele a nyomozás során. „Azzal kezdtem, hogy átnéztem a konyhát. A könyvem körülbelül 25 cm × 35 cm × 1 cm, tehát nem lehet elrejteni nagyon kis helyen, vagyis az egészen kis helyeken nem kell keresnem. Megnéztem a konyhaszekrények tetején […]. Aztán nyomoztam a mosókonyhában. Aztán nyomoztam az ebédlőben. Aztán nyomoztam a nappaliban, ahol megtaláltam a dívány alatt az Airfix Messerschmitt Bf 109 6-6- modellem hiányzó kerekét.” Az időrendiséget és a cselekmény előrehaladását a lehető legegyszerűbb, „és”, „aztán” kötőszavakkal jelzi, a narráció monotonitásával is egyszerre emlékeztetve az olvasót Christopher autizmusára és arra, hogy hagyományos regényekben az elbeszélői hang a változatosság révén elbújtatja saját műviségét.
Haddon az olvasó türelmét is próbára teszi a regény szerkesztésmódjával
Mivel Christopher a cselekményt időről-időre kedvenc témáiról szóló monológokkal szakítja meg, melyeknek vajmi kevés köze van Wellington gyilkosának megtalálásához; csak arra szolgálnak, hogy kielégítsék az elbeszélő közlési vágyát. Ilyen rohamok keretében meséli el például, hogy Doyle hitt a természetfelettiben és a cottingley-i tündérekben, így tart kiselőadást a prímszámokról, az űrutazásról, és több matematikai problémáról, mint például Conway katonáiról. Ilyenkor az elbeszélés megbicsaklik, és maga is „fogyatékossá” válik abban az értelemben, hogy egy jó darabon nem felel meg a tipikus elbeszélés legfőbb kívánalmának, hogy a mondatok relevánsak legyenek a történet szempontjából, a narrátor térjen a tárgyra, és ne is távolodjon el tőle, amíg mondandója végére nem ér.
Christopher fekete-fehér világában minden állítás, ami nem a tényekre szorítkozik, hazugság, és matematikusunk szeretné minél egzaktabban, tévedés nélkül leírni a világot. Mégis, szokatlan elmeműködése miatt nem képes minden részletében kifejteni az igazságot, mert még az olyan elbeszélésekben is, mint az övé, az embereknek motivációik, belső tudattartalmaik, érzelmeik vannak, amelyeket ő nem mindig vesz észre. Ennek ékes példája az a kulcsjelenet, amikor Christopher rátalál anyukája leveleire apukája hálószobájában, amiket eldugott a fia elől, nehogy megneszelje, anyukája még életben van, és a szomszéd Mr. Shears-szel Londonba költözött. Fiatal írónk így ábrázolja apja vallomását:
„– Akkor akartam megmutatni [a leveleket], amikor idősebb leszel.
Megint elhallgatott.
Aztán azt mondta:
– Szerencsétlen baleset volt.
Megint hallgatott.”
Christopher hallgatásának oka prózai
Egyszerűen nincs rálátása arra, hogy apukája miért is hallgat el, hiszen bele sem gondol, és olyan kevés információt közöl, hogy annak már jelzésértéke van. Mikor anyja frusztráltságában sóhajt egyet, akkor nem azt mondja, hogy anya sóhajtott, hanem azt, hogy „az arcára tette a két kezét, hangosan kifújta az orrán a levegőt”. Christopher még a saját érzelmeit sem tudja konvencionális eszközökkel megfogalmazni. Amikor például rájön, hogy sosem lehet belőle űrhajós, csalódottságát egy testi sérüléséhez hasonlítja, majd azzal toldja meg az erről szóló anekdotáját, hogy „ez a mostani fájdalom a fejemben volt”.
E nyugtalanító írói eszközt, amelyet Haddon a regény egészében következetesen használ, leginkább behaviorista elbeszélésnek nevezhetnénk. A behaviorista elbeszélési stratégia mindig csak a kívülről, külső szemlélő számára megállapítható tényeket tolmácsolja az olvasó felé, kísérletet sem tesz arra, hogy a szereplők gondolataiba betekintést nyújtson. A technika azért különösen találó megoldás Christopher esetében, mert előtérbe tolja azt, amit az autizmus kapcsán Simon Baron-Cohen és más pszichológusok „elmevakságnak” neveznek. Ez a társas információk feldolgozási nehézségének egy igen képletes, bár kissé problematikus elnevezése, hiszen ez a metafora egy fogyatékosságot egy másik fogyatékossággal magyaráz meg.
Pedig az autizmussal élők csak ösztönösen szenvednek hátrányt a társas érintkezés érzelmek által mozgatott világában, de megtanulhatják, hogy bizonyos jelekre, ingerekre odafigyeljenek, és ha erőt fektetnek bele, igenis javulhat elmeolvasó készségük.
Persze Christopher is tudatában van annak, hogy másképp gondolkodik, mint mások, és vélhetően nem csak azért, mert ezt a tényt szülei és gyógypedagógusai a szájába rágják. Ő legszívesebben mechanisztikusan tekint saját és mások agyának működésére. Amikor például kihallgatják a rendőrök, úgy fogalmaz: „Túl sokat kérdezett, és túl gyorsan. A fejemben úgy gyűltek fel a kérdések, mint a veknik a gyárban, ahol Terry bácsi […] a szeletelőgépet kezeli. És időnként a szeletelő nem dolgozik elég gyorsan, de a kenyér egyre jön, és torlódás keletkezik. Néha úgy gondolom el az agyamat, mint egy gépet, de nem mindig úgy, mint egy kenyérszeletelő gépet”. Később, amikor arról mesél, hogy sokáig nem tudta, mi jár mások fejében, rátalál a klasszikus elmefilozófiai hasonlatra, hogy az agy olyan, mint egy számítógép: „Az emberek azt gondolják, hogy a számítógépek mások, mert nincs elméjük […]. De az elme csak egy bonyolult gép. Mikor a dolgokat nézzük, azt gondoljuk, hogy úgy nézünk ki a szemünkön, mint a kis ablakokon, és van bent a fejünkben valaki, pedig nem így van. Egy monitort nézünk, ami bent van a fejünkben, mint a számítógép képernyője”.
A maga utánozhatatlan módján itt Christopher és Haddon rátapint a modern megismeréstudomány egy klasszikus vitájára, hogy lehet-e rokonítani az elmeműködést a számítástechnikai adatfeldolgozás valamelyik modelljével. Ez azért is telitalálat, mert a kognitív elmetudomány egyik kulcskérdése: miért feltételezzük más emberekről, hogy elmével rendelkeznek, holott csak közvetett bizonyítékok állnak rendelkezésünkre.
A kognitív tudományok válasza a más elmék problémájára, hogy az évek során kialakul az elménkben egy úgynevezett tudatelmélet (angolul: Theory of Mind), ami a mások elmeműködésére tett következtetéseket szabályozza. Két, egymással versengő magyarázat született arra, miként is fejlődik ki tudatelméletünk. Az elsőre kissé esetlenül hangzó elmélet-elmélet azt állítja, hogy a kisgyerek tulajdonképpen amatőr tudósként hipotéziseket állít fel mások gondolatairól, majd teszteli őket, és az eredmények alapján leszűri magának a tanulságot. Ezzel ellentétben a másik, szimulációs elméletnek hívott modell úgy tartja, hogy a tipikusan fejlődő agynak van egy ösztönös empátiája, amelyben fontos szerepet játszanak a tükörneuronoknak nevezett, mások mozgását, arckifejezését leképező idegsejt-csoportok, és ezek felhasználásával szimuláljuk mások belső lelkivilágát. Erre aztán ráépülnek tanult, kognitív empatikus elvek is, de azokat a gyermek nem kis tudósként dolgozza ki, hanem agyának kezdettől fogva van affinitása mások érzelmeinek felismerésére. A két elmélet hívei közti vitákban pedig gyakran előkerül az autizmus mint egy olyan állapot, amiben az elmeolvasás és az empátia sérülnek. Az azonban még nincs eldöntve, hogy a tükörneuronoknak van-e szerepe az autizmusban, sem az, hogy tudatelméletünk melyik modellje a pontosabb.
Christopher végül arra a következtetésre jut a könyv lapjain, hogy „az emberek azt gondolják, hogy nem számítógépek, mert nekik vannak érzéseik, és a számítógépeknek nincsenek.
De az érzés csak annyi, hogy van a fejükben levő képernyőn egy kép arról, hogy mi történik holnap vagy jövőre, vagy mi történhetett volna a helyett, ami történt, és ha az egy vidám kép, akkor az ember mosolyog, és ha szomorú kép, akkor sír”. Amennyire megdöbbentő lehet elsőre a neurotipikus olvasó számára ez a végtelenül lecsupaszított kép az emberi lélek rejtelmeiről, Christopher elbeszélésének lefegyverző egyszerűségével követeli meg az önvizsgálatot az olvasótól. Elgondolkodtat arról, mi van akkor, ha tényleg csupán mi, emberek töltjük meg misztikus többletjelentéssel ezt az amúgy természetes, hovatovább mechanisztikus folyamatot, pusztán azért, mert még nem tudjuk kellő mélységben modellezni.
A kutya különös esete az ifjúsági regények logikáját követve boldog végkifejlettel zárul
Hosszas viszontagságok után Christopher hazatér apukájához, kap egy saját kutyát, és arról álmodozik, hogy az emelt szintű érettségi letétele után matematikusnak tanul az egyetemen. „Aztán pedig kitüntetéses diplomát kapok, és tudós leszek. Tudom, hogy meg tudom tenni, mert magamtól elmentem Londonba, és megoldottam a Wellington-gyilkosság rejtélyét, és megtaláltam anyámat, és bátor voltam, és írtam egy könyvet, ami azt jelenti, hogy mindenre képes vagyok.” Ez a happy end elcsépelt lenne egy átlagos ifjúsági műben, ám mivel az autista Christopherről van szó, aki eljut odáig, hogy megtanul írni, kilép a komfortzónájából, önállóbbá válik, és a történtek hatására könnyebben eligazodik a felnőttek világában, akkor az egy komoly fegyvertény, az autizmussal élő személyek vindikációja is. Művében Haddon kiáll amellett, hogy nem lehet kizárólag fogyatékosságként tekinteni erre az állapotra, a spektrumon pedig bőséggel élnek olyanok, akik az eltérő elmeműködésből adódó kihívásokkal megbirkózva, autistaként is képesek teljes életet élni.
Haddon művét már csak azért is érdemes feldolgozni, mert ahogy Tékiss Tamás regényét, a Samu sejtit olvasni kezdjük, hirtelen nagyon ismerős szituációba csöppenünk
A helyszín immár valamivel közelebb áll hozzánk: főszereplőnk, a bogaras Samu most kezdi az általános iskola felső tagozatát a vajdasági Magyarkanizsán, egy többségében magyarok lakta szerb kisvárosban. Ráadásul kissé előrébb tartunk az időben, hisz a huszonegyedik század harmincas éveit írjuk, ahol a lakberendezőnk holografikus projekcióval varázsol látványtervet az üres szobába, az iskolába járást virtuálisvalóság-játékok teszik elviselhetőbbé.
Ebben a világban büntetésnek számít, ha olyan tanárt kap az ember, mint a múlt században ragadt Barkóczy tanárnő, aki memoritereket ad fel, a kisdiákok számára ismeretlen „karókkal” fenyegeti a nebulókat, megtiltja az elektronikus eszközök használatát, és lépten-nyomon küldi a gyerekeket az igazgatóhoz, ha nem tetszik neki valami. Az ötödikből hatodikba lépő Samu és szűk baráti köre, Spenót (Marci), a metálzene felkent papja, és Timi, a rezidens Hermione, mindent elkövet, hogy elmozdítsa az osztályuk felett uralkodó matrónát. Emellett Samunak otthon mindennapos küzdelmet kell folytatnia egészségmániás és New Age-guru anyukájával, valamint a semmirekellő, a kilencvenes évekbeli nosztalgiát túlélési stratégiaként tökélyre fejlesztő kocsmatulajdonos apukájával.
Persze az egymással perlekedő apukának és anyukának sincs könnyű dolga Samuval, mert a fiukban egy magánnyomozó veszett el: nincs olyan részlet, ami elkerülné a figyelmét.
Bár folyton emlékeztet minket, olvasókat arra, hogy ezek csak „sejtések”, bármikor kikövetkezteti abból, hogy a pszichológusának „a nadrágja alól előbújik halványpiros foltok színezte fehér sportzoknija. Egy újabb jele annak, hogy agglegénnyel van dolgom, hiszen, ha lenne felesége, lenne, aki rendesen elvégezné helyette a mosást”. Ezekből a villanásokból az esetek többségében helyes konklúziót von le, de vannak esetek, amikor Samut megtréfálja az elméletgyártó ösztöne. A regény kezdetén, amikor angoltanárnőjéhez tart különórára, a házhoz érkezve észreveszi, hogy „a megszokottól jóval nagyobb volt a rumli, nem volt felsöpörve a sok levél, üres sörösüvegek sorakoztak az udvarra néző ablak párkányán, és a sötétzöld szemetes teteje is nyitva állt a temérdek szeméttől. A kuka mellett üres pizzásdobozok sorakoztak, a teraszon egy összegöngyölt szőnyeg volt a falnak támasztva, és egy-két kisebb bútor is kikerült a folyosóról a hullámtető alá”. Ebből arra gyanakszik, hogy angoltanára nem főzött az elmúlt néhány napban, hosszan tartó házibulit tarthatott, és az egész heti rutinja a feje tetejére állt a többnapos partizástól… majd kisvártatva kiderül, hogy akármilyen jó megfigyelő is, angoltanára valójában csak a házfelújításnak esett neki ilyen elánnal. Ebből is kiviláglik, hogy nem véletlen a címbeli sejtés, és a szóban rejlő hibalehetőség központi szerepet játszik Samu jellemfejlődésében, amint lassanként belátja, hogy sem ő, sem szülei nem tévedhetetlenek.
Tékiss szemmel láthatóan jól felkészült Haddon autizmusábrázolásából
Azok, akik olvasták A kutya különös esetét, hamar otthonosan fognak mozogni Samu gondolkodásában is. Egy helyütt például megjegyzi, hogy szereti a hétfőt, „mert ott van a nevében a hetes szám. Ha pedig történetesen épp hét óra hét perckor sikerül megpillantanom a templomórát, akkor eszembe jut Newton, Böhm, Fourier meg a kabbala, és akkor tudom, hogy tutira jó napom lesz. Pláne hétfőn”. Ebben a hetes szám iránti rajongásban rögvest visszaköszön Christopher és az egymás után elhaladó négy piros autó. Samu emlékezőtehetsége is kiemelkedő, teljes beszélgetéseket tud szó szerint felidézni, és igencsak ódzkodik attól, hogy emiatt kihasználják. Amikor a szülei szóváltásba keverednek, Samu azonnal eliszkol, nehogy „hangfelvevő automataként használjanak, és hogy a régi vitáikat és az egymásnak tett hazug ígéreteiket citáltassák velem”. Mint azt később is látni fogjuk, Samu elmeműködésére gyakran használ gépi metaforákat, de arra ügyel, hogy ő maga ne tárgyiasuljon a neurotipikus világban.
A szerző kétséget kizáróan jó megfigyelőként ábrázolja Samut, aki gyakran oldalas leírásokban részletez egy szobabelsőt, akkurátusan feljegyezve, mi áll a polcokon, milyen vastag a por a komódon, de a szociális következtetésekkel kapcsolatban sokszor csak a sötétben tapogatózik.
Amikor például édesanyja ironikusan Samu szemére veti, hogy kettős mércét alkalmaz: „Ezek az én néhány héttel ezelőtti szavaim voltak, és hetvennégy százalékos bizonysággal gyanítottam, hogy anyu most gúnyolódni próbált”. Mind a számszerű pontosság illúziója, mind Samu gyakori tévedései azt mutatják, hogy – Christopherhez hasonlóan – nála is megjelenik valami neurológiai elváltozás, ami megkülönbözteti az átlagos gyerekektől. A hosszas leírások például azért kerülnek bele az elbeszélésbe, mert „szerintem minden egyaránt fontos, és minden apróságnak lehet jelentősége”, és ahogy Christopher, úgy Samu is hajlamos elveszni a részletekben, kisiklatva a történetet egy bőbeszédű enteriőrleírás kedvéért.
Mint azt maga is elismeri, „nem vagyok nagy szakértője az emberi gesztusoknak, a mimikának, és anyuval ellentétben én nem tudom kiolvasni az ember szeméből a rejtett szándékot és a valódi gondolatokat”, de mégis képes elboldogulni egy hagyományos iskolában, ami Christopherről nem lett volna elmondható. Ennyiben talán közelebb hozza Tékiss az Asperger-szindrómát a többségi társadalom világához, ez a normalizáló gesztus pedig mindenképpen megsüvegelendő. A szakértelem már csak azért is fontos, mert míg a diákok többségénél ez a szorgalom és az érdeklődés a tehetség jele lehet, Samunál már beleszól a pozitív értékelésbe a fogyatékosság diskurzusa, amelynek mentén kategorizálni lehet a sztereotip vagy beszűkült érdeklődési kör diagnosztikai kritériumába a fiú szenvedélyes kutatómunkáját. Tékiss azonban kiáll a neurodiverzitás mellett, és nagyobb éleslátással kommentálja Samu elsőre tünetnek tűnő viselkedését:
„Számos velem egykorú ismerősöm van, akik szakértői saját szakterületüknek. Spenót barátom például kisebb tanulmányt írhatna a metálzene posztmodern alakulásáról, szimbolikájáról és esztétikájáról […]. Valójában az a nagy helyzet, hogy mi vagyunk azok, akik egyáltalán nem bízunk meg bennük eléggé ahhoz, hogy őszintén, nyíltan és hosszasan akarjunk beszélgetni velük, […] mert a felnőttek egyszerűen nem vesznek minket komolyan, és nem tudják megtartani a titkainkat.”
Ebben rejlik a magyar szerző egyik nagy előnye Haddonnal szemben, hogy az elbeszélői hang érettségével több belátást biztosít Samunak, aki úgy heves kritikusa a felnőtt és a neurotipikus világ képmutatásának, hogy eközben a kiskamaszokat sem ábrázolja naivnak, erkölcsileg tisztának, romlatlannak.
Christopherrel szemben Samu (aki elvileg két évvel fiatalabb nála) jóval felnőttesebben beszéli el a történetét, választékos kifejezésekkel, de nem a kis professzorok pedáns, kimért beszédmódjában, hanem szlenges, mai kamasznyelven, ami üdítően megmutatja a diáknyelv pillanatnyi állapotát, de talán nem annyira hiteles egy tizenöt évvel később játszódó világban. A prózaszöveg stilisztikai összetettségéből fakadóan gyakran hiteltelennek tűnik, hogy a felnőtt társadalom kritikája egy ötödikes, legfeljebb hatodikos gyerek szájából hangzik el. Amikor szeretné helyre tenni, hogy tizenkét évesen miért beszél olykor egy huszonöt éves szóvivő vagy kortárs író szókészletével, az alábbi magyarázatot adja: „Az agyam, mint a szivacs. Vagy inkább, mint a vákuumszivattyú. Szerintem nincs is olyan, hogy könnyebben vagy nehezebben megtanulható szavak, hisz ezek csak betűsorok. A kérdés inkább az, hogy egy átlagos napon hányszor hallja őket az ember”. Samuék háztartásában pedig gyakori vendégek a szinonimaszótárból megszökött szavak. Mi több, Samu sokszor folyamodik a popkulturális szállóigék, aforizmák humoros szándék nélküli idézgetésébe, mint például, amikor „keverve, nem rázva” (azaz pont fordítva, mint James Bond) kér limonádét a pultostól. Az ehhez hasonló bon mot-k ismételgetése szintén beleesik az autizmus spektrumán várt viselkedésbe, mert kötött formula, ami biztonságot ad egy párbeszéd fenntartása során.
Samu úgyszintén klinikai távolságtartással kezeli saját érzelmeit az elbeszélés során, azok kifejezésében és feldolgozásában az olvasót elidegenítő neurológiai zsargonra támaszkodik: „hiába ismerem a sírás fiziológiáját, hiába tudom, hogy a hipotalamuszom felelős mindezért, nem tudtam megállítani a folyamatot. […] Meg ne szólalj, az istenért! […] – figyelmeztetett a limbikus rendszerem. – Már aktivizáltam az acetilkolin neurontranszmittered, és ha megszólalsz, picsogni fogsz, mint egy csecsemő”. Az ehhez hasonló passzusok egy jól kimutatható trendbe illeszkednek Haddon és más szerzők autizmusregényeiben is: az elbeszélő neurológiai különbségét a narrátor az érzelmek agytevékenységekre épülő, természettudományos objektivitást sugalló nyelvezetével teremti meg e szövegekben.
Samu agya egyébiránt saját bevallása szerint is egyedi, és mintha csak Christophert idézné, amikor azt mondja, úgy képzeli el az agyát „mint egy szuperszámítógépet
A benne levő gondolatokat és ötleteket pedig mint fájlokat, programokat és különböző egyéb dokumentumokat.” A számítástechnika és a digitális játékok többször kapóra jönnek Samunak, amikor értelmezni akarja szülei viselkedését. Apja retrókocsmája mögött például hamar felismeri a nosztalgia motivációját, amit úgy kommentál: „Ő csak elmenteni próbál egy modern szimulációs játékot, amit néhányan életnek hívnak”.
A családi feszültségek és az elveszett, halott rokonok épp úgy fontos cselekményszálakká válnak a Samu sejtiben, mint A kutya különös esetében. A különbséget viszont csakhamar megtalálhatjuk abban, hogy míg Christopher szkeptikus racionalista, addig neveltetése miatt Samunak nem okoz gondot a feng shui elvei szerint berendezni a lakásukat, nem annyira válogatós az ételekben, hogy el kellene térnie anyja életmódmagazinokból ellesett diétáitól, és készséghez hisz a lélekvándorlásban, ha az közelebb hozhatja halott nagyanyjához, aki reinkarnációjának keresésére indul, ezzel beindítva az iskolán kívüli szálat.
Az otthon színterén már-már közhelyesnek mondható, hogy az egymástól elhidegült házaspár tagjai másvalakik karjában és ágyában várják a megváltást a házasélet monotonitásától.
A családi szekrényből hasonlóképpen hullanak ki a csontvázak Samu kutatómunkájának köszönhetően, mint Christopher nyomozása során, de Tékissnél a lakás feltúrása után nem csupán szerelmeslevelek, hanem egy valóságos szeretőpanteon bukkan elő a pince rejtekéből: „A falakon végig fáklyák és újabb képkeretek. A keretekben mindenféle nők portréi. Egészen pontosan harmincegy nőé. […] Felnyitottam a dossziét, amelyből további fotók potyogtak a földre. A képeken a mosolygó Adél, a kádban ázó Adél, a fekete csipkés kombinéjában tükör előtt pózoló Adél, […] Adél lovaglópózban, Adél orgazmus közben és így tovább”. Mégis ez a felfedezés nem vált ki olyan dührohamot és menekülést, mint Christophernél, hanem megerősíti Samuban eltökéltségét a MAMA-program megvalósítására, amelyről sokáig azt hihetné az olvasó, hogy a halott nagyszülő reinkarnációjának a felkutatását takarja, de valójában rövidítés: „Megmondani Anyunak, Maradjon Apuval”. A könyv azonban nem oldja fel a végkifejletig ezt a feszültséget, amivel talán őszintébben áll Samu szüleinek elfuserált házassága sorsához.
Samu jellemfejlődése szempontjából nem is ez a legfontosabb momentum, hanem a felnőtté válás nehéz leckéinek megtanulása, a tétje pedig a beilleszkedés, az autisztikus vonásokkal rendelkező személy saját hangjának és szemszögének érvényesülése. A kötet zárásában erős kontrasztba kerül Samu anyjának normalitás iráni vágya és fia realista látásmódja: „Tudom, hogy anyu azt reméli, […] egyszer majd én is olyan gyerek leszek, mint a többiek. Hogy majd nem csúfolnak, és nem akarnak többé megverni sem. […] Tudom, hogy anyu azt szeretné, ha nem lennének furcsa szokásaim, viszont az évek óta tartó megfigyeléseim azt bizonyítják, hogy mindenkinek vannak felettébb furcsa szokásai”. Tékiss határozottan viszi végig a „mindenki egy kicsit autista” üzenetet, a magasan funkcionáló és aspergeri autizmus útját szegélyező, neurodiverzitást éltető diskurzust a regény egészén. A könyv tárgyilagosan mutatja be Samu kálváriáját, noha a szekírozásokat leszámítva (amely nem jut súlyponti szerephez az iskolai fejezetekben) Christophernél jóval kevesebb atrocitás éri a vajdasági fiút. Vannak barátai, akikre számíthat, és nem kerül a környezetével komolyabb összetűzésbe. A külső konfliktusok helyett Tékiss mindinkább a belső utazásra fókuszál a történet előrehaladtával.
A regény iskolapéldája annak, hogy miként kell jól honosítani és ihletet meríteni egy külföldi sikerkönyvből úgy, hogy egyedien, felismerhetően magyaros ízt kapjon a szöveg
Aki figyelemmel követte A kutya különös esete az éjszakában történetét az első kiadástól a Centrál Színházban bemutatott színpadi adaptációig (melyben Kovács Krisztián jelenítette meg magával ragadóan Christophert), annak nyilvánvaló, hogy Haddon hatott Tékiss szövegére. A regény azonban inkább főhajtás, mintsem közönséges plágium. A cselekményt átszövi a közép-kelet-európai kultúra, a balkáni háborúk utószele. A jövőbeli Magyarkanizsa még épp annyira periférikus és mégis ismerős, hogy érezni a paprikaszagot és a burek melegét a prózában. Samu pedig úgy lehetne jó barátja Christophernek, hogy sokat vitáznának az észszerűségről, és a vajdasági magyar fiú fiatalabb létére taníthatna egyet s mást angol spektrumtársának.
Makai Péter Kristóf
Idézett művek és további olvasmányok
Elsődleges forrásszövegek
Haddon, Mark. A kutya különös esete az éjszakában. Budapest: Európa, 2015.
Tékiss, Tamás. Samu sejti. Novi sad: Forum, 2017.
Az autizmusról
Attwood, Tony. Az Asperger-szindróma kézikönyve : szülőknek, pedagógusoknak, szakembereknek. Budapest: Animus, 2015.
Baron-Cohen, Simon és Patrick Bolton. Autizmus. Budapest: Osiris, 2000.
Esőember. Autisták Országos Szövetsége lapja.
Grandin, Temple és Margaret M Scariano. Segítség! Autizmus! Ford. Szaffner Éva. Budapest: Kapocs, 2004.
Grandin, Temple. Képekben gondolkodom: Életem az autizmussal. Ford. Orosz Ildikó. Budapest: Park, 2014.
Oravecz, Lizanka és Orosz Ildikó. Lizanka: egy autista lány története a bezártságtól a teljes élet felé. Budapest: HVG, 2017.
Seth F, Henriett. Autizmussal önmagamba zárva: emlékek, gondolatok, képek, versek és 138 naplóbejegyzés. Budapest: Kapocs, 2005.
A kognitív irodalomtudományról és narratológiáról
Horváth, Márta. „Megtestesült Olvasás. A Kognitív Narratológia Empirikus Alapjai.” Literatura 37 (2018): 3-16.
Palmer, Alan. 2004. Fictional Minds. Lincoln; London: University of Nebraska Press.
Savarese, Ralph James and Lisa Zunshine. „The Critic as Neurocosmopolite; Or, What Cognitive Approaches to Literature Can Learn from Disability Studies: Lisa Zunshine in Conversation with Ralph James Savarese.” Narrative 22. 1 (2014): 17-44.
Vecsey, Zoltán.„Kognitív narratológia.” Studia poetica 3 (2010): 256-304.
Zunshine, Lisa. Why We Read Fiction: Theory of Mind and the Novel. Columbus, Ohio: Ohio State University Press, 2006.
További ajánlott irodalom
Daria, T.O. Dása naplója. Egy macska gondolatai életről, macskaságról és autizmusról. Ford. Molnár Miklós. Budapest: Geobook, 2009.
Dowd, Siobhan. A londoni óriáskerék rejtélye. Ford. Szabados Tamás. Budapest: Pongrác, 2010.
Fenyő D György. „Kortárs és ifjúsági. Mark Haddon: A kutya különös esete az éjszakában.” Studia Litteraria. Gyerekvilágok 1.2 (2019): 324-338.
Higashida, Naoki. Hát ezért ugrálok. Egy fiú hangja az autizmus csöndjéből. Ford. Komáromy Rudolf. Budapest: Park, 2014.
Jeney Zoltán. „Samu (sejti, hogy) formát bont.” Prae Gyerekirodalom szám 2 (2019): 58-64.
Napos mesék. Ismerj meg és fogadj el! Pécel: Katica könyvműhely, 2017.
Quill, Kathleen. Tedd-nézd-hallgasd-mondd. Szociális és kommunikációs intervenció autizmussal élő gyermekek számára. Budapest: Kapocs, 2009.
Stefanik Krisztina. Csillagbusz. Mese Dorkáról, Misiről és az autizmusról. Veszprém: AutiSpektrum, 2016.
Stork, Francisco X. Marcelo és az igazi világ. Ford. Sóvágó Katalin. Budapest: Ciceró, 2010.