J. R. R. Tolkien egész életét szövegek bűvöletében töltötte.[1] Szövegekkel foglalkozott oxfordi professzorként, szövegekhez kellett fordulnia, ha a középkori germán vagy ókori klasszikus nyelveket akarta tanulmányozni, szövegekre támaszkodhatott csak, ha mitológiai történetekben kívánt elmélyülni. Ahogy a tündérmesékről írott esszéjében is leszögezi,[2] nyelv és történetek eltéphetetlenül összefonódnak egymással. Mivel azonban Tolkien legkedvesebb történetei mindig írott szövegekben léteztek, nyelv és történet az ő számára a szöveggel is összekapcsolódott. Ha „a görög mitológiát” vagy „a germán mitológiát” akarta tanulmányozni, (irodalmi) szövegeket kellett olvasnia: Homéroszt, az athéni tragikusokat, a verses vagy a próza Eddát.
Érdeklődése és alkotómunkája középpontjában akkor is szövegek álltak, amikor a saját nyelveit és saját történeteit készült megalkotni. Lévén, hogy életműve rendkívül sokféle színben állítja elénk a szöveget, tanulmányomban arra vállalkozom, hogy e fogalmat a középpontba állítva vizsgáljam meg Tolkien életművét.
Nagyon röviden áttekintem a szöveg fogalmának elméleti, irodalom- és kultúrtörténeti vonatkozásait, majd áttérek arra, hogy a nyelv, a beszélő és a világ (kultúra) terminusok által Tolkien műveiben kijelölt térben a szöveg fogalmára, implikációira, funkcióira eső hangsúlyok milyen következményekkel járnak a teljes korpusz, kimondottan Tolkien Középfölde-szövegeinek értelmezésére nézve. A Tolkien-szövegek maguk sem egységes, monolitikus jelenségek; az életmű központjában helyet foglaló Szilmarilok és az úgynevezett „Szilmarilok-hagyomány” pedig különösen nem azok. Ezekről tehát több szó is esik majd. A tolkieni szöveg meglepően finom elméleti-történeti önreflexív funkciókkal rendelkezik, elméleti fókuszaiban a szubjektum (a szerző), a diskurzus (a nyelv vagy a hagyomány) és a reprezentáció fogalmai állnak. Így tud különösen érzékenyen szólni a mitológiáról, a történelemről, a kultúráról: arról, hogyan is használjuk a múlt történeteit.
Ha meg akarjuk határozni, mi is a szöveg, nehéz dolgunk van
A modern nyelvészeti szövegtan egyre kevesebb „objektív” szövegkritériummal szolgál, az irodalmi szöveg különben is speciális eset, amelynek meghatározását az irodalomtudomány megfontolásai is kiegészítik. Az irodalomkritika és -elmélet a XX. században folyamatosan a szöveg fogalma körül forgolódott: az Új Kritikától és a formalista megközelítésektől a recepcióesztétikáig és a dekonstrukcióig az egyik fő kérdés mindig a szöveg státusza, a jelentés létrehozásában játszott pontos szerepe volt. Roland Barthes megfogalmazása szerint „a Szöveg […] egy módszertani mező”,[3] ami „a jelölt vég nélküli elhalasztódását végzi”;[4] „plurális”,[5] mert a jelentés redukálhatatlan pluralitását valósítja meg, épp általánosságában válik egyre érvényesebbé. Barthes ezt a játékkal kapcsolja össze:[6] a szöveg (jelentéseinek) saját játékáról, illetve az olvasó szöveggel való játékáról beszél.[7] Nyelvileg a szöveg nyelvi jelek bármely olyan sorozata (vagy egyéb módon szervezett rendszere) lehet, amelyben a befogadó elegendő koherenciát lát ahhoz, hogy ezt a státuszt megadja neki. Hogy mi az irodalmi szöveg, az azonban még mindig kérdéses.
A kultúrtörténet felől nézve az ókori, középkori, jelenkori szóbeliség kutatása a szöveg és (jobb híján) a kompozíció/előadás különbségére mutat rá.
A szóban komponált és előadott mű Walter J. Ong[8] és mások kutatásai szerint radikálisan különbözik az írás technológiáját elsajátított szerző írott művétől, noha a szóbeliség adott esetben (mint, mondjuk, Homéroszé) jól felismerhető és kutatható nyomokat hagy az írott kultúra szövegeiben, melyekből kiindulva Milman Parry a XX. század első felében fel tudta fejteni a görög szóbeliség alapvető jellemzőit.[9] A már alapvetően íráskontrollált középkori kéziratkultúrában az (írott) szövegszerűség sajátosan jelenik meg. A számtalan kéziratvariáns között nincsen „igazi”. A modern szerkesztő egységesítő-helyreállító tevékenysége mögött Bernard Cerquiglini kimutatja azokat az ideológiai előfeltételezéseket, amelyek akarva-akaratlanul torzítják a középkori szövegről alkotott képet.[10] A szerkesztő a variánsok összevetésével egy különböző változatok darabkáiból álló Frankenstein-szöveget alkot meg és tár elénk, amely ebben a formában sehol nem jelenik meg: csupán „rekonstrukció”.[11] Ráadásul az ókori és középkori szerzők könnyen lehet, hogy nemcsak a mi szövegfogalmunkkal, hanem az „irodalmi szöveg” fogalmával sem tudtak volna mit kezdeni: amit mi „ókori és középkori irodalomként” olvasunk, az a szerzői számára inkább „alkalmazott nyelv” volt bizonyos kulturális funkciók betöltésére. A homéroszi eposzok nem annyira „művészetként”, mint kultúra-összefogó, enciklopédikus, történelmet megelőzően múltösszegző és -értelmező diskurzusokként működtek. Hérodotosz vagy Thuküdidész történetírói munkái már írásban veszik át ennek néhány funkcióját, de az esztétika dimenziójának, amelyet mi az irodalmi szövegtől (általában a művészettől) elválaszthatatlannak tekintünk, nem tulajdonítanak különösebb jelentőséget. Tolkien művei a szövegnek pontosan ezeket a funkcióit illusztrálják: a befejezetlen, töredékes, több évtizeden keresztül állandóan „játékban”, átírásban lévő szövegek a történetek különböző verzióinak egymásra következését, egymás mellett létezését, különbségeik játékát modellezik. Az ilyen és hasonló megfontolásokon keresztül felsejlő (kulturális) funkciók, az e kritériumokon, kereteken keresztül létrehozott csomópontok adják meg a tolkieni fikció sajátos formáját. Ezen csomópontok közül a legfontosabbak a nyelv (a diskurzus), a beszélő (a szubjektum) és a világ (a reprezentáció).
A szövegek először is történeteket mondanak el: a legtöbb Tolkien-szöveg elsősorban ezt teszi
Ez az „olvasói szintjük”: legelőször is mint Tolkien-szöveget közelítjük meg, élvezzük, értelmezzük őket (ezzel rögtön el is helyezve a kortárs „irodalmi” megközelítésben, hiszen elsősorban fikcióként, „irodalomként” olvassuk). Nem minden Tolkien-szöveg történetmondó, többségük azonban igen. (Már csak ezért is érdekesek a „világreprezentáló”, deskriptív szövegek, a diszkurzív, reflexív esszék, a nyelvi témájú írások, a szólisták, az etimológiák, mert ezek részt vesznek ugyan az életmű teljességének rendszerében, a történetmondásban viszont nem, és így nehéz őket „irodalminak” tekinteni.)
Megközelíthetjük az egyes Tolkien-szöveget mint narratívát; a teljes Tolkien-korpusz szövegeinek rendszere, egymáshoz való viszonyaik és a fikció beépített szintjei (melyekről rövidesen bővebben is szó esik) más középpontokat is kijelölnek, más megközelítéseket is megmutatnak. A Gyűrűk Ura elmond egy történetet, ám közben (leíró szakaszokkal, beágyazott történetekkel és a hatalmas, „paratextuális” függelékekkel, térképekkel, családfákkal) világot is épít, a képzelt világnak a történethez többé-kevésbé releváns részleteit is elmondja. A Hobbit egy másik történetet mond el, csakhogy két különböző kiadása (az első, a Gyűrűk Ura előtti, és a későbbi, a Gyűrűk Ura utáni) között Tolkien alaposan átírta az 5. fejezetet, hogy a Gyűrű újabb elképzelését és Gollamnak az „új Gyűrűhöz” való viszonyát jobban megmutassa. A Gyűrűk Ura egy szöveg, a Hobbit (úgy látszik) kettő.
A szöveg azonban Tolkiennél egyszerre az olvasók elé adott, „primér” módon befogadott szöveg, és a fikcióban is szereplő, abba „beleírt” szöveg
Tolkien általában a jól ismert fordító-szerkesztő szerepével játszik, ezzel saját szövegeit „beleírva” a fiktív világba, abba a fikcióba, amit épp ezekkel a szövegekkel hoz létre. A Hobbit Tolkien szövege, de Középföldén Bilbó műve: a két Hobbit (a két szöveg létezése, különbségük, és a különbség oka is) jelentéssel bíró elemek Tolkien (a Gyűrűk Ura utáni) világában. Ezeket a Középfölde világán belüli, fiktív szövegeket már nemcsak egy, hanem több „olvasói szinten” is megközelíthetjük: dönthetünk úgy, hogy „belemenve a játékba” egy „belső” olvasó helyébe helyezkedünk, aki nyilvánvalóan máshogy olvassa Bilbó szövegét, mint mi, valódi olvasók, a „valódi világban”. Trufa bele is olvasott „az öregúr titkos könyvébe”,[12] de Frodó azzal is tisztában van, hogy amit Bilbó „a könyvében is megírt” a Gollammal való találkozásról, az nem az „igaz” változat.[13] A két Hobbit tehát jelentéssel bíró részlet: az első ugyan „történetileg” hamis, mert Bilbó nem az „igazat” írja, mégis fontos, mert mutatja, milyen hatással van rá a Gyűrű. A második, amit Gandalf rekonstruál Frodónak, lesz a „valódi történet”. A hobbitok teljes természetességgel társalognak „Bilbó könyvéről”, azaz ők is szövegként ismerik a Hobbit történetét, és ebbe a „játékba belemenve” (amit máshol „másodlagos filológiának” neveztem,[14] hisz a fikción belüli, nem az olvasó világának „primér” szövegeivel foglalkozik) az olvasó máris megtapasztalja a művek jól ismert bevonzó erejét. Van viszont kritikai jelentősége is, hiszen egy reflexív réteget húz a Tolkien-szöveg minden szavára, minden jelentésére.
Nem mindegy, hogy Tolkient olvassuk, amint Középföldéről mesél, vagy Tolkient olvassuk, amint Bilbóról mesél, aki a saját világáról mesél – ekkor a szöveg minden egyes eleme Bilbóé is lesz, és Bilbóról is mond valamit.
Történetmondás szempontjából, narratológiai fogalmakkal azt mondhatnánk, Tolkien a narrátorok megkülönböztetésével, rétegzésével éri el ezt a hatást. A narrátor azt állítja, hogy nem is ő a narrátor, hanem további, a képzeletbeli világban létező (a „primér” szöveg által létrehozott) alakok, akiknek a szövegét ő idézi, fordítja, szerkeszti. Újabb és újabb hangok bukkannak elő: nem Tolkien, hanem Frodó vagy Bilbó ír, de a Szilmarilokban már nem is Bilbó, hiszen az az ő „Fordítások tündéből” című munkája[15] – Bilbó itt csak fordít, válogat, adaptál, tehát az ő szövege mögött is további hangok vannak. Tolkien jóformán egész életében dolgozott a Középfölde teljes történetét a teremtéstől az Egy Gyűrű megsemmisüléséig elmondó Szilmarilokon, amelyet legfontosabb művének tartott, de nem tudott befejezni, tehát nem is „műként”, hanem az évtizedek alatt felhalmozódott változatok, különböző szövegek gyűjteményeként maradt ránk. Könyvként, elejétől végéig olvasható szövegként legkisebb fia, az épp tavaly elhunyt Christopher Tolkien állította össze és adta ki 1977-ben a számára akkor ismert kéziratokból. Épp, mint egy középkori szöveg szerkesztője, mondhatnánk, épp, mint maga Tolkien állítja magáról a Gyűrűk Ura bevezetőjében. A Szilmarilokban sosem tudjuk tehát, a történet cselekményét, a szöveg összeállítását a fikció melyik rétegének, melyik hangjának tulajdoníthatjuk. A szöveget Tolkien tehát ily módon arra használja, hogy újabb szövegeket (ezúttal fiktív, a képzelt világon belül lévő szövegeket) hozzon létre. Ezzel különös nyomaték kerül erre a fogalomra, és egy olyan játéktér jön létre, ahol a jelentések jól láthatóan „elhalasztódnak”, mindig további fiktív (de szigorúan filológiai viszonylatokban elképzelt: a fordítás eredetije, a próza vers-eredetije, a válogatás forrásai) szövegekbe.
A szöveg nyelve tehát mégsem a szövegé (hiszen fordítás, parafrázis); beszélője mégsem az (hiszen csak fordítja, parafrazálja, szerkeszti a „valódi” beszélőt); a világ, amelyről beszél, pedig egészen máshogy viszonyul a szöveghez. A Szilmarilok 1977-ben kiadott, Christopher Tolkien által szerkesztett szövege ilyen rétegzett, szemben pl. a Gyűrű Ura nagyjából egységes szövegével.[16] Ez a könyv valóban egy „mező”, szerkesztői munka eredménye, és csak a jéghegy csúcsa a variánsok hatalmas tömegéből. Szerzőket és olvasókat, írói és befogadói módokat is teremt, így pedig ráirányítja a figyelmünket ezek (és persze a szövegek) szerepére mindannak megalkotásában, amiről valójában mesél. A Gyűrűk Ura aztán abból a szempontból is különbözik a kéziratos szövegek nagy részétől, hogy befejezett szöveg, míg a History of Middle-earth- (Középfölde históriája-) sorozatban (Christopher Tolkien 1983 és 1996 között 12 kötetben adta ki az addigra jóval alaposabban feldolgozott kéziratokat, amelyek végigkövetik Tolkien írói fejlődését és Középfölde alakulását is) legtöbbször töredékes, befejezetlen írások kaptak helyet, amelyek a publikált művekhez való viszonyukban válnak érdekessé.
A lezárás, a befejezés, a „kész-ség” hiánya befolyásolja a szövegek (és nemcsak az egyes szövegek, hanem az egész rendszer) jelentéseit, illetve azokat a jelentéseket, amelyek ezekből létrehozhatók. A befejezetlenség lezáratlanság, a szöveg nem zárul magába, nem lesz belőle „organikus”, önmagában szemlélhető és megközelíthető „mű”: mindig csak a többihez való viszonyában értelmezhető, szinte illusztrálva Barthes szövegfogalmát a jelentések játékteréről és pluralitásáról.
Ez kapcsolja Tolkient a szöveg elméleteinek már említett történeti irányultságú modelleihez: a folyamatos újraírás (végső, autorizált, kiadott változat nélkül) variánsok létrejöttéhez vezet, ahol nem csak a történet, a szereplők stb. részletei bizonytalanok. Akárcsak a kéziratkultúrában, itt is az „igazi” változat hiánya a problematikus, mert így a jelentés is folyton revideálódik, megváltozik, hiszen az egymás mellett álló változatok rendszere (Tolkien kéziratairól van szó) csak szerkesztői beavatkozással tehető működőképessé (és persze hozzáférhetővé, Christopher Tolkien munkája révén). Nemcsak a szöveg (nyelvi, strukturális stb.) részletei bizonytalanok, hanem a történet vagy a szereplők is. Ilyen például Galadriel alakja: a Gyűrűk Ura egyik kiemelkedően fontos tündeszereplője a Gyűrűk Ura megírása előtt nem is létezett, utána került bele a Szilmarilok történetében központi szerepet játszó lázadó nolda tündék királyi családjába, ám arról, hogy miért is tér vissza Valinorból Középföldére, a variánsok több módon nyilatkoznak. Galadriel alakjának jelentése így más és más, és háttértörténetének változásai érintik a Gyűrűk Ura-beli jelentéseit is. Végül azonban nincsen „igazi”, autorizált változat, tehát „igazi” jelentés sem.
(A képre kattintva megnyílik a galéria)
A Szilmarilok bevezetőjében azt olvassuk, hogy az „régen rögzített hagyománnyá, a későbbi írások hátterévé vált”[17] − a szövegkomplexum nagyobb vonalaiban eléggé állandó volt, hogy hagyományosan működjön. Több értelemben is, hiszen mind Tolkien, a későbbi történeteket író szerző, mind pedig a fiktív világ történetei és a benne lévő fiktív szerzők támaszkodnak rá. A kritikában ezért is szokás megkülönböztetni az 1977-es Szilmarilok-szöveget a „Szilmarilok-hagyománytól”, a Középfölde Históriájában megjelent változatok összességétől. A szövegek rendszerének tehát van egyfajta „normatív” funkciója is, ami határként léphet fel más szövegek varianciája, szabad jelentésváltozatai ellenében. A hagyomány maga is egy nyelv, az a nyelv, amelyet a történetekhez különféle módon viszonyuló szerzők mind beszélnek: hogy Tolkien életműve, szövegeinek rendszere ezt a nyelvet is megalkotja, egészen egyedülálló irodalmi teljesítmény.
A szövegek ilyen fikcionalitása nem csak a Tolkiennél jól ismert „mélység” hatását kelti, azaz további, el nem mondott történeteket, távolabbi, homályos világot tesz az éppen olvasott történet hátterébe;[18] a szerzők, beszélők sokszorozásával a nyelvet, a történetmondást felhasználó személyeket, szubjektumokat teremt. Azon felül, hogy a történetek szereplőiként Tolkien olyan beszélőket mutat meg, akik a kulturális hagyományokat, szokásokat, a közös múlt szövegekben (gondoljunk csak a Gyűrűk Urába épített versekre) jelen lévő nyomait használják, alkalmazzák, abból jelentéseket alkotnak, a rétegzés során létrejövő szerzői-befogadói szerepek az egyes szubjektum jelentésalkotó tevékenységét is központba állítják. Ezt a tevékenységet még tágabb kulturális keretek foglalják magukba, hiszen az egyes szubjektum szövegekkel foglalkozó stratégiáit, azokat a módokat és preferenciákat, amelyek láthatóvá válnak a fiktív szerző munkájában, a kultúrája, a szociális körülményei, a rá ható ideologikus diskurzusok nagyban meghatározzák.
Bilbó máshogy ír, mint Frodó; Frodó máshogy értelmez, mint az orkok vagy Gollam. Azokról az azonosíthatatlan cselekményekről van itt szó, amelyeket már említettem: a szöveg azt sugallja, hogy a mögötte álló elbeszélő választásainak, hangsúlyainak, elbeszélésmódjának oka van, és ez nem pusztán a szerző kénye-kedve.
Bilbó talán saját motivációjának elrejtésére írja a Hobbit „hamis” 5. fejezetét, de amikor Elrond udvarában Eärendelről énekel,[19] már nem ilyen okok határozzák meg a szövegét, hanem az Eärendelről szóló hagyomány, a számára ismert változatok és lehetséges versformák, a képek és motívumok, tehát a fent említett „hagyományos nyelv” is.
Ezzel érkezünk el a szöveg mint reprezentáció megfontolásához:
A Tolkien-szöveg, mint látjuk, tematizálja a nyelv és annak kulturális működései, a különböző diskurzusok reprezentációs szerepét is. A világ úgy jön létre, hogy történeteket mondunk el róla; attól függően, hogy milyen történeteket mondunk el és hogyan, nagyon különböző világok jönnek létre. Tolkien nemcsak szövegeket ír bele a fiktív világba, hanem azokat a kereteket, módokat is megalkotja, amelyek ezeket a szövegeket a fiktív kultúra működése során kitermelték. Nem csak annyit mond, hogy szövegekhez szerzők és befogadók tartoznak, akik ezeket valamilyen módon, valamire használják, hanem azt is, hogy a jelentések az egyes szubjektumnál, illetve a szövegek létrehozásának és továbbadásának filológiai kereteinél tágabb rendszerben is benne állnak.
A legnyilvánvalóbb szint, amin Tolkien a szöveget mint reprezentációt használja, a már említett olvasói szint: a kitalált világ és annak kultúrái (ez Tolkien számára különösen fontos) a szöveg által reprezentáltak, képződnek meg az olvasónak. A kultúrákat és különbségeiket jól mutatják a Gyűrűk Ura versbetéteinek különbségei is: a világ, amit Gimli móriabeli dala[20] fest, igen távol áll Bilbó Eärendel-dalának világától, habár mindkettő legendás, ködös múltról beszél. Gimli dala azonban a törpöknek fontos dolgokról szól a törpök által preferált (vagy általuk hagyományozott) formában, Bilbóé pedig külön kiemelten az ő műve („én írtam”[21]), még ha a tündék egy fontos történetét dolgozza is fel benne. A Szilmarilok rétegei közt tünde és emberi szerzőtől származó részletek is vannak: Túrin története például „teljes egészében a Narn i Hîn Húrinban, a Húrin gyermekeinek története című regében van elmesélve”,[22] egy Dírhavel nevű ember művében.[23] Númenor történetét érzékelhetően más nézőpontból meséli a narrátor, mint az Elsőkor legnagyobb részét, és sokszor tapintható a tündék különböző csoportjainak (például noldák és sindák) kulturális különbözősége is. A Szilmarilok angol szövegében feltűnő „poétikus” részletek, olyan szövegtöredékek, amelyek kimondottan prózába adaptált versnek tűnnek az olvasónak, meglepő szervezettséggel, koherenciával építik fel egy (vagy több) elveszett költői hagyomány fikcióját.[24] Az ilyen részletek jelzik az olvasónak, hogy ezek a különbségek, hagyományok, rétegek részei a kitalált világnak, és valamilyen módon meghatározzák az épp olvasott szöveget és történetet. Nemcsak ott vannak, hanem működnek is.
A szöveg közben megalkotja a jelentéseket produkáló, ezekhez a kultúrákhoz tartozó vagy köztük elmozduló szubjektumokat is, akikről már volt szó
A legkézenfekvőbb példák Bilbó és Frodó, a Középfölde számukra kezdetben ismeretlen tágabb terébe és sokféle kultúrája közé behatoló hobbitok. Gollam esete különleges, hiszen az ő figurájában látszik Sauron, egy kimondottan természetfeletti, mitologikus szubjektum hatása is. A kultúrák, gondolkodás- és jelentésképző módok közt mozog Aragorn és Gandalf is (erősebb közvetítői, tehát interpretációs szereppel). Mégis, a Szilmarilok fiktív szerzőjeként-kompilátoraként Bilbó mozgása mutatkozik meg leginkább a szövegen, annak aspektusain, rétegein és csomópontjain keresztül. Jelentésalkotó tevékenysége arra is rámutat, hogy a reprezentáció ilyen központba állításának „belső” vonatkozásai is vannak: a szöveg egyszerre reprezentál fiktív világot és szubjektumokat kifelé, illetve az ő saját reprezentációit befelé − a fikcionált szöveg a kultúrák egymás felé, egymásra irányuló reprezentációjáról is szól. A Szilmarilok történetei, a hajdankor tünde hagyományai éppen Bilbó fordításkompilációján keresztül válnak hozzáférhetővé például a hobbitoknak (már amelyiket érdeklik), de szövegét még Gondorban is másolják.[25] A Szilmarilokban rengeteg a különböző véleményt, értelmezést, hagyományt röviden felvevő és összefoglaló rész („a tündék szerint”, „mások szerint” stb.): ezekben egyes csoportok, kulturális kisebbségek jelennek meg antologizálva, e kis részekben reprezentálva az olvasók egy másik csoportja (és a „primér” világ összes olvasója) számára.
Utolsó, de talán legfontosabb esetként nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a Tolkien-szöveg mindezek mellett és felett a kultúra működésének, a szubjektumok meghatározódásának, jelentésalkotásának módjaként is megmutatja a reprezentációt. A szubjektum nyelvben fogja meg a világot, annak segítségével rendel rendszert és jelentést hozzá; a történet csak ezután jöhet. Mivel Tolkiennél a szubjektumok eleve történetet mondanak, tevékenységük megrajzolása pedig a történeteket tartalmazó szövegekben folyik, a reprezentáció a szubjektum kulturális (és narratív) tevékenységének, működésének alapvető feltétele, méghozzá olyan feltétele, amelyre a fantasztikus irodalomban csak nagyon ritkán szokás reflektálni.
A Tolkien-szöveg tehát történetet mond és világot teremt, közben megalkotva azokat a beszélőket, akik a történeteket mondják, amely történetekben aztán értelmezik a világukat, önmagukat, és azt a rendszert is, amely a történetekből kialakul.
Nemcsak a beszélők és szövegek rétegződnek, hanem a reflexió is. A Gyűrűk Urában ugyan nem látható, de a Szilmarilokban már egyértelmű, hogy Középfölde teljes történetét csakis egyfajta teológiailag töltött diskurzusban lehet elmondani (a Szilmarilok első szövege, „Az Ainuk muzsikája”[26] bibliai jellegű és méretű képekben és nyelvben meséli el a világ teremtését), de még ez is hangsúlyosan csak reprezentáció – van elbeszélője, forrása, leszármazása. „Ami itt áll, az maguktól a valáktól [Középfölde isteni rendezőitől] tudott, akikkel az eldák [tündék] beszéltek Valinor földjén”:[27] a történet forrása a valák, közvetítői a tündék, és Bilbó nyilván az „élő és írott” források között találta, amelyeket Völgyzugolyban tanulmányozott a fordításai elkészítéséhez.[28] Legitimitását épp ebből a leszármazásból nyeri, és az így neki tulajdonított autoritás révén tudja meghatározni azt a teológiai diskurzust, amely a Szilmarilokban definiálja az autoritás fogalmát és végső alapját. Míg a tündéknek ez a természetes értelmezési keretük, a númenoriak már másféle jelentéseket képzelnek el, másképp értelmezik az egyébként készpénznek vett reprezentációt (ahogy a tündéktől örökölt tudást is). A Tolkien-szöveg, megkettőzése révén, mindig a fiktív világ valamely kultúrájához, reprezentációs hagyományához köthető − következésképp maguk a hagyományok, maga a reprezentáció is mindig előtérben marad. A szöveg kettős kerete miatt funkciói mindig a reprezentáció kétrétegű (kifelé, az olvasóra, és befelé, a fiktív szubjektumokra irányuló) működésében határozódnak meg. Kifelé rendívül alaposan, részletesen felépített fikció, amely nem is annyira a történetekről, mint magáról a nyelvről és annak használatáról szól; funkciói tehát elsősorban az új jelentések létrehozásának mezejében vannak. Ezeket a funkciókat azonban úgy működteti, hogy befelé nagyon is „hagyományos”, klasszikus, a szövegnek „átadó, továbbító, hagyományozó” szerepet szánó modellt alkalmaz. Tolkien tehát nemcsak metafikció, hanem metareprezentáció is.
(A képre kattintva megnyílik a galéria)
A Tolkien-szöveg tehát egyszerre Tolkien-szöveg és Bilbó, Frodó és ki tudja, hány más szerző szövege. Ha teoretikusan is komolyan vesszük ragaszkodását a szöveg központi jelentőségéhez, átláthatóbbá válnak az egész életmű rendszerének elméleti prioritásai, és feltárul az a sokrétegű, önreflexív hálózat, amelyben Tolkien átírja a szöveg hagyományos, történeti kereteiben rejlő teoretikus előfeltevéseket. Arra is ráirányítja ez a figyelmet, hogy a Tolkien-életmű nemcsak a Hobbit és a Gyűrűk Ura, hanem az összes szöveg, a variánsok és a korábbi verziók is. A konvenciót (legyen az teológiai, morális vagy éppen reprezentációs) a valóságban is szövegek összekapcsolódó rendszere hozza létre és tartja fent; amikor a konvenció, a hagyomány értékeiről, jelentőségéről, működéséről beszélünk, a szöveg fogalma központi jelentőséget nyer, hiszen ezen keresztül mutatható be a nyelv, a kulturális diskurzusok, a kultúrákba beleszületett, belenőtt szubjektumok működése. Tolkien érdeklődésének homlokterében pedig épp ezek állnak − a Tolkien-korpusz valójában a kultúra fikciója, tehát arra hívja fel a figyelmet, nehogy túl komolyan vegyük a kultúránkat. Ahogy a történelmünket se: az nagy részben fiktív. Amikor a Szilmarilok olvasók elé adásával Christopher Tolkien tulajdonképpen Bilbó helyébe írja be magát, egyfajta komoly, mégis derűs hobbitságot ad az egész bonyolult szövevénynek, és rámutat, hogy a múlt történetei, nyelvei, hősei és művei között mindannyian legfeljebb hobbitok vagyunk.
Nagy Gergely
Bibliográfia
Barthes, Roland: A műtől a szöveg felé, ford. Kovács Sándor, in Roland Barthes: A szöveg öröme, Budapest, Osiris Kiadó, 1996, 67–74.
Cerquiglini, Bernard: In Praise of the Variant. A Critical History of Philology, ford. Betsy Wing, Baltimore, The Johns Hopkins University Press, 1999.
Nagy, Gergely: The Great Chain of Reading: (Inter-)Textual Relations and the Technique of Mythopoesis in the Túrin Story, in Jane Chance, szerk.: Tolkien the Medievalist, London – New York, Routledge, 2003, 239–258.
Nagy, Gergely: The Adapted Text: The Lost Poetry of Beleriand, Tolkien Studies 1, 2004, 21–41.
Ong, Walter J Orality and Literacy: The Technologizing of the Word, London – New York, Routledge, 1982.
Painter, Jeremy: „A Honeycomb Gathered from Different Flowers”: Tolkien-the-Compiler’s Middle-earth „Sources” in The Lord of the Rings’, Tolkien Studies 13, 2016, 125–147.
Ritoók L. Zsigmond: A görög énekmondók, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1973.
Tolkien, J. R. R.: A Szilmarilok, ford. Gálvölgyi Judit, Budapest, Árkádia Kiadó, 1991.
Tolkien, J. R. R.: Az Elveszett Mesék Könyve, 1. köt., szerk. Christopher Tolkien, ford. Tandori Dezső, Kaposvár, Holló és Társa Könyvkiadó, 1996.
Tolkien, J. R. R.: A tündérmesékről, in Szörnyek és ítészek, ford. Koltai Gábor – Nagy Gergely, Szeged, Szukits Könyvkiadó, 2006.
Tolkien, J. R. R.: Beleriand dalai, ford. Ábrahám Zsófia – Nagy Andrea, Budapest, Helikon Kiadó, 2018.
Tolkien, J. R. R.: A Gyűrű Szövetsége, ford. Göncz Árpád – Réz Ádám – Tandori Dezső, Budapest, Európa Kiadó, 2021.
Jegyzetek
[1] E tanulmány eredeti formája a Szegedi Tudományegyetem és a Magyar Tolkien Társaság 2005. áprilisi konferenciáján („J. R. R. Tolkien és a szöveg: jelentés és forrásai”) hangzott el.
[2] „Világunkban a testben lakozó elme, a nyelv és a történetek egy tőről fakadnak.” (Tolkien, J. R. R.: A tündérmesékről, in Szörnyek és ítészek, ford. Koltai Gábor – Nagy Gergely, Szeged, Szukits Könyvkiadó, 2006, 183.)
[3] Roland Barthes: ’A műtől a szöveg felé’ (ford. Kovács Sándor), in Roland Barthes: A szöveg öröme ( Budapest, Osiris Kiadó, 1996, 68.
[4] A műtől a szöveg felé, 70.
[5] A műtől a szöveg felé, 71.
[6] A műtől a szöveg felé, 70, 72–73.
[7] A műtől a szöveg felé, 73.
[8] Walter J Ong: Orality and Literacy: The Technologizing of the Word, London – New York, Routledge, 1982, különösen a 3. és 4. fejezet.
[9] Magyarul ld. Ritoók Zsigmond: A görög énekmondók, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1973.
[10] Bernard Cerquiglini: In Praise of the Variant. A Critical History of Philology, ford. Betsy Wing, Baltimore, The Johns Hopkins University Press, 1999. Cerquiglini munkája az ún. Új Filológia elméletének egyik kiindulópontja, amelyről magyarul a Helikon 2004/4-es számában lehet bővebben tájékozódni.
[11] Cerquiglini, 50.
[12] J.R:R. Tolkien,.: A Gyűrű Szövetsége, ford. Göncz Árpád – Réz Ádám – Tandori Dezső, Budapest, Európa Kiadó, 2021, 161.
[13] A Gyűrű Szövetsége, 61.
[14] The Great Chain of Reading: (Inter-)Textual Relations and the Technique of Mythopoesis in the Túrin Story, In Jane Chance, szerk.): Tolkien the Medievalist, London – New York, Routledge, 2003, 239–258.
[15] A Gyűrű Szövetsége, 23, bár Christopher Tolkien egészen az Elveszett Mesék Könyvének első kötetéig nem tette ezt hivatalossá (ld J.R.R. Tolkien.: Az Elveszett Mesék Könyve, 1. köt., szerk. Christopher Tolkien, ford. Tandori Dezső, Kaposvár, Holló és Társa Könyvkiadó, 1996, 7).
[16] Bár mivel a Gyűrűk Ura Frodónak tulajdonított szöveg, Frodónak pedig szükségképpen másoktól kellett tájékozódnia a történet egyes részleteiről, akár itt is felfedezhetünk további beszélőket. Jeremy Painter erre tesz kísérletet „A Honeycomb Gathered from Different Flowers”: Tolkien-the-Compiler’s Middle-earth „Sources” in The Lord of the Rings’ c. cikkében (Tolkien Studies 13, 2016, 125–147).
[17] J.R.R. Tolkien, : A Szilmarilok, ford. Gálvölgyi Judit, Budapest, Árkádia Kiadó, 1991, 9.
[18] Erről ld. Christopher Tolkien bevezetőjét az Elveszett Mesék Könyvének 1. kötetében: 3–10.
[19] A Gyűrű Szövetsége, 354–358.
[20] A Gyűrű Szövetsége, 474–475.
[21] A Gyűrű Szövetsége, 358.
[22] A Szilmarilok, 235. Jól látható, ahogy a szöveg itt hivatkozik is a saját fiktív forrására.
[23] Ezt ráadásul csak a Szilmarilok egyik paratextuális függeléke, a Névmutató árulja el (az első magyar kiadásból ez kimaradt, de az Európa 2013-as kiadásában már szerepel: 491).
[24] Sokszor valóban igazolható, hogy verses szövegekből származnak: Tolkien saját, az 1920-as években elkezdett elbeszélő költeményeiből (magyarul l. a Beleriand dalai című kötetben, ford. Ábrahám Zsófia – Nagy Andrea, Budapest, Helikon Kiadó, 2018). Ld. erről a The Adapted Text: The Lost Poetry of Beleriand c. cikkemet (Tolkien Studies 1, 2004, 21–41).
[25] A Gyűrű Szövetsége, 23.
[26] A Szilmarilok, 15–23.
[27] A Szilmarilok, 23.
[28] A Gyűrű Szövetsége, 23.
Fotók és grafikák forrása ITT