A gyerekirodalom mint celeb és mint kutatási téma
A gyerekirodalom is olyan, mint a foci és a politika. Minden magyar ért hozzá. Örülhetnénk is akár, hogy a gyerekirodalom mint téma elérte a magyar közbeszéd ingerküszöbét. A médiában feltűnő események azonban – az elmúlt évtizedből például Varró Dániel konnektoros verse, Dúró Dóra könyvdarálása, Tóth Krisztina véleménye a kötelezőkről vagy Lázár Ervin hétfejű tündérének perbe fogása – sajnos csupán a zsurnaliszta fogások által felkorbácsolt közhangulat visszhangjában lettek eseménnyé. Az a bizonyos ingerküszöb tehát inkább botrányküszöb. Az újságcikkek és fészbukposztok szerzői elsősorban politikai-ideológiai alapon kifogásolták a szövegeket, kiadványokat, és nem – ahogy Szabó Borbála író összegez cikkében[1] – az irodalmi vagy irodalomkritikai revelációjukat, újdonságukat hiányolva. A fenti, példaként említett szépírók az adott diszkurzusokban nem műveik színvonala okán, nem nyelvi-esztétikai kritériumok alapján szerepeltek, holott megérdemelnék az ilyen irányú elismerést. Ehelyett botrányhősként, hívószavak hálójába gabalyodva lettek hírhedtek. Mintha nem volna olyan szakma, amely megnyilatkozhatna, felelősséget vállalhatna a gyerek- és ifjúságirodalmi kérdések megvitatásában. Ha pedig nincs, vagy nem hallatja hangját, esetleg hallatja, de nem hallatszik, akkor bárki szakértővé válhat konnektorügyben, genderügyben, királyfiszerelem-ügyben.
Miközben az iskolai kánont, a „kötelezőket” egyre nehezebb elolvastatni, mind hiábavalóbbnak tűnik az az elvárás, hogy hatást fejtsenek ki a tanulókra. A kötelezőkkel nem feltétlenül korreláló kortárs gyerek- és ifjúsági művek krémje, az olvasmányos és értékes könyv nehezen talál el címzettjéhez. Pedig zajlik a gyerek- és ifjúsági irodalom és gyerekkönyv-illusztráció szakmai emancipációja. A fiatalokhoz szóló kiadványok és szövegek körül mostanra számos, nagy hagyományú szakma csoportosul (színházi műhelyektől filmes projektekig), számtalan fórummal.[2]
A kétezres években bekövetkezett fordulat, a gyermekirodalomnak a világpiacon való fokozott térnyerése nyomán a megnövekedett kereslet először a „felnőtt” szépirodalmi szerzőket csábította a gyerekirodalom felé, majd a professzionális irodalomtudomány és a kultúratudományok is elkezdtek fokozott figyelmet fordítani a gyerekeknek szánt irodalomra. A gyerekkönyvekről szóló beszéd immár nem csak a témával korábban magukra hagyott pedagógusok privilégiuma lett.
Egyetemi képzés, civil szervezeti programok, szakkollégiumi képzések, folyóiratműhelyek és sok egyéb külön fórum kezdte tárgyalni a minőségi és korszerű gyerekirodalom kérdését.
A könyvkiadók aktív szerepet vállalnak a színvonalas gyerekprogramok és az olvasás-népszerűsítés terén. A gyerekirodalmi konjunktúra újabb gyerekirodalmi műhelyek születéséhez, élénkebb nyilvános kommunikációhoz, kiadói kreativitáshoz vagy éppen odáig vezetett, hogy a folyóiratok sorra tematikus gyerekirodalmi számokat publikáltak, és megszületett a gyerekirodalmi szakmák tudományos igényű kézikönyve is.[3] Ezek a médiumok kisebb-nagyobb körben keringetni kezdték az információikat, felszínen tartva egy-egy témát, de megőrizve magának a diszkurzusnak az elevenségét is.
Mi lehet az oka annak, hogy egy-egy meseügyi kérdésben még sincs súlya ezeknek a szakmáknak és a szakértők megnyilatkozásainak? Miért nem jutnak el a fontos felvetések és szakmai érvek az oktatáspolitikáig és a nagyobb nyilvánosságig?
Mi a gyerekirodalom?
A gyerekirodalom sokbejáratú, tág kutatási terület, rétegzett jelenség. Jól mutatja ezt a fogalom meghatározásának többféle módja, mely különféle kutatási trendeket, irányzatokat is kijelöl. Ha ezeket az irányvonalakat, értelmezési megközelítéseket áttekintjük, érthetőbb lesz, hogy milyen sok szempontrendszer találkozásánál sűrűsödik a téma, mennyi szakma kíséri féltő szeretettel az ifjúsági és gyerekirodalom ügyét: az egyetemi szakképzéstől az olvasásra nevelés pedagógiai-módszertani fórumain át a könyvkiadói kommunikációig. Mivel a gyerekirodalom megközelítése számos irányból lehetséges, az összefogás mértékén, a szakmák közti párbeszéd eredményességén is múlik a sikeres érdekképviselet, és emellett nem mellékes, hogy a sajtóban milyen szakma képviselőjeként nyilatkozunk, valamint hogy mi a viszonyunk a többihez.
A gyerekirodalom legegyszerűbb meghatározását az olvasásszociológia adja[4]
Eszerint a gyerekirodalom olyan műfaj, amelynek célzott olvasója/hallgatója nem felnőtt. Ha ebből a meghatározásból indulunk ki, akkor a szöveg nem feltétlenül önmagában hordoz gyerekirodalmi jegyeket, hanem az odaértett célközönség alapján különítjük el, olvasói csoport alapján. Itt kap fontos szerepet a pedagógia, amely diákközönségéhez csatornázza be a nevelési és oktatási célnak megfelelő szöveget. Bármilyen szöveg nyelvhasználatokat tanít, ismeretet terjeszt, kulturális és viselkedési mintákat közvetít; az életkor előrehaladtával egyre összetettebbé váló társadalmi szerepek, viselkedési minták között is kalauzol a pedagógus. Vagyis a gondozó, a tanár gyakran dolgozik a gyerekirodalom szocializációs és kulturális ismeretterjesztő szerepeivel.
A gyerekirodalom másik meghatározását a pszichológiai-terápiás célrendszer adja
Ez szorosan összekapcsolódik a piac jelenleg erősen pszichológia-központú igényeivel. Ez a szemléletmód a mentálisan, pszichésen egészséges gyerek fogalmából és elképzeléséből indul ki, ezért általában problémákra kínál tematikusan megoldásokat a szülőknek. Ezt szolgálja az olvasói célcsoport minél pontosabb életkori behatárolása. Az elmúlt évtizedben látszik az is, hogy mind a könyvtárostanárok hálózata, mind az olvasásra nevelés egyéb műhelyei igyekeznek kielégíteni azt az igényt, amely ebből a fajta tudatos szülői attitűdből következik. Az olvasó családok gyakran keresnek tematikus, problémaorientált irodalmat egy-egy pszichológiai, fejlődéslélektani jelenséggel, elakadással kapcsolatban.
Az esztétikai/irodalomelméleti (és irodalomtörténeti-kultúrtörténeti) megközelítés a harmadik bejárat az ifjúsági szövegekhez
Ezek az irányzatok a szöveg irodalmi jegyeiből indulnak ki, vagyis ugyanolyan esztétikai tárgyként kezelik a kiadványt, mint a felnőtteknek szánt alkotásokat és médiumokat. Ugyanazzal a jelentéstani, stilisztikai, médiatörténeti, narratológiai stb. fókusszal közelítenek hozzá, mint bármely irodalmi termékhez. Az utóbbi évtizedben ez az irodalmi érdeklődés számos új irányt is vett, legfőképpen a kultúratudományok nagyobb halmazához csatlakozva. Ez a változatlanul irodalomtudományi érdeklődés intézményi és befogadástörténeti szempontokkal egészül ki, olvasási szokásokat, az információ elosztását vizsgálva. A gyerekirodalom irodalomelméleti fogalma a terület esztétikai akkulturációs szerepét domborítja ki. Ide értendő az olvasásgyakorlat megszerzése, az értelmezői szerepek elsajátítása, a szépirodalom-olvasás képessége.
Historicitásában meg kell jegyeznünk, hogy a romantika után az irodalomfelfogás már nem integrálta a lélektani és didaktikus szempontokat, specializálódott a tudás. Ez lett az egyik oka annak, hogy például az egyetemi képzés és a tanítóképzés eltávolodott egymástól. Ugyanakkor a jelenkori irodalomelmélet ismét nyitottabb, egyre bátrabban alkalmaz interkulturális és tudományközi perspektívákat.
A legújabb gyerekirodalmi kutatások az elmúlt évtizedekben az egész világot érintő kulturális változásokra reagálnak. A gyerekkultúra egésze, és benne a gyerekirodalom üzleti alapokra helyeződött, piaci tényezőknek kiszolgáltatva.
Az összehasonlító gyermekirodalom tudománya a gyermekirodalom globalizációs változásait vizsgálja, s az ezzel járó „glokalizációs” módosulásokat. Egyrészt az egyöntetűség térnyerésének jelenségeit, másrészt a lokális különbözőségek újjáéledésében tetten érhető változásokat. Az összehasonlító gyermekirodalom-tudomány újra játékba hozza a pedagógiát, mivel azt térképezi fel, a gyermekirodalom miként „kísérli meg áthidalni a távolságot felnőtt és gyermek között a nyelvhasználatot, a világ megtapasztalását, a társadalomban betöltött szerepet illetően azzal, hogy a nyelvi, tematikus és formai jegyeket a gyermekek fejlődési szintjéhez, háttértudásuk megszabta értelmezői repertoárjához, képességeihez igazítja”.[5]
Szakmai érdekvédelem
A mai Magyarországon, részben a fenti tudományos érdeklődés folyományaként, a szakmai érdekvédelem különböző formái – a szépirodalmi intézmények mintájára – a kicsiknek szánt irodalom körül is kialakultak. Ám ezek zömmel buborékokban, egymástól is elszigetelten és nem összehangoltan működnek. A nyilvánosságban érződő szakértői „gazdátlanság” tehát részben a gyerekkultúra és gyerekirodalom kisajátításától tartó féltő szeretetből, azaz – kevésbé megengedően fogalmazva – a szakmák közti feszültségből, a kommunikáció hiányából adódik.
Fontos lenne, hogy ezek a szakmák és intézmények eszmecserét folytassanak, és akár alkalomszerűen, például egy-egy pályázati zsűrizés, reprezentációs kiadvány, antológia vagy akár egy családi program, egy közös projekt erejéig együttesen képviseltessék magukat, közösen állítva fel kritériumokat.
Amennyiben adott esetben erre nincs lehetőség, egy-egy nyilvános vita esetén fontos jelezni, hogy mely szakma vagy mely paradigma képviselőjeként nyilatkozik, szervez az illető. A gyermekirodalom- és -kultúra-fogyasztók pedig akkor járnak jól, ha ellenőrzik a forrásaikat. A nyomtatott és az online sajtó könyvajánlói között például könnyen akadhat fizetett vagy kölcsönös szívességtételként közölt bújtatott promóció. Egy személyes példa jobban megvilágíthatja a gyermekirodalom értékei megítélésének nehézségével kapcsolatos érvelésemet.
Egy meseantológia szövegeit és grafikáit személy szerint irodalomtörténészként, kritikusként és pedagógusként áll módomban megítélni. Ezek a szakmák időigényes, életmódszerűen űzhető foglalkozások, ezért életkori vagy családi viszonyoktól függően korszakonként háttérbe szoríthatják egymást. A gyerekeknek szóló kiadványoknál különösen fontos a küllem, a fizikai megjelenés, az illusztráció, az, hogy a könyvtárgy a vizuális nevelés része. Éppen ezért egy gyerekirodalmárnak a vizuális kultúra jelenségeinek leírásában is fejlődnie kell, hiszen ilyen képzésben korábban nem feltétlenül volt része az egyetemen. Ugyanígy, a médiatudományok sem maradhatnak ki a látókörből, mivel a mese és a gyerekirodalom óriási arányban áll rendelkezésre adaptációk, hibrid médiumok formájában. A két-három szakma és még több diszciplináris irányzat szempontrendszere eltérő, kiegészíti és gazdagítja egymást.
Intézményvezetőként további szempontokat is mérlegelni kell, ha válogatunk a gyerekkiadványok között, vagy véleményt formálunk azokról. Egy gyerekirodalmi „centrum” vezetőjeként a műhelyek közti kooperációt segítő ernyőszervezet működtetését tartom fontosnak, hogy programjainkon találkozhassanak egymással a fent elősorolt megközelítések, a különböző szakmák.
Intézményi szempontból lényeges a médiumok átjárhatósága, hiszen az adat- és információáramlás meghatározza az ismeretterjesztés hatékonyságát, a társadalmi kommunikációt, a közvélekedést. Éppen ezért például a friss gyerekkönyvekről szóló videósorozatunkban egyéni véleményeket ütköztetünk, emellett hangsúlyozzuk, hogy szülőként, kritikusként és tanárként is foglalkozunk a kiadványokkal. Mivel a videóban gyerekeket is megszólaltatunk, kiegészítő szempontrendszerként a célközönség, tehát a kiskorú befogadó is beszámol az olvasmányélményeiről.
A gyerekirodalom mint celeb
Az irodalmi sajtóbotrányok keltette vehemens társadalmi reakciók tehát kis mértékben, de a fenti szakmai kommunikációs helyzetből is fakadhatnak. Elsősorban persze kultúrtörténetileg kialakult viselkedésformáinkból eredeztethetjük a vitakultúra lealacsonyult állapotát. A tömegekhez eljutó online újságírás pontatlansága és arroganciája, a polgárok harci készültségre beállított közérzete nagyban felelős a kártékony hangsúlyeltolódásokért. „Utánozza a mozgalmat az utca; / Eszme hiányában csak a mozgást. / Eszme helyett csak a tornát.”[6]. Ha tetszik, ha nem, a közbeszédet, a közösségi médiát (és hangsúlyosan nem a szakmai diszkurzust!) a könyvpiac diktálta divatok, reklámok és a piac által strukturált és összekötött médiumok ösztönözte botrányok uralják. A piacból élő orgánumok számára kifizetődőbb egy-egy jól időzített karaktergyilkosság, egy megtévesztő szalagcím, mint a szakszerű könyvkritika. Ez a jelenség azonban csak annyira tartozik egy gyerekirodalmárra, amennyiben egybevág a betűismeret és szövegértés romló tendenciáival.
Befogadói-lélektani oldalról egy másik drasztikus változás is észlelhető. A Z és az Alfa generációk családjaiban egyértelműen megváltozott a szabadidő eltöltésének módja. Megnövekedett a mozgókép iránti igény, a sorozatfüggés, az internetes tartalmak fokozott fogyasztása. Optimista olvasatban ez a vizuális robbanás fejleszti a történetészlelést, a dramaturgiai érzéket és a képészlelést, a képértelmezést is. A mostani iskoláskorúak inger-, akció- és mozgókép iránti igénye sokkal magasabb, mint a szüleiké. Hozzájuk már nem elég nyomtatott médiumokkal közelíteni.
A primer irodalom és az irodalomkritika is akkor jár jól, ha megkeresi a közönségkompatibilis mozgóképes csatornáit vagy hibrid médiumait.
Ugyanakkor ebben a folyamatban felgyorsul egy negatív irányú tendencia is: a betűészlelés és a szövegértés rohamosan és tömegesen romlik. Bár az olvasásról szóló szakmai diskurzus megélénkült, és tömegeket vonzó olvasás-népszerűsítő programokat is találni bőven, az olvasás népszerűsége egyértelműen csökken. Nagyon rövid idő alatt jelentős változások következtek be a technológiai fejlődés terén, s ez világosan tetten érhető az elektronikus tartalmaknak a nyomtatott szövegekkel szembeni térnyerésében. Az emberek írott szövegekkel való találkozását jelenleg a rövid szövegüzenetek, SMS-ek, tweetek, rövid bejegyzések uralják – írja Tóth Máté a Könyvtárintézeten keresztül végzett országos felmérés eredményeinek összefoglalójában.[7] Az idő- és figyelemhiányos hírolvasót pedig könnyű heccelni. Csak egyetlen fogás a sztereotípiák játékba hozása, megerősítése.
A jelentéscsúszás másik oka a generációs különbség lehet. Nosztalgikus érzelmi indíttatásból sok szülő feltételezi, hogy egyes művek esetében ugyanaz a hatás ma is működik, mint évtizedekkel korábban. „Bezzeg a mi időnkben még voltak szép történetek”; „bezzeg a mi időnkben nem voltak ilyen érthetetlenek a versek”. Visszatérő kommunikációs mintázat, hogy az idősebb nemzedékek kulturális süllyedést vizionálnak a kortárs irodalommal kapcsolatban is. „Csúnya szavak vannak benne” – kifogásolják, szem elől tévesztve a kortárs gyerekirodalmi paletta igencsak színes, műfaji, stilisztikai változatosságát, és azt, hogy esetenként a trágárságnak, az altesti humornak is lehet fontos, stilisztikailag és gyermeklélektanilag is indokolható szerepe.
Összefoglaló gondolatok
Az ellentétességükben olykor feszültséget keltő folyamatok jó irányba terelését a szülők edukációjában és a pedagógusképzés frissítésében látom, a gyerekirodalom esztétikai és pedagógiai megközelítéseinek ötvözésével, a médiatudományok, az újhistorizmus, az összehasonlító irodalomtudomány kutatási eredményeinek felhasználásával.
Mindkettőt, a szülők tudatosabbá nevelését és az intézményi nevelést-oktatást is a gyerekirodalmi szakmák együttműködésének kreatív, élményt szerző formáiban sejtem. Mindezt a minőségi kortárs gyerekirodalmat és illusztrációt is bemutató jelenléti képzések által és a változatos, egymástól és a centrumtól távol eső településeken is elérhető (online) mozgóképes csatornák alkalmazásával lehet hatékonyan véghez vinni. Ezekre a gondolatokra épül az általam vezetett intézmény valamennyi programja.
A látszatvitákról a művészetre, a műalkotásra érdemes terelni a tekinteteket. Mert van magyar nyelvű értékes gyerek- és ifjúsági irodalom. És az a gyerekirodalom mindenkié.
Harmath Artemisz
Bibliográfia
Gombos Péter – Hevérné Kanyó Andrea – Kiss Gábor. „A netgeneráció olvasási attitűdjei.” Új Pedagógiai Szemle 2015.1.2.
Hansági Ágnes – Hermann Zoltán – Mészáros Márton – Szekeres Nikoletta (szerk.): Mesebeszéd – A gyerek- és ifjúsági irodalom kézikönyve, Budapest, Fiatal Írók Szövetsége (FISZ), 2017.
Hermann Zoltán – Lovász Andrea – Mészáros Márton – Pataki Viktor – Vincze Ferenc (szerk.): Medialitás és gyerekirodalom, Budapest, L’Harmattan Kiadó, 2021.
O’Sullivan, Emer: Összehasonlító gyerekirodalomtudomány, ford. Kérchy Anna, in MeseCentrum Tanulmányok, 2021. 03. 01.
Szabó Borbála – Csete Soma – Gulyás Márton: Tóth Krisztina Jókai kritikája: mi a tanulsága a kötelező olvasmányokról szóló vitának?, Partizán, 2021. 03. 10.
Térey János: Köztisztasági tér, in uő: Őszi hadjárat, Pécs, Jelenkor, 2016. 667.
Tóth Máté. A hazai felnőtt lakosság olvasási és könyvtárhasználati szokásai 2019-ben. Múzeumi és könyvtári fejlesztések mindenkinek EFOP-3.3.3-VEKOP/16-2016-00001 Az én könyvtáram. Széchenyi 2020 projekt. 2019.
Jegyzetek
[1] Szabó Borbála egy vitacikkben és egy vitaműsorban is kifejtette a véleményét, lásd: ITT
[2] A gyerek- és ifjúsági irodalmi műhelyekről, intézményekről Lovász Andrea írt összefoglaló tanulmányt. In Hermann Zoltán – Lovász Andrea – Mészáros Márton – Pataki Viktor – Vincze Ferenc (szerk.): Medialitás és gyerekirodalom, Budapest, L’Harmattan Könyvkiadó, 2021.
[3] Hansági Ágnes – Hermann Zoltán – Mészáros Márton – Szekeres Nikoletta (szerk.): Mesebeszéd – A gyerek- és ifjúsági irodalom kézikönyve, Budapest, Fiatal Írók Szövetsége (FISZ), 2017.
[4] Az olvasásszociológiáról lásd például: Gombos Péter – Hevérné Kanyó Andrea – Kiss Gábor. „A netgeneráció olvasási attitűdjei.” Új Pedagógiai Szemle 2015.1.2.
[5] O’Sullivan, Emer: Összehasonlító gyerekirodalomtudomány, ford. Kérchy Anna, in MeseCentrum Tanulmányok, 2021. 03. 01.
[6] Térey János: Köztisztasági tér, in uő: Őszi hadjárat, Pécs, Jelenkor, 2016. 667.
(Az írás Credo Evangélikus Folyóirat Mese című 2021./4-es számában megjelent tanulmány szerkesztett változata)