A mesék szempontjából történelmi fordulópontot élünk
A 2020-as évek változatos magyar gyerekirodalmi kultúrájához képest a szülőként még mesélő X és Y generációsok sokkal egységesebb környezetben szocializálódtak az egy-két tévécsatornának és az egyetlen gyerekkönyvkiadónak köszönhetően. A következő nemzedékek főként „másodkézből” részesülnek felmenőik közös élményeiből. Szüleik meséiből inkább csak szűk keresztmetszetet kapnak, remélhetőleg annak az irodalmi és esztétikai ízlésvilágnak a maradandó értékeit, amelyet legerősebben Bálint Ágnes, Janikovszky Éva, Csukás István és Lázár Ervin, s mellettük a leggyakrabban foglalkoztatott illusztrátorok, Réber László, Reich Károly, Würtz Ádám és Sajdik Ferenc határozott stílusjegyei befolyásoltak.
A gyerekirodalom-kutatás viszont még adós egy Bálint Ágnes különböző korosztályoknak szóló írásait rendszerező monográfiával.
Az irodalmi megközelítés mellett járható út lehet az intermedialitás szempontjait is megvizsgálni, hiszen Bálint Ágnes főállásban a Magyar Televízió szerkesztő-dramaturgjaként dolgozott annak 1958-as indulásától kezdve, így ugyanannyira járatos volt a mozgóképes, mint az írott mesemondás világában.
Részt vett a hazai televíziós gyerekműsorok elindításában, egyedi arculatának kialakításában, biztosítva a magyar animációs sorozatok színvonalát
A világon egyedülálló cicavíziós monoszkóp – a készülékek beállítását segítő szünetjel – ötlete mellett tőle származott a Foki Ottó bábfigurájával megvalósított Tévémaci is, aki minden este példamutatóan elvégezte mesenézés előtti és utáni, békés nyugovóra térést biztosító rutinját. A Tévémaci túlnőtt a főcím keretein, a gyerekek érdeklődtek magánélete, sőt a neme iránt is.[1]
Talán a képernyős jelenlét volt az oka, hogy Bálint Ágnes alakja a népszerűségben hozzá mérhető többi szépíró alkotó mögött némiképp háttérbe szorult. Mintha nem is tekintenék „eredetinek” a könyveit, csupán azért, mert azok sokszor az animációs sorozatok után készültek el. Nem kell azonban alapos összehasonlító elemzést végezni annak felismeréséhez, mennyire eltérnek a tévés, filmes változatok az irodalmiaktól. Első tévésorozata könyvváltozatának megjelenésekor a korabeli sajtó még hangsúlyozta a különbözőséget, mintegy a szöveg létjogosultsága mellett érvelve: „A regény nem azonos a televízióban bemutatott történetekkel. A képernyőről csak a figurák, a szereplők és néhány epizód került át a könyv lapjaira. Bálint Ágnes az ismert, kedves figurákból új ötletekkel, új eseményekkel gazdagított egységes regényt írt.”[2]
Bálint Ágnes azonban nem szorult mentegetésre: íróként és dramaturgként pontosan tisztában volt vele, hogy a különböző médiumok eltérő lehetőségeket rejtenek. Televíziós és irodalmi alkotásainak egyöntetű népszerűsége bizonyította, hogy mesterien kezelte mindkét művészeti formát.
A meseíró életrajzának különösen érdekes része a gyerekkorára vonatkozik
Egy 1979-es interjúban a pályakezdés motivációját egy feltámasztás történetével magyarázza: „Minden a kis szelíd, kedvenc mezei pockommal kezdődött. Egyszer véletlenül a karosszékemen levő párna alá bújt, és én mit sem sejtve ráültem – és elpusztult. Ez annyira megrázott, hogy elhatároztam, megírom a történetét. Így született meg az első regényem 1941-ben Az elvarázsolt egérkisasszony címmel, így lettem író, ifjúsági író.”[3] Bár 1937-ben megjelent már folytatásokban a Magyar Úriasszonyok Lapja gyerekmellékletében a Fánni, a modern tündér, aztán 1942-ben Gücülke címmel egy szülőhelye, Adony környékén játszódó meseregény, a közben újságíróként dolgozó Bálint Ágnes csak a hatvanas évekre talált rá sajátosan eredeti hangjára és emlékezetes figuráira. Ebben az eredetiségben végigkísérte a feltámasztott pocokkal kezdődött írói eljárás, az élmények kreatív újrafelhasználása.
Az izgalmas megközelítési lehetőségeket magában rejtő, sokrétű életmű vizsgálatát a köré a motívum köré fűzöm fel, melynek során nemcsak a szerző, Bálint Ágnes, hanem meséinek a szereplői is rendszeresen újrahasznosítanak mások által kidobásra ítélt tárgyakat, illetve a történetekben visszatérő elem a lenézett, kirekesztett, elhagyott, feleslegesnek tartott szereplők középpontba helyezése.
Bálint Ágnes első komoly és emlékezetes sikereit a Futrinka utcai televíziós tanmesékkel érte el, amelyek először a képernyőn szórakoztatták a gyerekeket, és később jelentek meg könyvalakban. A Mi újság a Futrinka utcában? kis alakú kötete ugyan 1964-ben kerülhetett a gyerekek kezébe, de a havonta félórás oktatófilmeket 1962-től vetítette a Magyar Televízió. Sikerére építve tágult a Futrinka utca univerzuma, és „az első Mazsola-filmet 1963. november 6-án iktatták a Cicavízió műsorába”.[4] A tévéfilmsorozat fényképeivel illusztrált mesekönyv 1965-ben jelent meg, és az év legkeresettebb gyerekkönyvévé vált.[5] A könyv pozitív fogadtatása „több szempontból is szerteágazó, a siker miatt ugyanis a kor tévéműsoraitól eltérően a narratíva elemei, a figurák a képernyőn kívül is a nézők életének részévé váltak, kölcsönhatásba kerültek a tévében látott történettel, ezáltal kialakult egyfajta kötődés a sorozat iránt”.[6]
A naivitása, kényeskedése és ügyetlenkedése ellenére is bájos Böbe baba az állatok által benépesített Futrinka utca legkülönösebb lakója, főképp azért, mert őt a történet szerint egy ismeretlen pályázó készítette házi rongyokból, megfelelve a Csőr magazin versenykiírásának: „Bármilyen ócska harisnya vagy más, kimustrált fehérnemű megfelel rongybaba készítéséhez – így a szöveg. – Két nadrággomb, néhány színes szalag, rongydarabka, s kész a kedves, bájos baba.”[7] Az életre kelt, majd a papírkosárból kihalászott „elég csúnyácska” teremtmény bizonytalan eredete ellenére határozott öntudattal és derűsen fogadja el tisztázatlan társadalmi helyzetéből eredő kényelmetlenségeit: „Majd visszamászom a dobozba aludni.”[8] A Csőr szerkesztősége – Liba Leontin és Sün Sámuel, valamint az öreg fülesbagoly – természetes módon vállalja a rongybaba felügyeletét: „A mi felhívásunkra küldték, tehát nekünk is kell róla gondoskodnunk.”[9] Böbe baba kisgyermekekhez közel álló jóhiszeműsége, egyszerűsége megkönnyítette a Futrinka utcai közegbe való beilleszkedését, akárcsak a nézők számára az azonosulást.
Az öt éven felülieknek szánt könyv a családi irodalom kritériumainak is megfelel, hiszen a benne szereplő karakterek és helyzetek a társadalom jellegzetes élményeire épülnek, a szerző saját bevallása alapján is: „Az csak természetes, hogy közeli ismerőseim, munkatársaim, élükön a főnökök népes hadával, szintén segítenek nekem – persze öntudatlanul – a Futrinka utcát építeni. Élik a maguk életét, dolgoznak, veszekednek, tervezgetnek, és fogalmuk sincs róla, hogy mellékesen, sündisznóbőrben a Csőr című illusztris lapot is szerkesztgetik, vagy márványszoborként mosolyognak a Futrinka utcai járókelőkre.”[10] Komáromi Gabriella szavaival „a szerző felnőtt, a befogadó gyerek. Az úgynevezett „duplafedelű” könyvekbe nagyon más világot zártak össze. Mégis megférnek egymással, bár tudvalevő, hogy a gyerek és a felnőtt nagyon más.” [11]
Bálint Ágnes első tévés meséiben – a rongyrázó Cicamicával, az ügyeskedő Sompolyogival, a kisnyugdíjas éjjeliőr Morzsa kutyával – a Kádár-korszakhárom bő évtizedének magyar társadalma is felismerhető volt
A Futrinka utcai történeteket főműsoridőben vetítették, tehát – más műsor híján – a felnőttek is nézték, és megtalálták benne az elég egyértelmű utalásokat a korabeli társadalom jellegzetes alakjaira. Politikai áthallásai miatt egyszer még a cenzúra is beavatkozott. Az Elúszik a sajtunk! című Mazsola-epizód éppen a tejtermékek áremelésének estéjén került volna képernyőre, ezért le is kellett venni a műsorról.[12] A tévésorozat hatását érzékelteti, hogy végül tanári felháborodás miatt cserélték ki a későbbi Futrinka utca című sorozatban az affektáló beszédmódot egyfajta „gyermeki divattá” tevő rongybabát a benzinkúton felejtett és szintén befogadott Buksi kutyusra.[13] Egy interjúban tréfásan meg is magyarázta a szerző, milyen sorsot szánt a sorozatból ki sem írt, csak lecserélt szereplőnek: „Böbe helyett írtam a Buksit. Hogy miért? – felhúzta a vállát, elnevette magát. – Mondjuk, hogy Böbe nagylány lett és férjhez ment. Elfogadható magyarázat, nem?”[14]
A Futrinka utcába később beköltöző Manócska egy sütőtököt alakít át lakhellyé, ahová befogadja az apró termete miatt kitaszított Mazsolát, majd a buszmegállóban elhagyott Tádét. „Vitéz László fogadója… volt a címe annak a bábjátéknak, amelyben mindössze néhány mondatos »szerepben« feltűnt egy kis zöld malac. A zöld malac ezután évekig hevert a tévé raktárában; a terve Bálint Ágnes íróasztala fölé rajzszögezve várta az ihletet.”[15] Az írónő később így mesélte el a reanimálás történetét: „Mazsolát nem én találtam ki, én csak rátaláltam a televízió raktárában, a többi bábu között. Olyan bánatosan, olyan szeretetéhesen nézett rám, hogy elhatároztam: kiemelem az ismeretlenségből. Elkezdtem hát írni a sorozatot, amiben ő nagyon lelkesen és tehetségesen eljátszotta estéről estére a főszerepet.”[16]
Mazsolát ugyanolyan szeretettel keltette életre Bálint Ágnes, ahogyan Böbétől búcsúzott.
Az 1962-ben elkezdett, majd 1967-ben és 1979-ben Futrinka utca címen folytatott sorozathoz, illetve az ugyanott játszódó Mazsola 1964 és 1966 között felvett 105 epizódjához kapcsolódva csak négykötetnyi mese készült el. A kortárs recepció az egyszerűsége mellett a didaxist méltatta. „A figurák groteszkségéből áradó humor egybefonódik az események sokszor meghökkentően mulatságos bonyolításával és az eleven nyelvvel. Pedig tulajdonképpen nem sok történik a cselekményben. Körülbelül annyi, hogy Manócska szegényes paraszti környezetre emlékeztető tökházikójában szerényen és dolgosan éldegél, miközben több-kevesebb sikerrel nevelgeti a néha nyafogó, máskor akaratos, a lustaságban és jószándékban egyaránt jeleskedő Mazsola malacot.”[17] „Mazsolából a mese-bábjáték végén mindig jó Mazsola lesz. Megjavulása Manócska bölcsen türelmes nevelői tevékenységének köszönhető. Tanuljon minden felnőtt a mese-felnőttől, Manócskától!”[18]
Az 1971-ben indított és 1984-ig négy sorozatot is megért Frakk címszereplője nem bábuként vagy bábtervként, hanem valódi vizslaként került Bálint Ágnesékhez egy kutatóintézet laboratóriumából. „A vőm egyszer hozott a házunkba egy vizslát, amelynek a Csibi nevet adtuk. (Csibész rövidítése.) Ez a vizsla – mindnyájunk kedvence – teljesen átalakította az életünket” – mesélte az írónő.[19] A Frakk, a macskák réme második fejezetében – némi késleltetéssel – ront be az addig békés macskás otthonba Frakk, akit Károly bácsi egy volt osztálytársa kérésére fogadott be: „Azért is vállaltam el Frakkot habozás nélkül – vallja be férfiasan –, mert a Jenő mondta, hogy ez a kutya nem tűri a macskákat.”[20] Régi toposzokat elevenít fel ezzel a regény. Az Üvöltő szelekben is Heathcliff megjelenése teremti meg a konfliktust. Ráadásul itt helyrebillen az idős házaspár kapcsolati dinamikájának egyensúlya. A vadászkutya maszkulin mozgékonysága vet véget az elkényelmesedett nőstény macskák addigi uralmának.
Az állatok befogadása Bálint Ágnes műveinek folyton visszatérő motívuma
Mazsola és Frakk meséinek eredettörténete pedig az újrahasznosítást is gyakran alkalmazó és említő alkotóművészet kicsinyítő tükreként is értelmezhető. Az elbeszélő szövegekben feltűnő motívumoknak azonban nemcsak a társadalmi, hanem az egyéni aspektusait is figyelembe vehetjük. A Lepke az írógépen című írás az életművön belüli összehasonlító elemzéshez egyértelmű kulcsokat ad, tálcán kínálva az önéletrajziság szempontját.
„Az én gyerekszobám a Duna volt: homokos partján játszadoztam tavasztól őszig”[21] – kezdi Bálint Ágnes a memoár első fejezetét, melyben arról ír, hogyan alapozták meg a Fejér megyei Adonyban töltött korai évek a természet és különösen a folyó iránti rajongását. A gyerekkori „vízhozta játékok” rendszeresen előkerülnek a mesékben: „a parton végtelen szegélyként ott maradt mindaz, amit előző nap hozott a víz: parafadugók, fadarabkák, szitakötőlárvák levetett bőre, rongyos gyékénypapucsok és annyi csigaház, hogy fehérlett tőlük a part.”[22] A természetközeli életmódot képviselte meséiben és interjúiban is: „én a falut akarom behozni Pestre. Emlékeztetni akarom a vidékről feljötteket korábbi életük szépségeire, és szeretném, ha az őspestiek is megsejtenék és megkívánnák ezeket a szépségeket.”[23] „Nevelni, tanítani szeretnék. Például a Kuckóval [természetvédelmi gyerekműsorral] is az a szándékom – mint a könyveimmel –, hogy felhívjam a gyerekek figyelmét arra, hogy nyitott szemmel járjanak a világban, járjanak kirándulni, próbálják megérteni a természet varázslatos hangját. Vagy aki teheti – ha máshol nem –, otthona erkélyén kertészkedjék. Ezért is foglalkozunk a Kuckóban a növények életével, az állatvilág titkaival, sőt a kutyát kedvelők gondjaival és örömeivel.”[24]
A kései Vízitündér, vízimanó című meseregény helyszíne is a Duna partja, ahol az apró meselények és a méretben hozzájuk illő állatok a kisgyermek figyelmét is felkeltő kicsiny tárgyakkal, partra sodort kacatokkal teszik lakhatóvá a természeti környezetet. „Valdi, a vízimanó… a homokparton gyűjtött ágacskákból, fadarabocskákból fahánccsal asztalt és székeket készített… [f]űből még függönyt is font a hálófülkére.”[25] Az elszórt tárgyak összegyűjtésének és hasznosításának motívuma cselekményszervező erővé is válik a Tündér a vonaton című mesében, ahol a tüzes tekintetű Korommanó kedve ellenére életre kelti a vagon padlóján talált kártyalap Szív Királyát, hogy az egy rövid időre átvegye az uralmat a vasúti kocsi rejtett zugában. Előtte viszont meg kell tisztítani. „Előkeresték a raktárnak kinevezett zugból az öngyújtót, kicsorgatták belőle a benzint egy kólásüveg fémkupakjába, azután nekiestek a kártyalapnak, hogy benzines rongyocskákkal ledörzsöljék róla a koszt.”[26]
A rés, amelyen át Flórika, a hetekig vonatozó tündér beesik az ülés alatti sötét zugba, mintha a mesevilágba vezető átjáró lenne. Ide bekerülve egy kisgyermek számára akár kincseket érő apróságok között kell életben maradnia, kikerülve természetközeli otthonából.
„Őelőtte lecsúszott már ide sok egyéb is, nem szólva a puha kötött kesztyűről, amelyre esett. Kulcsok, gombok, kártyalapok, dugók, villamosjegyek, fonalvégek hevertek itt nagy összevisszaságban, de látott egy szaloncukrot is, ami még karácsonykor potyoghatott le.”[27]
Bálint Ágnes apró lényekről szóló meséinek a varázsa abban rejlik, hogy azt a gyerekkori szöszmötölést, a kacatok képzelettel gazdagított pakolászását idézi fel bennük, amellyel a kisgyerekek akár órákat képesek eltölteni
A leguggolós, odahajolós megfigyelésre a Micsoda pók a Vízipók című kötet a legjobb példa. A korábban készült rajzfilmsorozatban egyáltalán nem szereplő kerettörténetben a gondos apuka kerti tavat készít ajándékba kisfiának, aki alig tud szabadulni a csöppnyi vizes élőhely csodálatos látványától. Ha nem egy természetbarát szerző meséjét olvasnánk, annak a narratológiai ötletnek a lehetősége is felmerülne, hogy a víz alatti világ antropomorfizált élőlényei csak Tomi képzeletében léteztek.
E játékok közben ugyanis, akár bodobácsszállodát építenek, akár tündérkertet, a fantázia világa indítja be a flow-élményt. Mesélés közben pedig az általuk ismert játékmódot idéző biztonságérzettel merülnek el a kicsik a történetben. Ráadásul ezekben a mesékben is elmosódnak a határok az antropomorfizált tárgyak, az apró valós élőlények és a tündérek között. Bruno Bettelheim híres könyvében kifejti, hogy „[a] gyermek számára tárgyak és élőlények között nincs éles választóvonal, és ami él, az nagyjából úgy él, mint mi. […] A gyermek szentül hiszi, hogy az állat megérti őt, és vele érez, még ha nem is mutatja ki.”[28] Bálint Ágnes arányérzékére jellemző, hogy tündérből sem alkalmaz túl sokat, jellemzően tündérhez manót társít, hozzájuk pedig tücsköt, esetleg kártyafigurát.
Bettelheim kétféle állatot különít el a mesékben: a pusztítókat és a segítőket. Bálint Ágnes meséinek szereplői azonban nem férnek bele ebbe a dichotómiába, hiszen minden szereplőjére jellemző a realisztikus jellemrajz. Senki sem mérhetetlenül jó vagy gonosz. Még az elviselhetetlen Szív Királyt is le lehet szidni, mire ő visszakozik: „Ej, Tücsök barátom, miért ez az ellenséges hang? Tudod, hogy nem vagyok harcos természet, kardom sincs.”[29] E meseregények realisztikusak abban a tekintetben, hogy szereplőik valószerűen viselkednek, igaz, hogy kizárólag a jó modor szabályait betartva. A tanító szándék a példamutatásban jelenik meg.
Amiatt sem hagyományosak a mesék, hogy nem segítők juttatják el a megnyugtató megoldáshoz a szereplőket, hanem saját kitartásuk, leleményességük, jóságuk. Még a varázserő is kétélű fegyverré válik: saját szomorúságát idézi elő vele a Korommanó.
A gyermeki fogékonyság mindenesetre elengedhetetlen feltétel a valóság és a fantázia világának találkozásához
A nyugdíjba készülő kalauzt jóindulata teszi méltóvá arra, hogy a tündér kapcsolatba lépjen vele, és végül kövesse őt barátaival, sőt, megmentse a hóban majdnem elakadó Józsi bácsit a tavaszt előidéző varázserejű énekével. Az egyébként haszontalannak tűnő képesség ebben a tettében nyer értelmet. A fővárosi tévéstúdió és vecsési otthona között ingázó írónő pedig a mindennapos élményből realisztikus hátterű meseregényt alkotott.
A hulladék felhasználása nemcsak a hagyományos paraszti életmódnak, hanem a gulyáskommunizmus hiánygazdálkodásának is jellegzetes velejárója volt. A Szeleburdi család című ifjúsági naplóregényében (1968) a korszakot is bemutatja az elbeszélő, amikor megörül nagyapja új disznóóljának: „Nagyapa építette, uszadékfából, amit az árvíz sodort a kert aljába. Nem azért építette, mintha a régi már nem volna jó, hanem mert szereti hasznosítani a hulladékot. Persze, amit nagypapa megcsinál, az meg van csinálva. Azon a disznóólon nem látszik, hogy van benne csónakdeszka, kabinpadló, cégtábla, gyümölcsösláda.”
A Hajónapló ugyan a Szeleburdi család folytatásaként született 1978-ban, mégis egészen más irányt vesz a cselekménye, amikor kiderül, hogy a nagyszülők házához egészen közel a holtág egy gazdátlan hajóroncsot rejt, amely csak arra vár, hogy a két gazdag képzeletű jóbarát életet leheljen bele. A holtágban közlekedni ugyan nem lehet már vele, Faragó Laci és Radó Jenő viszont olyan aktív közösségi térré varázsolja, amely egy nyüzsgő városközpontnak is díszére válna. Erős társadalmi felelősségérzetük példamutató: a regény csúcsjelenetében egyszerre látjuk a megfeneklett és kicsinosított hajóroncs körül mulatni a depressziós leányanyát és nagyanyját, a nagy mozgásigényű kislányt és a vizslát, a nagy erejű és nagylelkű teherautósofőrt és egy annyira valószínűtlenül színes társaságot, amelyet filmen szinte nem is lehetett volna megjeleníteni.
A két műből készült film természetesen csak nyomokban tartalmazta a regény elemeit. Bálint Ágnest a két családi mozifilmnél is újraalkotta a cselekményt. Annyi az eltérés a mesesorozatokhoz képest, hogy esetükben a könyveket lehetett előbb olvasni.
Az elbeszélő, Laci otthonról hozza az alkalmazkodás és az újraalkalmazás képességét
Amikor konyhai szorgoskodás közben „összetörött a szép virágos, aranyszélű tál…, megijedtünk a Radóval, hogy most mi lesz. Nem lett semmi, ugyanis anyu kapott valakitől egy könyvet, ami arról szól, hogyan lehet házilag mozaikot készíteni. Gyönyörű színes képek vannak benne, csak anyunak nincsenek olyan színes kövecskéi, amilyenekből össze lehetne rakni a szép képeket. Azért örült meg úgy a törött tálnak. Még jobban össze is törte, egészen apró darabokra.” A jóhiszeműen lelkesedő Laci stílusában ott rejlik a szülői irónia lehetősége is, különösen, amikor testvére „kitörte a szobánk ablakát. Anyu mérges volt, mert az ablaküveg nem sokat ér a mozaik szempontjából…”[30] Ebben a kontextusban még az intertextualitás is az újrahasznosítás jelentésrétegével gazdagodik. A beüvegezett ablak körül a „gittelés nem lett olyan sima, mint kellett volna, de nem baj. Most legalább van egy darab gittem”. A Pál utcai fiúkban elkobzott gitt pótlásának ötleteit idézi a közismert motívumra utalás.
Bálint Ágnes minden korosztályt megszólító és megérintő alkotásainak legfőbb értéke a bennük rejlő és belőlük sugárzó szeretet a tárgyak, a természet, az állatok és az emberek iránt. Bölcsessége a megpróbáltatásokból is fakadhat.
Lánya, Németh Ágnes árulta el egy interjúban: „Nagyon nehéz élete, de őrületes kitartása és ereje volt.”[31]
Nem is igen tudjuk felmérni, mennyit köszönhet a magyar mese ügye az ő állhatatosságának. Csak sejtetni lehet azzal a ténnyel, hogy a kecskeméti stúdióban készült magyar népmesék első sorozatának is ő volt a szerkesztője. Ha pedig magyar népmesét kell zenével felidézni, mindenkinek e sorozat kalákás főcímzenéje jut eszébe. De bármilyen formájában találkozunk is vele, gyerekkorunk meghatározó közös nevezője a mese. A korokon átívelő klasszikusok mellett az egy korszakban felnövekedők számára nemcsak a nosztalgia alapvető kiindulópontja, hanem a saját gyermekeiknek átadott, a következő nemzedék számára etalonként kijelölt mesekultúrát is meghatározzák az első évtizedünkben befogadott alkotások.
Ebben a dolgozatban megkíséreltem feltérképezni Bálint Ágnes gyerekirodalmi munkásságának néhány jellegzetességét az írói témák, a szereplők, motívumok és a hétköznapi tárgyak újrahasznosításának példáira támaszkodva. Többféle téma lehetősége merül fel az alkotások kapcsán, például az intermedialitás, az animációs sorozatok és a filmek kapcsolata a nyomtatott irodalmi anyaggal, a képernyőre nem került meséskönyvek illusztrációinak világa, a biológiai hitelesség és a mesék hatása a gyerekek természettudományos érdeklődésére. Talán a környezettudatosság divatos és szükségszerű tematizálásával meghozom a gyerekirodalmi szakemberek kedvét egy ennél alaposabb monográfiához is.
Kovács Gergely
Hivatkozott szépirodalmi alkotások
Bálint Ágnes. Frakk, a macskák réme. Budapest: Móra Könyvkiadó, 1973.
Bálint Ágnes. Hajónapló. Budapest: Móra Könyvkiadó, 1978.
Bálint Ágnes. Lepke az írógépen. Budapest: Móra Könyvkiadó, 1982.
Bálint Ágnes. Mi újság a Futrinka utcában?. Budapest: Móra Könyvkiadó, 1964.
Bálint Ágnes. Tündér a vonaton. Budapest: Holnap Kiadó, 2012.
Bálint Ágnes. Vízitündér, vízimanó. Budapest: Holnap Kiadó, 2016.
Jegyzetek
[1] Cseri Péter. „Bálint Ágnes Emlékház”. Népszabadság, LXXI.118 (2013. 05. 23.): 15.
[2] v. a., Bálint Ágnes. „Mi újság a Futrinka utcában?”. Magyar Nemzet, XX.206 (1964. 09. 03.): 5.
[3] Cseterás Andrea. „Mazsola mamája: beszélgetés Bálint Ágnessel”. Esti Hírlap XXIV.304 (1979. 12. 29.): 2.
[4] Szüts István. „Kisdisznó”. Pajtás 31.44 (1976. 11. 24.): 16.
[5] Bauer Tiborné. „Irodalom – a jövő olvasóinak – tallózás az 1965-ben megjelent gyermekirodalmi termésben”. Jelenkor IX.9 (1966. 09. 01.): 882–883.
[6] Bánszki Kristóf. „Cicamica, Böbe baba, Morzsa kutya és a szocializmus – A magyar televíziózás első szériája”. Médiakutató, XXIII.2 (2022 nyár): 65–78, 68.
[7] Bálint Ágnes. Mi újság a Futrinka utcában?. Budapest: Móra Könyvkiadó, 1964. 17.
[8] Uo.
[9] Bálint, i. m. 26.
[10] Bálint Ágnes. Az RTV újság kalendáriuma 1966.
[11] Komáromi Gabriella. Janikovszky Éva – Pályakép mozaikokban. Budapest: Móra Könyvkiadó, 2014. 84.
[12] Cseri, i. m. 15.
[13] Bánszky, i. m. 74.
[14] Magyar Katalin. „Ház a »Futrinka utcában«”. Pajtás, 36.19 (1981. 05. 14.): 10–11, 11.
[15] Torday Aliz. „Vitéz Lászlótól Mazsoláig és vissza”. Film Színház Muzsika 17.39 (1973. 09. 29.): 28.
[16] „Ház a Futrinka utcában”. Pajtás 36.19 (1981. 05. 14.): 10–11.
[17] Bauer, i. m. 883.
[18] Szabadi Sándor. „A meseíró”. Képes Újság 8.51 (1967. 12. 23.): 30.
[19] Cseterás, i. m. 2.
[20] Bálint Ágnes. Frakk, a macskák réme. Budapest: Móra Könyvkiadó, 1973. 21.
[21] Bálint Ágnes. Lepke az írógépen. Budapest: Móra Könyvkiadó, 1982. 5.
[22] Uo.
[23] Szabadi, i. m. 30.
[24] Cseterás, i. m. 2.
[25] Bálint Ágnes. Vízitündér, vízimanó. Budapest: Holnap Kiadó, 2016. 19.
[26] Bálint Ágnes. Tündér a vonaton. Budapest: Holnap Kiadó, 2012. 75.
[27] Bálint, i. m. 15.
[28] Bettelheim, Bruno. A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek. Ford. Kúnos László. Budapest, Corvina Kiadó, 1985. 49.
[29] Bálint Ágnes. Tündér a vonaton. 82.
[30] Bálint Ágnes. Hajónapló. Budapest, Móra Könyvkiadó, 1978. 6.
[31] Both Gabi. „Nem az volt a fontos, hogy minden tökéletesen le legyen porolva, hanem az, hogy a húgom hörcsögei jól el legyenek látva” – Bálint Ágnes író lányaival beszélgettünk. wmn.hu