A fordító megjegyzése Weronika Kosteckáról, az Uniwersytet Warszawski (PL) oktatójáról:
A mesekutatás szakértőjeként számos publikációjában kultikus mesehősnők – Hófehérke, Hamupipőke, Piroska, Aranyhaj – „intertextuális és transzfikcionális reinkarnációit” (szövegek, műfajok és médiumok között vándorló, a szövegek elbeszélői konvencióira reflektáló átiratait elemzi.
Weronika Kostecka: Melyek-e női karakterek kulturális fejlődésének, újragondolásának legmarkánsabb fordulópontjai és irányzatai?
Cristina Bacchilega:
Ahogy a kérdés sejteti, ezeket a tündérmesebeli hősnőket, akiknek többségét ma Disney-hercegnőként ismerünk, nagyon sokféleképpen képzelték el a különböző kultúrákban az idők során. A kultúrtörténetbe visszatekintve azt látjuk, hogy a női meseszereplők alakváltozására jelentős hatást gyakorolt az az elmozdulás, mikor a klasszikus tündérmesékben a kereszténység előtti mitologikus, rituális képzettársítások helyébe másféle mitikus nőképek léptek, a nőiség köré szőtt újabb fantazmagóriák jelentek meg.
Nem minden klasszikus tündérmese közvetített azonos genderideológiát vagy nemi szerepmodelleket: a XVII. század végi Hamupipőke-karakter, Marie-Catherine d’Aulnoy „Finette Cendron”-ja sokkal eszesebb, talpraesettebb, mint a Grimm testvérek XIX. századi szövegében ugyanez a figura, „Aschenputtel”.
Fontos, hogy ne tegyünk egyenlőségjelet a „kulturális evolúció” és a fejlődés fogalmai között, és ne feledkezzünk meg arról, hogy a kultúrák nemcsak nyelv és hely, de társadalmi nem, osztály-hovatartozás, életkor és egy sor más tényező nyomán is eltérnek egymástól, különbségeket generálnak.
Anne Duggan:
Azt hiszem, fontos felismernünk, hogy a „klasszikus” hősnők (mindazok, akiket ma hősnőnek tekintünk) nem élveztek mindig olyan egyértelmű főszerepet, mint manapság. Staging Fairyland („Tündérország színpadra állítva”) című könyvében Jennifer Schacker egy XIX. századi brit álarcosbál kapcsán írja le, hogy az arisztokrata hölgyek nemcsak Piroska és Hamupipőke jelmezébe bújtak, de d’Aulnoy-meseszereplőknek is előszeretettel öltöztek be, igen népszerű hősnő volt például Ragyogó Csillag Hercegnő, az Aranyhajú Szépség vagy a Fehér Macska is (Princesse Belle Étoile, La Belle aux cheveux d’or, La chatte blanche).
Beláthatjuk tehát, hogy a „kultikus” mesehősnők és általánosságba véve a mesekánon térben és időben változók, így akár érvelhetünk amellett is, miszerint a műfaj kulturális evolúciója eredményezte, hogy a XX. században éppen hogy több, és nem kevesebb passzív hősnő forog a köztudatban, mint korábban.
Másrészt be kell látnunk, hogy már Disney előtt is léteztek egyidejű karaktervariánsok, például Hamupipőke és Aranyhaj egyaránt felbukkant a nyomtatott mesegyűjtemények oldalain, színpadi adaptációkban, sőt marketingkampányokban is Nyugat-Európa-szerte.
D’Aulnoy’s merész „Finette-Cendron”-ja fontos szövegváltozatként jelentős hatást gyakorolt a francia, német, cseh és amerikai folklórra, népmesékre és más médiumokra. Hasonlóképpen Giambattista Basile Petrosinella („Petrezselma”) című meséje mint Aranyhaj-változat is olyan tettre kész hősnőkkel van teli, akik híján vannak a hagyományos értelemben vett erényeknek, végül mégis győzedelmeskednek.
Ahogy e példák is mutatják, fontos, hogy a tündérmesehősnők irodalomtörténeti változását ne egy lineáris fejlődésvonal mentén képzeljük el, ne higgyük, hogy ahogy haladunk előre, napjainkig egyre erősebb női karakterekkel fogunk találkozni. Basile és d’Aulnoy meséinek hősnői sokkal összetettebb történetiségről árulkodnak.
A remek Kay Stone-hoz hasonló, nagyszerű mesekutatók nyomába eredve boldogan tanulmányozok a Disney filmeknél korábbi (vagy a Disney utáni, Disney-t meghaladó) mesehős-újragondolásokat. Kay leghíresebb tanulmányában, a Things Walt Disney Never Told Us („Minden, amiről Disney soha nem beszélt”) című cikkében arról ír, hogy a rajzfilmekben népszerűsített tündérmese-változatok meglehetősen eltérnek a tündérmesei formától, különösen annak észak-amerikai alakváltozataitól. Kanada és az Egyesült Államok mesehagyományában bőségesen találunk olyan bátor hősnőket, akiknek nem az a fő életcéljuk, hogy feleségül menjenek egy herceghez. Ez egy olyan alaplecke, amelyre fel kell hívnom a tanítványaim figyelmét, mivel a legtöbben a mese műfaját a Disney-feldolgozásokkal azonosítják.
Kay részletesen ír erről a témáról és más vonatkozó kérdésekről; érdemes tanulmányozni az írásait, főként a csodás címet viselő Some Day Your Witch Will Come („Egy nap eljön a mesebeli boszorkányod”) monográfiáját. (A cím Disney Hófehérke-meserajzfilmjének főcímdalát, az Egy nap eljön érted a mesebeli szőke herceget és az azzal társított romantikus szerelem idealizált mítoszát figurázza ki [a fordító megjegyzése].)
Az én személyes kedvencem a Piroska és a farkas meséje, amely immár tíz éve igen gyümölcsöző kutatási témám. 2009-ben egy konferencián Steven Kohm, a University of Winnipeg Büntető Igazságszolgáltatás tanszékén dolgozó kollégám izgalmas előadást tartott a pedofília témáját feldolgozó krimikről. Rádöbbentem, hogy a három elemzett film közül kettő Piroska és a farkas történetét dolgozza fel. Az előadása után merészen megkérdeztem, nincs-e kedve erről a témáról egy közös cikket írni, és tudományos cselszövésünk azóta is tart. Az ő hatására kezdtem az utóbbi években egyre inkább az igazságszolgáltatás kérdései felé fordulni.
Cristina Bacchilega:
A mai tündérmese-adaptációkat jellemző egyik meghatározó trend a régebbi szövegverziókhoz való visszatérés, amelyben a főhősnők mai szemmel nézve szokatlan tulajdonságokkal rendelkeznek. Maradjunk a Pauline által már említett mese mellett: a XIX. századi francia szóbeli mesehagyományból gyűjtött történetváltozatban, „A nagymama meséjé”-ben (Conte de la Mère-grande) Piroska igen leleményes szereplő: kis parasztlány létére túljár a farkas eszén, és sikerül megmenekülnie a ragadozó karmai közül. David Kaplan New York-i rendező Little Red Riding Hood (Piroska) című filmfeldolgozásában e meseváltozatot újragondolva mutatja be megkapó érzékletességgel a serdülő vágy és a queer szexualitás ellentmondásait a hagyományosan áldozathibáztatással és erőszakkal társított (Grimm és Perrault átiratai nyomán közismertté vált) megszokott meseverzió helyett.
Mayako Murai:
Számomra a „Piroska és a farkas”-mese változatai azért is izgalmasak, mert hűen tükrözik, miképpen változik az emberi társadalomhoz, valamint a környezetünkhöz, a minket körülvevő természetes vadvilághoz való viszonyulásunk. Napjaink ökológiai válsága korában, mikor számos faj veszélyeztetettsége, a kollektív fenyegetettségérzet a mindennapi valóságunk része, szükségszerűen fontolóra vesszük az ember–állat-, kultúra–természet-kategóriákat elválasztó határvonalak átrajzolását. Sejtéseim szerint ennek az újragondolási kényszernek lenyomatát látjuk majd viszont a közeljövőben a Piroska, a farkas és az erdő kapcsolatrendszerét újragondoló átiratokban.
Ez az ökológiai nézőpont számomra is meghatározó. Lehet, hogy már tudatosan is keresem az ilyen típusú karaktereket, de úgy tűnik, mintha a mai mesék és mesefeldolgozások jóval sokszínűbb szereplőgárdát vonultatnának fel: túllépnek a hagyományosan fehér, európai vagy amerikai, cisznemű normativitás korlátain. Természetesen mindig is voltak ilyen átlagtól eltérő mesealakok. Az egyik jelenlegi kedvencem Duszejko és bajtársai az Agnieszka Holland és Kasia Adamik rendezte, Pokot című, 2017-es remek lengyel filmben: Olga Tokarczuk regényének mozgóképes adaptációja az ökológia igazságszolgáltatásról mesél, olyan üzenetet közvetítve, amit mindenkinek látnia kellene.
Ez a film és tündérmesét idéző szereplői jól példázzák, hogy a mai filmrendezők miképp dolgozhatnak fel egy elbeszélői hagyományt napjaink olyan égető problémáira reflektálva, mint a Föld védelme vagy az elnyomás elleni küzdelem.
Egy másik figyelemre méltó változás, ami még a mai fősodorbeli tündérmesékben is visszaköszön, hogy a többdimenziós karakterábrázolás során elcseppfolyósodik a hősnő és gonosztevő között fennálló konfliktust igazoló ellentét. Ezt a tendenciát jól példázzák azok az átiratok, amelyekben Piroska maga is hibrid, vérfarkasszerű, alakváltó teremtménnyé változik át, de itt említhetjük meg a legutóbbi Disney-féle Csipkerózsika-feldolgozást is, amely Demóna háttértörténetét kibontva fejti ki Aurorához fűződő kapcsolata tükrében a gonosz karakter humánus, emberi oldalát.
Weronika Kostecka: A kevésbé populáris, marginalizált mesenarratívák miben különböznek a fősodorbeli kultúrába ágyazott meséktől?
Anne Duggan:
Mostanában francia rajzfilmalkotók – köztük Paul Grimault, Jean-François Laguionie, Michel Ocelot, Florence Miailhe és Sébastien Laudenbach – munkássága foglalkoztat; ők a tündérmesei és népmesei narratívát arra használják, hogy a társadalmi osztály, a nem, a faj, az etnikum, a fogyatékosság és épség identitástényezői által felvetett kérdéseket boncolgassanak látványos filmművészeti alkotásokban. Ezek a filmek mind művészeti, mind ideológiai szempontból szembefordulnak a Disney-mesefilmek diktálta fősoroddal, sokkal progresszívabb módon dolgozzák fel a tündérmese műfaját. Érzésem szerint a Disney-filmek háttérbe szorították az elmúlt évszázadokban elterjedt, jóval aktívabb hősnőket szerepeltető meséket, és ezen túl az inkluzivitásra és a nőjogok érvényesítésére törekvő, XX–XXI. századi francia tündérmese-tematikájú művészfilmek különösen komoly kihívással néznek szembe, ha fel akarják venni a versenyt a Disney cégnek az animációs filmpiacon betöltött egyeduralmával.
Pauline Greenhill:
Feltett szándékom megmutatni, hogy a hagyományos népmesék és tündérmesék nem tűntek el teljesen; ez a célkitűzésem adta az ötletét Clever Maids, Fearless Jacks, and a Cat: Fairy Tales from a Living Oral Tradition („Okos lányok, rettenthetetlen legények meg egy macska: Élő szájhagyományból merített tündérmesék”) című könyvemnek, melyet a híres új-fundlandi mesemondó-mesekutató, Anita Best, valamint Martin Lovelace új-fundlandi folklórtudós segítségével írtam.
Anita és Martin csodás mesemondók, Pius Power Sr. és Alice Lannon meséit jegyezték le. Mindkét mesemondó kimaradt valamiért Herbert Halpert és J. D. A. Widdowson Folktales of Newfoundland: The Resilience of the Oral Tradition („Új-fundlandi népmesék: a szóbeli mesei hagyomány állhatatossága”) című antológiájából. Az etnopoétikus transzkripció módszerét alkalmaztuk, mert így a prózai átiratoknál sokkal hitelesebben adhattuk vissza az elbeszélések veretes népművészeti jellegét, nyelvezetét.
Nagy megtiszteltetés számomra, hogy közreműködhettem a könyv létrehozásában. Pius Power és Alice Lannon erős női és humánus férfikaraktereket szerepeltetnek a meséikben. Az egyik kedvenc történetem a kötetben a „Jack Ships to the Cat („Jack a macska szolgálatában”), melyben a kevéssé szépreményű ifjú hős azért diadalmaskodhat a mese végén, mert nem gondolja, hogy lealacsonyító lenne számára ember létére egy macska szolgálatába állnia. (Mi, macskások pontosan tudjuk, milyen fontos a bajszos gazdáinknak való feltétlen engedelmeskedés.) Talán leszögezhetjük, hogy a mai trend szerint a szóbeli hagyományt meghaladó történeteink újratermelik az eredeti meseváltozatokban rejlő gondolatokat, még ha a mesék közismertebb verzióiban nem is jelennek meg ezek az (újraírásokban előtüremkedő) mintázatok.
Mayako Murai:
Meglátásom szerint a jó és a rossz, a szép és a csúf, az emberi és a nem emberi közti határvonalak sokkal inkább összemosódtak a régi, ma már kevéssé ismert tündérmesékben. Az ismerős ellenpontozások megvannak, csak épp nem feltétlenül egymással szembeállítva: sokkal képlékenyebbek, ambivalensebbek, olykor kiegészítik egymást, esetleg felcserélhetők egymással. Ráadásul sokszor azt is elég nehéz megmondani, ki a mese főszereplője. Ezek az elbeszélések a fősodorbeli kultúrán kívüli világképeket közvetítenek. Ezért is lennének olyan fontosak manapság, mikor egyre nagyobb az emberek közti megosztottság.
Cristina Bacchilega:
Előfordul, hogy a fősodorbeli művek és az általam „aktivista” tündérmeséknek nevezett alkotások egyes adaptációs stratégiái azonosak. Mégis elmondhatjuk: a kortárs aktivista tündérmesék két általános jellemzője, hogy felforgatják, megkérdőjelezik a tündérmesékről alkotott hagyományos elképzeléseinket, illetve hogy alkotóik gyakran a műfajból magukat kiszorítottnak vélt csoportok tagjai közül kerülnek ki. A Jennifer Orme-mal közösen társszerkesztett Inviting Interruptions: Wonder Tales in the Twenty-First Century („Ösztönző hasadások: A huszonegyedik századi varázsmese”) című gyűjteményben olyan mókás vagy rendhagyó tündérmeséket mutatunk be, amelyek felforgatóan játszanak el a nemi szerepek valamint a faji és etnikai hovatartozás, a fogyatékosság, a nem normatív szexualitás, az öngyűlölet és az ökokritika kérdésköreinek összefüggéseivel.
Ezek a tündérmesék arra buzdítják olvasóikat és nézőiket, hogy képzeljék el a világban való létezésünknek és a másokkal való kapcsolatainknak olyan módozatait, amelyek túlmutatnak a kapitalista, fehér, heteronormatív patriarchátus kirekesztő logikájú önmeghatározásán.
Számos mesekutató megfigyelte, hogy a mese az alakváltozásaiban és többnyire reménykeltő, optimista végkimenetelével váratlan lehetőségeket kínál az elnyomott hősnőnek vagy hősnek, hogy a világot átformálja, helyreigazítsa, olyanná alakítsa, amilyennek annak lennie „kellene”.
A mai mesék akkor nevezhetők aktivistának, amennyiben aktiválják, serkentik az igazságosság iránti vágyunkat, és olyan tapasztalatokra, nézőpontokra összpontosítanak, amelyeket a mesekultúra fősodrában gyakran kizárnak, vagy befeketítenek. Az interszekcionalitás manapság trendként jelenik meg: megkerülhetetlen annak számbavétele, hogy a különböző identitásjegyek és összjátékuk dinamikája miképpen befolyásolják a rólunk alkotott előítéleteket, illetve miként hatnak ki arra, hogy mit gondolunk mi magunk a világban elfoglalt helyünkről. Erre a trendre két csodás és megindító példa 2020-ból Trung Le Nguyen vietnámi-amerikai művész képregénye, a The Magic Fish („A varázshal”) és Kalynn Bayron afro-amerikai szerző Cinderella is Dead („Hamupipőke halott”) című ifjúsági regénye.
Weronika Kostecka: Cristina, számos publikációja – köztük az Inviting Interruptions című tanulmánykötet és a Fairy Tales Transformed? Twenty-First-Century Adaptations and the Politics of Wonder („Átalakult tündérmesék? Huszonegyedik századi adaptációk és a csodálkozás politikája”) című monográfia – foglalkozott a „tündérmeseháló” intertextuális, transzfikcionális sajátosságaival, valamint a tündérmesék szövevényes ideológiai beágyazottságával. Mit gondol, melyek azok a nőkre, lányokra vonatkozó eszmei elvárások, amelyek leginkább meghatározzák a széles körben elterjedt és hozzáférhető popkulturális tündérmeseháló produktumait? Mai, konfliktusokkal és feszültségekkel teli világunkban milyen tündérmesei narratíva közvetítette ideológiákra, nézőpontokra van szükségünk? És a kérdést megfordítva: látja-e annak a veszélyét, hogy az újraírási törekvések ellenére a hagyományos, elnyomó mintázatokat örökítjük tovább a tündérmesék műfajának megőrzésével?
Cristina Bacchilega:
A popkulturális tündérmesehálóban továbbra is a szépséget tartják a lányok és asszonyok legbecsesebb érdemének. Sajnálatos módon a varázslat és a bűvös átváltozás leggyakoribb példája mind a nagy költségvetésű filmekben, mind a lányoknak szóló játékokban a makeover, a csúfból széppé való átalakulás mágikus metamorfózisa. A szépséget gyakran társítják a lányok erőnyerésével (girl power), ami a lányok önbizalmát és magabiztosságát ünnepli, ugyanakkor nem befolyásolja a nemi alapon vagy egyéb megkülönböztetés nyomán történő hierarchikus hatalmi elrendeződést.
A szépség fogalmát még mindig a szőke haj, a világos arcszín, a homokóraalkat és a kecsesség, a törékeny báj fizikai jegyeivel vagyunk hajlamosak társítani. A nők közötti versengés a fősodorbeli tündérmesék másik állandó jellemzője, amely ideológiailag káros következményekkel jár.
Minden bizonnyal vannak a tündérmeséknek egyéb vonatkozásai is, amelyek új lehetőségeket és reményt kínálhatnak a mai világban, de ezek nem azok, amelyeket általában a műfajhoz társítunk. Arra gondolok, hogy a mesebeli főszereplők milyen gyakran állnak szoros kapcsolatban a nem emberi életformákkal és a természeti elemekkel, s milyen sokszor ábrázolják ezt a kapcsolatot úgy, mint a kölcsönös tiszteletre és bizalomra építő relációt. A tündérmesék egy másik aspektusa, amely segítségünkre lehet a felfokozott konfliktusok és intenzíven megélt veszteségek idején, az a mesenarratívát jellemző fordulat, mikor a főszereplők ráébrednek a szuperképességeikre, és saját, belülről fakadó erőforrásaikat kiaknázva lesznek képesek szembenézni félelmeikkel vagy kínzóikkal, hogy végül kiszabaduljanak igazságtalan helyzetükből.
Kiváló kérdés, hogy az elnyomás és kirekesztés társadalmi gyakorlatait fenntartó, továbbörökítő mesebeli mintákat felülírhatják-e a kortárs adaptációk átalakítási kísérletei – állandó figyelmet igényel ez a dilemma. Még akkor is, ha a mese hősnője szorosan kötődik a növény- vagy állatvilághoz, a nem humán környezet funkciója gyakran arra korlátozódik, hogy kiszolgálják őt – és csakis őt, a hősnőt; az önbizalom és a bátorság erényei felértékelődnek a főszereplő esetében, míg a gazember karaktere kapcsán nem ismerjük el ezeket az érdemeket. Arra gondolok, hogy a mesékben az individualizmus mindent átható, elsöprő erejű: könnyen beleéljük magunkat a tündérmesék világába, mivel egy hős hányattatásaira összpontosítva mond el egy történetet, ugyanakkor ez az individualizmus korlátozza is a nagyszabású társadalmi változások kibontakozásának lehetőségeit.
Weronika Kostecka: A legtöbb olvasó és kutató még mindig úgy vélekedik, hogy a tündérmesék hősnőit a feminista újraértelmezéseket megelőzően hagyományosan passzív, sorsukról dönteni képtelen szereplőkként ábrázolták. Az olvasók és nézők [kulturálisan rájuk hagyományozott] emlékezetében szinte csak férfi meseszerzők nevei rögzültek: a műfaj kapcsán elsősorban Perrault, a Grimm testvérek, Andersen és Disney nevei jutnak a legtöbbek eszébe. Anne Duggan szerzőként jegyzi a Salonnières, Furies, and Fairies: The Politics of Gender and Cultural Change in Absolutist France („Szalondámák, Fúriák és Tündérek: A társadalmi nem és a kulturális változások politikája az abszolutista Franciaországban”) című monográfiát, illetve társzerzője a Women Writing Wonder: An Anthology of Subversive Nineteenth-Century British, French, and German Fairy Tales („Csodaíró nők: Tizenkilencedik századi brit, francia és német formabontó tündérmesék antológiája”) című munkának – utóbbit Julie L. J. Koehlerrel, Shandi Lynne Wagnerrel és Adrion Dulaval közreműködve írta). Mit gondol ezekről a közvélekedésekről? Mi jellemezte a XVII., XVIII. és XIX. századi tündérmese-írónőket? Miért tudunk róluk olyan keveset?
Anne Duggan:
A kora modern tündérmese Olaszországban és Franciaországban az udvari és a szalonkultúrából alakult ki, ahol az előkelő nők bizonyos szintű hatalommal rendelkeztek, így az 1690-es évekbeli francia írónők a műfajt azon feminista kérdések megvitatására használták, melyek a század eleje óta a francia társadalom szélesebb köreit foglalkoztatták. Ezt az érdeklődést példázzák az olyan művek, mint az 1622-ben Marie de Gournay gondozásában megjelent Égalité des hommes et des femmes („A férfiak és a nők egyenlősége”), Madeleine de Scudéry korai feminista értekezése, az 1642-ben kiadott Les Femmes Illustres („Illusztris nők”), illetve a szerző későbbi, nőjogokat tárgyaló írásai vagy a Simone de Beauvoir A második nem című, 1949-es könyvében is idézett férfiszerző, François Poullain de la Barre könyvei, mint az 1676-ban készült De l’Égalité des deux sexes, discours physique et moral où l’on voit l’importance de se défaire des préjugez („A két nem közötti egyenlőségről, filozófiai és erkölcsi értekezés, amelynek célja az előítételek lebontása”), illetve egyéb feminista szövegek. Ebben a közegben jelentek meg a kora újkori francia tündérmesék.
Tudományos kutatásaim egyik fő célja, hogy rávilágítsak azon irodalomelméleti megközelítések tarthatatlanságára, melyek méltánytalanul figyelmen kívül hagyták az európai nőknek az európai tündérmese-hagyomány megalapozásában játszott szerepét, illetve hogy feltárjam, milyen változatos módokon használták fel a műfajt feminista célkitűzések közvetítésére, beleértve az elrendezett házasság intézményének kritikáját, a zsarnok uralkodók, a patriarchális elnyomás bírálatát, valamint – Elisabeth Ebeling német írónő esetében – a rasszizmus elfogadhatatlanságát.
Azt is fontos felismernünk, hogy Giovanni Francesco Straparola és Giambattista Basile – a két olasz író, aki olyan jelentős hatást gyakorolt Madame d’Aulnoy-ra és Charlotte-Rose Caumont de La Force-ra, és megihletett sok más francia női és férfi meseírót is – sok vállalkozó kedvű hősnőt mutattak be meséikben. A XIX. századi német írónőket viszont d’Aulnoy ihlette meg, csakúgy, mint a XIX. századi cseh művészt, Božena Němcová szocialista feminista írónőt, aki d’Aulnoy-meséket adaptált műveiben. D’Aulnoy erős, vállalkozó kedvű, agilis hősnőkkel teli meséi rendszeresen felbukkantak a XVIII., XIX. és XX. századi angol, francia, német nyelvű antológiákban, valamint olasz, spanyol és cseh nyelven.
Weronika Kostecka: Akkor miért azonosítjuk a tündérmesék női szereplőit passzív, tárgyiasított lányokkal és nőkkel?
Anne Duggan:
A Walt Disney Stúdió óriási szerepet játszott abban, hogy a nagyközönség számára meghatározzon – nemcsak az Egyesült Államokban, hanem a globális mainstream populáris kultúrában is – olyan alapvető kérdéseket, mint hogy mit tekintünk mesének, ki írja a meséket, s egyáltalán milyen célt szolgál a mese műfaja.
A Perrault – Grimm testvérek – Andersen triumvirátus kanonizálása valójában egy XX. századi jelenség, amely a műfaj nyugat-európai irodalomtörténetének korlátozott nézőpontjáról árulkodik. A Grimm- és Andersen-mesékből a Disney hajlamos volt a passzívabb hősnőket szerepeltető történeteket a vászonra vinni. A Grimm testvérek Ficseri madár („Fitchers Vogel”) című meséje például nem igazán a bajba jutott, megmentésre váró leány (damsel in distress) prototípusát szerepelteti. A női karaktertípusok sokféleségének és az intermediális adaptációk változatosságának fényében felmerül a kérdés, a XIX. századi Franciaországban, Németországban vagy Angliában vajon az olvasók szükségszerűen ugyanúgy passzív, tárgyiasult lányokkal és nőkkel azonosították volna-e a tündérmesehősnőket, mint ahogy azt manapság tesszük. Meggyőződésem, hogy a Disney-cég nagyban befolyásolta a mesékről alkotott elképzeléseinket, ideértve a műfajnak passzív hercegnőkről szóló történetekkel való azonosítását, és ez a globális hatás vitathatatlanul hozzájárult a nagyközönség számára legkönnyebben elérhető meseszövegek körének leszűkítéséhez.
Pauline Greenhill:
Mikor a 2022-es téli szemeszterre újra meghirdettük a Jennifer Orme-val közösen kidolgozott Társadalmi nem a mesefilmben és a filmes folklórban című, harmadéves egyetemistáknak szóló online kurzusunkat (erről már a 2016-os könyvünkben is írtunk), céltudatosan igyekeztünk még több tudományos tanulmányt integrálni a tananyagba a BIPOC-szerzőkhöz (fekete, őslakos és színes bőrű művészekhez) kapcsolódóan, de törekedtünk más kisebbségi írók megjelenítésére is. Nem volt könnyű dolgunk. Tündérmesék, fogyatékosság és média: feminista perspektívák című kurzusom előkészítése további kihívást jelentett. A fogyatékossággal és a tündérmesékkel foglalkozó szakirodalom egyre bővül, de kevés olyan tanulmány van, amelyet önmagát is fogyatékkal élőként identifikáló szerző jegyez; bár akadnak köztünk fogyatékkal élő kutatók, kevesen hajlandók vállalni ezt a megkülönböztető identitáskategóriát az előítéletek és a diszkrimináció miatt. (Ugyanakkor igen fontos megemlítenünk a kivételeket, Amanda Leduc, Ann Schmiesing és Santiago Solís munkáit).
Fogyatékkal élő, nem fehér bőrű (BIPOC) mesekutatóból pedig még kevesebb van. Hasonlóképpen, a közelmúltban több tudományos munka jelent meg a genderfluiditásról (lásd például az Open Cultural Studies 2021-ben megjelent első számát), de csak kevés olyan tanulmány volt, amelyet magukat transzneműnek, genderfluidnak vagy nem binárisnak valló kutatók írtak. Ugyanakkor Jenniferrel feltett szándékunk, hogy könyvünk új kiadásában frissíthetjük a szakirodalmat, hiszen az elmúlt hat év során számos izgalmas tanulmány látott napvilágot kisebbségi írók tollából, antirasszista és dekolonializáló perspektívájú elemzésekkel. Együtt dolgozunk egy olyan szerkesztett gyűjteményen is, amely az igazságszolgáltatás kapcsán felmerülő kérdéseket tárgyalja többféle szemszögből.
Weronika Kostecka: Pauline, még egy kérdésem van a számodra: egy évtized telt el a Kay Turnerrel társ-szerkesztett Transgressive Tales: Queering The Grimms című tanulmányköteted megjelenése óta. Tíz év múltán hogyan látod a queer studies és a mesekutatás kapcsolatát – kellő gyakorisággal és alapossággal alkalmazzák ezt a kritikai megközelítést?
Pauline Greenhill:
Igen, repül az idő, és a Transgressive Tales („Határsértő mesék”) meglehetősen sokáig készült – Kay és én 1998-tól dolgoztunk rajta, és sok minden összeesküdött ellenünk, így a kötet elkészítése több időt vett igénybe, mint szerettük volna. Munkánk hatást gyakorolt a tündérmese-kutatásra, de hangosabb visszhangban reménykedtünk, mint amit végül kiváltottunk. A queer-tanulmányok, a queer-elmélet manapság szinte retrónak tűnik a gender-tanulmányok fokozott térnyerése árnyékában. Úgy látom a queer értelmezői nézőpont az interszekcionalitás jegyében más kisebbségi nézőpontokkal egészül ki – különösen az ember–állat-viszonyok tanulmányozása és a fogyatékossággal kapcsolatos kutatások érdekelnek –, de mindig üdvözlöm az interdiszciplinaritás irányába elmozduló vizsgálódások változatos formáit.
Weronika Kostecka: Maya, a From Dog Bridegroom to Wolf Girl: Contemporary Japanese Fairy-Tale Adaptations in Conversation with the West („A kutyavőlegénytől a farkaslányig: Kortárs japán tündérmese-adaptációk a Nyugattal való párbeszédben”) című monográfia, illetve a Luciana Cardival társszerkesztett Re-Orienting the Fairy Tale: Contemporary Adaptations across Cultures („A tündérmese új irányai: Kortárs adaptációk a kultúrák között”) című kötetben is bebizonyította, milyen fontos meghaladnunk az európai-amerikai nézőpontot a mesék tanulmányozásakor. A tündérmesék kolonizáló olvasatával és a mesekutatáshoz való kolonizáló attitűddel kapcsolatos problémák közül melyik tűnik a legsürgetőbbnek, a leginkább figyelemre érdemesnek? Mit tanácsolna azoknak a mesekutatóknak, akik szeretnék „dekolonizálni” a mesék kutatási megközelítését?
Mayako Murai:
Fontosnak tartom, hogy ne csak minél több mesét olvassunk, vitassunk meg és meséljünk el a marginalizált kultúrák mesekincséből – mindez komoly szórakozást is jelent! –, de tudatosan törekedjünk az euro–amerikai-centrikus nézőpontok és attitűdök megkérdőjelezésére, mivel ezek még mindig számos tudományágat és módszertant hatnak át.
Magaménak érzem Donald Haase és Cristina Bacchilega gondolatait a mesék dekolonizálását illetően. Ajánlom például a Decolonizing Fairy-Tale Studies („A mesekutatás dekolonizálása”) és a Fairy Tales in Site: Wonders of Disorientation, Challenges of Re-Orientation („Az eltájolódás varázslata, a reorientáció kihívásai”) című tanulmányokat. A különböző narratív hagyományokhoz tisztelettel, nyitottsággal, kíváncsian és bátran közelítenek, s párbeszédet kezdeményeznek különböző tudományágakban kutató, eltérő szociokulturális hátterű emberekkel. Az ilyen kezdeményezéseknek köszönhetően leszünk képesek arra, hogy felülvizsgáljuk a saját prekoncepcióinkat.
Weronika Kostecka: Könyveikben, cikkeikben és előadásaikban mindannyian egyaránt foglalkoznak a kollektív képzeletünkben élő, jól felismerhető hősnőkkel, valamint azokkal is, akik a nyugati kulturális főáramon kívül eső történetekben szerepelnek. Kérem, meséljenek azokról a hősnőkről, akik világszerte ugyan kevéssé ismertek, valamilyen okból mégis fontosak az önök számára – például a helyi közösségekben meghatározó karakterekről, vagy azokról, akik különösen inspirálták önöket.
Cristina Bacchilega:
Nagy örömmel válaszolok a kérdésre, különösen azért, mert bízom benne, beszélgetésünk arra készteti majd az olvasókat, hogy újra fedezzék fel, és tanulják meg értékelni azokat a hősnőket, akik számukra fontosak, jóllehet nem feltétlenül jelennek meg a Disney és más médiamogulok tündérmesei palettáján.
Angol-indiai olaszként nőttem fel Olaszországban, abban az időben, amikor még a színes bőrűek kevesen voltak, és egzotikusnak tűntek a helyiek szemében. Végül Hawaiira jöttem dolgozni, 1983 óta élek itt olyan betelepültként, aki támogatja Hawaii szuverenitását. Lányként és nőként szerzett tapasztalataim mindkét helyen befolyásolták feminista felfogásomat, és meghatározták, hogy milyen történeteket szeretek újra elmesélni.
Az olasz mesehősnők közül különösen kedvelem azt a calabriai mesebeli hercegnőt, aki sok királyi kérőt visszautasít, majd végül lisztből, cukorból és vízből formálja meg saját férjét, piros chilipaprikából szájat készít neki, és hat hónapig énekel hozzá, hogy életre keltse, és megajándékozza a beszéd képességével. És akkor ott van még a kis parasztlány a rövid mesében, Giuseppe Pitrè XIX. századi szicíliai gyűjtéséből: a lány ügyeskedésével kiszorít egy nagyon gazdag kereskedőt a boltjából: bemutat neki egy váltót, melyet egy csibe tolla alatt talált, és úgy mesél el a kereskedőnek egy történetet, hogy kikerüli a hagyományos mesekezdő narratív formulát, az „ahogy azt már újra és újra elmondták” kezdősort. Megszokott „szövegkönyvtől” való eltérése szakít a hagyománnyal, és elősegíti a változást; új, korábban elképzelhetetlen helyet alakít ki magának a társadalmi rendben. A bennszülött hawaii hősnők közül szeretem azt a lányt, aki sellővé válik Honokawailani sós-édesvizű tavánál, hogy sellő kedvesével élhessen együtt. Fájdalom fakad abból, ahogy eltépi az anyjához fűződő köteléket, ugyanakkor felszabadulásként, szabadságként éli meg az átalakulását. Az Andersen-mesével ellentétben ez a hawaii sellő nem az emberi fajt látja a földi életformák legtökéletesebbikének.
A hawaii történetmesélés és irodalom tele van erőteljes, csodás hősnőkkel, legyenek azok elemi istenségek vagy emberek. Örülnék neki, ha történeteik szélesebb körben terjednének világszerte, mivel a világunk megismerésének, emberi és nem emberi lényekhez fűződő viszonyulásainknak különböző módozatait ábrázolják. Ne feledjük, ezek nem tündérmesék: konkrét helyekhez fűződő történeteket mondanak el, csodás módon mesélik el a történelmet.
Anne Duggan:
Először is szeretném leszögezni, hogy Madame d’Aulnoy számos hősnőjét jól ismerték és nagyra értékelték azt követően is, hogy 1697–98-ban először megjelentek nyomtatásban a róluk szóló mesék. D’Aulnoy harcos hajadonról szóló meséje, a „Belle-Belle, avagy a szerencsés lovag” (Belle-Belle ou le Chevalier Fortuné) egy férfiruhába öltözött nőről szól, aki éppoly hősiesen helytáll, mint bármely férfi lovag. A mesét a Fronde néven ismert francia polgárháború (1648–1653) „valódi” harcosnői ihlették: tiszteleg a femmes fortes, az „erős nők” emléke előtt egy az életmű feminista szellemiségét jól megragadó történetben.
A mese széles közönséget ragadott magával, a XIX. századi Angliában színpadra vitték pantomimként, illetve és társasjátékformában is felbukkant.
Nemrég beszereztem a mese 1932-es spanyol és 1935-ös katalán fordítását, mindkettőt Barcelonában adták ki; jól példázzák ezek a kiadások is a történet tartós vonzerejét. Marie-Jeanne L’Héritier meséje, a Marmoisan, amely szintén a femmes fortes előtt tiszteleg, talán a kedvencem a francia leányharcosokról szóló mesék közül, bár ez nem örvendett akkora népszerűségnek, mint d'Aulnoy Belle-Belle-je. Nagyra értékelem d’Aulnoy hősnőjét, a Fehér macskát is, aki a mese végén mindenek felett uralkodik, megkéri a hős kezét, és királyságot adományoz a hős apjának. Fontos megemlítenünk, hogy a mese a XX. század elejéig igen népszerű maradt Franciaországban, Angliában és Spanyolországban is, sőt az 1960-as években Mexikóban képregényes formában is kiadták. Mindezeket a szövegeket kora újkori feminista meséknek tekinthetjük: hitet tesznek a nők és férfiak egyenjogúsága mellett azáltal, hogy hangsúlyozzák a nők képességeit, rámutatnak, hogy ők is képesek harcolni, politikai egyezségeket kötni vagy egy országot igazságosan kormányozni.
Pauline Greenhill:
Mindig a kanadai irodalomra irányítom a figyelmet, és nemcsak azért, mert magam is kanadai vagyok, de amiatt is, hogy nálunk a kormány által támogatott médiának biztosítania kell a multikulturális lakosság egyenlő megjelenítését, a fekete, az őslakos, a színes bőrű emberek kiegyensúlyozott jelenlétét a kamera mindkét oldalán. Sok kanadai filmről nem is tudjuk, hogy Kanadában készült mert a helyi és nemzetközi alkotók attól tartanak, csekélyebb közönség figyelmére tarthatna számot egy Kanadában játszódó film vagy tévésorozat. Mindig jót mulatok azon, mikor felismerem a vancouveri, winnipegi, torontói vagy St John’s-beli helyszíneket az elvileg USA-ban játszódó történetekben.
Különösen nagyra értékelem azokat a filmeket, amelyek valamiféle társadalmi, kulturális vagy politikai mozgalomba ágyazódnak bele, és közvetlenül támogatnak egy kisebbségi közösséget.
Reality, Magic and Other Lies („Valóság, varázslat és egyéb hazugságok”) című könyvemben említek két filmet, amelyek Fred Pellerin írásait ültetik filmvászonra Luc Picard rendezésében. A 2008-as Babine és a 2012-es Ésimésac Pellerin szülővárosáról, a québeci Saint-Élie-de-Caxtonról mesélnek: arról szólnak, milyen fegyverekhez nyúlhatnak a gyengék, és hogyan képes egy összetartó közösség győzedelmeskedni a zsarnoki elnyomás felett, miképp tudnak együttesen igazságot szolgáltatni (ha csak átmenetileg is), afféle varázslatot létrehozva. Bár a címszereplő főhősök fiúk, mindkét filmben felbukkannak erős női karakterek is.
Anna Duggan:
Tündérmese-kutatóként fontos feladatunk, hogy megcáfoljuk a tündérmesehősnők eleve elrendelt passzív szerepére vonatkozó feltevéseket, és az általánosításokat elkerülendő felhívjuk a figyelmet a kontextualizálás jelentőségére, a történelmi, földrajzi, társadalmi különbségekből fakadó sajátosságokra. A prekoncepciókon túllépve fontos belátnunk, hogy az elmúlt évszázadok során férfi és női meseírók tollából is születtek a nők számára pozitív, megerősítő (empowering) azonosulási pontokat, szereplehetőségeket biztosító történetek. Az európai tündérmese története rendkívül összetett, messze túlmutat a műfaj populáris „Disneyfikált” adaptációin, amelyekre válaszul, mintegy ellenreakcióként született meg számos XX–XXI. századi feminista meseátirat. Elengedhetetlen, hogy a feminista revizionista művek elemzése során tisztázzuk magunkban a műfajról alkotott elképzeléseink hiátusait, hogy szembesüljünk kulturális produktumaink változékony, képlékeny természetével. Ugyanakkor épp ennyire lényeges, hogy újra felfedezzük azon nőírók hangját, akik jelentékeny hatást gyakoroltak az európai tündérmese fejlődésére és alakulására, akik olvasók és színházlátogatók generációit látták el agilis női példaképekkel.
Köszönöm a mesésen gondolatébresztő beszélgetést!
Weronika Kostecka
A beszélgetés során hivatkozott szakirodalom
Bacchilega, Cristina. Fairy Tales Transformed?: Twenty-first Century Adaptations and the Politics of Wonder. Detroit, MI: Wayne State University Press, 2013.
Bacchilega, Cristina. „Fairy tales in site: Wonders of disorientation, challenges of re-orientation”. Re-orienting the Fairy Tale: Contemporary Adaptations Across Cultures. Szerk. Mayako Murai – Luciana Card. Detroit, MI: Wayne State University Press, 2020. 15–38.
Bacchilega, Cristina & Jennifer Orme. Inviting Interruptions: Wonder Tales in the Twenty-first Century. Detroit, MI: Wayne State University Press, 2021.
Best, Anita – Lovelace, Martin – Greenhill, Pauline (szerk.). Clever Maids, Fearless Jacks, and a Cat: Fairy Tales from a Living Oral Tradition. Logan: Utah State University Press, 2018.
Duggan, Anne. E. Salonnières, Furies, and Fairies: The Politics of Gender and Cultural Change in Absolutist France. Newark: University of Delaware Press, 2021.
Greenhill, Pauline. Reality, Magic, and Other Lies: Fairy-tale Film Truths. Detroit, MI: Wayne State University Press, 2020.
Greenhill, Pauline – Orme, Jennifer. „Teaching ‘Gender in fairy-tale film and cinematic folklore’ online: Negotiating between needs and wants”. New Approaches to Teaching Folk and Fairy Tales. Szerk. Christa C Jones – Schwabe, Claudia. Logan: Utah State University Press, 2016. 206–226.
Haase, Donald. „Decolonizing fairy-tale studies”. Marvels & Tales 24.1 (2010): 17–38.
Halpert, Herbert – Widdowson, J. D. A. Folktales of Newfoundland: The Resilience of the Oral Tradition. St. John’s, NL: Breakwater Books, 1996.
Koehler, J. L. J. – Wagner, S. L. – Duggan, Anne. E. – Dula, A. Women Writing Wonder: An Anthology of Subversive Nineteenth-century British, French, and German Fairy Tales. Detroit, MI: Wayne State University Press, 2021.
Leduc, A. Disfigured: On Fairy Tales, Disability, and Making Space. Toronto: Coach House Books, 2020.
Murai, Mayako. From Dog bridegroom to Wolf girl: Contemporary Japanese fairy-tale adaptations in conversation with the West. Detroit, MI: Wayne State University Press, 2015.
Murai, Mayako – Cardi, Luciana. Re-orienting the Fairy Tale: Contemporary Adaptations Across Cultures. Detroit, MI: Wayne State University Press, 2020.
Schacker, J. Staging Fairyland: Folklore, Children’s Entertainment, and Nineteenth-century Pantomime. Detroit, MI: Wayne State University Press, 2018.
Schmiesing, Anette. Disability, Deformity, and Disease in the Grimms’ Fairy Tales. Detroit, MI: Wayne State University Press, 2014.
Schmiesing, Anette. „Disability”. The Routledge Companion to Media and Fairy-tale Cultures. Szerk. Greenhill, Pauline – Rudy, J. T. – Hamer, Naomi –Bosc, Lauren. London: Taylor and Francis, 2018. 104–112.
Solis, Santiago. „Snow White and the Seven ‘Dwarfs’-Queercripped”. Hypatia 22.1 (2007): 114–131.
Stone, Kay F. „Things Walt Disney Never Told Us”. The Journal of American Folklore 88, 347 (1975): 42–50.
Stone, Kay F. Some day your witch will come. Detroit, MI: Wayne State University Press, 2008.
Turner, Kay – Greenhill Pauline. Transgressive tales: Queering the Grimms. Detroit, MI: Wayne State University Press, 2012.
Fordította: Kérchy Anna
A szöveg eredeti megjelenési helye: „Fairy-tale heroines of the (non)mass imagination. An Interview conducted by Weronika Kostecka”. FILOTEKNOS: CHILDREN’S LITERATURE-CULTURAL MEDIATION-ANTHROPOLOGY OF CHILDHOOD. Szerk. Dorotha Michulka. 12 (2022): 387–401.
