Az elmúlt évtizedben a környezetvédelmi kérdések egyre markánsabban jelentek meg az ifjúsági irodalom területén is
A tudományos fantasztikus irodalomnak (sci-fi) a klímaváltozás következményeivel és az emberiség ezt követő lehetőségeivel foglalkozó alzsánerében, a klímafikcióban (cli-fi, climate fiction) egyre több a kifejezetten kamaszkorú közönséget megszólító alkotás[1] mind a szépirodalmi alkotások, mind pedig a vizuális kultúra terén. A fantasy-irodalomban a környezettudatosságot leginkább a máshoz, a nem emberi létformákhoz való viszonyulás újragondolásában érhetjük tetten. Mindkét zsánerről elmondható azonban, hogy a növényeket ritkán, vagy csupán az ökoszisztéma részeként hozzák fókuszba; az ember és növény közötti viszony ritkán kerül előtérbe. Talán erre a hiányosságra adott válaszként is tekinthetünk a kritikai növénytan tudományterületére mint olyan elméleti megközelítésre, amely felhívja figyelmünket a növényekkel való kapcsolatunk fontosságára, segíthet újraértelmezni e relációt, valamint hasznos eszközként szolgál arra is, hogy újszerű megállapításokat tegyünk a növények irodalmi művekben betöltött szerepéről.
Áttekintő tanulmányomban először röviden bemutatom, hogy milyen értelmezési lehetőségeket és eszközöket ad az irodalomértő kezébe a kritikai növénytan, majd rátérek arra, hogyan alkalmazhatók ezek a kortárs ifjúsági fantasy-irodalomban ábrázolt növények elemzésénél. Gyakorlati példáimban két kiemelkedő magyar fantasyre támaszkodom: Kleinheincz Csilla Ólomerdő-trilógiájára és Gaura Ágnes Túlontúl című regényére.
Ezeken a szövegeken keresztül igyekszem szemléltetni, hogyan képes a spekulatív fikció új nézőpontba helyezni ember és növény kapcsolatát, és megmutatni az ifjú olvasók számára, hogy e kétféle létforma sokkal szorosabban fonódik össze egymással, mint gondolnánk.
Kritikai növénytan és fantasztikum
A kritikai növénytan az ökokritika növényekre fókuszáló tudományága, amely az irodalom- és kultúratudomány számos területén alkalmazható. Az irodalomtudomány hagyományosan a szövegekben ábrázolt növényeket a színtér részeinek tekintette, a cselekményhez képest elsilányuló jelentésű háttérként tételezte. A növények gyakran metaforikus, szimbolikus értelemben szerepeltek, emberi érzelmeket vagy ember által alkotott fogalmakat jelképezve, nem pedig saját jogukon. Mindez annak köszönhető, hogy a növényeket az esetek többségében az emberből kiindulva, az emberhez, ritkább esetekben az állatokhoz viszonyítva vizsgáljuk (antropocentrikus, illetve zoocentrikus megközelítéssel). Ennek a gondolkodásmódnak szükségszerű következménye, hogy a növények biológiai valójukban, faji sajátosságaikban kevés hangsúlyt kaptak. Ilyen keretek között a növények passzív jelekké válnak, amelyek csupán az emberek mint értelmezők számára hordoznak információt, mint például mikor a szeretett nőhöz kapcsolt meghatározott fajtájú virág vagy ennek illata erős érzelmi töltettel terhelt, felfokozott humán lelkiállapotot leképező szimbolikus jelölővé válik. A növények aktív szerepet csak ritkán kaphatnak, amikor mégis, többnyire antropomorfizáció eredményeképp. Ez esetekben a szöveg mozgásba helyezi, hanggal látja el, emberi tulajdonságokkal látja el a növényeket, mint Andersen karácsonyfás meséjében, vagy éppen az abszolút, embertelen monstrum szerepét osztja rájuk, mint a horror műfaj elvadult növényszörnyeinél.[2]
Anélkül, hogy teljesen elvetné ezeket az értelmezéseket, a kritikai növénytan megteremti annak lehetőségét, hogy az egyes szövegekben betöltött szerepük mellett a növényeket növényként, önálló élőlényként, és ne csak az emberi hősökkel való viszonyrendszerükben értelmezzük. Ennek érdekében a kritikai növénytan figyelemmel kíséri és alkalmazza a növényekkel kapcsolatos legfrissebb természettudományos felfedezéseket. Kiemelten foglalkozik például a növényi kommunikáció és a növények testen belüli információtovábbításának kérdéseivel: a növények által kibocsátott hangokkal (fitoakusztika), elektromos impulzusokkal és illatanyagokkal. A közelmúlt természettudományos eredményeinek köszönhetően átformálódóban vannak a növényi létformához kötődő fogalmaink. Jelenleg is vita tárgyát képezi például, hogy a növények esetében központi idegrendszer híján alkalmazható-e az intelligencia kifejezés.[3]
Az ilyen és ehhez hasonló kérdésfelvetések pedig nemcsak a természettudományos körökben vonják maguk után a növényekről való gondolkodásunk változását, hanem hosszabb távon az ember–növény-kapcsolatrendszer át- és újragondolását is sürgetik.
Ezt a folyamatot hivatott segíteni a kritikai növénytan
Olyan elméleti keretet biztosít az irodalmi és médiatartalmak elemzéséhez, amely egyaránt magába foglalja a növényekkel kapcsolatos legfrissebb természettudományos eredményeket és az ezekkel összhangban álló vagy éppen ezek hatására kidolgozott humántudományos elméleteket. A növények érzékelésére vonatkozó természettudományos kutatások például kiválóan alátámasztják azt a filozófiai elgondolást, miszerint elengedhetetlen a növények szubjektumként való bevonása az etikai diskurzusba. Az pedig, hogy ebben a kérdésben miként viszonyulunk a növényekhez, hogy képesek vagyunk-e rájuk is egyenjogú életként és nem pusztán tárgyként, eszközként tekinteni, alapvető fontosságú kérdés a globális klímakatasztrófa küszöbén.
Bár az ökokritika keretein belül már korábban is figyelmet kaptak a növények, a 2010-es években erősödött meg igazán a kritikai növénytan. Monica Gagliano, John C. Ryan és Patricia Vieira szerkesztésében 2017-ben jelent meg a The Language of Plants: Science, Philosophy, Literature [A növények nyelve: Természettudomány, filozófia, irodalom] című tanulmánykötet, amely a „nyelv” kulcsszó köré csoportosítva mutatja be a növényeket természettudományos, filozófiai és irodalomtudományos megközelítésben. A kötetben szereplő tanulmányok legfontosabb érdeme, hogy igyekeznek új, nem kizárólag az emberre korlátozódó nézőpontból szemlélni a növényeket, és a róluk való gondolkodás (szak)nyelvét is megújítják. Egyre nagyobb szerepet kapnak a növények a filozófia területén is. Michael Marder 2013-as monográfiájában, a Plant Thinking: A Philosophy of Vegetal Life-ban [Növényi gondolkodás: A növényi létforma filozófiája] művét ontofitológiaként definiálja, és a növényi lét posztmetafizikai újraértelmezését kísérli meg. Monográfiájában amellett érvel, hogy a növények számos olyan tulajdonsággal bírnak (például a világ felé való nyitottságuk a fotoszintézis révén, vagy a másikkal való elszakíthatatlan kapcsolatuk a helyhez kötöttségük következtében), amelyek okán soha nem lett volna szabad kizárnunk őket az etikai diskurzusból. Timothy Morton Humankind: Solidarity with Non-human People [Ember(i)ség: Szolidaritás a nem emberi létformákkal] című kötete ugyan nem kizárólag a növényekre fókuszál, viszont a növényeket mint nem emberi létezőket szintén bevonja az etikai diskurzusba. Az ilyen, a hagyományos fogalmi kereteket feszegető elméleti munkák mellett természetesen továbbra is jelennek meg a növények kultúrtörténetét bemutató tanulmánykötetek és monográfiák, ám ezek között is találunk olyanokat, amelyeknek nem titkolt célja, hogy a növények etikai diskurzusba való bevonásának szükségességét történeti alapon igazolják. Az utóbbiakra példa Matthew Hall 2011-es kötete, a Plants as Persons: A Philosophical Botany [A növény mint személy: Filozófiai növénytan]. Hall könyve arra tesz kísérletet, hogy a különböző vallási és filozófiai irányzatokban a kereszténységtől a buddhizmuson át az animizmusig kimutassa a növényekről való elfogadóbb gondolkodás gyökereit. A tudományos szövegeken kívül az utóbbi években egyre több, a növényekkel foglalkozó tudományos ismeretterjesztő könyv is megjelenik.
A legismertebb talán Peter Wohlleben A fák titkos élete című munkája, amely nem csupán a fákról szól, hanem kiemelt figyelmet fordít az erdei ökoszisztémák működésére, és rávilágít arra, hogy milyen összetett, kizárólag állandó együttműködés révén fenntartható rendszer részét képezik a fák.
A fentiekhez hasonló elméleti szövegek értelemszerűen akkor tudják igazán érvényesíteni újszerű megközelítéseiket, ha átültetjük őket az irodalomértés gyakorlatába. Márpedig, ahogy az említett tanulmánykötetben Patricia Vieira kiemeli, „az irodalom mediátorként funkcionál a növényekkel való esztétikai érintkezésünkben”.[4] Ennek révén pedig segítséget nyújthat az ember–növény-kapcsolatrendszer újraértelmezésében. (Ennek feltérképezésére tett kísérletet a Prae „Biopétika” különszáma.) A spekulatív fikció eszköztára számos különösen érdekes lehetőséget teremt ehhez az újfajta megközelítéshez. Egyrészt azért, mert ahogyan a fantasy-irodalom egyik teoretikusa, Rosemary Jackson kiemeli, a fantasztikum egyik fő funkciója, hogy képes az én és a másik, az elfogadott hasonlóság és a kirekesztett, megvetetett különbség közötti ellentétet eltörölni, s ezáltal ismételten ráébreszteni a befogadót – az elnyomó, marginalizáló identitáspolitikát elvetve – azonos és eltérő létformák kapcsolatiságára és egységére.[5] Másrészt azért, mert a fantasztikum segít túllépni az antropocentrikus gondolkodás korlátain, sőt, ahogy arra Ursula K. Le Guin rámutat, a fantasy-irodalom nagy lehetősége éppen az, hogy a realisztikus irodalommal ellentétben képes a nem emberi másikat központi szerepbe helyezni, s annak eltérő nézőpontjának empatikus megfontolására ösztönözni az olvasót.[6]
Az ezredfordulótól kezdve egyre több olyan ifjúsági fantasy kap figyelmet az angolszász piacon, amely él ezekkel a lehetőségekkel, és új, érdekes arcát mutatja meg az ember–növény-kapcsolatoknak.
Kaaron Warren ausztráliai szerző 2011-es regénye, a Walking the Tree [Úton a fa körül] például egy törzsi kultúrában játszódó fantasy, amely egy, az egész ismert világot kitöltő, gigantikus világfa körül tett utazáson keresztül mesél ember, természet és kultúra viszonyáról. Patrick Ness Szólít a szörny (2011) című regénye, amely Siobahn Dowd ötlete alapján készült, egy kisfiú és egy tiszafa szörny kapcsolatán keresztül mutatja be a gyász és az elengedés folyamatát. Az erdő toposzához tér vissza Naomi Novik 2015-ös regénye, a Rengeteg, amely az erdő által megfertőzött és félig vagy egészen fává váló emberek történetét felhasználva tesz fel érdekes kérdéseket ember és növény közötti különbségekről. Erdőben játszódik Emily Tesh 2020-ban World Fantasy díjat nyert kisregénye is, a Silver in the Wood [Silver a rengetegben] (2019), amelynek egyik főhőse a négyszáz éves Tobias Finch, akinek az erdővel való pontos kapcsolatáról ugyan nem kapunk információt, de több apró részlet utal arra, hogy ő maga testileg is az erdő anyagából való.
Erdő, erdő, erdő
Ahogy a fenti példák is mutatják, a fantasy-irodalomban leggyakrabban fák vagy erdők alakjában ölt testet a növényvilág. Aligha meglepő ez, ha figyelembe vesszük, hogy a fantasy ebben is elsősorban előzményműfajaira (mítosz, mese, legenda stb.) támaszkodik. Az ismeretlen, sötét, varázslatos erdő gyakran jelenik meg ezekben a forrásszövegekben, a hős útjában betöltött szerepére pedig már sokféle modern elmélet adott magyarázatot Vlagyimir Propp mesemorfológiájától a jungi pszichoanalízisig. Ha megmaradunk ennél az antropocentrikus nézőpontnál, megállapíthatjuk, hogy a spekulatív fikcióban ábrázolt erdő a más tere ember és természet dichotómiájában.
Az erdőben élnek a rettenetes ragadozók, a szörnyek, ott húzza meg magát a boszorkány, a törvényen kívüli. Az erdő a veszély tere a civilizáció nyújtotta biztonsággal szemben. Ezekben az esetekben az erdőt mint teret a benne elhelyezett lényekkel azonosítjuk.
Erre a jelenségre több fantasyvel foglalkozó irodalomtudós is felhívja a figyelmet. Farah Mendlesohn például Tolkien természetábrázolása kapcsán a „morális táj” fogalmát használja,[7] Stefan Ekman pedig ugyancsak a tolkieni alapokra utalva megállapítja, hogy az epikus fantasyben gyakran jelentkezik párhuzam az uralkodó személyisége és országának természeti viszonyai között.[8] Mindebből persze korai lenne levonnunk azt a következtetést, hogy az ilyen szövegekben az erdő legfeljebb csak a benne élő állatok, emberek vagy antropo- és zoomorf mágikus lények tereként hathat vissza az erdőbe tévedő hősre, de tény, hogy viszonylag kevés az olyan fantasy-regény, ahol az erdőt alkotó növények központi szerepet kapnának. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ha kisebb léptékben is, de ezek a szövegek ne tudnának fontos kérdéseket feltenni emberek és növények viszonyáról. Érdekes tanulságokkal gazdagodhatunk, amennyiben a kritikai növénytan lencséjén keresztül alaposabban megvizsgáljuk a növényábrázolásukat.
Ilyen, a kritikai növénytan szempontjából is gondolatébresztő szövegnek tekinthető a 2010-es évek két kiemelkedő magyar folk fantasy-alkotása: Kleinheincz Csilla Ólomerdő-trilógiája és Gaura Ágnes Túlontúl című regénye
Az Ólomerdő-trilógiát ifjúsági regényként definiálják, a Túlontúlban már huszonéves szereplőkkel találkozunk, de mivel az identitáskeresés és a párválasztás fontos részei a központi tematikának, valószínűleg egyaránt találunk az olvasói között kamaszokat és felnőtteket. Mindkét szerző a magyar népmesékben megjelenő mitikus erdőképzetünkre alapoz. Ennek az erdőképnek a legkönnyebben azonosítható forrása a Fehérlófia című népmese és változatai (a 301B típus az Aarne–Thompson–Uther kategorizációs rendszerben). Ebben a mesetípusban a hős valamilyen másvilági (többnyire alsó világi, de egyes mesékben felső világi) térben réz-, ezüst-, illetve aranyerdőt talál. Az erdők birtokosai többfejű sárkányok (a fejek száma az egyes változatokban eltérő), akik királylányokat tartanak fogva a váraikban, a hős feladata pedig a királylányok kiszabadítása. Berze Nagy János felveti, hogy ebben a mesetípusban az erdők anyaga nem véletlenszerű választás eredménye, hanem azok valójában planétákat jelölő fémek (arany-nap, ezüst-hold, réz-Vénusz), az őket uraló sárkányok pedig az egykori planétaistenek utóképei.[9]
Az Ólomerdő-trilógia viszonylag szorosan illeszkedik a Fehérlófia-mesetípus szabta keretekhez, sőt az eredeti mesenarratíva egy alternatív változata is beépül a regénybe mellékszálként. Akárcsak a Fehérlófiában, az erdők itt is sárkányok birtokaiként jelennek meg, érdekes változtatás azonban, hogy a sárkányok halála után az erdőket özvegyeik és gyermekeik uralják. A háromféle fémerdő helyett Kleinheincz hétféle erdőt nevez meg, amelyek anyaga nem azonos a középkorban ismert hét planéta fémeivel, hanem – ahogy több más mesében is – beékelődik közéjük a gyémánt. Így lesz az acél-, ezüst-, réz-, vas-, ólom-, aranysorozat a gyémánttal teljes. Ez a Héterdő nevű vidék a trilógiában határmezsgyét képez az egymással összeférhetetlen ember- és tündérvilág között. Ezzel szemben a Túlontúl megőrzi a népmesében szereplő fémeket (réz, ezüst, arany), azonban mindössze egyetlen erdőt szerepeltet, amely egyértelműen a tündérekhez tartozik, anyaga pedig a tündérek érzelmei szerint képes megváltozni.
Mindkét történet domesztikus szinten mozog, családok történetét, egymás közötti konfliktusaikat követhetjük nyomon: Kleinheincz az emberi és tündéri világ határán élő sárkányok és sárkányivadékok családját helyezi középpontba, Gaura pedig a tündérek királyi családjának és egy velük kapcsolatba kerülő embercsaládnak a sorsát mutatja be.
Az ember és tündér közötti viszony pedig mindkét családtörténetben kiemelt szerepet kap. Az Ólomerdő-regények főszereplője egy kamaszlány, Emese, akinek apja ember, anyja tündér, ő maga pedig a két nép között keresi a helyét. A Túlontúlban az Ördög átkának következményeként kénytelenek a tündérek saját gyermekeik közül néhányat embergyerekekre cserélni, hogy azok Tündérföldön cseperedjenek fel, míg édesgyermekeik az emberek között kénytelenek élni. Mindkét történetben a tündérek szorosabban kapcsolódnak a természethez, különös tekintettel a növényekre, és ez a kapcsolódás az egyik alapja az embertől való különbözőségüknek. A tündérek nem csupán formálják természetes környezetüket, környezetük is formálja őket. Rajtuk keresztül egy olyan nem emberi nézőpontot is megismerhetünk, amely közelít a növényihez, ezáltal pedig megnyitja a lehetőségeket a kritikai növénytani elemzés előtt.
Rettentő növények
A növényekről való gondolkodásunk egyik kiindulási pontja lehet, ha azt vizsgáljuk meg, pontosan miben és miért találjuk magunktól teljesen eltérőnek őket. Dawn Keetley ezt a megközelítést hat tézisben foglalta össze a Plant Horror című tanulmánykötet bevezetőjében. Az alábbiakban Keetley téziseit sorra véve bemutatom, hogy a Kleinheincz és Gaura regényeiben megjelenő tündérek mennyiben közelíthetők a növényvilághoz az ember nézőpontjából szemlélve. A tündérek ugyanis ezekben a szövegekben nem egyszerűen az antropomorf, vagyis ember formájú másságot jelentik, hanem magukba olvasztanak olyan tulajdonságokat is, amelyek már a növényi különbözőséget jelenítik meg.
Keetley első tézisében megállapítja, hogy a növényi lét az emberhez viszonyítva minden tekintetben az abszolút másságot testesíti meg. A Kleinheincz és Gaura szövegeiben megjelenő tündérek emberi alakjuk révén ugyan nem állnak ennyire távol az emberektől, a temporalitás kérdését vizsgálva azonban mindkét esetben találunk olyan fontos különbséget, amely eltávolítja őket egymástól. Az Ólomerdő-trilógia tündérei ugyan szokatlan módon az emberekhez hasonlóan öregednek, így élettartamukban az emberekhez hasonlítanak, mágiájukon keresztül viszont láthatatlan szálak kapcsolják őket össze a hozzájuk tartozó hosszú életű és alig változó erdőkkel. Ennélfogva egyszerre testesítik meg az időhöz kötöttséget és az időtlenséget, ezáltal relativizálják az ember nézőpontjából szemlélve csak az előbbi módon értelmezhető időtapasztalást. A Túlontúlban ezzel szemben már az első oldalakon világossá válik, hogy a tündérek élettartama rendkívül hosszú, az időt pedig tizenhárom éves ciklusokban számolják. Ez a hosszában és struktúrájában a fákéhoz hasonló temporalitás pedig kontrasztba helyeződik az emberszereplők történelmi linearitáson alapuló gondolkodásával.
Keetley második tézise arra hívja fel figyelmünket, hogy a növények többnyire az ember vakfoltjában helyezkednek el: mivel mozgásképtelenek, így agyunk nem érzékeli őket veszélyforrásként, tudatunkban egybeolvadnak a környezetükkel. A modern fantasy-irodalomban és előzményszövegeiben (például a mesékben, mondákban, mítoszokban) egyaránt nagy hagyománya van az effajta „növényvakság” feloldásának a fák mobilizálása által. Ennek lehetünk tanúi az Ólomerdő-regényekben, ahol a fémerdők urai és úrnői képesek szó szerint mozgásba hozni erdeiket. A Túlontúlban színváltozásai révén hívja fel magára a figyelmet a tündérerdő: a réz a bánat, az ezüst a szerelem, az arany a boldogság színe. Ebben a regényben azonban nem csak az erdő maga teszi láthatóvá a növényeket, azok megjelennek az embervilágban is – de mindig egy tündér vagy tündérvérű szereplő hívja fel rájuk a figyelmet.
A növényeket észrevenni és velük kapcsolatba lépni képes tündérek és a növényekre vak emberek között a természetközeli és a természetből kiszakadt ember kontrasztját fedezhetjük fel. Ezt az ellentétet egyik szöveg sem oldja fel, de a továbbiakban ismertetett módokon mindkét történet felvillantja az ember és a természet közötti újbóli kapcsolatfelvétel különféle lehetőségeit.
Harmadik tézisében Keetley megállapítja, hogy a növények folyamatos növekedése az ember számára fenyegetést hordozhat magában. A fák gyökérzete képes megbontani a falakat, megemelni a járdákat, tönkretenni a földben futó csöveket – vagyis nem tartja tiszteletben az emberi civilizációs létforma által húzott határokat. Kleinheincz és Gaura regényei kiforgatják ezt a rejtett félelmünket: tündérvilágaikban éppen a növények határáthágó szerepében rejlik a központi konfliktus megoldásának lehetősége. Az Ólomerdő-regényekben az olykor az emberi világban is halványan látható erdők határmezsgyét képeznek ugyan, de egyszersmind az emberi és tündéri világ kapcsolódásának lehetőségét is megteremtik. A Túlontúlban pedig a darabjaira szakadt Tündérföldet végül egy tölgyfa gyökerei fonják újra egybe.
Keetley negyedik tézise szerint félelem forrása lehet az is, hogy bár a növények megjelenésükben lényegesen különböznek tőlünk, valójában hasonló vegyületekből épülnek fel, mint az emberek. Sőt, halála után az emberi test is a növények táptalajává válhat. A mesék egyik ismert toposza, hogy a halott sírján valamilyen növény nő, amelyet aztán a halott lelkével azonosítanak. Ilyesmivel van dolgunk a Hamupipőke egyes változataiban, amelyekben a lány báli ruhái az édesanyja sírján növő fából kerülnek elő, de alkalmazza ezt a motívumot Petőfi Sándor is, amikor a János vitézben az Iluska sírjáról szakított virág az élet vizébe hullva ismét leánnyá változik. Erre a hagyományra játszik rá Gaura, amikor a tündérek halálát úgy írja le, hogy életüket ezután növénnyé válva folytatják tovább.
Az eddigiek alapján belátható, hogy a növények az ember nézőpontjából egy szisztematikusan háttérbe szorított létformát testesítenek meg
Így nem meglepő, hogy ötödik tézisében Keetley arra a félelmünkre fókuszál, hogy a növények egyszer majd elégtételt vesznek azért, ahogy az emberek bánnak velük. Bár effajta szándékot feltételezni a növényekről szintén azt mutatja, hogy nehezen tudunk az antropocentrikus gondolkodás hálójából kitörni, a fantasy-irodalom számos lehetőséget kínál arra, hogy a növények emberre gyakorolt hatására felhívja a figyelmet. Kleinheincz és Gaura regényei portál-fantasyknek tekinthetők, hiszen szereplőik az emberek és a tündérek világa között mozognak: az Ólomerdő tündérvilágába ott lehet belépni, ahol a határerdő fái a mi világunkban feltűnnek, a Túlontúlban a csallóközi Somorja falu templomában találjuk a Tündérföldre vezető átjárót. Ha az emberi főszereplők felől vizsgáljuk ezeknek a szövegeknek a struktúráját, akkor megállapíthatjuk, hogy mindkét szerző esetében úgynevezett betolakodó (intrusion) fantasyvel van dolgunk. A betolakodó fantasy Farah Mendlesohn tipológiájában olyan szövegekre utal, amelyekben a fantasztikum egy, a benne élő főszereplő számára normálisnak elfogadott környezetbe tör magának utat, a konszenzust valóságot forgatja gyökerestül fel.
Kleinheincz és Gaura regényeiben ez a betolakodó minden esetben a tündérek világa, amely növényi attribútumain keresztül jelenik meg először az emberek életében. Az Ólomerdő-trilógiában Emese először a tündér- és embervilágot elválasztó fákat pillantja meg, amikor azok halványan láthatóvá válnak az emberi világban is. De a fák nyomaira bukkan akkor is, amikor édesapja éjszakai kimaradásai után nyomoz: a házban talál egy falevelet, észreveszi az őrfák ostorcsapásainak nyomát apja hátán. A Túlontúl főhőse, Liliom, egy antikváriumban találkozik először a Tündérföldről származó „betolakodóval”, egy utazókönyvvel, amely virágillatot áraszt. Hasonlóan kilóg az emberi környezetből a Rézerdő című festmény, amelyről a kötet végére kiderül, hogy egy tündér munkája. A képre festett tündéreket szinte lehetetlen észrevenni, egybeolvadnak a növényzettel. Liliom először nem is látja őket, egy tündér segítségére van szüksége, hogy el tudja különíteni alakjukat az erdőtől.[10]
„Ezek a növényi motívumok mindkét történetben kimozdítják a főszereplőt hétköznapi életéből, és a tündérvilág felkutatására, megismerésére sarkallják.
A betolakodó fantasykben bejárt cselekményív, amelyben a főszereplő a betolakodóval való szembesülést követően az ismeretlen felfedezése és elfogadása felé halad, könnyen párhuzamba állítható Keetley hatodik tézisével, amely szerint a növényi létforma működésének megismerése képes lebontani és újraformálni meglévő tudásunkat nemcsak a környezetünkről, hanem az embernek a környezetében elfoglalt helyéről is. A modern fantasy-irodalom a tolkieni hagyományt követve gyakran egyfajta nosztalgikus hangnemre támaszkodik ember és természet viszonyának ábrázolásában. Az ember valaha képes volt harmóniában élni a természettel, ám ez a kapcsolat megromlott, emlékét csak bizonyos természetfeletti lények őrzik – a tündérek különféle megjelenési formái pedig szinte mindig ebbe a kategóriába tartoznak.
A Túlontúl erőteljesebben támaszkodik erre a hagyományra, hiszen az embernek a természettől való elszakadása mellett a feldarabolódás kérdésköre a regény több szintjén is megjelenik. Az emberi és a tündéri világban egyaránt találkozunk szétszakadt, csonka családokkal, valamint a darabjaira szakadt Tündérföld képében végig jól érzékelhető a trianoni békediktátummal való párhuzam. Érdekes újítás azonban, hogy az események egy részét a tündérek nézőpontjából követhetjük nyomon. A szerző ezzel mintegy visszájára fordítja a portál fantasy-struktúráját, és az emberi, természettől elszakadt világot a tündérek szemszögéből is megmutatja. A regény zárlata is közel áll a tolkieni hagyományokhoz: az események eukatasztrófába – a spirituális élmény katarzisát idéző, lélekemelő végkifejletbe – torkollnak. Ez azonban nem azonos a minden konfliktust feloldó boldog lezárással, csupán a teljes vereségtől való csodálatos megmenekülést jelenti.[11] Liliomnak a tündérekről szerzett tudás segítségével sikerül megmentenie Tündérföldet, ám az az erő, amely a darabjaira szakadt tündérkirályságot egybeforrasztja, az embervilág széttagoltságán nem képes változtatni.
Az Ólomerdő-regényekben ezzel szemben alig találjuk nyomát a természettel való harmónia iránti vágynak. Az erdők itt valóban rosszindulatú betolakodók, amelyek felforgatják Emese életét, a lány pedig gyorsan azonosítja őket az ellene irányuló akarattal. Az erdők azonban nem egyszerűen az őket irányító sárkányivadékok messzire érő karjai; sokszor inkább úgy tűnik, maguk a sárkányok és családtagjaik is az általuk birtokolt erdő részei. Miután az ólomerdőt uraló sárkányfeleség meghal, lánya így örököli meg az erdeit: „Érezte a szívében, amikor rátekeredtek az erdők hatalomforrásaihoz vezető fonalak.”[12] Emese is fokozatosan kénytelen rádöbbenni, hogy az erdő, amelyet fenyegetőnek és idegennek vélt, tündérvére révén neki is része, sőt varázserejének táplálója.
A növényvilág összeköt
A fentiekben láthattuk, hogy Gaura és Kleinheincz regényei sokféle megközelítésben reflektálnak ember és természet viszonyára. Ugyanakkor jogosan merül fel a gondolat, hogy bár ezekben a szövegekben a tündérek szorosabban kötődnek a növényekhez, mint az emberek, kifejezetten növényi nézőpontot azonban egyikben sem találunk. „A fa némán tanít minket” – írja Luce Irigaray a növények nyelvéről szóló tanulmányában.[13] Márpedig ha ez így van, lehetséges-e egyáltalán ezt a némaságot emberi szavakkal érthetővé tenni? Ha a néma fát értelmezni próbáljuk, akkor jellé válik, mint ahogy arra tanulmányom elején is utaltam. Nem mindegy azonban, hogy ezt a jelet emberközpontúan gondolkodva, kizárólag az ember valóságát értelmező vagy azt visszatükröző jelnek tekintjük, vagy megpróbáljuk a növény saját jelentését megtalálni.
A növények jelentésének meghatározó eleme a kötöttség. Ez utalhat egyrészt a saját materialitásához való kötöttségére is, hiszen a növény – ugyancsak Irigaray szavaival élve – saját anyagának létrehozásával, vagyis növekedésén keresztül jelent.[14] A növények másik kötöttsége a helyhez kötöttség, a közvetlen környezetükhöz való kapcsolódás. Ez a létezésük szempontjából olyannyira meghatározó, hogy – amint azt Michael Marder megfogalmazza – a növény a másikkal ontológiai függőségben létezik.[15] Mivel ezek a kötöttségek emberi nézőpontból vizsgálva hátrányt jelentenek, a fantasy-irodalom többnyire úgy közelíti a növényt az emberhez, hogy felruházza a beszéd vagy a mozgás, a helyváltoztatás képességével. Kleinheincz és Gaura szövegeiben azonban ezzel ellentétes folyamatnak is tanúi lehetünk: ezekben a történetekben a testi megjelenésükben ember alakú tündérek válnak bizonyos mértékig a növényekhez hasonlóvá, és ha nem is feltétlen kapnak pozitív tartalmat a növényi lét meghatározó jellemzői, már nem kizárólag korlátozó tényezőkként jelennek meg.
Az Ólomerdő-regényekben a Héterdőt uraló tündérek kétféle formában is megtapasztalják a növényekéhez hasonló kötöttségeket. Egyrészt, ahogy a fenti példában bemutattam, magukhoz köti őket az általuk birtokolt erdő. Ez a kapcsolat azonban nemcsak viszonylagos helyhez kötöttséget jelent, hanem jelentős mágikus hatalmat is ad a kezükbe. A másik kötöttségük, amely az első kötetben kap fontos szerepet, hogy kénytelenek betartani az ígéreteiket, különben valamilyen fizikai büntetéssel kell számolniuk. Olyan ez, mintha láthatatlan fonalak, kacsok kötnék őket korábban kimondott szavaikhoz, amelyeknek eltépése, akár a kiszakított gyökerek, fatális testi következményeket vonnak maguk után. Hasonlóan szigorú és eltéphetetlen törvények uralják a tündérek családi viszonyait is. Elsőre talán kegyetlennek tűnhet a Héterdő kötöttségektől terhelt világa, de Kleinheincz rávilágít arra, hogy az emberek viszonylagos szabadsága éppúgy magában foglalja a végzetes hibák lehetőségét. Eltérő szabályok szerint ugyan, de mind az erdővel összekapcsolódó tündéreknek, mind az embereknek viselniük kell rossz döntéseik következményeit. Ez pedig kulcsfontosságú a szereplők számára annak felismerésében, hogy mindnyájan ugyanannak az egésznek a részei, és ha rendbe akarják hozni a világot, akkor együtt kell működniük.
A Túlontúl esetében a regény végén találjuk egy különösen érdekes példáját a növényi létforma ábrázolásának. Amikor Liliom a tündérvilágba átlépve találkozik az Ördöggel, testét körbefonja az Ördög mágiájából táplálkozó tölgyfa. Az Ördög így akarja börtönbe zárni a lány hátizsákjában lévő utazókönyvet, amelyet ő maga nem érinthet meg, és amely Tündérföld újbóli egységének zálogát jelentené. A klasszikus portál-fantasy cselekményének azon a pontján, mikor a hősnek meg kellene küzdenie a gonosszal, Liliom mozgás- és beszédképtelenné válik. Ez azonban nem jelenti azt, hogy feladná a küzdelmet. Eleinte szabadulni próbál a tölgyfából, amelyet idegennek tekint, ám ekkor a fa is ellenségesen viselkedik vele: tüskéket növeszt belé, és elkezdi elszívni a testéből a nedvességet. A lány lassan megérti, hogy csak akkor győzheti le az Ördögöt, ha együttműködik a fával, ha „megöleli.” A fa az ölelésre öleléssel reagál, így a fába zárt lánynak a hátizsákjában az utazókönyvvel sikerül működésbe hoznia a szétszakadt tündérvilágot újra összekapcsoló mágiát: a fa gyorsan növő gyökerei összekötő kapcsokká válnak, amelyek egymás felé húzzák a szétszakadt birodalom darabjait. Az Ördög átka végül nem harc, hanem a természettel való egység újraélése révén válik semmivé.
Felhasznált szakirodalom
Arany László: Fehérlófia, Budapest, Móra, 1988.
Berze Nagy János: Égigérő fa: Magyar mitológiai tanulmányok, Pécs, Tudományos Ismeretterjesztő Társulat Baranya Megyei Szervezete, 1961.
Biopoétika különszám, Prae, 2018/I.
Ekman, Stefan: Here Be Dragons: Exploring Fantasy Maps and Settings, Middletown, Wesleyan University Press, 2013.
Gagliano, Monica – Ryan, John C. – Vieira, Patricia (szerk.): The Language of Plants, Minneapolis, University of Minnesota Press, 2017.
Gaura, Ágnes: Túlontúl, Budapest, Delta Vision, 2017.
Jackson, Rosemary: Fantasy: The Literature of Subversion, London, Methuen, 1981.
Keetley, Dawn – Tenga, Angela (szerk.): Plant Horror: Approaches to the Monstrous Vegetal in Fiction and Film, London, Palgrave Macmillan, 2016.
Kérchy, Anna: Vegetal Visions. Ecocritical Encounters with Plant Kin in Transmediated Fairy Tales, Americana. E-Journal, 2017/XIII. 2.
Kleinheincz Csilla: Ólomerdő, Budapest, GABO, 2014.
Kleinheincz Csilla: Üveghegy, Budapest, GABO, 2014.
Kleinheincz Csilla: Ezüstkéz, Budapest, GABO, 2019.
Le Guin, Ursula K.: The Critics, The Monsters, and the Fantasists, The Wordsworth Circle, 38.1/2 (Winter/Spring 2007), 83–87.
Mancuso, Stefano – Viola, Alessandra: A fák titkos nyelve. A növényi intelligencia meghökkentő bizonyítékai, ford. Rabi Éva, Budapest, Kossuth, 2016.
Marder, Michael: Plant Thinking: A Philosophy of Vegetal Life, New York, Columbia University Press, 2013.
Matthew, Hall: Plants as Persons: A Philosophical Botany, Albany, New York: State University of New York Press, 2011.
Mendlesohn, Farah: Rhetorics of Fantasy, Middletown, Wesleyan University Press, 2008.
Mendlesohn, Farah – James, Edward: A Short History of Fantasy, London, Middlesex University Press, 2009.
Morton, Timothy: Humankind: Solidarity with Nonhuman People, New York, Verso, 2017.
Novik, Naomi: Rengeteg, Budapest: GABO, 2015.
Ness, Patrick – Dowd, Shioban: Szólít a szörny, Budaörs, Vivandra, 2012.
Petőfi Sándor: János vitéz, Budapest, Móra, 2014.
Propp, Vlagyimir Jakovlevics: A mese morfológiája, Budapest, Osiris, 2005.
Rojik Tamás: Szárazság, Budapest, Pagony, 2020.
Tesh, Emily: Silver in the Wood, New York, Tor, 2019.
Trewavas, Anthony J.: Plant Behaviour and Intelligence, Oxford, Oxford University Press, 2014.
Tolkien, J. R. R.: Szörnyek és ítészek, ford. Koltai Gábor – Nagy Gergely, Szeged, Szukits Könyvkiadó, 2006.
Warren, Kaaron: Walking the Tree, Angry Robot, 2010.
Wohlleben, Peter: A fák titkos élete. Mit éreznek, hogyan kommunikálnak? Egy rejtett világ felfedezése, Budapest, Park, 2018.
Jegyzetek
[1] A klímafikció műfaj ifjúsági irodalomban való térnyerésére friss magyar példa Rojik Tamás Szárazság című regénye (Budapest, Pagony, 2020).
[2] Keetley, Dawn – Tenga, Angela (szerk.): Plant Horror: Approaches to the Monstrous Vegetal in Fiction and Film, London, Palgrave Macmillan, 2016. A növénygyerek szörnyeteg modern mesebeli ábrázolásairól ld. Kérchy Anna: Vegetal Visions. Ecocritical Encounters with Plant Kin in Transmediated Fairy Tales, Americana - E-Journal, 2017/XIII. 2.
[3] A növényi intelligencia kérdését körbejáró természettudományos munkák közül érdemes megemlíteni az utóbbi évekből az olasz szerzőpáros, Stefano Mancuso és Allesandra Viola A fák titkos nyelve: A növényi intelligencia meghökkentő bizonyítékai (2016) című kötetét, valamint Anthony J. Trewavastól a 2014-es Plant Behaviour and Intelligence-t, de ezeken kívül is meglepően nagy számban találunk a témában friss monográfiákat.
[4] The Language of Plants, 225 (az angol nyelvű elméleti szövegekből származó idézeteket saját fordításomban közlöm).
[5] Fantasy: The Literature of Subversion, 30.
[6] The Critics, The Monsters, and the Fantasists, 87.
[7] A Short History of Fantasy, 49.
[8] Ekman a Here Be Dragons: Exploring Fantasy Maps and Settings című könyvében egy teljes fejezetben járja körül ezt a kérdést, sőt külön alfejezetet szentel annak, hogy az epikus fantasy formulakövető változatában megjelenő sötét nagyurak hogyan hatnak az általuk birtokolt területek természeti környezetére.
[9] Égigérő fa, 91.
[10] Túlontúl, 149.
[11] Szörnyek és ítészek, 225.
[12] Ólomerdő, 345.
[13] The Language of Plants, 129.
[14] Uo., 129.
[15] Plant Thinking: A Philosophy of Vegetal Life, 106.