Bevezető: Szerelem és intertextualitás
A kortárs irodalomban nem ritkaság a régebbi művekre való utalás, ahogy a jól ismert történetek – mesék, mítoszok, legendák vagy klasszikus művek – újragondolása, átírása sem. Számtalan variációja létezik a Grimm-meseátiratoknak; a Marvel-képregényeknek és filmeknek köszönhetően otthonosan mozgunk az északi mitológia újragondolt világában, miközben Shakespeare-drámák alakulnak át modern regénnyé, és már egy-egy zombi Rómeó[1] felbukkanásán sem lepődünk meg.
Időnként kevésbé ismert művekre tesz utalást egy szerző, így olvashatunk gondolatébresztő mottókat, vagy felbukkanhatnak olyan szereplők, akik felidézik irodalmi ismereteik, emlékeik egy részét, hogy elkápráztassák, vagy éppen meghökkentsék környezetüket. És létezik A vándorló palota (Howl’s Moving Castle, 1986; magyarul: 2011) és a Csillagpor (Stardust, 1999; magyarul: 2007) esete, amikor két szerző ugyanarra az – irodalmárok által kiemelten fontosnak tartott, ám az átlagolvasó által kevésbé ismert – versre ír ifjúsági fantasy-regényt, mintegy a költemény tartalmának ellentételezésére.
Diana Wynne Jones és Neil Gaiman regényeinek megjelenését egy jó évtized választja el egymástól, de összeköti őket számos dolog
Mindkét szerző John Donne egyik versét, a Dalt (Song)[2] választja kiindulópontul, és dacolva a vers tartalmával, miszerint lehetetlen (gyönyörű és) hűséges nőt – vagyis igaz szerelmet – találni, olyan szerelmes regénnyel válaszolnak a „kihívásra”, amelynek alaptétele a lehetetlen lehetővé válása.
Teszik mindezt úgy, hogy szövegszerűen is megjelenítik a regényben magát a verset, valamint átemelnek belőle több-kevesebb motívumot, és szervesen beépítik a cselekménybe. Ez a párhuzam persze nem véletlen: mielőtt Jones megírta volna A vándorló palotát, konzultált író barátjával a mindkettőjük által ismert és szeretett versről, amelynek tartalmával egyikük sem értett egyet.[3]
Így született meg aztán a két elképesztően egyedi variáció ugyanarra a témára – hogy a két történet, amelyet összeköt a vers és a szív központi motívuma, világszerte megdobogtassa az olvasók szívét is.
Mivel a Dal tulajdonképpen a két regény talapzatának tekinthető, vizsgáljuk meg egy kicsit alaposabban
A könnyed, frivol szövegként induló vers keserű tanulságot von le az igaz szerelemről. Az első másfél versszakban arra kéri olvasóját, hogy különféle lehetetlennek tűnő feladatokat oldjon meg:
„Kapj el hulló csillagot,
Ejts teherbe egy tököt,
Súgd meg, hol a tűnt napok,
Vagy ki patkolt ördögöt,
Hablány hol zeng, s mi segítsen,
Hogy az irigység ne csípjen,
S hol kél
A szél,
Mely tisztes lelkeket segél.
Furcsa dolgokra vagy itt,
Vonz, ami nem látható?
Vágtass tízezer napig,
Míg nem hull hajadra hó,”
A második versszak második fele fordulatot hoz: a felsorolt elképzelhetetlen feladatokat teljesíthetőnek tekinti, nem úgy, mint a náluk lehetetlenebbnek feltüntetett végső gondolatot: hogy létezik olyan nő, aki nemcsak szép, hanem hűséges is:
„S elidőzve a csodáknál
Esküdj meg, hogy sose láttál
Oly szép
Nőt még,
Akiben lobog a hűség.”
A harmadik, egyben záró versszak ezt az utóbbi gondolatot részletezi: a költő felvillantja, hogy mégiscsak akadhat ilyen nő, de azonnal elveti annak a lehetőségét, hogy ez a csoda tartós állapot lehetne, mert mint mondja:
„Hű volt tán, míg megismerted,
De én mégsem keresem meg,
Úgyis
Hamis
Lesz jöttömig hárommal is.”
Ezt a kiábrándult állapotot gyógyítja a két regény azzal, hogy tanúságot tesz az igaz szerelembe vetett hitről. A megingathatatlan elköteleződés valóban fantasztikus jellegére helyezik a hangsúlyt, és azt sugallják, létezik a csoda, amely felülmúlja a versben felsorolt lehetetlen küldetések teljesítését.
Jones és Gaiman hisz a szívben rejtőző érzelmek transzformatív erejében, hisz abban, hogy az igaz érzelmek átformálják az embert és az őt körülvevő világot. Regényeik megerősítik azt a nem csupán Young Adult- (fiatal felnőtteket célzó) narratívákból ismerős toposzt, miszerint a szeretet erejével legyőzhetők az előttünk álló nehézségek – de olyan szélsőségekbe tolják ezt az igazságot, hogy a szerelem – az igaz szerelem – varázslatossá lényegül a két történetben.
A vándorló szív esete: A vándorló palota
Diana Wynne Jones fantasy-regényében Sophie Hattert megátkozza a Puszták Boszorkánya, és a fiatal lányt egy csapásra öregasszonnyá változtatja. Sophie a rossz hírű Howl varázsló palotájában lel új otthonra, ahol alkut köt a palotát „üzemeltető” tűzdémonnal, Calciferrel. Az alku lényege, hogy Sophie visszanyerheti a tűzdémon mágiája segítségével eredeti alakját, amennyiben sikerül megtörnie a Calcifer és Howl között évekkel ezelőtt köttetett mágikus szerződést, amelynek lényegéről viszont semmit sem árulhat el a tűzdémon.
Sophie így rákényszerül, hogy nyomozzon a titkos szerződés mibenléte után, ám ez nem egyszerű feladat, mivel Howlból sem könnyű információkat kicsalni: a varázsló keveset tartózkodik a palotában (mondhatni: ide-oda vándorol, csakúgy, mint az otthona), és egyik bonyodalomból a másikba keveredik. Állandóan mozgásban van, ami alapvetően két fontos okra vezethető vissza. Az egyik, hogy a csapodár Howl képtelen megállapodni: amint meghódítja egy nő szívét, azonnal érdeklődését veszti, és már keresi is újabb áldozatát.
A másik ok ennek a tisztességtelen viselkedésnek a következménye: miután Howl a Puszták Boszorkánya fejét is elcsavarta, a boszorkány megátkozta, és Howl folyamatosan rejtőzködik, menekül, hogy elkerülje az újbóli találkozást, amely jó eséllyel végzetes volna a számára. Az összecsapás azonban elkerülhetetlenné válik, és közben kiderül, hogy a Howl és Calcifer közötti egyezség záloga nem más, mint Howl szíve, amelyet Calcifernek, a hullócsillagnak adott, hogy az ne pusztuljon el. Az egyezség feloldása – vagyis Howl „átvándorolt” szívének visszahelyezése azért, hogy feltámadhasson – a szerződő felek halálával járna, de mivel Sophie képes életre kelteni az élettelen dolgokat, a végén minden jóra fordul. A varázsló Sophie és Calcifer segítségével legyőzi ellenfelüket (a Puszták Boszorkányának tűzdémonját), Sophie visszanyeri eredeti alakját, fiatalságát, Howl pedig felismeri benne igaz szerelmét, aki mellett képes kitartani most már, hogy Sophie visszaadta (szó szerint) a szívét.
A fenti vázlatos összefoglalóból is kiderül, hogy Jones leteszi voksát az igaz szerelem mellett, ám ennél sokkal komplexebb módon reflektál Donne Dalára
Nem egyszerűen megemlíti vagy idézi a költeményt a regényben, a verssorok nem azért jelennek meg a szövegben, mert egy karakternek eszébe jut John Donne irodalmi munkássága, vagy mert tudálékosan, kiábrándultan más szavaival tudja leginkább kifejezni az igaz szerelemben való kételkedését vagy csalódottságát.
A Dal varázsigévé, rontássá, vagyis átokká alakul a regényben, és Jones nem egyszerűen kölcsönveszi a metafizikus költő szavait, hanem egy portál segítségével átjuttatja a mi világunkból ezt a verset Ingaryba, abba a fiktív univerzumba, ahol a cselekmény nagy része játszódik (és ahol John Donne természetesen nem létezett, így egyetlen tősgyökeres ingaryi lakos sem idézhetné a sorait).
Az átok a vers első két versszaka, a lehetetlen küldetésre való buzdítás, és lényege, hogy ha a felsorolt abszurdumok sokasága valamiképpen megvalósul, Howlt utoléri az átok, és elkerülhetetlenül újra szembetalálja magát a Puszták Boszorkányával, akinek minden vágya, hogy leszámoljon vele. Az átok nem pusztán elhangzik a regényben, hanem egyfajta megoldandó rejtélyként manifesztálódik, ezért sorról sorra visszatér, a szereplők gondolkodnak róla, megfejtik, mire utalhat. Ez a folyamat egyrészt bemutatja a klasszikus, sorról sorra való olvasáson alapuló szövegértelmezés metódusát, amely az átvitt, metaforikus értelem felfejtését célozza, de közben folyamatosan kifordítja a módszert, hiszen a megoldás sokszor az, hogy a sort szó szerint kell érteni.[4]
„Kapj el hulló csillagot,” – kezdődik a vers, és mint megtudjuk, Howl a regénybeli események előtt öt évvel szó szerint elkapta a hullócsillag Calcifert, hogy megmentse a haláltól. „Ejts teherbe egy tököt” – folytatódik a költemény magyarul.
Az eredeti szövegben tök helyett mandragóra szerepel, melynek gyökerei gyakran emberformájúak, és a magyar fordítás is egyértelműsíti a tök–mandragóra-azonosítást. A XVIII. fejezetben furcsa, „lepréselt csecsemő”-re emlékeztető virágot hajt a Sophie által ültetett misztikus növény, amelyről kiderül, hogy valójában mandragóra volt.[5]
A következő rejtélyes sor a „tűnt napok” (angolul: ([le]tűnt, elmúlt évek) helye után kérdez, de ez Howl számára evidens: a múltja egy másik világban (a miénkben) van, egészen pontosan Walesben, ahová időnként ellátogat a palota egyik portálja segítségével. A következő nagy kérdés, hogy „ki patkolt ördögöt”, illetve az angol szöveg szerint az, hogy ki hasította az ördög patáját. A metaforikus ördög ez esetben a palota tűzdémonja, és Sophie meg is állapítja, hogy „Calcifer biztosan tudja, hogy ki patkolta meg a lábát!".[6] Calcifer erre önérzetesen kikéri magának, hogy ő nem ördög, hanem démon, és nincs lába,[7] de ez a tiltakozás beleillik a démon sejtető stratégiájába, hiszen időről időre elejt egy olyan célzást Sophie számára, ami segíthet a lánynak megérteni a varázsló és tűzdémon közötti egyezség részleteit.
Ez esetben tudjuk, hogy van valami Calcifer tűzteste alatt, ám a démonnak tényleg nincs lába, hiszen a lábnak tekinthető valami, ami felett lángol, nem a saját testrésze, és bizony ki lett hasítva valahonnan, mégpedig Howl szívéből, amikor megkötötték az egyezséget.
A mágikus szerződés feloldásakor épp ezért Sophie leválasztja Calcifert arról „az öklömnyi, sötét valamiről, ami Howl szíve volt”.[8]
A vers szerint ezután arra kell rájönni, „Hablány hol zeng,” de ezen nem kell sokat töprengeni: amikor Howl összecsap a boszorkánnyal a tenger fölött, a nagy harc felkorbácsolja a tengert, megzavarja a sellők nyugalmát, ezért a partra úsznak, s ott énekelnek. (Az eredeti költeményben ez metaforikusan a szirének csábító énekére utal, összhangban a szöveg „hűtlen nők”-tematikájával.) A következő feladat szerint Howl rá kell jöjjön arra, „mi segítsen, Hogy az irigység ne csípjen”. Az irigység, pontosabban szólva a féltékenység (az angol az „envy” szót használja) többféleképpen is értelmezhető a regényben. A XV. fejezetben Howl így elmélkedik: „»S mi segítsen, Hogy az irigység ne csípjen,« az már mind a múlt része. Szeretem Walest, de ő nem szeret viszont. Megant belülről fűti az irigység, mert ő több tiszteletet érdemel, mint én.”[9] Howl értelmezésénél azonban pontosabbnak tűnik egy későbbi jelenet a regényből: Sophie félreteszi saját féltékenységét, mert azt hiszi, ezzel elősegíti Howl boldogságát, pedig a varázsló arra számít, hogy a lány féltékenysége majd távol tartja a Puszták Boszorkányát (aki Miss Angorian képében jelenik meg mint Howl új szerelme). Sophie azonban túl kedvesnek bizonyul ehhez a feladathoz[10] – és ebből Howl megtanulja, mi tartja távol a féltékenységet, az irigységet.
Fény derül arra is, hogy „[…] hol kél A szél, Mely tisztes lelkeket segél”: Howl egy forgószél segítségével menekül el Sophie-val a boszorkány elől, és ez az a pillanat, amikor a férfi végre bevallja saját gyávaságát a lánynak, amely eddig megakadályozta, hogy nyíltan azt tegye, amit helyesnek vél. Howlt írja le a vers további része, hiszen a mi világunkból származó Howl a varázslatot választotta és a mágikus világot, így egyrészt igaz, hogy a mágus „Furcsa dolgokra [van] itt”, ráadásul „Vonz[za], ami nem látható,” hiszen mint kiderül, ő átlát a Sophie-t átalakító átkon, és nem téveszti meg az öreg külső. A „Vágtass tízezer napig” sor Howl korára utal, hiszen hamarosan tízezer napos, vagyis huszonhét éves lesz, és bár nem őszül meg, a „Míg nem hull hajadra hó” sor utalás Howl hajtincseire, amelyek a végkifejlethez közeledve „ismét szőkén aranylottak, bár a fekete ruhához képest szinte fehérnek látszottak”.[11]
Mint látható, Jones kifordítja a vers sorait, és a fantasy-zsáner lehetőségeivel élve az eredetileg metaforikus tartalmat szó szerint értelmezi és láttatja
– hiszen a fantasztikus irodalom egyik jellemzője, hogy a lehetetlent is képes lehetségesként bemutatnia. Ezzel a technikával alaposan felforgatja a valóságunkat (mint ahogy azt egy jó fantasynek tennie is kell):[12] nem elég, hogy a költői képek valósággá olvadnak, a vers egyenesen átokká alakul át. Ez két szempontból is jelentős fordulat. Egyrészt megerősíti a költemény valóságosságát, az írás mágikus erejét, és performatívvá válik: nem csupán leír, hanem előidéz, életre hív, ami visszatérő elem Jones életművében.[13] Másrészt mint átok, a performatív jellege miatt fizikai értelemben vett valós (és nem csupán érzelmi) hatást fejt ki a szereplőre, s egyúttal azt a felismerést erősíti az olvasókban, hogy Donne szerelemértelmezése önmagában is olyan átok, amelyet meg kell törni ahhoz, hogy az ember boldogan élhessen, amolyan tündérmese módjára.
No persze Jones nem is Jones volna, ha nem forgatná ki egyúttal a regény mesealapjait (merthogy nem csupán Donne versével áll dialógusban, hanem több mesével is).
Erősen épít A szépség és a szörnyeteg mesére, persze jó nagyot csavarva rajta: a szépség szerepében Howl, a varázsló tetszeleg, akit Jones olyan viselkedési formákkal és jellemzőkkel ruház fel, amelyeket nőkkel szokás társítani hiú, órákig szépítkezik a fürdőszobában, és hisztérikusan viselkedik. Sophie ezzel szemben a mesebeli szörnyeteg jelképes szerepét kapja: a társadalomban, illetve a művészetekben gyakorta monsterizált öreg nő szerepét, aki átok hatására váltott alakot, és csak az igaz szerelem törheti meg az átkot. Ha így olvassuk a szereplőket, akkor a (részlegesen) felcserélt nemi szerepeknek köszönhetően érthetőbbé válik a vers és a cselekmény szerves kapcsolata, hiszen Donne költeményében a szép és hűtlen nő a probléma, míg a regényben Howl csapodár viselkedése a fő konfliktusforrás, ennek következtében vonta magára a Puszták Boszorkányának átkát.
Howl viselkedése a Calciferrel kötött egyezségből adódik
Miután odaadta szívét a tűzdémonnak, szívtelenné vált – a szó valós és metaforikus értelmében egyaránt. Éppúgy, ahogy a mágia alapvetően működik Ingaryban, ezúttal is megfigyelhető, ahogy a metaforikus és a szó szerinti értelem összeolvad. A boszorkány átka úgy hat, ahogyan Sophie varázslata: a metaforából generálja, illetve nagyítja fel a valóságot.[14] Howl szívmágiája fordított irányú; a valós tettből (a szív áthelyezésnek aktusából) következik a metaforikus szívtelenség, a csélcsap, hűtlen viselkedés. De a nemi szerepek csupán fluidokká válnak Jones szövegében, nem cserélődnek fel teljesen, így a hű és szépséges nő fogalmát duplán csavarja meg Jones, destabilizálva magának a szépségnek a fogalmát is, hiszen Sophie szép fiatal lány, de az átok hatására öregasszonyként jelenik meg (ezáltal megkérdőjelezve az életkor jelentőségét, a vele kapcsolatos elvárásainkat – ahogy számos más regényében is teszi[15]).
Jones aztán a Hamupipőke-motívumon is fordít egyet: Sophie-t szemrevaló fiatal hölgyként ismerjük meg a regényben, ezután válik az öregség álcájában cseléddé, aki végül elnyeri a herceg szívét, de ezt nem külső szépségével, nem valami csodás átalakulással éri el, hanem a személyiségével.
A szerelem nem első látásra önti el egyik fiatal szívét sem: fokozatosan alakul ki. Ez szembemegy a mesehagyománnyal, és arra emlékezteti az olvasót, hogy az igaz szerelem alapja egymás megismerése és elfogadása.
Ráadásul a varázslatos visszaalakulás nem külső beavatkozásnak köszönhető, hanem annak, hogy Sophie számára véget ér az a belső utazás, melynek végeredményeként képes elfogadni önmagát, és szembeszáll korábban megkérdőjelezhetetlennek hitt sorsával – vagyis magabiztos nővé válik.[16] Ez egy fordított irányú Bildungsroman, melynek során Sophie öregasszonyból ifjú, szép és a boldogságát kiérdemlő lánnyá válik.[17] Ezzel párhuzamosan a „szépség” szerepkörében ragadt Howlnak is ki kell törnie a szokásai rabságából. Az, hogy végre valódi érzéseket táplál valaki iránt, abban mutatkozik meg, hogy nem csupán vonzó külsejével akarja lenyűgözni szíve választottját: amikor Sophie veszélybe kerül, a kinézetével mit sem törődve siet a lány megmentésére. A Hamupipőke-motívum tehát Howlra is vonatkoztatható, és a felforgatás szellemiségének megfelelően az erős érzelmek éppen nem a szépségben, hanem az arra való koncentrálás elhagyásában észlelhetők.
A csodás kvalitású Dal szó szerint csodássá válik Ingaryban, ám a legnagyobb csoda, amelyet e vers létrehoz, az a két főszereplő személyiségfejlődése, amelynek során végül nemcsak önmagukat találják meg, hanem egymásra is rátalálnak.
Sophie apránként levetkőzi az öregség érzelmileg kényelmes rejtekét, és rájön, hogy nem kell bent ragadnia a legidősebb lány negatív mítoszának csapdájában (amelynek ismételt elfogadása szintén egyfajta átok),[18] hanem ő is élhet boldog szerelemben. Ezzel párhuzamosan alakul át Howl viselkedése is. Soronként töprengve az átok jelentésén, a varázslónak önmagát és az életét kell megvizsgálnia és elfogadnia, hogy nem maradhat örökké „szívtelen,” mert az éppoly veszélyes az életére nézve, mint a Puszták Boszorkányának dühe. A szerelem és a jellemfejlődés tehát mindkét szereplőnél elválaszthatatlan egymástól – így válnak ők maguk is összetartozó szerelmesekké, akik megdolgoztak ezért az ajándékért.
A láthatatlanná váló szív esete: Csillagpor
Gaiman Csillagpor című regénye Joneséhoz hasonlóan reagál Donne költeményére, de a két szerző eltérő stratégiát választ a Dal regénybe építéséhez. A Csillagpor elején mottóként olvasható a teljes vers, amely így arra invitálja az olvasót, hogy keressen kapcsolatot a költemény és a történet között. Gaiman nem próbálja szövegszerűen a történet részévé tenni a vers egyes motívumait, kivéve a legelső sort, amely az egész regény alapötletéül szolgál.
A mű fő témája az a küldetés, melynek célja egy bizonyos hullócsillag begyűjtése – ám ezt a küldetést azonnal összekapcsolja az igaz szerelem „begyűjtésének” tematikájával.
Tristran reménytelenül (akarom mondani: reménykedve, mivel nem látja be, hogy nincs esélye) szerelmes szíve választottjába, Viktóriába, aki ahelyett, hogy egyszerűen elutasítaná, egy lehetetlen küldetéssel bízza meg, mondván, ha Tristran sikerrel jár, akkor övé a csókja és a keze. Tristrannak több se kell: azonnal útra kél, hogy megkeresse a Falon túli világba esett hullócsillagot („azt a csillagot, ami most hullt le, azt és nem másikat”[19]), és elnyerje jutalmát, amiről azt hiszi, hogy nem más, mint az igaz szerelem.
Első nekifutásra úgy tűnhet, hogy a regény cselekménye elég megbízhatóan követi a vers tartalmát
A főszereplő Tristrant egy lehetetlen küldetéssel bízzák meg, amit (hiszen újfent a fantasy-irodalom világába csöppentünk) sikeresen teljesít is, ám amikor visszatér zsákmányával, a lányalakot öltött hullócsillaggal, Yvaine-nel, rá kell döbbennie, hogy a szépséges nő, akinek szerelméért vállalta a lehetetlen kalandot, sosem szerette, és már elígérkezett egy másik férfinak. A történet azonban nem erről a csalódásról szól – hanem arról, hogy a vállalt kaland igenis megkapja jutalmát, csak épp nem úgy, ahogyan Tristran eredetileg képzelte. Gaiman tehát azt sugallja, hogy a Dal kiábrándultságát a beszűkült perspektíva határozza meg. Valójában létezik igazi szerelem – de az olyan varázslatos és szokatlan jelenség, hogy nehéz meglátni. A küldetés nem más, mint egy új nézőpont elsajátítása: Tristrannak meg kell tanulnia észrevenni az igaz szerelmet, fel kell ismernie a különbséget a valódi és a látszólagos között. E két jelenség határozza meg a Csillagporban történteket – ez az egyik erős kapocs Jones és Gaiman románca közt.
A beszűkült látószög itt a behatárolt térrel magyarázható: Tristran felnövekedésének helyszíne (mely a Falva nevet viseli) különleges település, hiszen Tündeföld határán fekszik, és egy Fal védi a Túlnantól. A Fal túlsó oldalán kilencévente vásárt rendeznek, ahol tündeportékákat árulnak furcsa szerzetek. Falva lakói tehát képesek érintkezni Tündeföld lakosaival, és ezek az érintkezések egyszer csak meglepő következménnyel járnak: egy ember és egy tünde egyéjszakás románcából megszületik Tristran. A Tündefölddel való érintőleges kapcsolat megerősíti a Fal jelentőségét: a vaskos védelmen túl található a csodák világa, de a két univerzum keveredése veszélyes lehet. Ugyanakkor mindenki várja a csodák vásárát, ezt a kontrollálható keretek közé szorított üzleti érintkezést. Ami pedig a vásáron kívüli időszakot illeti: nos, ott a rés a Falon, amely mellett állandó őrség áll, és amelyen át az ember kikukucskálhat a csodák felé, miközben tudja, hogy sorsa az otthonmaradás, a többé-kevésbé csodamentes csodavárás.
Falva lakói a Fal biztonságán belül álmodoznak a Túlnanról, a fantasztikumról, de a vásár után mindig visszatérnek a hétköznapok nyugalmába. Tristran azonban valódi csodára vágyakozik, az igaz szerelemre, és ezért hajlandó a lehetetlenre.
Az ő látószöge ezért képes szélesre nyílni: nem a Fal belső oldaláról kémlel át a résen, hanem – születése jogán mint kettős szerzet, félig ember, félig tünde – átlép a határon, s a csodák világa teljességgel elébe tárul. Ez az a hely, ahol megtanul másképp látni, és ennek első fázisa a látóhatár kitágítása, amely metaforikusan jelzi a Tündeföldön megtapasztalható élmények határtalanságát. Itt nem léteznek a realitás korlátozó keretei, tán még az sem igaz, hogy a határ a csillagos ég – hiszen az égben történtek hozzájárulnak az e földön kibontakozó cselekmény formálódásához.
A határátlépés tehát – csakúgy, mint A vándorló palotában – az átalakulás mozgatórugója
Jones regényében az első ilyen átlépés Sophie számára akkor következik be, amikor belép a palotába. Ez a meghatározó elem – mint majdnem minden egyéb fantasy-toposz, amelyhez Jones hozzányúl – atipikus. Jellemzően a portálfantasy iránya a szűk domesztikus térből a sokkal tágabb tér felé tart, ám Sophie egy kisebb térbe, a palotába lép be, ami ráadásul domesztikálja őt,[20] hiszen cselédnek áll, hogy megszabaduljon azoktól a nehézségektől, amelyekkel a saját világában kellene szembenéznie megváltozott állapota, hirtelen jött öregsége miatt. Kicsit később azonban rájövünk, hogy ez a szűk tér nem csupán vándorol, ami eleve jelzi a határátlépésekre való potenciálját, hanem különböző világokra képes nyílni, tehát tágasabb, mint bármilyen tér, amelyet képesek vagyunk elgondolni – ugyanakkor – mint azt Farah Mendlesohn megállapítja –, a megismert terek közül a palota belső tere az, amelyik igazán fantasztikus, nem pedig azok a külső terek, világok, amelyekkel interakcióba lép.[21] A sokféle világ nem csupán a cselekmények hátterét adja, hanem a főszereplők világokról alkotott, széttöredezett, torzult képeit is tükrözi[22] – hozzátenném, hogy a széttöredezettség a szereplők személyiségének többfelé hasadását is jelzi.
Nem véletlen, hogy a nagy rejtély megoldása során szó szerint darabokból kell összeilleszteni a csodálatosan megtalált személyeket, akik után Howl olyan sokáig nyomozott; hogy őt magát is darabokból (a szív nélküli testből és a test nélküli szívből) kell összerakni, hogy életre keljen; vagy hogy a világok, amelyekre a palota nyílik a mágikus portálokon keresztül, mind más névvel, más személyiséggel ismerik Howlt.
Ehhez képest Gaiman regénye klasszikus portálfantasy, nem csűri-csavarja nagyon a dolgokat e tekintetben: a Falon lévő rés úgy működik, mint Howl varázskapuja: mögötte kitárul a világ, és ott bármi elképzelhető. Először is, Tristran képes rátalálni a lehullott csillagra, amely ráadásul csodaszép lánnyá változik, amint Tündeföldön landol. Másrészt ezt követően Tristrannak olyan, korábban elképzelhetetlen kalandokban lesz része, amelyek lehetetlenségük által behívják Donne versét, hiszen az ifjú végül teljesíti a küldetését, és aztán kénytelen rájönni, hogy a szépséges nő, akiről azt hitte, igaz szerelme lesz, nem várt rá hűségesen.
A nagy fordulat azonban az, hogy rádöbben: odakint, a csodák földjén megtörtént vele a csoda, és elnyerte Szíve Vágyát, az igaz szerelmet, hiszen a földre hullt csillag, Yvaine, bár először csak kényszer hatására, majd népének szokása miatt követte Tristrant, a közös út során beleszeretett a fiatalemberbe. Gaiman tehát Joneséhoz hasonló módon nyúl az igaz szerelem témájához: ő is azt vallja, hogy az igaz szerelem nem születik meg első látásra, hanem egy összecsiszolódási folyamat és/vagy abszurd, szinte lehetetlen kalandok lehetséges következménye; olyan fantasztikus jelenség, hogy a megtapasztalásáért fel kell adni a hétköznapi valóságot, és muszáj átlépni a fantasztikum világába, ahol minden megtörténhet. Ugyanakkor maga az érzés nem a képzelet terméke, és valóságosságát semmi sem jelzi jobban, mint hogy Tristran mesebelinek tűnő életutat jár be, de megmarad halandónak, és ez a kapcsolat a realitással elképzelhetővé, valóságossá teszi az igaz szerelmet.
Miután A vándorló palotában Sophie megtalálja a szerelmet, bár újra szorosabb kapcsolatba kerül azzal a világgal, amelyből kilépett, Howl iránti érzelmei és egymás iránti elköteleződésük a palota varázslatos világához fűzi – vagyis a szerelem tere a csodálatos, mindig változó tér marad, ahol a lehetetlen bármikor valóra válhat.
Ez az elképzelés köszön vissza a Csillagporban is: az igaz szerelem Tristran számára csak akkor teljesedhet be, ha nem lépi át Falva határát Yvaine-nel, hiszen a hétköznapi valóságba való visszatérés a csillagleányt élettelen, fekete kővé változtatná.
Tristran megküzd a szerelméért: amikor először találkozik Yvaine-nel, bár látja, hogy a lány egy elesett (szó szerint leesett, törött lábú) csillag, nem hús-vér, érző lényként, nem egyenrangú partnerként tekint rá. A lány eszköz, láncra verhető „zsákmány”, aki majd hasznot termel a számára – emberi testet öltött fizetőeszköz, amelyért cserébe Tristran igaz szerelmet szerezhet. Ez a szemléletmód alakul át a kényszerűségből együtt mozgó páros kalandjai során. Ahogy Alice Curry írja, Tristran Tündeföldét a kolonizáló szemszögéből látja először, és az Edward Said által megfogalmazott „képzelt földrajz” szabályainak megfelelően egzotikusnak, primitívnek, vadnak tekinti,[23] csakúgy, mint a lányt, aki, ugye nem is „igazi” lány – nem emberi lény –, és akit éppen ezért könnyedén sorol a birtokba vehető tárgyak közé. Ezt a kolonizáló, patriarchális nézőpontot fokozatosan formálja át Yvaine, miközben felforgatja Tristran világrendjét – egészen addig, míg Tristran a szívtelen kolonizáló szerepéből átlép a szerelmével birtokba vevő, a másik szívét meghódító (és közben nyereségre nem törekvő, vagyis már hódoló) szerepébe,[24] aminek előfeltétele a másik egyenrangúként való elismerése.
Mikor Tristran a hullócsillag után ered, és átlép Tündeföldre, valójában hazatér, csak ezt akkor még nem tudja
Az új hely közösségének természetes tagjaként lel otthonra,[25] végül pedig uralkodója lesz ennek a varázslatos földnek. A Dal második versszakának kezdete könnyedén olvasható a féltünde Tristran leírásaként: „Furcsa dolgokra vagy itt, / Vonz, ami nem látható?”[26] Gaiman modern tündérmeséje lubickol a különös, láthatatlan jelenségek felvonultatásában. A történet egy része a földi síkon jellemzően nem érzékelhető szellemek közt zajlik, vagy épp az égben; a mágikus képességű boszorkányok rendre átváltoztatják azokat, akik a szolgálatukban állnak, vagy akiket meg akarnak büntetni, így valódi identitásuk láthatatlanná válik; sőt, a Lilim[27] egyike, a csillagszív megszerzéséért útra indult tündérboszorkány Madame Semelét kifejezetten azzal bünteti, hogy láthatatlanná teszi előtte a csillagot, amelyet ő is meg akar találni. Ám a szem számára láthatatlan, fizikai valójukban mégis létező jelenségek, identitások sora mellett az igazán fontos dolog, ami láthatatlan, az a metaforikus, amely Gaiman történetében szintén egybeolvad a valódival.
A hullócsillag, amely várt megjelenési formájával ellentétben egy leány, mintha tarkítaná a szemmel nem látható identitás halmazába tartozó elemek számát, de kiderül, hogy az identitás nem fix, hanem helytől függő: az égen ragyogó csillag Tündeföldön (időnként ragyogó) lány, a Fal túlsó oldalán, az emberek világában viszont csak élettelen kő. Amit azonban Tristran tényleg nem lát, az a lányban lezajlódó folyamat, melynek során a csillag elveszíti uralmát saját szíve fölött, és a szívet így már Tristran birtokolja – ezért a boszorkánykirálynő, bár megtalálja végül a csillagot, akinek a szívére pályázott, kénytelen üres kézzel hazakullogni. Yvaine szíve már nem az övé; ez a Lilim számára a csillagot szívtelenné teszi, de ezúttal a szív nem vándorolt át fizikai értelemben véve egy másik testbe, „csupán” metaforikusan került át Tristran védelme alá. Ám az érzelmek valóssá teszik ezt az átkerülést – és láthatatlanná a csillag szívét a boszorkánykirálynő számára. A szív fizikai valóságossága (a szív ehető, korporális jellege) elérhetetlenné válik a boszorkánykirálynő számára, amint az metaforikus értelemben – mint az érzelmek rejtekhelye – átvándorol Tristran birtokába, mert Yvaine önszántából, szabad akaratából nekiadja legnagyobb értékét. És miután Tristran maga is felismeri, hogy a szíve már nem Viktóriához tartozik, az irigység, féltékenysége fullánkja nem gyötri tovább. Gaiman válasza a féltékenység kivédésére tehát az igaz szerelem – ő viszont a féltékenységet más kontextusba helyezi, mint Jones, és ebben a kontextusban a féltékenység valójában nem az igazi szerelem, hanem a képzelt érzelmek dimenziója, amely jelentőségét veszti, amint felismerjük, hová tartozik valójában a szívünk. Tristran Viktória iránti lelkesedése, majd Yvaine iránti szerelme Rómeó érzelmi változásának ívét (Rozalintól Júliáig) nagyítja fel meseszerűen, ám az igazi, mély emóciókat egy hosszabb folyamathoz köti.
A Lilim csillagszívszerző küldetése nemcsak a láthatatlanság-motívum szövevényes megjelenését teszi lehetővé a szövegben. A fiatalságért folytatott kíméletlen küzdelem, amely a szépséges fiatal lány halálát – szívét – követelné, és a hangsúlyos tükörmotívum a Hófehérke meghatározó meseelemei,[28] és Gaiman ezek felnagyításával, kiforgatásával is megerősíti a Csillagpor mesejellegét, illetve szintén hangsúlyossá teszi, egyben dekonstruálja, megkérdőjelezi az életkor és a szépség fogalmait, ahogyan Jones is A vándorló palotában.
Konklúzió: Vándorló értelmezés, avagy a láthatatlanhoz való közeledés
Mind A vándorló palota, mind a Csillagpor szívhez szóló tanúságtétel az érzelmek fantasztikus transzformatív erejéről, és ennek az átalakító jellegnek a központi eleme – mondhatni, a szíve – Donne versének átformálása anélkül, hogy a szerzők akár egy szót is változtatnának rajta. Jones sorról sorra forgatja ki a felsorolt lehetetlenségeket, amelyeket Donne kivitelezhető feladatként prezentál – de csak azért, hogy hangsúlyozza az igaz szerelem elképzelhetetlenségét – vagyis azt, hogy még egy tök teherbe ejtése vagy egy hullócsillag elkapása is nagyobb eséllyel válhat valóra, mint egy szép és hűséges nő létezése. Jones ezt a donne-i kiábrándult mentalitást fordítja át átokba a regényében, és mivel minden egyes lehetetlennek tűnő elem különösebb nehézségek nélkül megvalósul abban a fantasztikus világban, ahol a mágikus szavak performatív jellege érvényesül, ebből már logikusan következik, hogy az igaz szerelemre is van valós esély. Jones a donne-i és a saját értelmezése közti különbséget kihasználva demonstrálja, hogy az igazság, a valóság és a nyelv folyamatosan változó, fluid jelenségek,[29] a jelentés nem stabil – sőt, Jones a rá jellemző játékossággal épp a szó szerinti értelmezés lehetővé tételével bővíti a szöveg értelmezhetőségi tartományát.
Gaiman nem próbálja szó szerint behozni a verssorokat a saját szövegébe, és nem a konkrét sorokra, hanem a kiolvasható (pre)koncepciókra reflektál komplex, egymáshoz kapcsolódó módon. Csakúgy, mint Jones, Gaiman is destabilizálja a vers értelmét, de az ő stratégiája abban rejlik, hogy párhuzamos olvasatokat ajánl fel minden lényegi elemhez a regény cselekményén belül, és rávilágít, hogy minden és mindennek az ellentéte is igaz lehet – csak olvasás, értelmezés kérdése.
Mutat első látásra szép, ám hűtlen nőt, Viktóriát, de a szép és hűséges nő létezésének lehetetlenségét a Csillagpor nemcsak azáltal cáfolja, hogy Viktória mellé helyezi Yvaine-t, aki képes volna meghalni is Tristranért, hanem azzal is, hogy Viktóriát is hűséges nőként láttatja a történet végén. Egyrészt soha nem szerette igazán Tristrant, ezért az, hogy közben odaígérte a kezét annak, akit valóban szeretett, nem tette hűtlenné; másrészt Viktória kész lett volna hű maradni ígéretéhez, és feladni saját boldogságát azért, hogy megtarthassa a szavát. Hasonló szellemben Tristran azt hiszi, hogy ha megtalálja a hullócsillagot, akkor elnyeri Szíve Vágyát, de ennek tartalma átformálódik a küldetés során. Először azt hiszi, akkor Viktóriával fog boldog házasságban élni, de közben rájön, hogy a szíve Yvaine után vágyik, ezért az a legfőbb óhaja, hogy Viktória legyen boldog mással. A boszorkánykirálynő számára a szív megtalálható, és mégsem található meg – mert az élet, a szerelem egy új létértelmezés, amelyben már nem vagyunk egyedül, és ezért azt, ami igazán értékes bennünk, másnak adjunk – hiszen ez a Szívünk Vágya.
Jones soronként bontja le Donne érvelését, így vándoroltatja át nemcsak a verset egyik világból a másikba, hanem a tartalmát is egy olyan értelmezésbe, ahol a lehetetlen testet ölthet, mert összeilleszthető a sok-sok lehetetlenségből. Gaiman pedig folyamatosan arra buzdít minket, hogy mindenben lássuk meg azt az értelmezést, amely első pillantásra láthatatlan, mert meg kell járnunk a fantasztikum varázslatos terét ahhoz, hogy észrevegyük mindennek a nem látható dimenzióit is – ahogyan azt is, hogy ez a két regény ilyen szoros dialógusban áll egymással.
Limpár Ildikó
Bibliográfia
Cahill, Susan. „Through the Looking Glass: Fairy-Tale Cinema and the Spectacle of Femininity in Stardust and The Brothers Grimm”. Marvels & Tales 24.1. The Fairy Tale after Angela Carter (2010): 57–67.
Curry, Alice. „’The pale trees shook, although no wind blew, and it seemed to Tristran that they shook in anger’: ‘Blind space’ and ecofeminism in a post-colonial reading of Neil Gaiman and Charles Vess’s graphic novel Stardust (1998)”. Barnboken 33.2 (2010): 19–33.
Donne, John. „Dal (Song magyar nyelven)”. Ford. Eörsi István. Magyarul Bábelben.
Gaiman, Neil. Csillagpor. Ford. Pék Zoltán. Budapest: Agave Könyvek, 2016. E-könyv.
Gascoyne, Debbie. „’Why don't you be a tiger?:’ The Performative, Transformative, and Creative Power of the Word in the Universes of Diana Wynne Jones”. Journal of the Fantastic in the Arts 21.2 (2010): 210–220.
Jackson, Rosemary. Fantasy: The Literature of Subversion. London: Methuen, 1981.
Jones, Diana Wynne. A vándorló palota. Ford. Laukó Viktória. Budapest: Pongrác Könyvkiadó, 2010.
Kaplan, Deborah. „The World-Shaping Power of Language”. Diana Wynne Jones: An Exciting and Exacting Wisdom. Szerk. Teya Rosenberg – Martha P. Hixon – Sharon M. Scapple – Donna R. White. New York: Peter Lang, 2002. (Studies in Children's Lit 1.). 53–65.
Kaplan, Deborah. „Disrupted Expectations: Young/old Protagonists in Diana Wynne Jones’s Novels”. Journal of the Fantastic in the Arts 21.2 (2010): 197–209.
Marion, Isaac. Eleven testek. Ford. Nagy Gergely. Budapest: Libri Kiadó, 2013.
Mendlesohn, Farah. Diana Wynne Jones: Children's Literature and the Fantastic Tradition. (Children's Literature and Culture 36). New York: Routledge, 2005.
neil-gaiman.tumblr. „I love Howl’s Moving Castle.” 2020. október 22, 18:56. (válasz playingmyguitarupsidedown posztjára.)
Nikolajeva, Maria. „Fairy Tale and Fantasy: From Archaic to Postmodern”. Marvels & Tales 17.1. Considering the Kunstmärchen: The History and Development of Literary Fairy Tales, (2003): 138–156.
r/dianawynnejones. „The Witch of the Waste's curse on Howl (Song: Go and catch a falling star’)”. Reddit.
Rudd, David. „Building Castles in the Air: (De)Construction in Howl’s Moving Castle”. Journal of the Fantastic in the Arts 21.2 (2010): 257–270.
Wilson, Carl és Garrath T.Wilson. „Taoism, Shintoism, and the Ethics of Technology: An Ecocritical Review of Howl’s Moving Castle”. Resilience: A Journal of the Environmental Humanities 2.3 (2015): 189–194.
Lábjegyzetek
[1] Lásd Marion, Isaac. Eleven testek. Ford. Nagy Gergely. Budapest: Libri Kiadó, 2013.
[2] A vers szövegét mindkét nyelven lásd Donne, John. „Dal (Song magyar nyelven)”. Ford. Eörsi István. Magyarul Bábelben.
[3] neil-gaiman. „I love Howl's Moving Castle”. 2020. október 22, 18.56. (válasz playingmyguitarupsidedown posztjára.)
[4] Az átok értelmezéséről szóló olvasói beszélgetést lásd r/dianawynnejones. „The Witch of the Waste's curse on Howl (Song: Go and catch a falling star’)”. Reddit.
[5] Jones, Diana Wynne. A vándorló Palota. Ford. Laukó Viktória. Budapest: Pongrác Könyvkiadó, 2010. 228.
[6] Jones, id. m., 123.
[7] Jones, id. m., 123.
[8] Jones, id. m., 282.
[9] Jones, id. m., 198.
[10] Jones, id. m., 278.
[11] Jones, id. m., 218.
[12] A fantasy-irodalom felforgató jellegzetességeiről részletesen lásd Jackson, Rosemary. Fantasy: The Literature of Subversion. London: Methuen, 1981.
[13] Gascoyne, Debbie. „»Why don't you be a tiger?«: The Performative, Transformative, and Creative Power of the Word in the Universes of Diana Wynne Jones”. Journal of the Fantastic in the Arts 21.2 (2010): 210–220, 213.
[14] Mendlesohn, Farah. Diana Wynne Jones: Children's Literature and the Fantastic Tradition. (Children's Literature and Culture 36). New York: Routledge, 2005. 177.
[15] Kaplan, Deborah. „Disrupted Expectations: Young/old Protagonists in Diana Wynne Jones's Novels”. Journal of the Fantastic in the Arts 21.2 (2010): 197–209, 197.
[16] Wilson, Carl – Wilson, Garrath T. „Taoism, Shintoism, and the Ethics of Technology: An Ecocritical Review of Howl’s Moving Castle”. Resilience: A Journal of the Environmental Humanities 2.3 (2015): 189–194, 190.
[17] Rudd, David. „Building Castles in the Air: (De)Construction in »Howl’s Moving Castle«”. Journal of the Fantastic in the Arts 21.2 (2010): 257–270, 258.
[18] Rudd, i. m., 258.
[19] Gaiman, Neil. Csillagpor. Budapest: Agave Könyvek, 2016. E-könyv.
[20] Mendlesohn, i. m., 107.
[21] Mendlesohn, i. m., 107.
[22] Nikolajeva, Maria. „Fairy Tale and Fantasy: From Archaic to Postmodern”. Marvels & Tales 17.1. Considering the Kunstmärchen: The History and Development of Literary Fairy Tales (2003): 138–156, 145.
[23] Curry, Alice. „»The pale trees shook, although no wind blew, and it seemed to Tristran that they shook in anger«: »Bblind space« and ecofeminism in a post-colonial reading of Neil Gaiman and Charles Vess’s graphic novel Stardust (1998)”. Barnboken 33.2 (2010): 19–33, 21.
[24] Curry, i. m., 30.
[25] Curry, i. m., 28.
[26] Donne, i. m., 10–11.
[27] A Lilim összefoglaló neve a három boszorkánykirálynőnek. A mitológiai Lilim (vagy Lilin) elképzelésből gyökerezik, a zsidó mitológia szerint ők Ádám első feleségének, Lilithnek a gyerekei.
[28] Cahill, Susan. „Through the Looking Glass: Fairy-Tale Cinema and the Spectacle of Femininity in »Stardust« and »The Brothers Grimm«”. Marvels & Tales 24.1. The Fairy Tale after Angela Carter (2010): 57–67, 58.
[29] Kaplan, i. m., 56–57, idézi Rudd.