A Csirimojó számos irodalmi csemegével lepett meg minket idén is, többek között Basia Flores, Joanna Concejo és David Dolenský műveivel, ám számomra mind közül a legkedvesebb Zuzana Bramborovának A giliszta kérdez című kötete, amely már a borítójával lenyűgözött, úgyhogy igencsak elfogultan kezdtem olvasni.
A kiadói ajánlás, mely szerint a könyv 0–99 éves korig bárkinek ajánlott, hamar beigazolódott: bár a történet újdonságot inkább a kisebbeknek tartogat, javára írandó, hogy nyolcéves fiam számára inspirációt jelentett saját könyve (Cica és kalandjai) megrajzolásához, de tízéves gyermekem is érdeklődve követte a cselekményt és a rajzokat, nekem pedig az idei kedvenc gyerekkönyvem lett.
Magával ragadó a kötet játékossága: a képek, a szöveg és a tipográfia is olyan hatást kelt, mintha egy kisgyermek művét tartanánk a kezünkben, ugyanakkor látszólagos egyszerűsége mellett igen összetett, hiszen – noha észrevétlenül, humoros és megnyugtató módon – létezésünk értelmére kérdez rá.
Sok szó esett már a képkönyvekről (vagy más néven silent bookokról) és arról, hogy hazánkban mennyire szegényes a hagyománya e szöveg nélküli vagy minimális szöveget tartalmazó könyveknek – holott megjelenésük a külföldi piacokon a hagyományos, szövegközpontú könyvekkel egyenrangú. Márpedig A giliszta kérdez esetében a képek dominálnak. E megállapítás nem meglepő annak tudatában, hogy a cseh szerző, Zuzana Bramborová a prágai Művészeti, Építészeti és Formatervezői Akadémia MA-projektjének keretében készítette művét, a grafikai tervezés és vizuális kommunikáció szakon még 2019-ben.
A mese nagyszerűsége épp az egyszerű, gyerekrajzot imitáló szénrajzokban rejlik – nem véletlen, hogy az én gyermekem is kedvet kapott az alkotáshoz.
A rajzok azt sugallják, nem kell profi festőnek lennünk ahhoz, hogy illusztrátorrá vagy művésszé váljunk, ugyanakkor a megvalósítás során rádöbbenünk: nem könnyű feladat az általunk megálmodott történetet úgy papírra vetni, amint elképzeltük.
Bramborová viszont képes megteremteni azt az illúziót, hogy a kötet egy földigiliszta feljegyzéseit tartalmazza.
A képi világhoz hasonlóan a cselekmény is roppant egyszerű. Megismerjük a kortalan gilisztát, aki a föld alatt éli nyugodt életét: nézelődik, mint egy csecsemő, de jógázik is, akár egy felnőtt. Ezekről egész oldalas bemutatót kapunk, előbbihez hatalmas holt terek járnak: az első oldalak közepe, ami a tekintetet legjobban vonzza, teljesen üres, a „Jó napot!” köszönés árválkodik csupán felül, s egy mosolygós giliszta lent; míg a másikhoz a szerző egész oldalon, különböző jógapozíciókban ábrázolja a gilisztát. Említettem, hogy a kötet a vizualitás köré összpontosul, ám ez nem csupán a képregényszerű rajzokra korlátozódik.
A képeket kísérő szöveg nagybetűs, kézzel írott karakterekből áll, s ahogy a tanulmányainkhoz jegyzetelünk, úgy szúr véletlenszerűen Bramborová is „széljegyzeteket” a mesébe. Ezek valóban a lap szélére rótt megjegyzések, így olvasás közben többször fordítanunk kell a könyvön, ami még játékosabbá teszi a művet.
Giliszta szokatlan módon olvas is (szemüvegben), s ezt az „ide nem illő” momentumot így kommentálja a szerző:
„A könyveket valaki eláshatta ide, más magyarázat nincs erre.”
A kettős utalás vonatkozhat egyrészt könyvek világának hanyatlására, másrészt az olvasás mint érték hangsúlyozásaként is értelmezhető, hiszen a mesékben általában a földbe ássák a kincseket, vagy legalábbis elrejtik. Később a másik szereplő, a néni is hivatkozik a könyvekre, bár az ő olvasmányélménye az ismeretterjesztő irodalomra korlátozódik.
Az illusztráció a cselekmény kezdetekor a legizgalmasabb, főhősünk nyugalmas mindennapjait ugyanis iszonyú robaj zavarja meg, otthona rázkódni kezd. A szerző jól érzékelteti ezt a robajt és rengést: a sötét, eddig egységes föld (a giliszta otthona) pirosas árnyalattal kiegészülve darabjaira hullik, majd a rajz elmosódik, míg a Giliszta „rázkódik”. A hatoldalas káoszt dupla oldalas csend követi: a kép ismét áll, mielőtt Giliszta a számára ismeretlen dolgokkal találkozik. A lassú történetvezetés párhuzamos a természetben zajló eseményekkel, a nyugodt, ráérős narratíva pedig igazi felüdülést hoz rohanó világunkba.
A következő képsorok tovább erősítik a talajban elő lény nézőpontját: az általunk ismert növényeket alulról szemléli főhősünk, s Giliszta számára ezek az újdonság varázsát jelentik: kíváncsian a rejtély nyomába indul. Találkozik a kertésszel, akit olvasmányélményei alapján Néninek nevez, szóba elegyedik vele és rengeteg hasznos információval gazdagodik a növénytermesztés témájában.
Bramborová nem csupán a gilisztát és a kertészt kelti pár extrán húzott vonallal életre, hanem a kertben nevelt növényeket is. A növényábrázolás egyáltalán nem ritka mesekönyvekben, ám általában virágokkal, fákkal találkozunk, mint ahogy a főhős is többnyire valamiféle cuki, puha, szőrös állat. A szerző viszont egy gyűrűsférget tesz főszereplővé, virágok helyett pedig karalábé, répa és krumpli kerül az olvasó szeme elé.
Emlékszem, óvodáskoromban éltem-haltam a gilisztákért, hernyókért és különféle bogarakért: semmi ellenérzés nem volt bennem velük szemben, és éppolyan szépnek, különlegesnek találtam őket, mint a katicabogarat vagy a lepkét. El kell azonban ismernünk, hogy ezek nem tipikus mesehősök.
Bár a gumós növények már akkoriban sem hoztak lázba, nagymamám kertjében termett burgonya is, és mivel a sült krumpli az egyik kedvenc ételem, szívesen szaladtam a kertbe beszerezni a hozzávalót. Az én városi gyermekeim ilyesmit már nem tapasztalnak, számukra a krumpli a zöldségesnél „terem”, és bár az óvodában csíráztattak babot, kertész mivoltuk ennyiben ki is merült.
Bramborová gilisztája viszont olyan kérdéseket tesz fel, amelyek, jóllehet a felnőttek számára evidensek, egy kisebb, városi gyermek számára nem azok – magunktól ugyanakkor nem feltétlenül jutna eszünkbe elmesélni.
A főhős kérdezősködése a kisgyermekkori „miértek” időszakát is idézi, de a giliszta „valódi” érdeklődést mutat, érzékeltetve, milyen fontosak ezek a kutakodó kérdések, és bármennyire fárasztónak érzi is a szülő, jó, ha minél többet megválaszol közülük, hiszen így adjuk át ismereteinket az utódainknak. A könyv erre egyébként mókásan reflektál, a mese vége felé az ismeretterjesztő funkció a humor tárgya: lexikonba illő magyarázatot találunk arról, hogy a földigiliszta tevékenysége mekkora mennyiségű humuszt eredményez négyzetméterenként, amivel a gyerekek nyilván nem tudnak mit kezdeni. Mielőtt kétségbeesnénk, Néni jelzi, hogy ezt egy könyvben olvasta, és Giliszta bevallja, hogy nem sokat értett az egészből, mégis jobban érzi magát, amiért hasznos a létezése. A felnőtt olvasó mosolyáért két „tudományoskodó”, sematikus ábra is helyet kapott: az egyiken a répa növekedési fázisait láthatjuk, ahol a kifejlett zöldség már el sem fér a képen, a másikon pedig a virágzást – ez utóbbi viszont valójában fricska, egyáltalán nem ábra, sokkal inkább egy rajz néhány virágról.
A kiadó honlapján olvasható, hogy a kötet Pantone színekben pompázik, ami nem csupán azért jó dolog, mert a kód alapján a világ összes táján épp ezekben a színekben nyomtatható a kötet, hanem mert az idei év Pantone színe a Viva Magenta lett, amely erőt és optimizmust sugároz, a természet teremtő erejét, a felfedezés izgalmát szimbolizálja. Minket, olvasókat ez nem biztos, hogy befolyásol a választásban, bizonyos azonban, hogy a kötet színvilága (a sárga és magenta színek dominálnak a rajzoknál) megnyerő, ami fontos egy főleg látványra alapuló könyvnél.
És bár ódákat lehetne zengeni a természet szeretetéről, a környezeti nevelés fontosságáról, nem elhanyagolható szempont a kötet humora sem.
A történet humora több síkon is megjelenik
Maga könyv a giliszta (vagy egy gyermek) által készített alkotás illúzióját kelti, ahogy a magyar fordítás is Giliszta nevében köszöni meg a létrejöttét: „Köszi, Miroslav Šašek Alapítvány”
A főhős pedig végig az Olvasóhoz beszél: bemutatkozik nekünk, megmutatja élőhelyét, és (igazolván okoskodásait) jelzi, hogy többnyire könyveket olvas. A könyv ismeretterjesztő funkciója tehát már az első oldalakon megdől, s átadja helyét a (leplezve szintén okító célú) szórakoztatásnak.
A szerző eltereli a figyelmünket arról, hogy haszonnövények növekedését fogjuk végigkísérni, magát a folyamatot helyezve a középpontba. Manapság ritka nézőpont ez, amely nem a végeredményre fókuszál: engedi, hogy az életet a keletkezés pillanatától szemléljük, mintha mi is az alkotás részesei lennénk, ahogy tulajdonképpen a kertész és a giliszta is az. Bramborová képei az általános, mindennapi dolgokra helyezik a hangsúlyt, és megmutatják a teremtő szépséget: a lélegzetelállító csodát, ahogy egy apró magból új élet sarjad.
Zuzana Bramborová: A giliszta kérdez
Fordító: Peťovská Flóra
Csirimojó Kiadó, 2023
72 oldal
3990 Ft