„Csak a sötétség teheti boldoggá az embert”
Ez az elképzelés alkotja az alapját annak a világnézetnek és szigorú vallásnak, mely szerint egy mindentől elzárt kis sziget lakói élik mindennapjaikat.
A magukat a Héj törzsének nevező bennszülöttek „megvakítva” élnek, szemüket egy, a születésük után röviddel felvarrt bőrdarab takarja el, nem látnak semmit, mindannyian vakon tapogatóznak, kis falujukban kapaszkodók és indákból tákolt vezetők segítségével közlekednek, és hisznek abban, hogy Héj nélkül nem lehet élni.
Ez az abszurd életforma adja Gáspár András Gáspár második regényének, a 15 év feletti korosztálynak ajánlott Héjnélkülinek az alapötletét.
A disztópia műfaji kategóriájába sorolható, több mint háromszáz oldalas szöveg rendkívül sok fordulatot, kalandot ígér olvasójának, és az izgalmas, sodró lendületű cselekményvezetés mellett nagyon sok olyan kérdést vet fel, melyek egy kamasz számára kiemelkedően fontosak, még ha irodalmi értelemben nem is teljesen újszerűek.
A cselekmény kiindulópontja egy véletlen baleset
Ennek során a törzsfőnök lánya, Dyami elveszíti a Héját, egy hajótörést szenvedett idegennel való dulakodás közben ugyanis leszakad a szemét fedő fekete bőrdarab, és a fiatal lány hirtelen látni kezd.
Ez egyrészt fizikai síkon következik be, hiszen végre láthatja a tengert, a falut, a fákat, az eget és a családtagjait; de ezzel szoros összefüggésben látni kezd átvitt értelemben is, felfedezi azt, hogy eddig teljesen vakon élt, egy kapzsi sámán dogmatikus szabályai szerint, egy olyan világban, melyben a vakság és a vele együtt járó sötétség nem a boldogság kulcsa (hogyan is lehetne az), hanem az emberek elnyomásának és kizsákmányolásának eszköze.
A bátorságáról és erejéről híres lány a Héj elvesztéséig világának különös szabályait elfogadva élt, éppen az esküvőjére készült, boldogságot és kiegyensúlyozottságot jelentett számára, hogy nem látott, nem vette észre, mi zajlik körülötte. De azok után, hogy (többféle értelemben) felnyílt a szeme, tudta, hogy nem térhet vissza korábbi vakságához és tudatlanságához. Ez a felismerés, a visszatérés lehetetlensége aztán elindítja azon az úton, melyen küldetése az, hogy felrázza szerelmét, barátait, családját és az egész törzset, leleplezze előttük a Szent Héj és az ezt képviselő sámán, Waquin fájdalmas hazugságait.
Ehhez azonban az egész közösséggel szembe kell szállnia, meg kell kérdőjeleznie korábbi életének kereteit, értékeit, teljes rendszerét.
Az út, melyet Dyami bejár, a felnőtté válás, a szeretett apával való szembeszállás, az önállóság és a felelősség vállalásának útja is
A biztonságot jelentő gyermekkor elhagyásáé – melyet, ha nem is ennyire szélsőséges díszletek között, de valójában minden kamasz bejár.
A korábbi értékek elutasítása, a felnőttek értékrendjének megkérdőjelezése és az ezzel együtt járó félelem és magány mindennapos tapasztalatok a felnőtté váláshoz vezető kanyargós úton. Mindez persze egyáltalán nem explicit a könyvben, a fiatal olvasó talán nem is lát mást, csak a lenyűgöző, veszélyes kalandokat, mégis képes azonosulni a törzsfő mindenre elszánt lányával.
A Héjnélküli cselekményében végül eljut a főhős a szemek felnyitásához, a héjaktól való megszabaduláshoz, de a boldog vég nem hullik a szereplők és a törzs tagjainak ölébe, ugyanis sok áldozat, visszafordíthatatlan veszteség vezet el a végkifejletig.
A kötet végére érve mégsem teljes az öröm (legalábbis az enyém semmiképp), mert bár Dyami és legjobb barátnője, valamint szerelme egyaránt bátran viselkednek, és szabadulást hoznak törzsükre, a Héjnép csak passzívan és megadóan tűri ezt a felszabadítást, ugyanúgy, ahogyan nemzedékeken át tűrte a leigázást, a hazugságba és sötétségbe taszított életet is. A lány mintha nem tudná átadni a látás képességét, nem tudja feltüzelni a népét, hanem csupán helyettük cselekszik. Ez a dramaturgia nem fest túl jó képet a törzsről (és általában az emberi közösségekről sem), mely nem vesz részt aktívan sorsa alakításában, csak követi az éppen aktuális vezetőt és annak elképzeléseit.
Talán ez lehet az oka annak, hogy a végig élvezetes, jól strukturált szöveg a végére elfárad, a befejezés nagy happy endje nem okoz katarzist, a felszabadultan ünneplő nép képe nem hiteles, nem képes elhitetni velünk, hogy a világ jobbá tehető; és mintha ezzel maga a szerző is szembesült volna, ezért varrta el hirtelen és az előzményekhez képest röviden a történet fonalát.
Ettől függetlenül az eddig elsősorban színészként ismert Gáspár András Gáspár kiválóan ért a kamaszok nyelvén
Nagyon átláthatóan, mégis dinamikusan építi fel történetét, egy pillanatra sem hagyja unatkozni olvasóját.
Beszél a (vak)hitről, a családi kötődésekről, a nyiladozó szexualitásról, a függetlenségről, a generációk közti különbségekről és a néha végtelennek tűnő emberi gonoszságról is.
Olyan hőst állít a középpontba, aki látszólag távol áll a mai serdülők világától (hiszen egy óceán egyik kis fiktív szigetén él, viszonylag „civilizálatlan” körülmények között), mégis nagyon közeli, hiszen hatalmas érzelmeivel és nagy igazságérzetével egy életszakasz tipikus képviselője.
Jól felépített karakter, akinek egy pillanat alatt kell átlépnie a tudatlanság és az ártatlanság időszakából a felnőtt létbe, a közösségért vállalt felelősség világába. A sötétből a világosságba, a biztonságból a bizonytalanba, ami óriási bátorságot és elszántságot igényel, és rengeteg vívódással jár, éppen ezért nagyon is ismerős lehet a nagyobb kamaszoknak.
Kolozsi Orsolya
Gáspár András Gáspár: Héjnélküli
Illusztrátor: Gulyás Marcell
Móra Könyvkiadó, 2021
325 oldal
2999 Ft
Fotók forrása: A Móra Kiadó Facebook-oldala