„Vakandi a befőttesüvegeket adogatta, amiket a Boszorkány gyümölccsel töltött meg, Magda pedig erősen rácsavarta a fedelet az üvegekre, és mindegyiket szalvétával díszítette.
– Ajándékba lesznek? – kérdezte, a Boszorkány pedig elmosolyodott.
– Igen is, meg nem is – válaszolt. – Ha beáll a tél, majd együtt megesszük a cseresznyét. Egy szép üvegből még jobban fog ízleni.
– De anélkül is finom – erősködött Magda.
A Boszorkány leszedte a pókhálót a macska bajszáról, egy kis gombolyagot csinált belőle, és bedobta a tűzifás ládába.
– Száz évvel ezelőtt az emberek nagyon odafigyeltek a hasonló részletekre – emlékeztetett. – Mi pedig megbeszéltük, hogy amikor átjössz, akkor épp úgy lesz minden, mint száz évvel ezelőtt…”
Katarzyna Ryrych lengyel író, költő, festő fiatalkori verseskötetei után, ötvenéves korában indult el írói pályáján
Barátai biztatására pályázott, majd sorra besöpört több díjat is (az Astrid Lindgren-díjjal nyitott), s a nagy elismerések megerősítették abban, hogy varázslatos történeteire az egész világ kíváncsi.
Izgalmasabbnál izgalmasabb gyerek- és ifjúsági, felnőtt és YA-könyvek szerzője, ám a vonatkozó életkori besorolásokat nem érdemes számonkérni rajta, hiszen írásmódjának szabadsága az olvasóét is megteremti.
Mivel az írás mellett sok időt szán az olvasókkal való találkozásra, párbeszédben áll a közönségével, s ez legalább annyira inspirálja az olvasók életkorának határterületein portyázó történeteit, mint a saját belső világa.
Hazájában több év várakozás után, 2017-ben jelent meg A Bojtorjánmező lakói című meseregénye (elnyerte a lengyel IBBY-díjat), amely idén hozzánk is megérkezett, hála Pászt Patrícia és Borzon Daniel remek fordítói munkájának , na meg a Móra Ifjúsági és Könyvkiadónak.
Amint kinyitom a Grażyna Rigall által finoman illusztrált könyvet, halvány bizsergést érzek
Most már tudom, miféle kerti ösvények és városi „dzsungelharcosok” várnak rám, de előtte is az a megérzés keringett bennem: Ryrych könyve alapjaiban lesz más, mint amit várnék. A szerző filozófiai kérdései univerzális felimerésekre és lírai területekre vezethetik az olvasókat, de akkor ezt még nem tudtam volna megmondani, csak megsejtettem, hogy az egész világ kertkapujában állok.
Madárháton repülünk be a Bojtorjánmező fölé, úgy pásztázzuk végig a régi kertet körbezáró szürke bérházat a porolóval, a szemetessel, a mosókonyhával és a gondnoklakkal. Látjuk az épületek mellett elterülő grundot, a Boszorkány házát (akiről persze hamar kiderül, hogy a gyerekek és az állatok jó barátja) és persze a titokzatos Bojtorjánmezőt a tóval.
„A legtöbb gyerek azért kerüli, mert fél az aranyszemű varangyoktól, zöld hernyóktól, a nesztelenül surranó egerektől és pókoktól. De te nem félsz, ugye?”
Mi kell egy gyerek boldogságához?
Hát egy zöld pad, néhány kiscica, egy focilabda, a megszokott szomszédok, néhány váratlan jövevény és a világ határtalan rejtélyének apró kulcsai. Zsebbe, kisfiókba, ládikába… A Bojtorjánmezőt benépesítő gyerekhad – Szutykos Harry Potter, Jack Sparrow, Vakandi, Magda, a Legerősebb, a Legkövérebb, a Legidősebb, a Legbátrabb, a Legokosabb és Sopen is nap mint nap kiállja az élet próbáit, amelyek minden alkalommal váratlan varázslatokba vonják be őket.
A kis lakók és varázslatos lakótársaik közt pókfonál-finomságú a határvonal, s ezen egyensúlyozik minden szereplő, így ki-ki eldöntheti, kit tekint képzeletbelinek vagy valódinak.
Ryrych a saját elmondása szerint vázlat nélkül ír, hagyva, hogy a karakterek maguk bontakoztassák ki a történetüket
Ennél a szabadságnál fogva a matróz apa, a boltos anya, az orvos és a tanár is legalább annyira mágikus hősök, mint a Boszorkány és néhány különös vendége vagy az események közepette életre kelő „fogalomlények” – az egyik srácra tapadó Szám, az Unalom és lerágott csontjai vagy a Gondok, ám cserébe a muzsikáló felhők, a beszélő macska és a telefonáló papucsok is beleszólnak az élet folyásába. Nemcsak azért, hogy szórakoztassanak, hanem hogy kezünkbe adjanak egyet-egyet a kis kulcsokból.
Az élet apró dolgainak szépsége és a humor mint tarka szárnyak ölelik körbe a felismeréseket, de sosem válnak öncélúvá a történetfolyamban. Egy interjúban így emlékszik vissza Ryrych ifjúsága tábori estéire (házifordítás):
„Abba a generációba tartozom, amelyik még járt nyári táborokba, amelyiknek nem volt mobiltelefonja, és nem nézte a televíziót, így este más és más történeteket meséltünk egymásnak. Lehet, nagyképűen hangzik, de én voltam a legjobb benne! A barátaim néha megkértek, hogy ne mondjak többet... Esténként olyan szörnyetegeket keltettem életre, hogy olyanok még Kingnek sem jutottak volna eszébe.”
Az írónő A Bojtorjánmező lakóiban viszont egyszer sem ijeszt meg. Ugyanebben a beszélgetésben így folytatja:
„A legfiatalabbaknak való írás nagy odafigyelést, finomságot, tapintatot igényel, ráadásul a felnőttek számára is fontos, hogy keletkezzen egy másik értelmezési sík, hiszen az olvasás gyakran közös élmény. Tehát keltsd fel a gyerek érdeklődését, nevettesd, néha ijesztgesd, de ne túlságosan, és ne untasd a felnőttet se! Ez pedig nagy titok. Mint egy gyümölcssaláta receptje. Ráadásul a gyerek minden hamisságot meghall, akárcsak a fiatal olvasó. Fantáziálni, de nem hazudni. Kitalálni, de nem gyártani. Megijeszteni, de nem megfélemlíteni…”
Észrevétlenül suhan át a történeten megannyi gyermeklelket is meglátogató, olykor hátborzongató fuvallat
A mulandóságtól való félelem, az unalom kísértete, a kirekesztettségtől való szorongás. Ez az észrevétlenség nem rejtőzködés, hanem a szerző empatikus finomsága, mely szépen tükrözi a gyermeklét meditatív és társas létállapotainak változékony és szenvedélyes mozgását.
Vajon lehet-e valaha boldog az, aki most rákbeteg? Mi lesz, ha egyedül maradunk a szünidőre? Hogyan viselhető el a vakság? Milyen lehetett száz évvel ezelőtt ugyanitt felnőni? Már akkor is itt volt a Bojtorjánmező? A macska ragasztotta oda azt az új csillagot, vagy csak álom volt?
„– Azt a csillagképet Nagy Egérnek hívják – jelentette ki egyszer a macska. – Ott a másik oldalon, azt pedig Kis Egérnek.
– Inkább Nagy Göncölszekérnek és Kis Göncölszekérnek – javította ki Magda, de a macska lekezelően odavetette:
– Nem értem, mire fel kéne egy macskának szekér!?
Majd elballagott a Bojtorjánmező irányába. Magda arra gondolt, hogy Ambrózi doktor kutyája ugyanazon a helyen biztos a Nagy Csontot és a Kis Csontot látja.
– Én csak egy szekeret látok, amely nélkülem megy valamerre – suttogta magának.”
A szürke házak és a szomszédos lakópark (az Őrzött) világa úgy állnak szemben egymással, mint két távoli bolygó
Ryrych nem rejti véka alá az értékrendjét: A Bojtorjánmező lakói együttesen teremtik újra a régi, egymásra figyelő lakóközösségek világát.
A történetek tehát hús-vér gyerekekről szólnak, akik közt van, aki betegségekkel, testi fogyatékkal él, kevés vagy több pénzből gazdálkodó, sűrűbben vagy ritkábban jelenlevő szülőkkel, jelentéktelen és felejthetetlen tanárokkal.
Hogy a Boszorkány kicsoda? Különös figuráját ízlelgetve eszünkbe juthat gyerekkorunk öreg szomszédnénije, de akár saját nagymamánk, nénikénk is. Ha pedig valaha volt szerencsénk megismerni olyan embert, akit sokan szimplán „leboszorkányoznak”, de mi tudjuk róla, hogy valójában aranyszívű különc, még könnyebb lesz megszeretnünk.
Ebben a lakóközösségben az egymásról való gondoskodás, a kölcsönös odafigyelés uralkodik, az emberek közti különbségek pedig úgy oldódnak fel a közös kalandok során, mint cukor az epres pitében.
„Az udvaron, a Boszorkány kertjében a vendégek eperzselés süteményt ettek, gyógyfüves teát ittak, és olyan történeteket meséltek, melyeket korábban senkinek nem mertek elmondani. A nagy zöld béka idegesen mászkált az ösvényen, a Boszorkány macskája pedig mozdulatlanul ült a kőfalon, mint egy papírból kivágott figura.”
Imádnivaló az a konyhameleg, amelyet a Boszorkány bűvös, folyton süteményillatú konyhája teremt a gyerekek számára
A természetismeret-tanár anyja helyett anyja annak, akinek szüksége van rá, sőt még egy tucat kivert kutyának is. Ilyen háttérrel mindenkinek van bátorsága számot vetni az élet nagy kérdéseivel, nem igaz? Ha másképp nem, egy megfelelő időben postázott lyukas fekete zokni segítségével, vagy egy közös erővel égre ragasztott csillag erejével, esetleg a legundokabbak békává varázslásával, de leginkább mégis titkos jókívánságok megfogalmazásával biztosan sikerülni fog.
Ryrych meseregénye abban erősíti meg felnőtt olvasóit, hogy fontos gyakrabban emlékeztetni magunkat arra, hogy a gyerekek saját univerzumai is valóságos erővel formálják lényüket, szociális és egyéni életútjuk alakulását.
Hogy ebben az univerzumban éppenséggel milyen arányban keveredik fantázia és valóság? Hogy valójában melyik szüli melyiket? Mindezt a bojtorjánmezei gyerekek karakterein keresztül lehet, vagy nem lehet a legjobban megválaszolni.
Kívánni mindenképpen megtanulunk a könyvből. Most én is gyakorlom: Mindenkinek boldog rejtélyekkel való együttélést kívánok, utódainknak pedig sok a bojtorjánmezeihez hasonló nyarat!
Vörös Júlia
Katarzyna Ryrych: A Bojtorjánmező lakói
Fordító: Borzon Daniel és Pászt Patrícia
Illusztrátor: Grażyna Rigall
Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó
127 oldal
3999 Ft