Verses mesék dalszerzői, karikaturista és képregényes vénából
Julia Donaldson angol írónő és dalszerző könyveivel egy egész kultúrát kapunk ajándékba: kedves kis gyerekdalokat telis-tele fülbemászó rímekkel, egyszerű, de nagyszerű történeteket varázslatos vagy hétköznapi lényekről, valamint egy bájosan népszerű család különleges szellemiségét, amelyhez az is hozzátartozik, hogy világhírük dacára életük felét óvodás és iskolás csoportok társaságában töltik – énekelve és mesélve. Hogy mesélve énekelnek, vagy énekelve mesélnek, ki-ki kedvére eldöntheti.
Papp Gábor Zsigmond fordításaival pedig megkapjuk a habot is a tortákra – csodás formában és ízgazdagsággal
Gondolhatjuk egyszerűen azt, hogy nem jelenhettek volna meg Donaldson könyvei gyengébb fordításban, de azt is, hogy más fordításban meg sem jelenhettek volna. Az a szintetizálókészség, arányérzék és könnyedség, amely Papp nyelvét jellemzi, nem kis adomány a felolvasásban elgyötört szülők számára. Nem csupán új életre kelti az angol eredetit, de otthonos karaktert ad a meséknek.
Néhány éve P. Szabó Dénes készített interjút a MeseCentrumra a fordítóval, amelyből megtudhatjuk, hogy az élvezhetőség kedvéért Papp nemegyszer elszakad a versek eredeti ritmusától; hogy verses mesét fordítani villamoson is lehet, és a legfőbb cél, hogy a gyerekek szeressék a könyvet. „Olyannyira, hogy egy nap akár tízszer is kérjék az anyukájukat, hogy olvassa fel nekik.” Nem véletlen, hogy gyerekkönyvtáraink rongyosra szaggatott köteteinek versenyén mindig dobogós a néhány elérhető példány.
A majom mamája című mesét megjelenése óta úgy ajánlom másoknak, hogy „minden háztartásban szükség van egyre belőle” (ez A róka zoknijából és A zsúfolt házikóból című mesékkel is így van). A kerge pillangó és a mamáját kereső kismajom párbeszédének zenéje a sok zsongító ismétlődéssel kacagtatónak és ringatónak is megfelel. S persze egy könyv, amely egy apai, majd egy anyai öleléssel zárul, csak jó lehet:
„– Nem, nem, nem! Nem ő az. Ez egy béka!
Pillangó, ez biztos vicces neked,
De mama nem zöld, és nem is brekeg!
Nincs rajta semmilyen nyálkás ruha,
Bundát hord, s ha ölel, finom puha.
– Bundát? Mért nem mondtad már hamarabb?
Ott lóg egy bundás a lombok alatt!”
Persze hogy nem a mama volt az! A láncolat újabb és újabb szemei egyre viccesebbek, a kicsik kacagnak, és még tanulhatnak is a világ dolgairól. Donaldson okít, de egészen észrevétlenül. Ha meghallgatjuk-megnézzük a Donaldson család egy előadását, kiderül, miképp találkozik a mesékben a tanító és a szórakoztató szándék, hogyan kapcsolódik a meséhez zene, a dalocskához móka. Donaldson dalszerzőből lett gyerekkönyvíró, korábban népzenét játszottak a férjével: sőt, hazájukban a mai napig adnak ki daloskönyveket, illetve az általunk ismert történeteket lemezkísérettel – így fújhatja őket az angolul éneklő világ.
Többek közt a Macskazene és A legcsinosabb óriás című kedvenceinkben is lakik egy-egy „dalbetét”, melyeket a családban már az első alkalmakkor spontán megzenésítettünk, s mivel remekül sikerült a két átirat, minden olvasáskor igyekszünk felidézni.
„Csak én meg az öreg gitár,
Ó, még egy macska kell,
S akkor a két barát megint
Vidáman énekel!”
A Macskazene bár tele van bohósággal, komoly létfilozófiai kérdéseket vet fel, s ezzel talán az egyik legmegindítóbb Donaldson-könyv. Még azt is meg tudom bocsátani neki, hogy az utcazenészekkel kapcsolatos népszerű és nem feltétlenül valósághű sztereotípiák közül többet is megerősít, hiszen cserébe megmutatja, miképp lehet kikerülni válsághelyzetekből. Kedves lecke az elhivatottságról, a hűségről és a kitartásról.
Axel Scheffler kedves, dülledt szemű lényei táti szájaikkal, takaros öltözetükben, barátságos színekkel körülvéve pompásan rímelnek a donaldsoni mesevilágra
Szükségünk is van erre a bájra, hiszen így könnyebben ébred fel bennünk a részvét, amelyre több Donaldson-mese is alapoz. Az esendőségnek és egymás kölcsönös segítésének motívuma vissza-visszatér a történeteiben. (Már magyarul is jelent meg olyan kötete, amelyet nem Scheffler, hanem például Sara Ogilvie illusztrált – mint A gyógyító kutya. Ha megkedveltük Ogilvie képi világát, éppenséggel ráakadhatunk egy másik, verses meséit tekintve Donaldson stílusához hasonlóan író szerzőre: Anna Kempre és az ő Zozó, a magányos szörnyére.)
Ha kicsinyeink elérik a nagyovis, kisiskolás kort, kedvenceik lehetnek Dr. Seuss és Shelby bácsi könyvei
A két amerikai üstökös elsöprő sikerének más-más a története, és talán az oka is, hisz a két művész bár hasonlóképp hajlott a valóságtól való radikális elszakadásra, s mindketten rajzoltak és írtak (ráadásul versben is), két teljesen különálló univerzumot teremtettek. Theodor Seuss Geisel 1937-ben, Shel Silverstein 1963-ban írta az első gyerekkönyvét, de voltak évtizedek, mikor egyszerre ragyoghatták be az amerikai gyerekkönyves szakma égboltját.
Geisel élete végére több, mint hatvan gyerekkönyvével óriási tömegekhez ért el – alkotásaiból számtalan mozgóképes adaptáció készült, millióan tanultak már rímképleteket költeményei alapján. Vajon beskatulyázta-e őt ez az óriási siker, vagy kiteljesedettnek érezte művészi munkáját?
Izgalmas Geisel mellett Silverstein pályájára pillantani, aki afféle zsonglőrként több művészeti ágban alkotott: a képregényes karrier, s később a gyerekkönyvek mellett kiteljesedett a zene- és a dalszerzésben, dramaturgként a színházi világban, énekelt, miközben nagy kanállal habzsolta az életet.
A háború utáni érában Geisel csodás agymenései és Silverstein furcsa lényei nemcsak a felnőttekhez, de a gyerekekhez is eljutottak. Mindkettejük életében megtaláljuk azt a pontot, amikor jött egy barát, aki hozott egy szerkesztőt, aki pedig meglátta bennük a robbanásra kész alkotói potenciált.
A korábban magazinoknak dolgozó karikaturista Geisel mókás reklámfigurái egyszer csak még mókásabb rajzolójuk – akkor már Dr. Seuss – mesefiguráiként bukkantak fel, s attól kezdve „a fantázia doktora” (önkényes elnevezésem) ontani kezdte történeteit. Említett első könyve, az And To Think I Saw It On Mulberry Street kéziratát kis híján elégette (előzőleg huszonhét kiadó utasította el), s ahogy később mesélte, ha aznap, mikor végül váratlanul összefutott szerkesztő barátjával, az utca másik oldalán ment volna, lehetséges, hogy ma ruhatisztítóként dolgozik.
A legszebb az egészben, hogy ez a könyv épp arról szól, mi minden történhet egy közönséges városi utcán, ha az ember képzelete „úgy igazán” életre kelti. Hát jön Dr. Seuss, és furcsa lényeivel és őrült járgányaival benépesíti minden szegletét. Jó lenne ezt a történetet is magyarul olvasni, ám erre sajnos semmi esélyünk, a jogkezelők ugyanis több másik kötettel együtt leállították az újrakiadását némely, a keletkezésének korára jellemző, ma azonban rasszistának is ítélhető megfogalmazásért.
Már befutott szerző volt, mikor 1957-ben megírta egyik legismertebb, több száz millió példányban eladott könyvét, a Kalapos Macskát. A könyv az akkor már dögunalmasnak ítélt Dick & Jane-könyvek leváltását célozta meg, a felkérés szerint mindössze 220 szóval. Ám ez nem volt akadálya a csodának, sőt!
„– Azt a csütörtökit! Mit ücsörögtök itt?
Esős és szeles,
és borús az ég?
Attól még játszani kellene rég!”
Fergeteges dramaturgiája, humora, játékossága Szabó T. Anna jóvoltából érkezett meg hozzánk – ugyan egy híján hatvan év késéssel, de a Kalapos Macska jött vele.
„– Jó, semmi baj! – szólt a Kalapos Macska.
– Nincs ócska bújócska, csacska hengerbucska!”
„Mit tegyünk? Mit?
Mondd csak:
Ha kérdezne anyád,
TE ezt az egészet
SIMÁN elmondanád?”
És jött még A zöld sonkás tojás és a többiek – a szintén 1957-es A Grincs kivételével, a „karácsonytolvaj” meséjének fordítását ugyanis Tandori Dezsőnek köszönhetjük.
Könyveivel érkezett meséinek zenéje, a zenével a burjánzó nyelvi lelemény (Szabó T. Anna leleményei gyakran túl is ragyogják az eredetit), s most már mindig és mindenütt velünk lesz.
A konyhában sonkás tojást sütve, unalmas esős délelőttökön, kisállat-kereskedések kirakatai előtt ácsorogva, karácsonycsömörben…
Kissé viszolyogtató figurái korának Amerikáját idézik – nekünk már időutazást kínálva, de legyen bármilyen a viszonyunk ehhez a grafikai stílushoz: elfogadó, lelkesült vagy távolságtartó, esetleg tiltakozó (Nem, nem, nem! Nem kérem! – A zöld sonkás tojás után szabadon), a szöveg mindent visz. Minket is az árral… Ne csodálkozzunk, ha a gyerekek azt kiáltják a könyv végén: „Még egyszer!”
Versesmese-csomagom tetejére hagytam a nagyszívű Shelby bácsit, az egy szál tollal rajzoló képregényest, írót, költőt, aki világháborús képregényei és felnőtteknek szóló humoros ábécéskönyvének kiadása után szintén egy kulcsszerepet játszó szerkesztővel kellett találkozzon, hogy elhiggye, van számára hely a gyerekirodalomban.
Ahogy ő maga felidézte 1975-ben, jó barátja, az író Tomi Ungerer „ordítva rugdosta be” a Harper & Row irodájába. 1963-ban meg is jelent első gyerekkönyve, a Lafkádió, az oroszlán, aki visszalőtt, s rögtön követte a Másfél zsiráf, a nagy port kavaró A jóságos fa és a Shelby bácsi állatkertje. Ha szigorúan veszem, a magyarul megjelent könyvek közül egyedül a Másfél zsiráfot tekinthetem verses mesének, de a képregényes gondolkodás, az illusztrációk füzére a Shelby bácsi állatkertje című verseskötetet is mesefolyamba szövik – tehát mi rendre egy ültő helyünkben olvassuk, mintha csak végig akarnánk sétálni az egész állatkerten, ha már egyszer megváltottuk a jegyet. A jóságos fa sem verses formában keletkezett, de különleges elbeszélői stílusának (kép és szöveg sajátos játéka) fontos motorja a zeneiség, így nyújthat akár verses mesei élményt is olvasóinak.
A Másfél zsiráf Silverstein egyetlen teljesen színes könyve.
Hála Varró Dánielnek, ezerszínű az a magyar nyelv is, amelyen a hazai olvasók számára megszólal.
„Ha volna egy zsiráfod…
és hogy, hogy nem, tudja fene,
még egy felet növesztene…”
Ebben a kötetben az oldalpárok is beszélnek egymással, a vers párbeszédbe elegyedik a rajzokkal:
„Ha egy régi, rozsdás láda
mélyén egy borzot találna…
volna másfél zsiráfod
fejebúbján egy kalappal,
mit az egér kirágott,
klakkban-frakkban fessen festve,
orrán ingó rózsabimbó,
térdkalácsán egy méhecske,
bakancsán makacs ragaccsal,
szájában egy pikulával,
székborzolta frizurával,
egy kígyóval, mely sütit fal,
ki egy régi, rozsdafoltos
ládikában borzot hordoz.”
– és így tovább, mígnem az egy szuszra mesélő óriási levegővételek és elcsuklások után megpihenhet a zsiráfja mellett.
Ahány szerző, annyiféle össze nem téveszthető fényű csillag
Csak állok, s ahogy szétnézek ezen az irodalmi égboltrészleten, tátom a szám, hogy ragyogó költőink ugyanolyan fenségesen világítanak fordításaikkal, mint saját költeményeikkel. Mintha minden fordított eredeti kapna egy második életet. Aztán pedig rajtunk a sor, saját képzeletünk világában teremthetünk újabb és újabb lényeket. Mert kellő inspiráció nélkül egy rántotta sem az igazi.
Vörös Júlia