A Csimota Kiadó könyvheti újdonságai között egy korábbi mese folytatását fedezhettük fel: 2020-ban jelent meg Várszegi Adél A ló, aki zebra volt című kötete Jásdi Juli illusztrációival, s az idei könyv sok szálon kapcsolódik a cirkuszi zebra viszontagságaihoz. Ez alkalommal azonban egy papagáj áll a középpontban – vagyis ül egy biedermeier szekrény alatt. De hogy kerül a papagáj az ódon szekrény rejtekébe? A rövid mesében nem ez az egyetlen meghökkentő csavar, az állatok kalandjait pedig fanyar humorral és gazdag szókinccsel meséli el Várszegi Adél.
A ló, aki zebra volt című mesében Zabossal, a zebrával ismerkedünk meg, akire egy szerencsétlen véletlen folytán egész vödörnyi fehér festék zúdul, így bármerre jár, mindenki hófehér paripának nézi. A folytatásban azonban épp az események véletlenszerűsége kérdőjeleződik meg:
a babonás papagájfiú, Péntek Tizenharmadika minden történést a szerencse vagy a balszerencse jeleként értelmez, így Zabos bajkeverését is azzal magyarázza, hogy a zebra átsétált egy létra alatt, ami köztudottan szerencsétlenséget okoz.
A papagáj alatt egy augusztusi hajnalon leszakad az ülőkéje, s ettől a „jeltől” annyira megijed, hogy röptében még a tükröt is összetöri. „Hét év balszerencse… Hét évig folyamatos balszerencsém lesz…” (8) – aggodalmaskodik, majd bebújik a biedermeier szekrény alá, hogy hét esztendeig ki se mozduljon onnan. A történet cselekményét ez a mozzanat indítja be, ugyanis Zabos minden követ megmozgat, hogy szerencsét hozzon a barátjának. A zebra fekete macskával, malacokkal, lovakkal és lópatkókkal próbálja előcsalogatni Péntek Tizenharmadikát, de erőfeszítései nem járnak sikerrel: a papagáj makacsul ragaszkodik a balszerencséjéhez. A helyzetet végül a papagáj gazdája, Mitugrálsz József oldja meg. Bár a lezárás dramaturgiailag nem kapcsolódik szorosan a korábbi eseménysorhoz, a papagáj számára megnyugvást hoz: „madáragyában a fogaskerekek ekkor bősz forgásba kezdtek, miszerint ő akkor igazából nem is a balszerencse, hanem a szerencse szülötte” (40–41).
Az oldalpárhoz tartozó illusztráción egy papagájt látunk, akinek a fejében három fogaskerék közé egy négylevelű lóhere szorult.
Jásdi Juli rajzai szinekdotikus viszonyban állnak a szöveggel (lásd Varga Emőke teóriáját): egy-egy részletet ragadnak ki az eseménysorból, és a képek nem asszociatív módon kapcsolódnak a szöveghez, hanem a cselekmény egyes mozzanatait jelenítik meg.
Ez azonban nem jelent realisztikus ábrázolást, hiszen például a fekete macska testrészei egészen különféle formákat vesznek fel (létra, négylevelű lóhere, kanyargós test két fejjel), és a többi szereplőn is van valami meghökkentő (kertésznadrágos malac, kalitka-cilinder Mitugrálsz József fején, patkón üldögélő lovak). Várszegi Adél korábbi köteteire az élénk, adott esetben harsány színvilág volt jellemző: Máray Mariann és Grela Alexandra színpompás világokat álmodtak Gibbon és Makákó, a raptorcsemeték vagy a Kismadár történetei köré. Jásdi Juli fekete-fehér rajzai azonban arra hívják a befogadót, hogy a képzeletében színezze ki a képeket – akár még valóságos színezőként is funkcionálhatnak a könyv lapjai.
A megszólított korosztály bizonyára szívesen élne ezzel a lehetőséggel, hiszen a kiadó hétéves kortól ajánlja a kötetet. A5-ösnél valamivel kisebb mérete, kemény borítója okán épp alsó tagozatosok kezébe való, s a kellően nagy betűméret és a széles sortávolságok mutatják, hogy az olvasástechnikát még gyakorló gyerekek számára készült a könyv.
A szövegben a többszörösen összetett mondatok dominálnak, és számos olyan kifejezés is olvasható, amelyet a gyerekek talán itt látnak először: biedermeier, rendezői bal, félkegyelmű.
Az olvasni tanuló gyerekek számára a mondatok hossza, illetve az ismeretlen kifejezések egyszerre hordozhatnak nehézséget, de lehetőséget is: szókincsbővítéshez, illetve az árnyalt, önálló szóbeli közlések megfogalmazásához is inspirációt nyújthat a kötet.
A kortárs magyar állatmesék csoportjából Várszegi Adél történetei nem csak a humor és a gazdag, rétegzett nyelv miatt emelkednek ki. Az állatmesék – ellentétben a tündérmesékkel – nem kezelik természetfölötti jelenségként azt, hogy az állatok is tudnak beszélni, és cselekedeteik, párbeszédeik nyomán nem ritkán valamilyen erkölcsi tanítás fogalmazódik meg. Várszegi Adél meséiben is magától értetődő módon társalognak vagy vitatkoznak az állatok, de a nyílt didaxis nem jellemző.
Ez a mese egyfelől a babonákról gondolkoztathatja el a befogadót: hogyan befolyásolhatják ezek a beidegződések egyes karakterek tetteit, az élethez való hozzáállásukat? Vannak-e „hasznos” és „haszontalan” hiedelmek? Milyen galibákba sodorhatjuk magunkat, ha a tények helyett kétes értékű vélekedésekre alapozunk?
Másfelől a barátság erejéről is mesél a történet: Zabos kitartóan, akár konfliktusokat is vállalva próbálja jobb kedvre deríteni cimboráját, aki legvégül (egy utolsó, váratlan fordulat nyomán) ismét a biedermeier szekrény alatt köt ki. A zebra legfeljebb érvel, de nem kritizál, elfogadja a papagáj hóbortjait, és igyekszik a legtöbbet kihozni a helyzetből. Ebben a mesében Zabos az aktív, Péntek Tizenharmadika pedig a passzív, megmentendő szereplő; de egy lehetséges folytatásban talán fordul majd a kocka, és a papagájfiú is a tettek mezejére lép.
A cirkuszi keret egyszerre ismerős és izgalmas: az olvasók nagy többsége bizonyára járt már cirkuszban, és ahány előadás, annyiféle kaland várja a látogatókat. A cirkusz azonban átvitt értelemben is a mesék egyik kulcsfogalma, hiszen az állat- és emberszereplők is „cirkuszolnak”, megijednek, megsértődnek, mindenféle kalamajkába keverednek, mozgalmas életet élnek. Várszegi Adél cirkusza hangos, vicces, fordulatos, és kíváncsivá teszi az olvasót a szereplők további sorsa iránt. Magam is érdeklődve várom, hogy A papagáj, akit Péntek Tizenharmadikának hívtak című, „cliffhangerrel” végződő epizód vajon miként fog folytatódni.
Lovas Anett Csilla
Várszegi Adél: A papagáj, akit Péntek Tizenharmadikának hívtak
Illusztrátor: Jásdi Juli
Csimota Kiadó, 2023
44 oldal
2990 Ft