Balázs Imre József Egyformázni, különbözni című kötetéről
Sóhajok
De jó lenne messze kóborolni!
Bejárt helyeket hosszan sorolni,
bejáratlan utakat keresni,
jól ismertből el-eltünedezni.
De jó lenne asztal köré gyűlni!
Beszédzsongásba mélyen merülni,
emléket nyomozni illatokban,
tűnődni, ha gyertya fénye lobban.
De jó lenne kiülni a csendbe!
Hallgatnánk, amíg ránk esteledne,
csillagoknak suttognánk meséket,
várnánk, míg az éji táj feléled.
Kevés gyógyítóbb, zsongítóbb, napot bearanyozóbb verset ismerek, mint Balázs Imre József Sóhajok című költeménye. Olyan, mint egy ölelés, egy megértő pillantás vagy mint erdei tisztáson a jó pogácsa.
Sok éven át olvasgattam a költő gyerekkötetekben megjelent verseit, s mindig találtam magamnak valót, melyeknek sortöredékeit olykor meg is jegyeztem. Olvasásuk után hozzám szegődött valami kedves fényesség. Antológiákban böngészgetve felkaptam a fejem, ha a nevével találkoztam – s később a sűrű hajtás nyomán keletkező törésvonalak közül egy biztosan „nála” volt ezekben a könyvekben.
Fénnyel teltek a lapok, de a melegük valahogy nem ért el hozzám. Bezzeg most, az Egyformázni, különbözni című új kötet verseinél!
Talán azért, mert ez a kötet tudatosan nem csak gyerekeknek szól? Talán mert nagyra nőttek a múzsák, s a költő is új utakon jár? A verseknek olyan erejük van, hogy sokáig kísérnek akkor is, ha épp nem vagyunk jó társaság. Ha nehéz a vállunk, sűrű erdő a fejünk, ha alig álltunk meg egy percre. Mindenképp. Ott vannak – kopogtatnak a kapunkon. S ha egyszer kinyitjuk a kaput, nyitva is marad.
Szelíd mesék
Mesélni kéne még a folyópartról,
és minden színes, hajba font szalagról!
Fehér cicák szemének mágneséről,
mely titkokat vonz messzi földről, égről.
Mesélni kéne még a gyógyfüvekről,
kenőcsöt porciózni zöld üvegből,
gyógyítni bölcs mesékkel, jó szavakkal,
égig merülni éber álmodókkal!
Mesélni kéne még az őszi kertről,
ahogy termést teremt arany színekből,
mesélni kéne még minden meséről,
s nálunk többet tudó, szelíd zenékről!
Ősszel, télen, amikor amúgy is többet olvasunk magunknak és a gyerekeinknek – pusztán azért, mert több időt töltünk nem szaladva, nem úszva, nem kertben dolgozva, nem úton-útfélen –, nagy szükség van a jó versre.
Nem lehet, nem tudok mindig prózát olvasni, s nem is akarok
A vers másképpen táplál. Zenél a léleknek – s erre akkora szükségünk van! Ez a zene persze sokféle: nem mindig ringató, olykor inkább kijózanító, felrázó, vagy elcsavarja a fejünket, orron pöcköl, vagy borsódzik tőle a hátunk, sűrű, ködös tájba révedünk. Balázs Imre József versei engem éppenséggel még nem pöcköltek orron, inkább csak néha megpördítettek a tengelyem körül, vagy elbújtak előlem, hogy újra megkeressem őket. Ugratnak, sisteregtetnek, tükröt tartanak váratlan helyekről. Mosolyogva.
Akármit is tesznek, egy pillantás alatt átlendítenek a hétköznapi ragacsból egy napfényes padra, amely mondjuk azon a szép erdei tisztáson áll, ahol azt a bizonyos pogácsát szoktuk enni, s azt mondjuk: „Ez jó.”
No és persze azonnal meg is melegszünk.
Lehunyt szemmel
Ameddig mész velem, addig jó menni,
ahol megállunk, csöndet lélegezni.
Amennyi szétszállt, azt repülni hagyni,
akikké gyűltünk, kicsit rendbe rakni.
A lehunyt szemben zöld nyugalmak ülnek,
ha elringat a világ, megörülnek.
Ha fentből, a lentből lesz teljes egy tájkép,
legyél nekem fel-felvillanó árnyék!
Az élet annyi mindentől lehet szép, de csak ha jelen vagyunk benne, igaz? S ha már jelen vagyunk, „elringat a világ” – a természettel és saját magunkkal is jobban egybeolvadunk. Balázs Imre József így fogalmaz egy minap megjelent interjúban:
„…az ember nemcsak kifelé, hanem befelé, önmagába nézve is találkozhat a természettel. Nem oppozícióban van a természettel, hanem legnagyobb része maga a természet. Talán ezzel a részünkkel, önmagunkkal kell valahogyan kiegyeznünk, hogy újra érthessük azt is, mit jelent egy gőte vagy egy sárgahasú unka szemével nézni.”
Ezt az egyszerre kifelé és befelé való tekintést van módunk gyakorolni és lelkünkben megélni az Egyformázni, különbözni-kötet versfolyamán evezve – nem csoda, hisz az Együtt és külön mint címadó vers is erről beszél:
Együtt és külön
Egymáshoz jó közel menni
Zöld levegőt lélegezni
Kifele s befele nézni
Álmodni és felébredni
Egyformázni különbözni
Egymással összeöltözni
Megoldásokat ötvözni
Két tájjal odább költözni
Hátak mögött kuporogni
Vállak fölött kipislogni
Buckamélybe begubózni
Önmagadat utánozni
Az Egyformázni, különbözni filozofikus kötet, de Balázs a pincében hagyta a didaxist.
A versek időnként megböködnek, hogy „Ébredj!”, de tolakodni sosem tolakodnak – nem ülnek a kabátunkra. Meghagyják az időt – játékra, mesére, ábrándokra, nagy reggelizésekre. Erről eszembe jut két korábbi vers, még az Álomfarsang című 2015-ös kötetből:
A reggeliző
Én vagyok itt a reggeliző
Csak rám néznek, s így szólnak: Ez ő!
Reggelizőből van még három,
De csak én tűntem fel még a láthatáron.
Nem csoda, ha mindenki így felismer,
S most ismerkedem én is a reggelimmel.
A reggeliző, ha igazán reggelizik, közben nem akar többet az élettől, ennélfogva ennek az életnek a legapróbb mozzanata is ünnep lesz. A vers megfogja a kezünket, és ad egy kis lendületet az ugráshoz: egy boldog reggelibe, egy boldog szombatba.
Szombat reggel
Bevetett ágy és plüssállatsor,
Kirakott kirakós, új terítő.
Őrült pörgés, reggeli matatás,
Kanalak csengnek, villa zörög.
Asztali gyertya, díszszalvéta.
Díszcsengő szól reggelihez.
Főszobapincér meghívókkal,
Kakaótündér csodakakaókkal.
Várja a szombat, hogy belekezdj.
Van a gyermeki tudatállapotoknak az a sokat irigyelt fajtája, amit az ember(gyerek) pörgéssel, forgással teremt meg magának
Ez a szabad mozgás olyan lételemű – nagy kár, hogy felnőttként ritkábban talál ránk ez az önfeledtség! Bár én már egy ideje a székemen ücsörgök, ha egymás után legalább két Balázs Imre József-verset elolvasok, s jó mélyen beleszippantok a versek „zöld levegőjébe”, ültömben is forogni-repülni kezdek, s kész a varázslat! Ennek az égbe felkapó varázslatnak Balázs igazi mestere. Nézzétek csak – az első vers az új kötetből, a második a régebbi Álomfarsangból:
Pörgetős
Magam körül pörgök-forgok,
hosszú, csíkos sálat hordok.
Sálam suhan, sálam libben,
ami fagyos, felhevítem.
Magam körül forgok-pörgök,
hóembernek bajszot pödrök.
Szánkón siklunk, kedvünk gyorsul,
egy év eltelt, hó hull, hó hull.
Forgatós
Forogj velem, mint a hinta,
Mint pörgő szoknyán a minta,
Mint a csillár fejünk felett,
Ha a pörgés partra vetett.
Gurulj velem, mint a kocka,
S kerekségünk visszahozza,
Gurulj velem, mint a labda,
S gurulás nő oldaladba.
Olyan csodás, ahogy a versek szolid mintázatában elrendeződik tér és idő, ahogy az „én” és a „te” egymással játszik. Látjuk magunk előtt a pörgő szoknyás lányokat, s egyszer csak a labda felénk gurul – elkapjuk, aztán már gurulunk is vele tovább, s a gurulás a mi oldalunkba is belenő. Ugyanígy tapad ránk a havas játékok mámora – egy szempillantás alatt. Kerek és egyszerű ez a két vers, mint egy gyerek élete, ha a sors kegyes hozzá.
Az életöröm melegében az élet szépséges, rejtélyes mélysége kitárul előttünk. Tavasszal így – az új kötetből:
Április árad
Április árad, árny illan,
lábnyomaimban víz csillan.
Szél viszi hangom, zeng végre,
visszakapom majd estére.
Bűvölök erdőt, tündérfát,
hallalihóra tesz itt sétát.
Sétanapomról megtérten
elheverészek egy emlékben.
Olyan felséges! Ti nem szeretnétek azonnal kipróbálni, milyen a sétanapról megtérve elheverészni egy emlékben?
Ahogy a könyvet lapozom, s olvasás közben látom Márton Éva képeit, úgy tetszik, hogy a képzelet és a valóság karöltve kirándulni ment, mint két ugribugri kisgyerek. Bár az Egyformázni, különbözni vállaltan karanténkötet is, minden sorban és képben ott lakik az öröm. Mintha a nagy ínségben a legkülönlegesebb csemegét sikerült volna eltenniük télire. Valamit, ami sosem veszít az ízéből – sőt, idővel csak egyre jobb és jobb lesz.
Erről így beszélt a költő egy márciusi interjúban:
„Nem titkolom, hogy az Egyformázni, különbözni kicsit karanténkönyv is, abban az értelemben, hogy a belső erőforrásainkra kérdez rá. És talán abban is, hogy együttműködésből született, ilyen értelemben nem adta meg magát a bezártságnak, bezárkózásnak. […] elkezdtek érkezni a postafiókomba Márton Éva képei hintákról, amelyekről nem tudjuk pontosan, hová vannak felfogva az égben, akrobatákról, akik nappal zsonglőrködnek, pillangókukacokról, amelyek akkorák, mint egy város – szóval egy olyan világról, ami éppúgy lehet gyermeki is, mint felnőtt, és már »csak« meg kellett írni. Meg is beszéltük aztán Évával, hogyan alakulhatna ez az anyag minél szervesebben kötetszerűvé, és a belső csendek és figyelem felé haladtunk, ami gyerekkönyvnél kevésbé szokványos – talán ez is egy átvezető alagút a felnőttversjelleg felé.”
Mintha itt, ennél a korhatár nélküli verseskötetnél kicsúcsosodna valami, ami eddig sem volt rejtve, de most már leplezni sem tudná magát – mintha bimbóból kinyíló rózsák volnának csokorba szedve. A költő egyszerre esszencializált és kibontott valamit, ami eddig is jelen volt a költészetében – akár a felnőtteknek, akár a gyerekeknek írott versekben, de most a kettő összeért – mintha a szülő–gyermek vagy szimplán gyermek és felnőtt kézfogása rejlene ebben a csokorban. Találkozásuk titokzatos, bensőségességét mégis érezzük.
A szerzők személyes ereje van jelen a költeményekben és a képekben, ami azért sem mellékes, mert épp ez a személyesség tudja megfogni a kezünket, innen jön az a jó meleg, amit én is megéreztem.
A kapcsolódás, a „mi” melege. A kötet talán azért is hivatott megszületni, hogy minél többen tudjunk az asztal körül „[b]eszédzsongásba mélyen merülni”.
Reggeli fény
A reggeli fény beszivárog,
mindig jó,
ha valamire várok.
A reggeli teába kortyolsz,
mindig szólj,
ha ablakomig gondolsz!
A reggeli zsivajba készülsz,
mindig hívj,
ha a zsongásba beleszédülsz!
S eszembe jutnak a kamaszok is, akik a nagy átmenetben egyik karjukkal még megérintik gyermeki lényüket, de a másikkal már előrenyúlnak éppen formálódó felnőtt énjükig. Igen, úgy hiszem, kiskamaszok is kedvelnék a kötetet, s megkockáztatom, hogy ezek után szükség lesz egy egészen formabontó kötetre, ahol mondjuk az Egyformázni, különbözni versei együtt szerepelnek a költő felnőttverseivel.
Itt ugyanis, bár az illusztrációk többsége megállná helyét akár egy felnőtteknek szóló kötetben is, a borító képválasztása és tipográfiája kisiskolás kötetnek álcázza a könyvet – ezzel lemondva a kamasz és felnőtt (nem szülő) olvasókról.
Pedig ezek a versek és képek – akár csak egy kis szerkesztői reformmal és egy bátor könyvformával – igazán széles olvasóközönséget érnének el, s így könnyebben felpattanhatnának a polcra mondjuk Weöres Rongyszőnyege vagy más kamaszbarát klasszikus mellé.
A legfontosabb persze nem is a polcon ülés, sokkal inkább a „hátizsákba ugrás”: hogy a versek velünk legyenek, akármerre járunk. Különösen azért, mert a jó pogácsa ritka, mint a fehér holló.
Vörös Júlia
Balázs Imre József: Egyformázni, különbözni
Illusztráció: Márton Éva
Gutenberg Kiadó
54 oldal
3500 Ft
(A versek közléséhez a szerző és a kiadó is hozzájárult, amit ezúton is köszönünk)