Nem nyúlhat mellé a Kolibri Kiadó Sarah Devos könyvével
Hiszen a világon melyik gyerek fantáziáját ne mozgatnák meg a titokzatos egyiptomi múmiák, az óriási piramisok a sivatagban vagy az állatfejű istenek?
Az egyiptomi kultúra, úgy tűnik, nem megy ki a divatból.
Nem csoda, teli van titkokkal, rejtélyekkel, vonzó kincsekkel; és ki tudja, mit őriznek még számunkra a piramisok és templomok sírhelyei, labirintusai. A Nahát, ezek az egyiptomiak! című könyvben dr. Kisagy és a Nyuszi viccesen, de szakszerűen kalauzolja végig olvasóját ebben a titokzatos világban.
A régész szenvedélyével kutató gyerek számára mindig is vonzó volt az egyiptomi kultúra
Sarah Devos ismeretterjesztő könyve jó érzékkel arra fordít nagyobb figyelmet, ami mindenki előtt ismert: a fáraókra, a múmiákra és a piramisokra. Szerencsére nem untat minket százegyedszerre is százszor hallott történetekkel és elméletekkel, ahhoz elég bekapcsolni a televíziót, biztosan találunk a temérdek ismeretterjesztő csatorna közt egyet, ahol éppen a piramisok rejtélyes felépülését magyarázzák és illusztrálják. Az ókori Egyiptom hétköznapjairól azonban általában jóval kevesebbet tudunk, ebben a témában például a felnőttek ismereteit is biztosan bővíti a könyv.
Számos olyan jelenségre szolgál magyarázattal, amely hozzátartozik az Egyiptomról alkotott képünkhöz, mégsem tudjuk a pontos okát. Ilyen például az, hogy a férfiak és a nők is erősen festették a szemüket. Ha egy fáraóra gondolunk, bizonyára erős, fekete szemkontúrokkal jelenik meg előttünk. (Legalábbis a médiareprezentációjuk így alakult.)
A könyvből megtudhatjuk, hogy a szemfestésnek nem csak szépészeti szerepe volt, ugyanis így védekeztek a legyek, a bogarak és a szemgyulladás ellen. Könnyen elnyerheti az olvasó tetszését ez a fajta pragmatikus megközelítés, a jelenségekre adott hétköznapi magyarázatokkal.
Az egyiptomi kultúra ábrázolási technikáját mindenki könnyűszerrel felismeri
Kifejezéstelen „egyenarc, kétdimenziós állatok, sematikus emberalakok vagy félig ember- félig állatfigurák. De miért néz ki minden egyiptomi ember és állat ugyanúgy? Nem véletlenül. A korabeli művészeknek – tudjuk meg a könyvből – ugyanis meg volt tiltva az egyéni ábrázolás, ezért a lehető legegyszerűbben és univerzálisan, két dimenzióban ábrázoltak mindent. Tegyük hozzá, elsősorban képi kultúra az egyiptomi, hiszen „ábécéje” képekből, hieroglifákból áll. Még egy nyomós indok, hogy a gyerek érdeklődését felkeltse, hiszen ábrázolástechnikája nagyban hasonlít a korai gyermekrajzokéra. A hieroglifák megfejtése azonban sokáig váratott magára. A XIX. század hozott fordulatot, egy francia tudós, Champollion a rosette-i kövön szereplő írások segítségével volt képes lefordítani a hieroglifák jelentését 1822-ben, hiszen az egyiptomi jelekkel kódolt szöveg görögül is fenn volt a kövön, így közel 1400 év után sikerült megfejteni a hieroglifák jelentéseit. Óriási fordulat volt ez az egyiptológia történetében. A rosette-i kőnek és Champollion zsenialitásának köszönhetően Sarah Devos könyvében is képesek vagyunk olvasni az egyiptomi írásjeleket.
A tudás próbatétele a gyakorlás, így a könyv egyik nagy erénye, hogy a 130. oldalon mi is próbára tehetjük magunkat, hiszen feladatul kapjuk két jelsor megfejtését, pár oldallal később pedig ugyanezt megtehetjük a számokkal is.
Izgalmas a miénktől eltérő írásrendszerrel megismerkedni, a gyerekek igazi kódfejtőknek érezhetik magukat a feladatok megoldása során. (További érdekesség, hogy a hieroglif írásnak van egy könnyített változata, a hieratikus, amikor csak a hieroglifa skiccéből áll a jel, a könyv ezt is bemutatja a 132. oldalon.)
Az egyiptomi uralkodók életét (is) sok esetben az eszement nagyzolás, a gigantománia irányította
Sarah Devos ennek megfelelő komikusan-ironikusan beszéli el, hogy sokszor abban versenyeztek a fáraók, kinek nagyobb a sírhelye. Igaz, az egyiptomi hitvilágban a halál utáni életnek is nagy jelentősége volt: úgy gondolták, az elhunyt személy, legyen az rabszolga vagy fáraó, folytatja az életét a túlvilágon. A Múmiák: van élet a halál után című fejezet érthetően számol be arról, hogyan gondolkodtak az ókori egyiptomiak életről, halálról, testről, lélekről: „Az egyiptomiak egyfelől hittek a Kában, a más szóval az életerőben. Úgy gondolták, születéskor beleszáll az emberbe, halálakor pedig távozik belőle. Másfelől hittek a Bában, ami egyfajta lélek. A múmia az emberből megmaradó kézzelfogható, ám mozdulatlan, a Ba pedig a láthatatlan, lebegő rész” (64–65). Ebből a szempontból már érthető is, miért helyeztek a sírokba ételt, pénzt és különféle tárgyakat. Mindezt a gyerek nevetségesnek láthatja, a szerző pedig ehhez idomulva humoros módon beszéli el a temetkezési szokásokat, sőt a múmiakészítés folyamatát is. Telitalálat a 60. és a 61. oldalon található feladat, amelyben Tutanhamon fáraó sírboltjában kell megkeresni a különféle tárgyakat: pajzsokat, szandálokat, hússal megrakott ládákat, gyümölcskosarakat. (A régészek és kutatók közel 3500 tárgyat találtak a sírhely feltárása során.)
Azon túl, hogy Sarah Devos könyve betekintést nyújt a hétköznapok olyan dolgaiba, mint az étkezés, a temetkezés vagy a szórakozás, elmeséli a nagy egyiptomi birodalom sok ezer éves történetét a kezdetektől egészen a széthullásig.
Ebben a történetben kiemelt szerepe van a Nílusnak
A folyó természetesen mind a mai napig meghatározza Egyiptom helyzetét. Ez fokozottan igaz volt az Asszuáni-főgát 1964-es átadása előtt, hiszen az ókori Egyiptom mezőgazdasága, mindennapi élete a Nílus áradásütemétől függött. A könyv e részét különösen jól sikerültnek és érdekesnek találtam, jól hangsúlyozta és világította meg a Nílus központi jelentőségét az ókorban. Elég csak arra gondolnunk, hogy az ókori Egyiptom évszakait a Nílus áradásai határozták meg. (Három évszakuk volt: ahet, peret és semu.)
Az áradás az életet jelentette, a terményt, az áradás hiánya a pusztulást.
A Nílus és a sivatag – ez máig Egyiptom sajátos helyzete. A fekete föld a termékeny talaj megnevezése volt, a vörös föld a kietlen sivatagé. E kettő vonzásában élték az ókoriak az életüket, s élik a maiak is. Több ezer éves piramisok, építmények, templomok, sírkamrák maradtak ránk az ókori Egyiptomból – még akkor is, ha például a híres Abu Szimbelt, II. Ramszesz (aki egyébként a kor viszonyaihoz meglepően sokáig, 92 évig élt, és meglepően sok utóda volt, szám szerint 162) palotáját a gát építésekor egyszerűen odébb helyezték.
A könyv több helyütt is felhívja a figyelmet a modern ember beavatkozásainak káros voltára, edukációs, figyelemfelhívó jellege is becsülendő tehát, például a piramisturizmus-katasztrófák esetében (49).
A nagy léptékű történelem-elbeszélésben helyet kapnak apró érdekességek is
Ezekre talán jobban is emlékszik az ember utólag, mint az ókori Egyiptom három nagy korszakának (óbirodalom, középbirodalom, újbirodalom) időhatáraira.
Pár ilyen példa: a gazdagok „házibulijában” a vendégek kaptak a fejükre egy illatosított viaszkúpot, mely szépen lassan szétolvadva a parfüm szerepét töltötte be. Közhely, hogy az egyiptomi kultúrában szent állatként tisztelték a macskákat. Ha egy macska eltávozott az élők sorából, az egyiptomiak a gyász és a bánat jeleként leborotválták a szemöldöküket. Feltehető a kérdés továbbá: mit evett-ivott az egyiptomi nép? Nem meglepő módon legfőképp zöldségeket, gyümölcsöket, halféléket. A víz viszont – már akkor is tudták – zavaros és koszos. Ezért sört ittak helyette, még a gyerekek is! Igaz, a könyv elmondása szerint nem volt olyan magas alkoholtartalmú, mint a mai sör, de mindenképp érdekes ténynek számít. A mézet rendkívül kedvelték, az édességeket is – és ez meg is látszott a múmiák fogain. Hiába, a testi bajok mindig ugyanazok. A férfiak mosták a ruhákat, hiszen ezt csak a Nílusban lehetett megtenni, a folyó pedig tele volt krokodilokkal, így a ruhamosás veszélyes, férfias cselekedetnek számított.
Sarah Devos szórakoztató ismeretterjesztő könyvéről csak olyan cikket lehet írni, amelyik maga is zanzásított ismeretterjesztővé válik
Nem véletlen, hiszen a szerző könyve hemzseg az érdekesebbnél érdekesebb részletektől, adatoktól, miközben keretbe foglalja annak a több ezer éves birodalomnak a történetét, melyet minden kontinensen ismernek, emlékeit kutatják, látogatják, azok a világörökség részei. Ezért nem csak gyerekeknek ajánlható, felnőttek ugyanúgy megtalálják a számításaikat, rengeteg új információval szolgált számomra is.
Ismeretterjesztő nyelve könnyed és szórakoztató, – ahogy Wekerle Szabolcs fordításának köszönhetően a magyar szöveg is az, – ám mivel nem kizárólag a legegyszerűbb dolgokról (írásjelek, test és lélek, mindennapi élet) szól, egy alsóbb tagozatos gyerek elveszítheti az érdeklődését iránta – ennek tükrében tíz–tizenegy éves kortól ajánlanám. Már csak azért is, mert a hasonló témájú Mi MICSODA-sorozat kiadása színesebb, így annak a korosztálynak a figyelmét jobban leköti a képi világ, mint Sarah Devos könyvének fekete-fehér, humoros illusztrációi – és hát némi történelmi érdeklődés, alaptudás, érettség sem árt a könyvhöz.
Mizsur Dániel
Sarah Devos: Nahát, ezek az egyiptomiak!
Fordító: Wekerle Szabolcs
Illusztráció: Heleen Brulot
Kolibri Kiadó, 2021
2999 Ft