Egy erkölcsileg (is) meghurcolt ember történetei a szeretetről, a hitről, az önfeláldozásról, a megbocsátásról, az alázatról és a bűnbocsánatról, azokról az értékekről, amelyek semmit sem számítottak, amikor perbe fogták.
Oscar Wilde 1888 és 1891 között, sikerei csúcsán írta a meséit. Talán a legérdekesebbeket kiragadva: A boldog herceg, Az önző óriás, Az önfeláldozó jó barát, A csillagfiú, Az ifjú király és még a hosszabb lélegzetű novella, A canterville-i kísértet is a legnemesebb emberi tulajdonságok szószólói. Könnyfakasztó próza, amelyben azért mindig megcsillan a wilde-i irónia, társadalomkritika.
Az ünnepelt szerző azonban 1895-ben már börtönben ült: rágalmazásért pert indított, amit később ellene fordítottak, így homoszexuális kapcsolata miatt elítélték. Míg kiszabott büntetését töltötte, felesége elvált tőle, vagyonát elkobozták, gyermekeitől is megfosztották.
Ekkor írja De Profundis című művét, amelyben többek között a meséiben magasztalt tulajdonságokról és a bűnbánatról is vall.
A meséket talán senkinek sem kell bemutatni
A boldog hercegben egy szobor és egy kis fecske önzetlen adakozásának lehetünk tanúi: az arannyal borított szobor a madár segítségével sorra elküldi drágaköveit és aranyborítását a szegényeknek, mígnem ő teljesen lecsupaszodik, a fecske pedig – hiszen itt maradt télre – megfagy. Az immár értéktelenné vált szobrot beolvasztják, ám a herceg megrepedt ólomszíve nem olvad el, így kidobják a szemétdombra a kis fecske holtteste mellé. Isten pedig elhozatja angyalával a paradicsomba a két legértékesebb dolgot a városból: az ólomszívet és a fecskét. „– Jól választottál – szólt az Isten –, mert ez a kismadár örökké énekelni fog az én paradicsomkertemben, és a Boldog Herceg az én aranyvárosomban dicsőít majd engemet.”
Az önző óriás című mese címszereplője nem engedi be a kertjébe a gyerekeket játszani, inkább falat épít köré, ahol ezentúl sosem tavaszodik ki. A gyerekek mégis beszöknek, s akkor újra kizöldülnek a növények.
Az óriás megbánja önzőségét, lebontja a falat, és ezentúl együtt játszik a gyerekekkel. Ebben a mesében maga Krisztus manifesztálódik: a kisfiú, akit az óriás egyszer felsegít a fára, eljön érte, amikor az óriás megöregszik, és szögek ütötte sebekkel a kezén és a lábfején a mennyországba viszi az óriást.
Az önfeláldozó jó barát a szegény Hans és a jómódú Hugo, a nagydarab molnár „barátságát” meséli el. Hans gyönyörű kertet gondoz, Hugo pedig sokszor jár hozzá, és mindig kap valamit a kert növényeiből. Az álszent molnár folyton arról papol, hogy ő milyen nagyszerű barát, Hans viszont szavak helyett a tetteivel igazolja a valóban önzetlen barátságot, olyannyira, hogy meg is hal, miközben a molnárnak épp egy szívességet próbál tenni.
Az ifjú királyban a királyfi a koronázására készül. A legdrágább, legszebb és legmívesebb tárgyakkal, műalkotásokkal veszi körül magát, rabja lesz a szépségnek, messze földről hozatja udvarába a kincseket. Egy éjszaka azonban álmokat lát a szegény emberekről, akik azért dolgoznak, szenvednek, vagy éppen halnak meg, hogy neki gyönyörű kincsei legyenek. A királyfi reggel egyszerű ruhába öltözik, de bárkinek is meséli el különös álmait, és beszél a benne végbement változásról, senki nem érti meg, még a püspök sem a templomban. A királyfi egyszerű ruhájában imádkozni kezd, és amikor a nemesek már épp azon vannak, hogy legyilkolják megőrült királyukat, a templom festett üvegablakain beáramló isteni fény teljes királyi díszbe öltözteti az imádkozót. A történet vége A Karamazov testvérek című Dosztojevszkij-regénynek A nagy inkvizítor-fejezetére emlékeztet, csak éppen itt a püspök, miután megpróbálja az ifjú királyt meggyőzni arról, hogy a világ úgy jó, ahogy van, az isteni beavatkozást látva legalább megszeppen: „– Nálamnál nagyobb az, aki téged megkoronázott – kiáltotta, s térdre borult előtte. És az ifjú király lelépett a magas oltárról, s a tengernyi népen át elindult haza. De senki sem mert arcába nézni, mert az arca olyan volt, mint az angyaloké.”
A csillagfiú egy gőgös, kegyetlen és önző fiú vesszőfutása, aki a népszerűség után megtapasztalhatja a teljes elutasítást: koldus anyját megtagadva kényszerül keserű szenvedésre, hogy végül aztán jó cselekedetekkel, bűnbánattal és alázattal jóvá tegye bűnét. Kiderül, hogy királyi család sarja, elnyeri szülei megbocsátását, és igazságos uralkodó válik belőle.
Kicsit kilóg a sorból Wilde hosszabb lélegzetű novellája, A canterville-i kísértet, ám befejezésével ez is a mesékhez csatolható. A mulatságos novellában Mr. Otis, az amerikai nagykövet a családjával beköltözik egy angliai kastélyba, noha a tulajdonos előre figyelmezteti, hogy a kastélyt háromszáz éve kísértet lakja. A gyakorlatias amerikai család azonban egyáltalán nem ijed meg Sir Canterville évszázadok óta kísértő szellemétől, és hideg racionalizmusuk végül végképp felőrli a kísértet idegeit. Otisék tizenöt éves lánya, a kis Virginia azonban elhatározza, hogy megmenti az elkárhozottat. A háromszáz éve bolyongó bűnös lélek így végre megnyugvást talál a halál kertjében, ahová csupán egy ártatlan lányka könyörgése és könnyei juttathatják el. Virginia sokat tanul Sir Canterville-től: „– Ő mutatta meg nekem, hogy mi az élet, s mit jelent a halál, és hogy miért hatalmasabb mindkettőnél a szeretet.”
Előre megjósolt sors
Érdekes adalék a mesékhez – Wilde maga is ír erről –, hogy sikerei csúcsán, amikor egy ország ünnepelt szerzője volt, és mikor a meséit is írta, messze elkerült mindent, ami a szegénységre, a nyomorra emlékeztette, ami lelki gyötrődéssel járt volna. A börtönben írt De Profundisban keserű vallomásokat találunk.
„Kudarc, balsors, szegénység, szomorúság, kétségbeesés, szenvedés, még a könnyek is, és azok a tördelt szavak, amelyeket a kínlódás lök az ajkakra, a lelkifurdalás, amely az embert tövisen vándoroltatja, a lelkiismeret, amely elkárhoztat, a megalázkodás, amely büntet, a nyomorúság, amely hamut hint fejére, a lelki gyötrelem, amely darócruhát szeret ölteni és a maga italába epét kever, mindez olyasmi volt, amitől irtóztam. És miután elhatároztam, hogy minderről semmit sem akarok tudni, rákényszerültem, hogy sorba ízleljem, egytől-egyig mindezt, táplálkozzam mindezen, sőt bizonyos időszakon ne is legyen semmiféle más eledelem.”
„Magam tettem tönkre magamat. És senkit, sem nagy, sem csekély erejűt nem tehet tönkre más, csak a saját keze […] Akármilyen rettenetes volt az, ahogy a világ bánt én velem; amit én követtem el magam ellen, sokkal, de sokkal rettenetesebb volt.”
Wilde elképesztő erővel jelenítette meg már a meséiben is a hit, a szeretet, az önfeláldozás, a bűnbocsánat erejét. A csillagfiú szenvedéstörténetében például mintha saját sorsát látta volna előre: egy imádattal övezett fiú a legnagyobb magaslatokból süllyed a legmélyebb nyomorúságba, majd lelke megtisztulásával jut el a jóság és az önzetlenség eszméjéhez, a bűnbánatig, amikor végül bocsánatot nyer. Wilde maga adja meg a választ arra is, hogy hiába irtózott minden lelki gyötrődéstől, miért tudta mégis megírni ezeket a meséket: „Az élet minden egyes pillanatában az ember semmivel sem kevésbé az, amivé lenni indul, mint amennyire mindig az, ami volt” – írja a De Profundisban.
Aktuális-e ma?
Megkerülhetetlen kérdés a klasszikus művek kapcsán, hogy befogadhatók-e, aktuálisak-e a mai gyerekeknek. Oscar Wilde mára sem megkopott tanmeséi jobbára feketén-fehéren mutatják be az emberi alapértékeket: a szeretetet, az önzetlenséget, a könyörületességet és persze ezek ellenpólusait. Nem könnyű olvasmányok, de nem a nyelvezetük miatt, hanem általában a szívszorító történet vagy a befejezés miatt.
Kegyetlen, éles mesék ezek, amelyekben olykor akkor is szomorú a vég, ha megnyugvást találunk a gondolatban, hogy a jutalom a túlvilágon jön el (A boldog herceg); ha gyerekként nehéz elfogadnunk, hogy egy elégedett vagy egy túl hosszú élet után megváltás lehet a halál (Az önző óriás, A canterville-i kísértet). Akkor is szomorúak, ha egyáltalán nincs tanulságuk (Az önfeláldozó jó barát), vagy ha a bűnbánat után bocsánatot nyerünk (A csillagfiú, Az ifjú király). Bár A csillagfiúnak pozitív a végkifejlete, Wilde nem bírja ki, hogy ez így maradjon: „Ám nem uralkodott sokáig, mert annyit szenvedett, és megpróbáltatásának tüze úgy felemésztette erejét, hogy három év múltán meghalt. És bizony gonosz király követte őt a trónon.”
Mégis érdemes ezeket a meséket nagyobb gyerekek kezébe adni. (A mai fiatalok amúgy is edzettebbek, tapasztaltabbak kortárs olvasmányélményeik és a filmek jóvoltából. A valóságról meg ne is beszéljünk.) Wilde meséi mindig aktuálisak, hiszen örök érvényűek. A hit is ilyen. Miért lenne elavult a hit és a vallás a mai világban, amikor még a viszonylag újabb műfajokban, a science-fiction témájú és a disztópikus könyvekben, filmekben is megjelennek?
A mesék arra tanítanak, vagy inkább ösztökélnek, hogy legyünk jók, s lehetőleg még itt, a földi életben. Hiába érkezik a megoldás a krisztusi megváltás felől, a történetek azt sugallják, hogy akkor is élhetünk etikusan, ha nem hiszünk az isteni igazságszolgáltatásban. Wilde meséit olvasva valahogy úgy érezzük, hogy kellemetlen, ha valaki morálisan „nincs rendben”.
Vajon hatnak-e ma Wilde történetei a gyerekekre? A puding próbája az evés.
Mese és valóság
Amellett, hogy gyönyörű mesét, szép szöveget olvasunk, szinte mindegyik történetben kapunk egy kis wilde-i fricskát: az egyház pellengérre állítása, az ostoba közéleti megnyilvánulások kifigurázása egy-egy odavetett mondattal kétségkívül jól elszórakoztatják az értőbb fülű, kicsit nagyobb gyerekeket. Apró jelzések, hogy hohó, bár a mesék fantasztikus birodalmában járunk, azért ez a történet rólunk szól.
„– Mivelhogy nem szép, nem is hasznos többé – jelentette ki a művészetek egyetemi professzora” – olvashatjuk A boldog hercegben a minden anyagi értékétől megfosztott szoborról.
Vagy: „– Milyen jól beszélsz! – mondta a molnár felesége, és töltött magának egy nagy pohár meleg sört. – Szinte elálmosodtam tőle. Mintha csak templomban volnék” – írja Wilde Az önfeláldozó jó barátban.
A csillagfiúban az állatok télen arról beszélgetnek, miért van ilyen hideg: „– Ostobaság! – morogta a farkas. – Mondom nektek, mindez a kormány bűne, és aki nem hiszi, azt megeszem! – A farkas, ugyanis módfelett gyakorlatiasan gondolkozott, és egy jó érvért sosem ment a szomszédba.”
Igazán veretes bírálatokat kapnak a britek, A canterville-i kísértet hemzseg tőlük:
„– Attól félek, hogy a kísértet mégis létezik – mondotta Lord Canterville mosolyogva... – Három évszázad, vagy pontosabban 1584 óta tudnak róla, és főleg akkor mutatkozik, ha családunkban valakit a halálozás fenyeget.
– Hát hiszen ezt a háziorvos is megteszi, Lord Canterville. De még sincsenek kísértetek, uram, mert úgy tudom, a természet törvényei alól még a brit arisztokrácia kedvéért sem történik kivétel.”
Szomorúság és szépség
Fájdalmas, szomorú történeteket nehéz gyerekek kezébe adni. De érdemes. Hogy miért, arra éppen Wilde meséi a legjobb példák. Ő maga is megfogalmazza később, a börtönévek alatt:
„Most már látom, hogy a szomorúság a legmagasabbrendű megindulás lévén, amelyre ember csak buzdulhat, egyszersmind jellege és tanúsága minden nagy művészetnek. Az öröm és a nevetés mögött rejtőzhetik durva, zord, érzéketlen lelkület. De a szomorúság mögött mindig csak szomorúság van. A kín sohasem visel álarcot, mint a gyönyör. Sőt többet mondok, a szomorúságban mindig van valami igen erős, valami rendkívüli realitás.”
Lehet, hogy Wilde szívszorító meséit olvasás után dühében a sarokba dobja a könnyező gyerek. De a történetek vele maradnak. Ne féljünk a fájdalomtól, ne féljünk, ha szomorúság éri a gyerekünket. Beszéljünk vele róla, hogy aztán idővel feldolgozhassa. A belső fejlődés magányos műfaj.
Szokács Eszter
Fordítások:
A canterville-i kísértet: Király György
Az önző óriás; Az önfeláldozó jó barát; A boldog herceg; Az ifjú király; A csillagfiú: Lengyel Balázs
De Profundis: Telekes Béla
Olvassátok el ITT Sarnyai Benedek személyes jegyzetét Oscar Wilde-ról