„…mindig másképp mesélem”, hogy mindig más legyen
„Hót világos ez a fránya Duna-parti város! Lassan éjfél, és szikrázik a Gellért-hegy! Olyan világos van, mint a vakablakban! Futnak a boltba a városlakók a Nagymező utcán. Nem is kellett felkapcsolni a troli fényszóróját. Teljesen le vagyok lombozva. Már kiabálni se bírok. […]
– Szegény öreg néni! – sajnálkoznak a gyerekek.
– Na, ne szemtelenkedjetek! Rózsás fiatalasszony vagyok. Jól megnéztetek?”
Kiss Noémi Lámpaoltó Pöttyös nénije ezek után megesküszik, hogy akárhogy is, de elsötétíti egész Budapestet, csak találja meg a kapcsolószekrény kulcsát.
Ez a porzsák nénike ha lehuppan Amália és Dodó Kolumbusz utcai szobájába, hullik róla a macskaszőr, az egérbajusz; pongyoláját ha megrázza, tüsszögnek a gyerekek.
Ki ez a néni, aki szomjas felhőháton közlekedik Zugló utcáin?
Bár ő is tud vihart varázsolni, nem, nem, valóban nem a háromlábú suszterszéken röpködő Bors néni az. Pláne, hogy nem is a Báthory utcában lakik, hanem egy igazi felhőlakásban, fenn magasan. Hogy távoli rokonok-e? Talán igen. Ha fölkutatnánk a mesecsaládfát…
Az bizonyos, hogy Pöttyös néni is varázslatos kalandokra hívja kis barátait, akik vidáman bekakaózva vagy zsebre dugott palacsintákkal vágnak neki az épp előttük álló útnak. Hol a Margitszigetre, hol a fóti gyermekvárosba, hol szimplán a Városligeti-tóhoz vagy az Epreskert melletti oviba. A mulatsághoz olykor már az is elég, ha „Pöttyös néni befordul a konyhára”.
Az első misszió megtalálni „közös ismerősüket”, Gülü békát, aki vélhetőleg a sok szúnyog és légy bevacsorálása közben felfalta a már említett kulcsot is
Márpedig a kulcsot meg kell találni, különben… Lámpaoltó Pöttyös néni, „[a]ki miatt minden este le kell feküdnünk”, nem kormozza be az eget. Sötétség nélkül pedig hogy menne az átkelés álomországba?
„Aludj, város, hunyd le szemed! Húzd be nyakad, vedd ki szemed! Felhőcsúszdán röpítelek, szép álmokat, gyerekek! Pöttyös néni vidám kacagása röpköd az égen. Gyerekek álmaival labdázik éppen. Pöttyös pongyoláját koromfekete szél verdesi a Duna felett.”
Ennek persze ára van, hisz maga Pöttyös néni nem alszik (kivéve egészen észrevétlen másodpercekig). Mikor Amália felajánlja az ágyát egy kis szusszanásra, így válaszol:
„– Ó, nagyon kedves vagy. Nem élek álmokkal. Nincs időm pihenni.”
Miután meglett Gülü, és sikerült felböffentenie a jóízű, de annál nehezebben emészthető kulcsot, egy befőttesüvegben utazva ő maga is csatlakozik a mágikus kapcsolószekrény felé igyekvő csapathoz. S míg a béka bőre színpompássá változik a megkönnyebbüléstől, a városra végre leszáll az áhított sötétség leple…
Metropoliszunk tájai varázslattal bevonva terülnek el a hazafelé reppenők felhője alatt, s ahogy képzeletünk velük repül, felidéződhet megannyi saját emlékünk a nevezett utcákról, helyekről. Csak halványan, finoman, ahogy a meseregény is a felhők puhaságában evez a terek felett: egyszerre érintkezve velük és távolságot tartva tőlük.
„Sötétlila ég lakik hajnalban Budán. Pesten már a napfelkeltébe botlik, aki korán kinyitja a szemét. Hideg van, csípős szélhideg. A szobában meg szívmeleg.”
Kiss Noémi különös érzékkel ír a város szövetéről, amely szavai nyomán alkalmassá válik a varázslatra
Szálai közé engedi a gyermeki és felnőtt képzelet fonalait. Amint a „konkrétum” feloldódik az „általánosban”, kikeveredik egy olyan „álomváros” elegye, amely jellegzetesen budapesti – tehát kicsit mindenkié, aki ismeri ezt a várost, de leginkább mégiscsak Pöttyös nénié és az ikreké.
„Futnak, loholnak az ebek, talán már a Thököly úton járnak, vagy a Stefánián találnak még ennivalót, egy kidobott fél csirkecombot, kétnapos krumplipürét.”
Abban is hasonlít Pöttyös néni Bors nénihez, hogy ugyanolyan természetességgel „pattan ki” a gyerekek hétköznapi valóságából: hordozza magában azt a vagányságot, ami ahhoz kell, hogy bár a családi világ étoszát képviseli, bármikor a feje tetejére állítja a világot.
„Pöttyös néni előrehajol, és a levegőbe szagol: – Ó, Dunaszag és iszapillat! Imádom! Hal, mocsár, sajtos-tejfölös lángos. Megérkeztünk, gyerekek, ez már a Római illata. Nem lehet eltéveszteni.”
Pöttyös néni világában a dolgok lehetnek egyszerre undorítók és vonzók – ahogy például a városok is, mint Budapest
Vagy ahogy egy kedves, de öklendező, hólyagokat pukkantgató béka, egy zsebbe rejtett palacsinta, egy külön csomagolt fahéjas légy vagy egy állatszőrrel, katicákkal, pókhálóval körbeszőtt nénike. Ez a világ színültig van élet- és kalandvággyal, így bőven elfér benne az igazi macska–egér-barátság, megeshet, hogy a Füvészkert tavába esve Nemecsek mégsem fázik meg annyira, és az is, hogy egy Viktória nevű tündérrózsa elröpítsen bennünket valaki más, éppenséggel Pöttyös néni gyermekkorába. Minden, de minden lehetséges.
Elropogtatni a csokis legyet legalább akkora kihívás, mint felhőt vezetni az égen vagy egyedül belépni egy csábítóan titkos kertbe.
Minden olyan érzéki és elemi Pöttyös néni meséjében, hogy ha viszolygunk, egész testünkkel viszolygunk, ha viszont elernyedünk, azt teljes biztonságban tehetjük.
A gyermeki védtelenség és önállóság, a felnőtt józanság és varázserő rendkívüli egyensúlyt talál magának az ikerpár misztikus ablakpárkányán
A történet sosem billeg, a tündériség és az evilági hátország minden pillanatban kapcsolódik egymással. Hogy interurbán beszélgetnek-e a felhőtelefonnal? Nem tudom. (Ld. a 26. oldali részleteket a kapcsolószekrény elromlásáról.)
Bár Pöttyös néni fő tevékenysége, hogy ott teremjen, ahol éppen baj van, gyakran ráér a gyerekek titkos álmait is valóra váltani: mikor „a pakolási kedv mutatója nullán áll”, pillanatok alatt megmenti a testvéreket a rendrakástól, pláne, hogy ő maga is azért választotta a sötétséget, mert szereti a káoszt. Pöttyös néni tehát igazán nagylelkű és megértő, de ami a legfontosabb: „cserébe elvárja” a gyerekektől, hogy őszinték legyenek. A gyerekek persze őszinték, így aztán gond egy szál se!
„Biztos élnek Budapesten nemveszekedős gyerekek. Velük szívesen kimennék a Római-partra, mert bizony ott a legszebb a Duna. […]
– Nem, Pöttyös néni, olyan gyerekek, akik sosem veszekednek, nem élnek sehol.
– Hogyhogy? Honnan tudod? – kérdez vissza a néni.
– Szerintem meghaltak, vagy ilyesmi. Mert én csak veszekedős és verekedős gyerekeket ismerek. Az oviban is mindenki verekszik.
– Akkor jó! – mondja Pöttyös néni. – Én is pont így gondoltam. Kíváncsi voltam, mit válaszoltok. Szóval, aki ma nem veszekszik egész nap, azt elviszem biciklizni.”
Minden tapintható és megnézhető, bármi megkóstolható és kipróbálható, elképzelhető és elérhető, legfőképpen Pöttyös néni
„– Akkor téged nem is csak anya talált ki! Te szuperszonikus vagy?
Pöttyös néni nevet.
– Hát persze. Ha akarjátok! Miért ne?”
Az első két fejezetnél még bizonytalan voltam, lakik-e a bizarr, mégis barátságos karakterben annyi jó, hogy igazán meg tudjam szeretni. Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy már szeretem. Gyakran mondjuk, hogy a jó dolgokra nem kell mindig indokot keresni, időközben mégis felismertem egyet a lelkesedésemre okot adó lehetséges magyarázatokból: Pöttyös néni legalább annyira őszinte, mint a Kolumbusz utca 54. lakói.
Mikor nyolcvanadik szülinapjának délutánján a gyerekek váratlanul meglátogatják felhőlakásában, még pizsamában és épp igen rossz kedvében találják
A találkozás örömében és meghatottságában azonban elmeséli nekik, hogy ő már születésüktől fogva „fentről figyelte” őket. S ahogy mesél, az ikrek közbevágnak: „Jaj, Pöttyös néni, ezt már mesélted!” Ő mégis, újra, „százkettedjére” is elmeséli a születésüket, az első napokat, s itt meghalljuk az elbeszélő anyai hangját, amint átszűrődik Pöttyös nénién. Pár sorral, másodperccel később Amália szavai finoman szétválasztják a két hangot, de az összecsengés még sokáig szól.
Ennek a játékosságnak köszönhetően olyan szépséggel és melegséggel szólal meg az ikrek nehéz útnak indulásának története, hogy fejet hajtva hallgatom. Nem lehet másképp. A kedves civódás – hogy igaz-e Pöttyös néni meséje, mely szerint a gyerekek első napjaikban szondán keresztül kapták az anyatejet – megindító, és észrevétlen kerekíti ki számunkra a mesélő anya, Pöttyös néni és az ikrek alkotta négyszöget. Így már jobban értjük, kicsoda Pöttyös néni. Hát persze!
Az ismeretlen ismerős, az anyában élő őrangyal, a mesékből kiszökkenő eleven varázslat…
És ezt az egész világot Nagy Norbert mozgalmas, izgalmas, színes és szerethető illusztrációi mind meg is mutatják.
Pöttyös néni mindig másképp meséli el a gyerekek babakorának történetét, hogy mindig más legyen. Ahogy ő maga is állandóan változik: hol „friss agyú öregasszony”, aki halhatatlan, hol fiatal és erős, aki meg akar felelni a „nagykutyáknak”, hol forró cserépkályha mellett született védtelen csecsemő, akit naponta tizenegyszer szoptat meg az anyja, hol pedig vérbeli városlakó, aki nem ritkán mégis a „faluszagba” vágyik. Személyiségének kibomló szirmai olyan kelyhet formálnak, amelybe jó bevackolni. Vele társalogni olyan, mint önmagunkkal beszélgetni. Régen és ma, itt és ott.
Kiss Noémi Lámpaoltó Pöttyös nénijét sem elég egyszer elolvasni – éppen azért, hogy mindig más legyen.
Vörös Júlia
Olvassátok el Vörös Júlia interjúját is, amelyet nemrégiben készített Kiss Noémivel
Kiss Noémi: Lámpaoltó Pöttyös néni
Illusztrátor: Nagy Norbert
Pozsonyi Pagony, 2018
83 oldal
3490 Ft