A Mesék a boldogságról című színdarabgyűjtemény kiadása több szempontból is rendhagyó, bátor vállalkozás
(A fordítóval és az illusztrátorral is készítettünk egy-egy interjút a közelmúltban, érdemes elolvasni mindkettőt – a szerk.)
Drámákat ugyanis a szakmabelieken – irodalmárokon, színházi szakembereken – kívül felnőttek sem nagyon olvasnak. „A színházat nézni kell” elv mentén a drámaszöveget inkább munkadarabként, nem pedig önálló olvasmányként kezeljük.
Ritkán jelenik meg kortárs drámakötet, ha mégis, többnyire megmarad a szűk szakmai olvasóközönség körében.
Ugyanez mondható el a dráMAI mesék című, kortárs magyar gyerekdarabokat felvonultató sorozatról (Gimesi Dóra esszéjében is olvashattok a kötetekről – a szerk.), amelyet a győri Vaskakas Bábszínház ad ki Markó Róbert és Papp Tímea szerkesztésében. A letisztult, szerény küllemű, tartalmában igényes válogatás elsősorban a szakmához jut el, a nézők a (báb)színházakban találkozhatnak a darabokkal.
Arra, hogy kortárs gyerekdarabokat illusztrált mesekönyvként jelentessenek meg, nem nagyon találunk példát
A Kalligram Kiadó pedig éppen ezt tette, ráadásul eddig magyar színházakban nem játszott, tehát a potenciális olvasóközönség számára ismeretlen lengyel színdarabokkal. „Miért ne olvasnánk mese gyanánt színdarabokat a gyerekeinknek?” – teszik fel a kérdést a fülszövegben. Indokul azt hozzák fel, hogy a kicsik így megismerkedhetnek a párbeszédes formával, közelebb kerül hozzájuk a színház világa. Bármennyire szimpatikus azonban ez a (nyilván piaci szempontokat is magában rejtő) megközelítés, a dramatizált forma a mesélő és a befogadó szempontjából is nehézségeket vet fel. Egy hagyományos meséhez képest egy színdarabot felolvasni jóval nagyobb kihívás. El kell különíteni a beszélőket, ha szükséges, ki kell egészíteni a drámainstrukciókat, feloldani a kihagyásos drámaszöveg (élő játékban egyértelmű) hiányait. Ahogy a szülőnek (vagy más felolvasónak), úgy a mesét hallgató gyereknek is hozzá kell szoknia ehhez a formához.
Mindez némi gyakorlással és kellő kreativitással persze megoldható, az eredmény pedig akár jobb, élvezetesebb is lehet egy „szimpla” meseolvasásnál.
A kötet fordítója és szerkesztője Pászt Patrícia, aki a kortárs lengyel drámairodalom elkötelezett hazai népszerűsítője, neki köszönhetjük például Tadeusz Słobodzianek A mi osztályunk című darabjának fordítását, amelyet itthon is nagy sikerrel játszanak a Katona József Színházban és több vidéki teátrumban.
Az előszó szerint összesen huszonkét darabot fordított le, amelyek közül a kötetben tizenkettő olvasható, a többi a második kötetben fog megjelenni
A „csöppségeknek és nagyobbaknak” alcím utal rá, hogy óvodástól a kiskamaszig terjed a megcélzott korosztály. Mindehhez néhány darab esetében nyugodtan hozzátehetjük a felnőtteket is. Találunk ugyanis az abszurd felé közelítő, legalább annyira a felnőtt, mint a gyermek olvasónak szóló színdarabokat is. Ez összefügghet azzal, hogy Lengyelországban a felnőtt bábszínháznak sokkal erősebb a hagyománya és a jelenléte, mint nálunk, így a közönségnek természetes, hogy a kisiskolás kor végeztével nem csekkol ki a bábszínházból. Nem úgy, mint nálunk, ahol csak az utóbbi években kezdenek terjedni a felnőtt bábelőadások. (Hozzá kell tenni, a darabok nem rögzítik, hogy élő színházi vagy bábelőadásra szánták őket, némelyik azonban szinte kínálja magát – például a gyakori helyszínváltások és a képzelet szülte szereplők miatt – a több szabadságot adó bábos megvalósításra, vagy akár – mivel konyhai eszközök a szereplők – a tárgyanimációra.)
Érdekesség, hogy túlsúlyban vannak a női szerzők: a tizenkettőből kilenc darabot ők jegyeznek. Messzemenő következtetéseket ebből persze nem lehet levonni, de úgy tűnik, a gyerekirodalomban Lengyelországban is több hely jut a női szerzőknek, mint a felnőtteknek szóló művek, főleg színdarabok esetén.
Ami a tematikát illeti, vannak hagyományosabb mesék, például arról a bizonyos, dalban megénekelt, fekete tóban úszkáló kiskacsáról (Przemyslaw Laskowski: Flóri). Ennek a darabnak az az érdekessége, hogy az egyetlen verses formában íródott mű a kötetben. (A fordításán érződik, hogy Pászt Patrícia a prózai szövegekben jóval otthonosabban mozog, mint a versek világában.) Vagy ilyen a kedves állataitól néhány kívánatos tárgy ellenében megváló, majd ezt keservesen megbánó öregember története, a címadó Mese a boldogságról.
Több darab is szól a szülők, nagyszülők elvesztéséről, legyen szó halálról (Beniamin Maria Bukowski: Nagyi nélkül), vagy „csak” arról, hogy az elfoglalt, túlhajszolt szülők, különösen az apák nem elérhetők az utánuk vágyakozó gyerek számára (Michal Walczak: Az utolsó apuka; Katarzyna Mazur-Lejman: Tutu).
Az utolsó apuka jó példa a hagyományos (adott esetben antik) meseelemek és a mai valóság ötvözésére. Az elrabolt apuka megkeresésére induló kislány ugyanis találkozik szirénekkel, ugyanakkor a vándorúton egyik társa egy, a gendersztereotípiák sorát felvonultató Barbie baba. A mese azonban sok humorral reflektál is ezekre a sztereotípiákra.
És vannak egészen abszurd, meglepő mesék, például a Szoba kiadó (Anna Onichimowska), amelyben egy rózsaszín öltönyös víziló költözik be egy hétköznapi család vendégszobájába és mindennapjaiba, majd a darab végén boldog frigyre lép a magányos nagymamával.
Több mese is játszik a narrációval, a színpadi helyzetekkel, a nézőkkel, ezek között előfordulnak olyanok is, amelyek sejtésem szerint a felnőttek számára jobban érthetők és élvezhetők, mint a gyerekeknek. Ilyen a Nagyi nélkül, amelyben a szöveg- és történetalkotás kérdései kissé elnyomják magát a történetet.
Minden jó, ha jó a vége
Az összességében kiegyensúlyozott színvonalú kötetből a két utolsó darab emelkedik ki. A Marvin (Marta Guśniowska) egy dinoszauruszról szól, aki megtudván, hogy kihalásra ítéltetett, folyton azt mérlegeli, mit érdemes még megtennie és mit nem: „Fogat mostam. Nehogy piszkos foggal haljak ki. Megreggeliztem. Leültem. És vártam. De semmi. Nem haltam ki. Estére már annyira belefáradtam a kihalásra való várakozásba, hogy lefeküdtem aludni.”
A szöveg abszurd humora mellett azonban ott van valami mélyebb is. Marvin a haláltól fél, teknős barátja a magánytól, a pillangó az öregségtől. Aztán jut nekik egyetlen tökéletes nap, az annyira vágyott közös hőlégballonos utazás. Ez az a mese, amely a felnőtt olvasóknak legalább annyira szól, mint a gyerekeknek.
Malina Przesluga Lámpa úr című darabja szintén a halandóság gondolatával való együttélésre fut ki, de valami különösen szívet melengető módon. A folyton pudingot evő Lámpa úr és barátja, a Kutja mindennapjainak minimáltörténete olyan, mintha Máté Angi és Dániel András közösen írták volna, tele humorral és szeretettel.
A kötetet Felvidéki Eszter illusztrálta, minden darabhoz egy képet készített, amelyek hangulatukkal, színeikkel és a legfontosabb szereplőkkel pontos és hívogató lenyomatai az adott történetnek.
Ahogy erről már szó volt, a kemény borítós, reprezentatív kiállítású kötetet a választott cím és a fülszöveg is olvasásra ajánlja.
Reménykedjünk benne, hogy a szülők és a gyerekolvasók mellett (báb)színházaink is felfigyelnek rá. Közülük több, az utolsó kettő pedig mindenképpen nyereség lenne a hazai színpadoknak.
Turbuly Lilla
Mesék a boldogságról – csöppségeknek és nagyobbaknak
Szerkesztő és fordító: Pászt Patrícia
Illusztrátor: Felvidéki Eszter
Kalligram Kiadó, 2022
367 oldal
3500 Ft