Andy Riley 1970-ben született Angliában, ahol forgatókönyvíróként és producerként több BAFTA- (British Academy of Film and Television Arts) és egy Emmy-díjat kapott.
2003 óta jelennek meg általa írt és rajzolt önálló kötetek, valamint képeskönyvsorozatok (mint például a Bunny Suicides- vagy a Great Lies To Tell Small Kids-könyvek). Hazai sikerei ellenére magyarul eddig egy könyvét sem olvashattuk, idén azonban Pék Zoltán fordításában megismerhetjük a King Flashypants-sorozat első kötetét, azaz a Tutkeráj király és a galád császárt (King Flashypants and the Evil Emperor, 2016).
Riley főképp vígjátékokban utazik, így nem meglepő, hogy könyvei is a humorra épülnek, nem kis feladat elé állítva a fordítót, akinek olyan nyelvi leleményekkel kell megküzdenie, mint a Hernyósuss-Dundinka-Undokhányós-Szmötyi ködös hegyének vagy a GÜZÜ-nek, azaz a Gusztusos Überfinom Zaba Ütvehajigálónak nevével. Pék Zoltán kreativitása lenyűgöző, az egyik jelenetben a világ galádjait mutatja be nekünk: felvonul többek között Klab Főmadrákja, Irgus Burgus herczigje, Hulliszta főboszorkány a Délies Déli Délföldekről és a különös testrészekkel megáldott Torziai Grabanc grófnő.
A kötet humora természetesen nem merül ki a furcsábbnál furcsább nevű és kinézetű helyszínek és szereplők felsorakoztatásában. Az első fejezetben még fárasztónak tűnő viccek a második fejezetre kezdenek beérni, a szerző ironikusan, a végletek túlzott kiélezésével és a tipikus mesei klisék kifigurázásával szórakoztatja olvasóját.
A történet főhőse Edwin, aki „nem egy átlagos kilencéves fiú”, hanem király, méghozzá rendes koronával: „A korona nagyon fontos. Ha nem lenne neki, azt mondanád: »Nézd azt a fiút! Hát nem elképesztően átlagos? Mint bármelyik másik gyerek.« Viszont ha koronát tesz a fejére, azt mondod: »Ejha! Fiú is, meg király is!«”
Edwin boldogan éli a – túlzottan – idilli Edwinföldön a királyok gondtalan életét, ami abból áll, hogy péntekenként az arcképével díszített érmékből édességet vesz, amit aztán szétoszt az alattvalói között. Edwin nagyon szereti a népét, akik viszontszeretik: „Némelyik héten annyira szerették, hogy a pénteket Szeretjük A Királyt-napnak nyilvánították, és mindenki ünnepelt ahelyett, hogy munkába vagy iskolába ment volna.” Edwin ráadásul egy különleges segítővel, Jill miniszterrel élt együtt, aki „[f]elnőtt volt, nagyon felnőttes állásban”, és „pont annyit dolgozott, amennyit Edwin játszott, márpedig Edwin sokat játszott”.
Egy napon azonban a zsebpénzt rejtő malacperselyt, azaz a királyi kincstárat üresen találják, így a pénteki csokiosztás elmarad, s ezt a szomszédban uralkodó, világuralmi terveket szövögető galád Nurbiszon császár azonnal ki is használja.
„A gyerekeknek úgy kell a csoki, mint a levegő”
A jó és rossz paródiája a galád Nurbiszon császár bevezetésével ér csúcspontjára. Ha már émelygünk a jóságos Edwin király édességei és a dundi, életvidám parasztok boldogságának mérhetetlen pozitivitása után, megkapjuk ennek a szöges ellentétét. Bár gyerekként valószínűleg magam is örömmel merülnék el a süteményáradatban úszó, álomba illő közösség eszményképében, a „sötét oldal” sokkal jobban megfogott Andy Riley könyvében. Nurbiszon császárt az „Őrök! Elfogni!” felkiáltással ismerjük meg, noha nincs kit elfogni, a császár csupán kedvtelésből kiált fel így időnként.
Az ellentétek érzékeltetése végett a szerző dupla oldalon mutatja be a jó és a galád kastély közti különbségeket, például hogy a jó kastély „mindig szélesebb, mint amilyen magas”, ezzel szemben a rosszaké „mindig magasabb, mint amilyen széles”.
Nurbiszon császár kastélya is minden rémes elemet magáénak tudhat: denevérek, keselyűk és van egy „ijesztő izé a tetején”. Nurbiszon „szupergaládságának” bizonyítéka a kastélyt körülvevő feneketlen gödör: „A feneketlen gödör nagyon ritka. Valószínűleg azért, mert nagyon sokáig tart kiásni.”
Emellett maga a császár is rendelkezik minden olyan jellemzővel, amivel a mesék gonoszai: fekete ruházat, hegyes csizmák és éles tüskéjű korona, amelyen „gyémántok helyett felbecsülhetetlen antigyémántok” ülnek, mindemellett saját gonosz kacaja is van, a „fú hú hú hú hú hú!”
Bár elsőre inkább mosolyogtatóan szerencsétlen főgonosznak tűnik, a történet során többször is megvillan furfangossága, egy alkalommal például (társadalomkritikának is beillő módon) így nyilatkozik hű segítőjéről:
„»Talán keresnem kéne okos embereket a kastélyba Globulusz helyett.« Aztán eszébe jutott, hogy az okos emberek esetleg nem helyeselnének neki állandóan. Globulusz maradhat.”
Nurbiszon trójai falóra emlékeztető módon foglalja el Edwinföldet, miután a csokihiányban szenvedő, már nem boldog parasztoknak gyűlöletkeltő beszédet tart egy szénásszekéren (ami „kapóra jön, ha hirtelen kell régimódi szónoklatot tartani”). Hiába osztogatja ugyanis dedikált fényképeit, s biztatja lázadásra az embereket, kísérletei kudarcba fulladnak. Így hát a babonához folyamodik, azzal próbálja meggyőzni a népet, hogy a királyságon átok ül, amelyet csak a király leváltásával lehet megszüntetni. Egy ijesztő szörnnyel félemlíti meg Edwinföld lakosait, ám mivel „több száz éve nem élt a világon sárkány, a császár keresett egy tehenet, és hihetetlen kézügyességével két óra alatt sárkányt csinált belőle”. A dupla oldalas rajzon láthatjuk az orrlyukaiban gyertyát viselő „ijesztő” tehenet, amelytől a parasztok valóban megrettennek. A helyzet abszurditását fokozza Natasha, aki átlát a szitán, és jelzi, ez csak egy tehén: „gyertya van az orrán! Bárki láthatja! És nem is égette fel a termést. Csak füvet akart legelni szegény, és megperzselt egy pitypangot.”
Ám senki sem hallja meg, a történet végén pedig csokival fizetik le, hogy igaza ne derüljön ki, hiszen az rossz fényt vetne azokra, akik bedőltek a csalásnak.
„Mind tanultunk valamit”
Mondanom sem kell, a történet végén a jó győz, bár a gonosz sem kap büntetést, sőt elhatározza, hogy még gonoszabb lesz. A szerző iróniáját dicséri, hogy a boldog befejezést követően a főbb szereplők úgy vonják le a tanulságokat, mintha kötelező lenne, és sorra mesélik el, mit tanultak a történtekből: a parasztok például türelmesebbek lesznek a királyukkal, aki pedig a zsebpénze kezelését Jill miniszterre bízza.
A felnőttek szeretik a tanulságot, mondhatni elvárják, hogy csemetéjük hasznos következtetéseket vonjon le egy-egy elolvasott könyv után, megfeledkezve magáról az olvasás öröméről. Erre reflektál némi öniróniával a szerző az udvari bolond Megan gondolatával: „Az udvari bolond tudta, hogy tanult valamit, valami nagyon érdekes és bölcs dolgot, csak azt nem, hogy mit.”
A Lampion hat éven felülieknek ajánlja a kötetet, míg a szerző saját honlapján – kicsit szigorúbban – úgy vall, az öt és kilenc év közöttieket szeretné megszólítani. Gyerekkönyvek esetében a felső korhatár szerintem irreleváns, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a kötetet eredetileg tízéves fiam szemelte ki magának, ám én is remekül szórakoztam rajta. A cselekmény nem túl kacifántos, és annak ellenére, hogy a jó a velejéig romlott gonosszal küzd, nem is erőszakos: „Nem akarom, hogy a népemnek baja essék, még ha meg is rohamozzák a kastélyomat. Használhattok fegyvert, de csak olyat, ami nem árt senkinek” – adja ki a parancsot Edwin, és ennek megfelelően az őrök „[m]egkeresték a »fegyver, ami nem árt senkinek« szekrényt, és kivettek belőle egy csomó felfújható kalapácsot”. A Mr. Bean-féle angol humorra hajazó jelenet a „mesében minden lehetséges” elv alapján akár sikerrel is végződhetne, de a szerző szerencsére nem egyszerűsíti le ennyire a dolgokat, sőt. A birodalom visszaszerzésére irányuló cselekmények még sok csavart tartogatnak az olvasó számára.
A történetet a felolvasást izgalmassá tevő instrukciók tarkítják (hasonlóan Dóka Péter Szupermalac és Űrpatkányához vagy Lakatos István Emma és Tesla-sorozatához).
A szöveghez egyfelől szervesen kapcsolódnak az illusztrációk: Jill miniszter például az adott jelenethez készült rajz szövegbuborékában válaszol Edwinnek, de amikor Edwin sorra keresi fel az édességboltokat, a finomságok tábláján „Csokiszelet”, „Még több csokiszelet”, majd „És még több csokiszelet” olvasható, hangsúlyozva a hatalmas mennyiségű édesség irrealitását.
Másrészt maga a szövegforma is reflektál a tartalomra, nem csupán kisbetűs és nagybetűs hangsúlyokkal vagy vastagon szedett, kisebb-nagyobb méretű szavakkal, hanem a sorok irányának megváltoztatásával is. Amikor Edwin Jill tanácsaira koncentrálna (a zsebpénz beosztását illetően), az oldalon lebegő sorokban láthatjuk elkalandozó gondolatait, görbe sorokban a képzeletében megjelenő tenger hullámzását. Ráadásul a Megan udvari bolond és a Nurbiszon alattvalói által énekelt dalok is más betűtípussal szerepelnek – utóbbihoz a kötet végén egy kottát is találunk, Császári masírozós címmel.
A kötet külalakja nem csak a szülők dolgát teszi könnyebbé, a kezdő olvasóknak is jó gyakorlás. A tizenkét rövid fejezetet rengeteg, sokszor egész oldalas kép színesíti – még ha csak fekete-fehérben is –, mindemellett az a kevés szöveg nagy betűmérettel, kényelmes sortávolsággal szedett.
A kötet játékosságát erősíti a borító is
A címlapon nyilak vezetnek a szerzőhöz és a főhőshöz, a hátsó oldalon pedig a bestsellerekhez hasonló ajánlóban David Williams azt írja: „Majdnem olyan jó, mint az én könyveim.” A belső borítók sem üresek, elöl és hátul csigavonalban kanyargó üzenet fogad minket, amelynek elolvasásához körbe-körbe kell forgatni a könyvet. Előbb a történet olvasására biztat a szerző („Ez a borító belseje, felesleges elolvasni. [...] Még mindig itt vagy? Hihetetlen vagy!”), majd hasznos zoknivásárlási tanácsokkal lát el, egészen addig, míg kifogy a helyből.
A végén ennél sokkal abszurdabb ötletekkel áll elő, játszani hív: először csak a szöveggel (olvassuk újra a történetet, de a szereplőket tehénnek képzelve – kivéve a tehenet természetesen, aki legyen inkább sün), majd magával a könyvtárggyal: a játék lényege, hogy ki tudja messzebbre hajítani a kötetet, és ebben a gondolatmenetben egyenesen az olimpiai könyvhajító-bajnokság megnyeréséig jutunk.
Ha szórakozásra vágyunk, e hajmeresztő ötletet én magam ugyan nem ajánlom, a sorozat hamarosan megjelenő következő részét (Tutkeráj király és a bősz bestia) annál inkább. Abból minden bizonnyal kiderül, ki nyitogatja egyre több szemét az edwinföldi vigasság lármájára ébredve a Krong-pusztaság barlangjában.
Pataki Mónika Lilla
Andy Riley: Tutkeráj király és a galád császár
Fordító: Pék Zoltán
Lampion Könyvek, 2023
224 oldal
2890 Ft