„Ez a világ első reggele”
„Az a pár száz ember, aki hallott benneteket, Dorát és téged, el fogja mesélni másik pár száznak, akik pedig majd ezreknek adják tovább. El fogják mondani, hogy Milena Bach, Eva-Maria Bach lánya egy órán keresztül énekelt Dora kíséretével. El fogják mondani, hogy mindenki felállt, hogy bekapcsolódjon a Kosárkába. Holnap a hír majd elterjed az egész országban, a városokban, a falvakban, egészen a legelszigeteltebb házakig. Énekléseddel ráfújtál a parázsra, érted? Az emberek előbújnak rejtekhelyeikről, és gallyakat, ágakat dobnak majd a tűzre. Lángtengert gyújtanak, amiből tűzvész lesz. Ez fog történni, Milena.”
Nagy lendülettel vetettem magam a regény olvasásába – azzal a hevülettel, amit még legutóbb a Putifár tanár úr visszavág keltett bennem. (Nagy Gabriella Ágnes korábbi írását is olvassátok el a könyvről – a szerk.) Akkor ámultam, milyen bámulatos dramaturgiával jutunk el a tetőpontig, miképp jön el a katarzis, majd a kifejlet, milyen sajátosan keveredik az együttérzés a kritikával, a neurózis a humorral, a szenvedély a mértéktartással. Putifár fejlődéstörténete egyszerre fergetegesen szórakoztató és halálosan komoly.
A tét nem kicsi: vagy egy gerinctelen nyomorékot látunk az öreg tanárban, vagy egy, magát a hajánál fogva a mocsárból kihúzó hőst. Hétköznapi ember ezer hozzá hasonló szaladgál a világban, mégis amint látjuk felnőni személyes feladatához, története lesz – egy felejthetetlen történet, amely valakié, aki élt.
A Cantabile főhősei is attól lesznek hőssé, hogy az életet választják a halál helyett, hogy sorsfeladatot vállalva az ismeretlenbe ugranak, s ezzel kilépnek a homályból. Ekkor nyomban valakivé válnak, aki képes küzdeni… Putifár a saját tisztességéért küzd, s kerülőúton ugyan, de el is jut odáig, a Cantabile ifjú szereplői pedig előbb csak saját maguk, majd igen hamar egy egész nép szabadságáért harcolnak olyan elszántsággal, amely csak a poklokat megjárt ember sajátja.
Lefordíthatjuk mindezt a saját életünkre bármely fejezetben, mert a regény ezer ponton ad kapcsolódást a különféle kihívásokhoz, emberi találkozásokhoz
A regényélmény olyan, mintha kétezer évnyi küszködés összesűrített mitológiáját olvasnánk, átültetve egy eddig talán nem is létező műfajba, amelyben keveredik klasszikus és posztmodern, iskolai, történelmi és szerelmi dráma, fantasy-irodalom és még ki tudja, mi minden. Irodalmi tájak, rajzokról ismert középkori hidak, ősanyák, ősapák, vadállat és ember szelíd vagy pusztító keverékei, civilizációnk megannyi szégyenfoltja és halhatatlan vívmánya.
A Cantabile-ról hamar kiderül, hogy Mourlevat ezúttal sokkal sötétebb „mitológiát” írt, mint amilyen A visszafelé-folyó volt. A Putifár feketehumorához képest itt könnyedségnek, humornak nem sok nyomát találjuk. Lehet, hogy azért, mert ebben a történetben nagyobb a tét?
Pillanatok alatt rájövünk, hogy a leányintézet zárt birodalma csak része egy nagyobb, romlott egésznek, ahol ugyanazok a kőkemény törvények gátolják az élet szabad folyását, mint a falakon túli világban. Bár van különbség az intézeten kívüli és belüli élet között, lassan egy egész nép szenvedését sejtjük meg, kirajzolódnak a beteges normalitást fenntartani kívánó diktatúra körvonalai. Minden kegyetlen és életellenes. Várjuk, lessük – ki lesz a fiatalok szövetségese? Lesz-e úgy, mint A repülő osztályban vagy a Harry Potterben vagy az Abigélben vagy annyi más, izgalmas kamaszregényben? De itt nagyon sokáig nyoma sincs egy szövetségesnek sem.
Egyedül a vigasztalóasszonyokról tudunk.
„Paulát nem Helen választotta. A felügyelőtanár, aki három évvel korábban, először elkísérte a dombra, megállt a 47-es szám előtt anélkül, hogy kikérte volna a véleményét, és egykedvűen azt mondta: – Paulának hívják. Két óra múlva magáért jövök. […]
Azóta Helen csak hatszor látogatta meg Paulát, vagyis éppen annyiszor, ahányszor a szabályzat engedte. Mintegy tizenöt órát töltött összesen nála, nem többet. Mégis úgy tűnt neki, mintha örök időktől kezdve ismerte volna. A termetes asszony óriási helyet foglalt el a szívében.”
A pár órányi ölelés, becézgetés, a forró sült krumpli illata valameddig segít kitartani. Vajon meddig? Mitől élet az élet? Mi kell ahhoz, hogy az ember létezése ne csupán vegetáció legyen…
Megtudjuk, hogy Milena Bach nemcsak szépséges, de varázslatosan is énekel. Amit, hogy túl tudjon élni ebben a beteges normalitásban, eltitkol, s csak lopott pillanatokban osztja meg barátaival a dalolás gyönyörűségét – így is csillapítva szenvedésüket.
„Azóta három év telt el, és Milena ez idő alatt hatnál többször nem énekelt. Ritka és értékes ajándékok voltak ezek az általa választott embereknek, az általa választott időpontban. Például egy karácsonyestén a hálóteremben tizenvalahány lánynak, vagy az udvar sarkában csak Helennek egy június 14-én, a születésnapján, az egyik nyári délutánon egy hosszú folyóparti séta alkalmával. Amint kinyitotta száját, libabőrös lett az ember. Ha a szövegét nem is értették, éneke mindenkinek a legbensőbb titkairól szólt. Szeretett és tovatűnt arcokat hívott elő, régmúlt simogatásokat, amelyekről azt hitték, hogy már el is felejtették őket. Ráadásul, ha hallgatni szomorú is volt, akkor is erőt és bátorságot adott.”
Hogy mekkora hatalma van ennek az énekhangnak – ekkor még nem is sejtjük. Még leköt a borzongás, hogy miféle hely az, ahol a vigasztalóasszonyoktól elkésőt úgy büntetik, hogy helyette mást löknek ártatlanul az „Ég” nevű pincelyuk mélyére. Milyen gonoszul felállított csapda! De vajon miért van erre szükség?
Ekkor még nem tudjuk, hogy az éneklés – mint a szenvedély és a szabadság jelképe – egy egész népet fog felrázni éber álmából. Nem tudjuk, hogy egyszer csak feltámad az erő, amely felülkerekedik a bűntudaton és félelmen, és a csapda ellenére szökésre késztet egy-egy fiatalt, kiprovokálva a sorsszövetséget a vigasztalóasszonyokhoz „kísérő” baráttal és az ártatlanul bűnhődővel.
Világossá válik, hogy ez az intézet kulcsfontosságú a hatalmi gépezetben, hisz itt tartják fogva a rendszer hatalomra jutását egykor szabotáló szülők árváit.
A tanári gárda és a hatalom feje egy titkos bálon lepleződik le előttünk, viszolyogtató figurái itt mutatják meg teljes arcukat. Van Vlyckról még nem sejtjük, mi szítja gyűlöletét, de mostantól tudjuk: a szökött fiatalok időzített bombák a rendszer számára. Márpedig a szerelemre nyíló fiatal szív dübörgése és a belső hívás, amely az elveszített szülők szellemi örökségéből suttogva szól, elegendő ahhoz, hogy ezek a bombák sercegve meggyulladjanak.
„Milos hencegés nélkül beszélt. Helen kérdezte, ő pedig csak őszintén válaszolt. Helen le volt nyűgözve. Újra azt érezte, semmi baj nem érheti a fiú mellett, akit alig ismert. Felnéztek. Az égen szikrázóan fénylett a megszámlálhatatlan csillag. Csillogó, csendes, távoli fényük betöltötte a jéghideg eget. […]
– Én nem tudlak elengedni téged – sírt Helen. – Nem tudlak…
– Akarsz velem jönni? – kérdezte Milos.
– Igen, akarok.
– Nem fogod a szememre hányi, hogy magammal hoztalak?
– Soha.
– Gondolhatod, hogy fogalmam sincs, mi lesz ennek a vége.
– Nem érdekel. Jövök.
– Akkor többé nem hagyjuk el egymást?
– Nem hagyjuk el egymást.
– Becsszó?
– Becsszó.”
Szerencsére mégiscsak megbújik egy intézeten belüli szövetséges – aki bár nyomorult, s csak a szennyest taligázza a szomszédos fiúintézet és a lányoké között (nincs messze a kettő – micsoda baklövés a hatalom részéről), valahogy kívül áll a boszorkánykörön. Bár alakja jelentéktelennek tűnik, egyszerű tevékenysége áldásos: összeköti a hátramaradt „kísérőket” is egymással – ezzel katalizálva a teljes fordulatot.
Innen beindul a gépezet – az útjukat olykor párhuzamosan, olykor keresztezve járó szerelmespárok nyomában fejvadászok, bujkálás, fagyott erdőben menetelés, harc, vér. Előkerülnek a kutya-emberek, s ettől kezdve a vicsorgó fenevadak fenyegetése folyamatos –
megértjük, hogy itt már nem egy lányregény pofonjaival kell majd számolnunk (bár, amint megtudjuk, egy pofon is lehet végzetes), hanem egy olyan háború kegyetlenségével, amelyben – ahogy a szerző maga írja: „…a kultúra harcol a barbárság ellen”.
A nyomást csak a tiszta-szép szerelmes pillanatok enyhítik. Helen és Milos után Milena és Bart is menedékre lel a tétova, mégis mindent elsöprő első szerelemben, így mi is felüdülhetünk egy kicsit a történet mélységes bugyraiban.
Mourlevat olyan gyöngédséggel beszél erről az érzésről, hogy bőrünkön érezzük a pezsdülését
Szükség is van rá, mert a dráma mélye máskülönben jegesre dermeszt. „Milenát sikerült megnevettetni. Ahogy így ránézett, könnyektől maszatosan, kipirosodott szemmel, rövid hajjal, Bartolomeo Casalnak az járt a fejében, hogy soha életében még ilyen szép nőt nem látott. Nőt, gondolta, és nem lányt.
Levették intézeti kabátjukat, belehajították a tűzbe, és addig nézték, ahogy ég, míg csak elszenesedett gombok maradtak belőle. Aztán kimentek a házból, és elsétáltak a szomszédos kis tóhoz. A tökéletesen kerek tavacskában visszaverődött a környező fenyők élénk zöldje. Teljes csend és nyugalom honolt.
– Aki elsőként azt mondja »Ez a világ első reggele«, az veszít – viccelődött Milena.
– Ez a világ első reggele! – kiáltott Bartolomeo, és a tópart felé futott.”
Milena és Bart végül más utat választ, mint Helen és Milos, így a harcuk is más lesz. Milena az énekével, Bart örökölt vezetői képességével, Helen az áldozatkészségével, Milos pedig ragyogó, tiszta erejével küzd. Mind a négyen másképpen. Másképp az, aki különös tehetséggel van megáldva, másképp, aki anélkül éli az életét. Izgalmas az a határozottság, ahogy ez a különbségtétel minden fájdalom nélkül jelenik meg a regényben, Helen és Milena barátságába szőve. Nehéz a Cantabile-t úgy olvasni, hogy nem érintjük sors és szabad akarat viszonyát. Fel is adja a leckét – úgy hiszem.
Milos életében kikerülhetetlennek tűnik a halállal való szembenézés. Egy fagytól törékeny holtponton ugrik rá ellenfele hátára az erdei menedékház tetejéről – rálépve ezzel az életben maradás egyetlen, ám sorsfordító útjára.
„Helen látta, ahogy Milos leugrott a tetőről, és ráesett a férfira. Azonnal elfelejtette, hogy hideg van és fél. Nem létezett más, csak ez a két mozdulatlan testből álló halom, amit a hó máris elkezdett betakarni. Milos, jaj Milos, mondd, mit teszel vele? Csak nem fogod…? A menedékház ablakán át a kandallóban égő lángok táncoló árnyékokat vetítettek. Néhány méterre onnan egy kegyetlen férfi és hat kutya aludt, akik készen álltak széttépni a fiút, ha felfedezik. Még az is lehet, hogy nem alszanak. Milos pedig szembeszállt velük, egyedül, puszta kezével és bátorságával felfegyverkezve? »Engem nem kapnak el«, mondta vidáman. Igen, de ha mégis elkapnak? Mondd, Milos? Ha mégis elkapnak?”
Mi az az ok, ami felmenthet az ölés bűne alól?
Mourlevat elevenünkbe hasít a kérdéssel. A két párhuzamosan küzdő szerelmespár és szinte minden rendszerellenes szövetségesük (a jóságos és hűséges ló-emberek vagy a rejtőzködő védőháló emberei, mint a csavargó Kesztyű) szembetalálkozik ezzel a kérdéssel a történet során. Ki-ki a maga erejéhez mérten és karakteréhez illően. Van-e az az ügy, amelynek szolgálatában állva jogunk van elsöpörni az ellenséget? Ha ez az ügy maga az élet, a szabadság és a szerelem, jogunk van-e a magunk irháját menteni? Képesek vagyunk-e ölni akkor is, ha minden porcikánk tiltakozik ellene?
A bűn természetével való találkozás árnyalatokra bomlik, az élet-halál harc pedig világok harcává – a Cantabile-történet egyszerű szavakkal teszi fel a legnagyobb kérdéseket, s nem hagy kétséget, mi a helyes.
Ez az egyértelműség segít át a förtelmeken, ettől tudunk lapozni, előrebotorkálni az úton. De ettől az események még nem válnak kiszámíthatóvá – folyamatos érés, kibomlás és kiteljesedés tanúi vagyunk, ahol az útról van, hogy igenis vissza kell fordulni, ha előre akarunk jutni; ahol a saját rosszul használt fegyverünk fordul felénk, ha nem vagyunk résen: mint a kését elejtő Milos vagy pár perccel később a kutya-emberek intelligenciájának határaival végzetes módon szembesülő Mills.
Az ösztönerők, a gyarlóság, a nyers valóság, az őstermészet és az emberi társadalom szövetének árnyoldalai olyan minőségben kerülnek elénk, hogy eszembe juttatták Bodor Ádám Sinistra körzet című regényét. Bár Bodor története máshonnan indul, és másfelé tart, Mourlevat jellem- és rendszerábrázolásáról mégis átkalandozik a képzeletem a „körzet” téli tájainak lakóira. Talán nem véletlen: mintha a sötétségről beszélve ugyanaz a békéért és tisztaságért kiszakadó halk sóhaj hallatszana a két regényben – csak egészen másként viszonyulva az undorhoz vagy a cselekvés szükségességéhez.
A Cantabile kutya- és ló-embereinek eredetéről csak rövid tájékoztatót kapunk, s ez a szűkszavúság, a jó és rossz világos határai és a regény gyors tempója mind illeszkednek a kamasz lélekhez. A szerelmi szálak és a barátságok generációkon átívelő fonatait is az az átszellemültség hatja át, ami sejtésem szerint a kamaszok kedvére van.
A belső mantrák és az emberi játszmák érlelik meg a történetet, Van Vlyck és Milena édesanyjának tragikus találkozása pedig példabeszédszerűen mesél a beteljesületlen vágyak és a gyűlölet viszonyáról, a kétségbeesett ember pusztító erejéről és a tisztaság védtelenségéről.
Vajon miért akart Mourlevat a barbárság és a kultúra harcáról írni? Hogyan kapcsolódik az egyének tragédiája vagy dicsősége a társadaloméhoz?
Ebben az időtlen időben játszódó regényben fiatalok és ló-emberek szítják fel a reményvesztett népben a vágyat arra, hogy elűzzék fejük fölül a gyűlölködő hatalmat, mintha a felnőtt társadalom már képtelen volna megtisztulni a sötét erőktől… Mintha a saját magunk által kinevelt gyilkológépek – vezetőink és katonáink – zsarnokságát csak a csoda és az ifjakban élő tisztaság tudná letörni.
Amikor a gladiátorrá tett szerelméért és az életért küzdő Helen felteszi alábbi kérdését, úgy érezzük, mintha muníciót kapnánk a XXI. századi élethez, mintha szükségünk volna egy kis ébresztőre, hogy meg ne feledkezzünk legfontosabb erőforrásainkról.
„Körbenézett apró szobájában, tekintetét végigfuttatta a néhány mütyürön, a kétpolcnyi könyvön, a szárítókötélre akasztott ruhákon, és az a furcsa kérdés ötlött fel benne: mit vigyen magával egy tizenhét éves fiatal lány, aki az utcákon barikádokat szeretne építeni, hogy megmentse szerelmét? Mivel nem talált kielégítő választ, felvette a tarkabarka sapkáját, a sálját, kabátját, és elindult.”
A Cantabile nem bujtogat, csak fölidézi, hogy a Falanx, a világ minden országában uralkodó zsarnoki rend nem legyőzhetetlen.
A dal, amely egy egész nép lelkében ébreszti fel az elszántságot, egyszerű népdal egy kosárkáról, amelyben annyi minden nem volt. A „hiány dala” a hatalmat nagyon bosszantja, hisz nem érti, mi a lényege, ha egyszer a kosárban nincs semmi... Nem érti, pedig éppen őróla szól.
„Kosárkámban,
Kosárkámban, nincs cseresznye,
Hercegem…
Nincs zsebkendő
Nincs hímzett zsebkendő,
Gyöngy sincs benne.
Se búbánat, szerelem,
Se búbánat…
Kosárkámban, nincs tyúk,
Édesapám,
Nincs tyúk, amit megkopasszunk,
Se kanna.
Nincs bársonykesztyű,
Jó szabású kesztyű, nincsen
Se búbánat, szerelem,
Se búbánat…”
Örök hála a Vivandra Kiadónak és László Kingának a fordításért, amely csak erősíti bennünk az érzést: „A folyó velünk van.”
Vörös Júlia
Ugyanerről a könyvről Nagy Gabriella Ágnes kritikáját is ajánljuk figyelmetekbe
Jean-Claude Mourlevat: Cantabile
Fordította: László Kinga
Borító: Rofusz Kinga
Vivandra, 2022.
333 oldal
4190 Ft