Postán maradó levélként érkezett
Hű, de nagy! Majd a vonaton kibontom. És: igen! Ez csodás!
Marta Ignerska és Przemysław Wechterowicz könyvét, a Nagy álmokat vártam a kiadótól, mert beszélgetésre készültünk az elmúlt években megjelent lengyel ifjúsági könyvekről.
A Diófa Books első könyve ott virított a vonatülésen felhalmozott kupac tetején, én pedig felkaptam, és nagy lendülettel olvasni kezdtem.
Olvasni a képeket. Voltak azért szavak is, de az első pillanatban úgy gondoltam, meglennék nélkülük.
A könyv formátumát tekintve újságra emlékeztet: úgy éreztem magam, mint aki épp a legtrendibb magazint böngészi.
A Nagy álmok lapjai tele vannak rokonszenvesen különös, meghatározhatatlanul bizarr figurákkal – szőrös lábú strandolók, embertestet öltő természeti jelenségek istenszoborszerű orcával, hajas cápák, egy pár önálló életet élő piros, tűsarkú cipő.
A barna papíron hívogató a sok finom, meleg szín, ám ezek mindegyikével együtt jár – mintegy a dolgok határait kijelölve – a puha koromfekete.
Ásványos, nyers, élő minőségek léteznek a képeken a keménytáblás borítólapok közé rejtve – valami nagy, tágas nyílik ki előttünk –, akár egy kollektív napló, amelyben sok minden és sok mindenki elfér.
Lassan lapoztam, sorban, hogy úgy táruljon fel előttem a könyv minden lapja, ahogy az alkotói eltervezték.
A kelepelő gólya ég felé forduló, kitekert alakja a hatalmas, piros, nyitott csőrrel azonnal átbillentett arra az élő hatású horizontra, amely végig mozgásban és egyensúlyban tartja a könyvet. A szárnycsapás, a fiókák éhes nyelvecskéi a két vaskos kis csőrben és az épp elforduló másik felnőtt madár olyan fészekjelenetet formálnak, hogy önkéntelenül elidőzünk a látvány fölött. Első lapozásra nem esett jól elolvasni az oldalpáron hozzá tartozó két sort. Reflexből azt gondoltam: „Hagyj még!” Persze nem lehet nem elolvasni, ha egyszer oda van írva: „Hiszen mindenki álmodozhat. A gólya: Vakációról álmodozom.” Vakáció egy gólyának? Azt sem tudja, mi az – mire föl vágyakozna rá?
Lapozok. Jön az angolna, szeretne feljutni a Mount Everestre. A szöveg átveszi az irányítást. Kicsit kínos. A képet nézem. Három angolnát látok, csodás kivágás egy végtelen szalagból: ég és víz folyamából.
Fent éles, fekete hegyecskék, fehér és kék hegyek a folyó medre felé nyújtózva, lent az angolnák erős farkukkal vígan csapdossák a barna papírfolyó hullámait. Nem látszik rajtuk, hogy hegyet akarnának mászni. Boldognak tűnnek: miért akarnák a lehetetlent? De kénytelen vagyok elhinni – ha egyszer ezt írják… Vagy én vagyok csak ilyen földhözragadt? (Igen! Pszt!)
A következő oldalpáron egy tűzoltóbrigád vár ránk vaskosan derűs karakterekkel – az egész XX. század ott ül az ábrázatukon.
Időutazás a bármikorba. Vagy inkább a ’70-es évek bárgyú plakátmerevsége bámul ránk a monokróm zöld egyenruhásokról?
A kép nem maradhat zöld, hisz aki szeretne belépni a tűzoltóságba, az maga a tűz. Ott áll a piros legényke, a képre képzelve magát. No, ekkortól vált személyessé a viszonyom a szöveggel.
Tehát erről van szó? Hogy tényleg bárki bármit álmodhat magának? A tűz tüzet szeretne oltani? Hát ilyen a világ? Tragikus, komikus, realista? Tudja az ég! Haladjunk!
Innen már kíváncsi leszek, mit akar Wechterowicz kifejezni ezzel az egésszel. Úgy volt, hogy leírt egy tucat álmot, amelyekhez Ignerska megalkotta ezeket a bámulatos lényeket? Vagy összedugták a fejüket, együtt találva a könyv tervét?
Amint érdekelni kezdett a szöveg és a kép viszonya, a tiszavirággal újra el is ment a kedvem. „Még egy napot élni.” Jaj, ne! Micsoda közhely.
Az óriásira nagyított képen húsos, vöröslő tiszavirág röpül a cérnavékony horizont felett. A Nap lemenőben még rátekint. Csodás kép! A tolakodó, szentimentális sor mellett olyan harsány és megkérdőjelezhetetlen ez a lény, hogy elsöpri a szöveg által keltett zavaromat.
Sőt, az érzelgős íz félszegséggé válik a kép hátterében. Egy őszinte pillanattá érik, amelyben elhalványul a direktség gyanúja. Hisz olyan igenis van, hogy az élet akaratunk ellenére fennköltté válik. Mi van, ha tényleg „csak” újra szeretnénk kezdeni az egészet? Wechterowicz provokál. Ignerska teremt valamit. A könyv mondhatni: kellemesen drabális, könnyedén fatális. Kezdek nevetni, felszabadulni.
Ignerska stílusa lehengerlő
ITT láthattok többet belőle. Barátai az ősi elemek, keze alatt újjáformálódnak a művészeti tradíciók, úgy tűnik, nem fél, hogy megégeti magát. Összetapadnak, majd elválnak rétegek, mi pedig csak ámulunk, szívjuk magunkba a nagy egészet. A karácsonyi ajánlómban is írtam erről a könyvről, mert úgy éreztem, az alkotás és a befogadás szabadságát ajándékozza az olvasónak.
Megfogalmaztam, milyen erővel idézte meg a lengyel városok tűzfalfestményeiről őrzött emlékeimet. Az ösztönös, a vad, a zsivány, a szelíden intő, a finoman emlékeztető és a bűvöletbe ejtő egyszerre van jelen a képein, ami a mural munkáknak is gyakran sajátja.
A naiv egyszerűség igen alkalmas az emberi esendőség kifejezésére, a rétegződő dimenziók pedig a dolgok viszonylagosságát ábrázolják, saját, személyes fókuszt kínálva minden nézőnek. A Nagy álmok képeit mintha csak egy-egy bérház óriási tűzfalára festették volna. Nem lehet csak úgy elballagni mellettük.
Kinek szól ez a könyv? Való-e gyerekeknek? Miért ötéves kortól ajánlja a kiadó?
Érti-e egy gyerek, miért álmodik a kémény arról, hogy elszundítson végre egy kanapén? Mi minden társul a fejünkben egy kályha életéhez? Mit értünk abból, hogy azt mondja a megrakott, hibiszkuszszínű kályha: „Csak egy órára felhővé változni…” Mit gondolhat, mit érezhet ezekből egy gyerek, egy felnőtt, egy kamasz? Ha csak annyit, hogy „Nahát!” – már megérte? Vagy többet várunk egy könyvtől?
A kéménynél és a kályhánál váratlanul megszerettem Wechterowicz szövegeit. Itt éreztem meg a mélységet a megidézett lények dilemmáiban, s erre szükségem volt ahhoz, hogy az egész könyvet el tudjam fogadni, sőt lelkesedjek érte. A képóriások és szövegmorzsák által lángra lobbantott gondolatszikrák épp a kémény és a kályha tüzes képeinél nőttek akkorára, hogy fényüknél megértettem: ez a könyv bárkinek szól, aki örömmel végiglapozza.
Mindenkinek lehetnek álmai, legyenek elképesztőek vagy kiszámíthatók. Mindenki az, aki. Te itt állsz előttem, van egy álmod, meghallgatlak. Érzek és gondolok valamit, s igyekezlek nem megítélni, hanem egyszerűen csak rád hangolódom. Akkor is, ha elsőre úgy gondolom, megbolondultál.
Ignerska és Wechterowicz a Nagy álmok 2008-as megjelenése után egy évvel kiadott egy másik közös képeskönyvet is
Az Alfabet címűt, amelyben betűkből születő lények mesélnek örömükről-bánatukról, vágyaikról, álmaikról.
Bár azóta nem született újabb közös munkájuk, mindkettejük számára mérföldkővé vált a Nagy álmok, s nemzetközi hírű, sokszor díjazott alkotókká értek. Izgalmas, hogy a tizennégy éves késéssel hozzánk befutó könyv szinkronban jelent meg a szintén Ignerska által illusztrált, 2011-es megjelenése óta tíz rangos díjat is besöprő Minden stimmel című képeskönyvvel, amely így „csak” tizenegy évet késett. A Csirimojó Kiadó és a Diófa Books tehát nagykanállal szedi tányérunkra Ignerska extravagáns művészetét, ő pedig nem kíméli a konvenciókat, melyek inkább óvnák a gyerekeket a kortárs művészetektől, a felnőtteket pedig távol tartanák a gyerekkönyvek világától. Ignerska így beszélt magáról egy, a Bologna Ragazzi-díj elnyerése után egy személyes hangú interjúban.
„Hosszan tudnék mesélni a művészettörténeti vonzalmaimról. Mesterem nincs. Szintézis, egyszerűség, erő, megfigyelés, frissesség, kifejezés, rejtély, szellemesség, ember – olyan fogalmakat találok a képeimre tekintve, amelyeket művészeti tanulmányaim, filmnézés, könyvolvasás és az élet megfigyelése közben szippantottam magamba.”
Wechterowicz humorából és híres dramaturgiai érzékéből is kapunk ízelítőt, de közel sem olyan meghatározó módon, mint ahogy Ignerska világa formálja a Nagy álmok című kötetet. Kíváncsi volnék Ignerska Jacek Hugo-Baderrel közösen jegyzett, Stanisław Lem munkásságát az ifjúságnak bemutató új kötetére, s ugyanekkora lelkesedéssel mennék el személyesen egy kiállítására, hogy megtapasztaljam az őt körülvevő erőteret.
Amikor a négy és fél éves fiam ámuldozva lapozta végig a könyvet már másodjára – „Nézd!” „Ezt nézd!” „Hát ez micsoda?” – egyszer csak az utolsó kép gőzhajón utazó oroszlánjánál elcsendesedett, egy egész percig vizsgálgatta. Pisszenni sem mertem, hadd fogadja be úgy a képet, ahogy neki jó.
Elolvastam, ami írva volt, de sem kommentálni, sem kérdezni nem akartam. Miután jól megnézte, megilletődve odahajolt hozzám, és súgva mondta: „Nevet!”
Nem tudom, mit gondolt, de azt hiszem, beszélt az oroszlánnal. Vagy a gőzhajóval.
Még nem mutattam meg Misinek az utolsó oldalpárt, ahol ő rajzolhatja le a nagy álmát. Most még van egy kis szabad terem kitalálni, mi is az enyém. Sőt, ha hazaérek, odamegyek a kályhához is, és várok. Hátha meghallom, amint a parázzsal megosztja, miről álmodozik.
Vörös Júlia
A könyvbemutató fotója: Kovalovszky Dániel
Przemysław Wechterowicz: Nagy álmok
Illusztrálta: Marta Ignerska
Diófa Books Kiadó, 2022
46 oldal
3825 Ft