f„Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer negyvenkét kaméleontojás”
Az ÖriBari állatkereskedés tele van a legbarátságosabb, legaranyosabb, legszebb állatokkal, akiket csak el lehet képzelni. Tócsa bácsi nagyon vigyáz mindegyikre, őrzi az állatait, amíg a gazdájuk be nem toppan, és haza nem viszi őket. Mindenki, aki még gazdára vár, tudja, hogy jó sorsa lesz, hisz ebben a városban nagyon szeretik az állatokat. Nem véletlen, hogy a kaméleonok rohamosan fogynak.
„A legpirosabbat egy tűzoltó bácsi vette meg a kisfiának, a pepitát egy híres sakkozó, a lilát a sárga pöttyökkel meg az újságíró néni vitte magával, aki még cikket is írt az esetről. Szóval Pöttyös bekerült az újságba, a cikk meg kikerült az állatkereskedés falára, mert Tócsa bácsi irtó büszke volt az egészre.”
De van egy kis kaméleon, amelyik nem olyan, mint a többiek, aki bár legalább ugyanolyan ügyesen kúszik-mászik, mint a testvérei, mégis más: ez a kis kaméleon szürke, mint egy kőszobor. Emiatt döntött úgy Tócsa bácsi, hogy átrakja egy külön terkóba, nehogy a többi negyvenegy is elszürküljön.
„– De furi vagy! – mondták a többiek. – Hogyhogy ilyen a színed?
– Milyen ilyen? – kérdezte a kis kaméleon, aki addig egyáltalán nem nézegette magát, úgyhogy fogalma sem volt róla, hogy nemcsak a negyvenegy tesójára nem hasonlít, de egyetlen másik kaméleonra sem a világon.
– Nem is tudom. Olyan más. Furi, na!”
Vibók Ildi eredeti végzettsége szerint biológus, de 2018 óta 19 mesekönyvet írt gyerekeknek, többnyire ismeretterjesztés témában. Ilyen például a IX. Szimfónia (2022), amely többek között a klasszikus zene varázsát mutatja be, A Szupercsapat – Mire jó az oltás? (2020), amely gyereknyelven mesél a védőoltások pozitív hatásáról, de a pszichológia felé is elkalandozik, mint a beszÉLJ! – Hogyan tárjuk fel a családi múltat? (2021) című, Tóth Erzsébet Fanni pszichológussal közösen írt könyvében.
Szenvedélyes állattartó, „világvégi házában” pókok, nyulak, halak és papagájok társaságában él a családjával. Nem véletlen tehát, hogy legsikeresebb mesekönyve, a Szeretnék egy aranyhalat! a felelős állattartásról szól, amiért 2022-ben HUBBY-díjat kapott a diákzsűritől az Év Ismeretterjesztő Könyve kategóriában.
Legújabb könyve, a Furi ismét a pszichológiára fókuszál. Nem véletlenül, hisz ezúttal Elaine N. Aron világhírű pszichológus Szuperérzékeny gyerekek című műve alapján írt meséket, melyekből, bár hivatalosan gyerekeknek szólnak, felnőttként is sokat tanulhatunk.
A találkozás
Lackót egy borongós nyári napon az apukája vitte be az ÖriBari állatkereskedésbe engesztelésként, mert az elmúlt időben nagyon elfoglalt volt. Lackó azonnal meglátta Furit, és tudta, hogy a kis kaméleon neki, és ő a kis kaméleonnak volt szánva. Egymást választják, ahogy addig senki nem választotta őket, és barátokként érkeznek haza.
Furi, a barát
Ki gondolta volna, hogy egy apró, szürke kaméleon lesz Lackó legjobb barátja? Bár nem szokatlan azt látni, hogy kisgyerekek állatokkal barátkoznak össze – legyen ez a családi kutya, az edzésen megismert ló vagy a játszótéren összeszedett földigiliszta –, Lackó és Furi kapcsolata egészen különleges, hisz nemcsak barátokként vannak ott egymásnak, hanem aktívan tanítják egymást mindennel kapcsolatban, ami az útjukba kerül.
Furi a kaméleonok világáról mesél, arról, milyen volt negyvenkét színből pont a szürkét kapni, Lackó pedig az emberek mindennapjaiba vezeti be a kaméleont.
Furi mint segítség
Lackó szuperérzékeny is, félénk is, de főként szeretnivaló különc. Az a gyerek, akit az óvó nénik és az ovistársak egyaránt kritizálnak, hisz válogatós, visszahúzódó, és utálja a vendégséget.
Nehezen tér el a mindennapok rendszerétől, például amikor Nagypapi van otthon reggel, és már a harmadik adag tejbegrízt rontja el, amit Lackó nem hajlandó megenni. Fel kéne hívni Anyát vagy Márta nagyit, akik mindketten elfoglaltak, de hát Lackónak valamit ennie kell. És akkor Nagypapi azt javasolja, hogy írjanak egy listát olyan ételekből, amiket mindketten szeretnek. Furi biztatja erre Lackót (mert milyen nehéz lehet egy koalának, ha kifogy a bambusz a zöldségestől), és végül megegyeznek valamiben, amit mindketten szeretnek, ráadásul Nagypapi el is tudja készíteni.
„– Vagy itt van a tojásrántotta – bökte ki hirtelen Nagypapi. […]
– A tojásrántottát én is szeretem – mondta Lackó.
– Hát ez szuper – derült fel Nagypapi arca. – Már úgyis kezdtem megéhezni.
Furi nagyot sóhajtott.
– Akkor legyen tojásrántotta – mondta megadóan. – Az én következő jelöltem a csokicsótány. De fogadok, hogy az se lett volna nyerő, amilyen furi ízlésetek van.”
Lackó viszont nem csak az ételek között válogat, a ruhákhoz is hasonlóan áll hozzá: nem hajlandó búzavirágkéken kívül más színt viselni. Egy nap, ahogy a gyerekek szokták, egyik pillanatról a másikra kinövi mindegyik éppen megfelelően kék pólóját, és az egyetlen lehetőség Apa pulóvere marad, de abba Lackó legalább háromszor beleférne. És ekkor lép közbe Furi, aki elmeséli a fiúnak, hogy bár a testvéreivel sosem értett igazán szót, mégis megtanulta, hogyan kommunikálnak egymással, miként közvetítik az érzéseiket: megváltoztatják a bőrük színét. Kitalálják, hogy – mivel Lackó nem színváltós – ő a ruháival alkot hasonló rendszert.
„– Például most, hogy szomorú vagy, felvehetnéd azt az előbbi ronda, sötétkék cuccot. Már csak a miheztartás végett. És akkor mindenki tudná, hogy szomorú vagy. De ha inkább arra szeretnél gondolni, hogy később vidám leszel, akkor húzd magadra azt a borzasztó kanárisárgát. És ha valamire kíváncsi vagy, akkor lehetne a pólód színe narancs, és ha dühös vagy, akkor lila, és ha tetszik valami és érdekel, akkor a rucid színe…
– Lehetne zöld – vágta rá Lackó, mert eddig a zöld még nem szerepelt.
Minden fejezetben valamilyen akadályba ütköznek, és Furi segít Lackónak megoldani a helyzetet
Legyen ez egy lista készítése a kedvenc ételeikből vagy akár a rettegett orvosi vizsgálat eljátszása a látogatás előtti este, Furinak mindenre van egy története, egy ötlete, egy javaslata, ami segít a fiúnak feldolgozni a mindennapokat. Furi miatt egyezik bele Lackó a gyerektornába, Furinak köszönhető, hogy Lackó már nem fél a nagyszülei szomszédjától, Gizi nénitől; Furi érdeme az is, hogy Lackó áthív egy barátot vendégségbe, annak ellenére, hogy Benőke legutóbb összetörte a legóvárát.
Minden feladatot, amit Lackó megold, minden helyzetet, amit kezel, Furi tesz lehetővé.
Legalábbis a felszínen úgy tűnik. De vajon Furi tényleg az a mindentudó pajtás, akire Lackónak szüksége volt, vagy csak a fiú önbizalmának megtestesülése, aki minden pillanatban a megfelelő reakciót nyújtja? Hisz Furi nemegyszer Anyával egyetértve javasol egy megoldást, vagy csupán kérdéseket tesz fel Lackónak, amelyek alapján a fiú képes megfogalmazni a választ. Tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy kicsoda Furi igazából, a lényeg, hogy rettentő sokat segít a „jelenléte”.
„– Mi az az orros? – kérdezte Furi, akinek eddig egész jó volt a hallása, de most mintha ő is gyengélkedett volna. Még a szokottnál is szürkébbnek tűnt.
– Nem orros, hanem orvos – javította ki Lackó. – Nálunk egy olyan bácsi, aki piszkál, amikor beteg vagy, és ehhez fehér köpenyt hord.
– Piszkál… piszkál…– ízlelgette a szót Furi. – És ez pontosan mit is jelent?
– Mindjárt megmutatom. Most várj itt egy kicsit és közben jó, hogyha félsz is – mondta Lackó és kiszaladt a gyerekszobából.”
A könyv olvasásával majdnem mi is szert teszünk egy személyes Furira, mert nem csak azokat az eszközöket sajátíthatjuk el, amelyek Lackónak segítenek; a fejezetek végén kérdéseket olvashatunk az adott rész témájával kapcsolatban.
Vannak olyan egyszerűek, mint például az „Emlékszel még, milyen volt az első alkalom? (gyerektorna, színjátszókör stb.) Már akkor is volt, akit ismertél? Vagy mindenki ismeretlen volt?”
De akadnak komplexebbek is: „Volt már, hogy egy vendég kisgyerek rosszalkodott nálatok? Ha igen, mit tettél? Rászóltál? Megbeszéltétek otthon, hogy te mit tehetsz ilyen esetben? Van ilyen helyzetre kész terved esetleg?” És vannak, amelyek szimplán lehetőséget biztosítanak egy olyan beszélgetésre, amire az esetleges válasz indoklását felnőttként természetesnek tartjuk, és eszünkbe sem jut, hogy a gyerek tudja-e, miért lehet ez: „Hallottad már az idősebbektől, hogy »Bezzeg mi nem válogathattunk! Örültünk, ha volt mit enni!«”
A Furi az a segítőkönyv, amelyet minden gyereknek fel kéne olvasni
Fel, és nem el, mert bár elengedhetetlen, hogy egy gyerek előbb-utóbb megtanuljon kritikusan gondolkodni, az első segítőeszköz ebben nem az olvasási képességük vagy a saját gondolatmenetük analizálása és az ebből származó konklúziók levonása, hanem egy „mindentudó” szülő / testvér / óvó néni jelenléte és hajlandósága ezeknek a beszélgetéseknek teret adni. Gyerekként egyedül olvasni ezt a könyvet kicsit olyan, mint önmagunkat nevelni, és bár egy bizonyos kor után ez pozitívummá válik, úgy gondolom, hogy a Furi leginkább az olvasás közben vagy után születő beszélgetésekkel éri el a célját..
Szimonidesz Hajnalka gyönyörű illusztrációi kísérik végig a szövegeket, a képek még akkor is fenntartanák a figyelmünket, ha olvasás/hallgatás közben elbambulnánk, bár a különálló történetek rövidsége, tömörsége, s ami még fontosabb, érdekessége miatt ez aligha valószínű.
Vibók Ildi segítőmeséi olyan lehetőségeket tárnak fel gyerekek és felnőttek előtt egyaránt, amelyeket nem érdemes kihagyni. Bár fiatal felnőttként nem nevezhetem magam tapasztalt szakértőnek – sem gyerek nem vagyok már, sem szülő –, abban mégis biztos lehetek, hogy ez a könyv bármikor, bárkinek segít, mert az olvasása felér egy valódi kőkaméleonnal.
Parti-Nagy Elza
Vibók Ildi: Furi – Segítő mesék szuperérzékenyeknek, félénkeknek és szeretnivaló különcöknek
Illusztráció: Szimonidesz Hajnalka
Kulcslyuk kiadó, 2022
68 oldal
3490 Ft