„Az én nevem Macska, de valójában kutya vagyok
Anyám border collie volt, skót terelőkutya, apám pedig lapp pásztor, fajtája: lapphund, pontosabban finn lapphund. Így én keverék vagyok. Borderlappcollie. Vagy finnborderhund. Vagy mikor micsoda.
A nevem pedig Macska, pedig kutya volnék, a kutya mindenit. […]
Én az erdőben születtem. Egy nagy fa tövében, mohaágyon. Kutyaként jöttem a világra, de anyám úgy szólított: »Macska«”.
Ő makacsul macskát akart nevelni belőlem, mert szerinte minden macska magabiztos. Vagy legalábbis a maga ura.”
Mi sülhet ki ebből? Mi lesz egy borderlappcollie-val vagy finnborderhunddal, ha egyedüli kölyökként, végül anyja által is elhagyatva elindul az élet ösvényén? Mivé válhat? Valóban macskává? Vagy inkább valami mássá? Elvész, vagy megtalálja az utat?
Mi vezet arra egy anyát, hogy a kölykéből valaki egészen mást akarjon nevelni, mint aminek született?
Tomi Kontio finn költő, író valami egészen különleges útravalót adott olvasóinak, amikor megírta A kutya, akit Macskának hívnak című könyvét, s aztán a további négy részt. (Magyarul egyelőre kettő jelent meg a Koinónia Kiadó gondozásában, de már a fordító, Jankó Szép Yvette asztalán a harmadik kötet, mely várhatóan a jövő év elején jut el az olvasókhoz. Juhé!)
Talán sosem volt a kezemben ennyire kedves és szerény könyv családi mintákról, nehéz puttonyról, magányról és vágyakozásról, elfogadásról és újrakezdésről.
Úgy tűnik, Elina Warstában pedig – aki illusztrátorként a könyvet jegyzi a legjobb társra akadt Kontio: a kötet képei még közelebb repítenek a történet zord, mégis erős érzelmekkel teli északi világához – hátukra vesznek, hogy együtt járhassuk be a finn erdőket-mezőket, s végül együtt érkezzünk meg Helsinki kőrengetegébe.
Warsta dekoratív, mégis finoman rajzolt, hol bájos, hol humoros portréi és plakáttömörségű mágikus tájképei attól is annyira izgalmasak, hogy amint a lelkünk követi a történet fonalát, úgy követik ők is egymást a könyv lapjain. Mintha Warsta – akár egy filmes a kamerájával – az optikát folyton cserélgetve-csavargatva követné a főszereplőket kanyargós útjukon.
A folyamatos perspektívaváltás pedig éppen nagyon fontos ebben a történetben – s ez az, amit akár már óvodásan tanulgathatunk: figyeljük meg a világot s a benne élőket, mielőtt ítélkeznénk.
„Folyton azon gondolkodtam, milyen is a magam urának lenni, de magam helyett csak magányra találtam. Próbáltam szóba elegyedni a madarakkal, együtt tekeregni a rókákkal, barátkozni a szarvasokkal, de az erdő minden állata hátat fordított nekem, menekült vagy elkergetett.”
A helyzet a városban sem lett más: Macskát gyanakodva méregetik a fajtiszta ebek, s mivel anyai örökségként azt az intelmet kapta, hogy a világért se bízzon meg senkiben: se kutyában, se macskában, s persze az emberben sem, nincs kihez forduljon. Ekkor mégis történik valami.
„Ott feküdt, több réteg kartondoboz alatt, hosszú szakálla reszketett. Amikor levegőt vett, érdes, reszelős zaj tört elő a tüdejéből. Az arcán kérges volt a bőr, mint a fák oldalán. Felébredt és rám nézett. A szeme halványszürke volt, mint a holtfa törzse. A szaga erősen birizgálta az orromat, épp mint a csatornáké és a szemeteskukáké. A szakálla erdejében fészkelt bogár is, madár is.”
Macska találkozik hát Borzzal. S ettől fogva ketten lesznek. Borz, a melegszívű, alkoholproblémákkal küzdő hajléktalan lesz Macska első barátja, s ettől fogva a két szív egyike sem magányos többé.
Kontio egy interjúban hangsúlyosan megfogalmazta, hogy a könyv írásakor mennyire fontos volt számára kibontani: mikor elhagyatva, félresöpörve érezzük magunkat, amikor mindenki csak belénk rúg, akkor gyakran csak olyasvalaki tud segíteni rajtunk, aki szintén elhagyatott és magányos.
S bár a könyv alapötlete a nevünk predesztináló erejének kérdéséből pattant ki, Macska története a nomen est omen-dilemmán jócskán túlmutat: érzékenyen és alázattal mesél Borz fedél nélküli életéről: végtelen metrózásról, kukából evésről, palackgyűjtésről a gazdagok negyedében, a betétdíjból vásárolt üveg italból való első kortyokról s aztán az alkoholmámoros utcai jelenetekről. Minden mozzanat ártatlan, s Borz életének perspektívájából nézve az összes gesztus érthetővé válik, esendősége pedig együttérzést ébreszt. A legszebb, hogy Borz saját társadalomkritikája ugyanennyire empatikus és megengedő.
„– Ez Punavuori – mondta Borz, amikor egy magas tornyú templom tövébe értünk. – Azt jelenti vörös hegy. Itt gazdag emberek élnek. De nem az ő hibájuk…
– Mi? – kérdeztem.
– Hogy rabok – válaszolta Borz.
– Rabok?
– A pénz rabjai – folytatta Borz. – Könnyű annak, akinek nincs zsebe. Nincs mibe pénzt gyűjtenie. Neked, ugye, zsebed sincs.
Nekem van egy, de nincs feneke, akkora lyuk tátong rajta.”
Borz a peremen vegetál, de a vágyai nem különböznek azokétól, akik meleg házukban élik az életüket
Megrendítő kép, amint a csípős szélben ülnek egy tengerparti sziklán – Borz, az öreg hajléktalan és barátja, a kutya, akit Macskának hívnak. Mindennek a szélén és mégis mindennek a kellős közepén: gyönyörködnek a nagy vízben, bámulják a várost, s közben egymás szívét melengetik.
„Kimentünk a nagy víz partjára. Borz leült egy szikla kényelmes korcába. Én az ölébe hajtottam a fejem. Megsimogatta a bundámat. Csillogott a nap a szemében. Kinyitotta az üveget, és kortyolt egy nagyot.
– Gyönyörű városban élünk, nem igaz, Macska barátocskám? – kérdezte.
Erre én doromboltam volna, ha tudok.”
Kontio varázserejű könyvet írt: tolakodás nélkül beszél figyelemről, elfogadásról és szeretetről, s az efféle könyvek határtalanul gyógyítók lehetnek minden korosztály számára.
Egyik napról a másikra Macska már csak nevében kapcsolódik a macskaság ideájához – már csupán rajta maradt régi kabátként viseli az örökségét. Nem keresi tovább az értelmet a tőle idegen önállóság hajkurászásában, hisz életében először bízik valaki másban.
S ettől fogva már valóban önmaga és a maga ura lehet. Más úton, mint ahogy az anyja kigondolta, de eljutott ide, és ez a fontos.
„A távolban zörömböl a vágányán araszoló villamos. Az élet, az életem sínen volt. Most már bíztam a gyerekekben, az emberekben, a madarakban, sőt a békákban is. Bíztam egy kóboremberben, akit Borznak hívtak. És a mennyben, amit Földnek. Már nem voltam magam, nem voltam magányos, nyamvadt korcs.”
Kontio az említett beszélgetésben arra is kitért, hogy hazájában találkozott olyan szülői véleménnyel, mely szerint Kontio dicsőíti az alkoholizmust. Ez nem csak a szerzőt lephette meg, engem éppenséggel mellbe vágott. Bár talán egy pillanatra most néhány olvasó megkérdőjelezi mindazt, amivel eddig méltattam a könyvet, mégis feltétlenül értelmét látom, hogy kitérjek rá: olvasatomban ez a vád miért döbbenetesen tanulságos.
Olyan kevés gyerek- és ifjúsági könyv beszél ilyen keresetlenül és hitelesen a mellettünk, velünk létező alkoholizmusról
Külön öröm, hogy Kontio könyvében úgy olvashatok erről a fiamnak (egy csodás történet folyamán hajózva), mint a világ fájdalmas, de természetessé vált részéről. A történet nem erről szól, ez csak egy része. Ahogy minden más is: a hajléktalanság, a társadalmi egyenlőtlenségek, az „örökölt” nehéz sors, a közöny, a gyermeki nyitottság vagy a bizalom.
Ha beszélünk valamiről, ami kőkemény kérdéseket hoz magával minden társadalomban (nálunk és a finneknél ugyanúgy), a felületes véleményformáló számára propagandának tűnhet. Aki mélyen átérzi, megérti Macska és Borz történetét, abban fel sem vetődhet, hogy az elbeszélő az alkoholizmust mint jó megoldást jelenítené meg Borz életében. Az alkohol „csupán” a nyers valóság része, a burok, amelyen keresztül Borz lelke hozzáférhető. Macska vagy akár a többi lény – s minden olvasó – számára.
A történet ugyan nem szól Borz gyógyulásáról – nem ismerjük a története előzményeit, s még nem sejthetjük a folytatást –, mégis a napnál világosabb, hogy ami vele történik, az jó. Hogy mire elég? Nem tudjuk, de a reménysugarak bearanyozzák a sorokat, a fény beköltözik a könyvbe, s onnan világítja be az olvasók szobáit.
Persze ha tovább szeretnénk kísérni a két barátot, kézbe vehetjük a sorozat második részét is, amelynek címe: A kutya, akit Macskának hívnak, összeakad egy macskával. No, képzelhetitek!
A már két ízben idézett interjú végén találtam egy különös mondatot, amelyről úgy sejtem, több olvasó számára teheti teljesebbé a Kontio-élményt. Az újságíró frappáns kérdéssorában az utolsó ez volt: „Ha létezik mennyország, mit szeretne majd hallani a Jóisten szájából, mikor a mennyország kapuján belép?”
Nem rossz kérdés, igaz? Tomi Kontio azt válaszolta: „Itt mindenki számára van hely – a számodra is.”
A világban helyét kereső, a jóságért hálás ember végül befogadtatik. Legyen így, legyen áldás Tomi Kontio kérésén, amely a legszebb ima, amelyet mostanában hallottam. Ez a szellemiség tartson ki velünk téli útjainkon is, mikor a jeges utcákat rójuk, és szembetalálkozunk egy „kóboremberrel” vagy egy „kóborkutyával.”
Két kis ráadás:
A Nagyvilág 2002/1. számának oldalain négy Kontio-verset is találunk Szopori Nagy Lajos fordításában.
Mikor az ég csúcsán...
Mikor az ég csúcsán üldögélsz,
szemedre köd borul, sűrűbb, mint a pókháló,
amit épp javítgat a pók,
mikor az ég csúcsán üldögélsz,
szemed nem érzékeli már a város körvonalát,
sem annak peremén ablakunkban a fényt,
melyet éjszakára gyújtok
a konyhaasztalon, csészéd mellett,
mikor az ég csúcsán üldögélsz,
csillagködben, és nyomaszt a látás terhe,
mikor az árnyékos lóállások utolsó,
fakó fénylobbanásai is eltrappolnak mellőled,
amikor vakon ülsz az ég csúcsán,
csillagok nélkül, űr nélkül,
valaki konyhát fest neked, benne asztalt,
s a csésze fölé az egyetlen, utolsó fényt,
mely még szemedbe villan.
Kontio és Warsta idei, legújabb könyve: Az apám egy hipszter. Izgalmas, kellően „elvetemült” könyvnek tűnik. Ugye, lesz, aki kiadja?
Vörös Júlia
Tomi Kontio: A kutya, akit Macskának hívtak
Illusztrátor: Elina Warsta
Fordító: Jankó Szép Yvette
Koinónia, 2021
40 oldal
2800 Ft