A mese olyan, mint a kirakós játék. Van, amikor az elemei gyeptéglákra hasonlítanak, sőt a Paripa utca 4. udvarán épülő gyep valójában az is. A parkosítás Poldi bácsinak készül, hogy mire a parkőr hazaér nyugdíjazása napján, továbbra is legyen szép zöld gyepe.
A húsz éve elhunyt Janikovszky Éva Égigérő fű című ifjúsági regényében nemcsak a fű nő az égig, hanem az álmok is.
Egymásra találnak a magányosok…
Síróbabából vidám kislány lesz, azok, akik modern lakásra vágynak, ugyanúgy megkapják, mint aki nagy belmagasságú bérlakásba költözne. Minden elem a helyére kerül, ahogy a gyeptéglák is.
Ebben a történetben a szeretet melegít, ahogy a nap az udvar sárga keramitját, amely még akkor is langyos, mikor már nem tűz ide a fény, így aztán a szomszéd ház macskája ide jár lustálkodni.
A bérház sárga kőkockái ragyogtak a tisztaságtól, s az udvar közepén, mint egy darabka dzsungel, ott pompáztak a lakók cserepes növényei.
Az élet élni akar, a gyerekek pedig játszani
Misu is, aki Dezső bácsiéknál nyaral. Ő az egyetlen gyerek itt. Bélyegek és matricás albumok helyett titkokat gyűjt, és egy bérházban könnyű a dolga, elég, ha csendben figyel. Aztán egyszer csak feltűnik egy másik gyerek is, Síróbaba, aki állandóan pityereg, mert Kamilla néni – akinél a kislány „nyaral” – folyton azzal ijesztgeti, hogy ha rossz lesz, elviszi a szenesember. Oszkár bácsi, az igazi szenesember azonban nem ilyen, nagyon is jókedvű, annak ellenére az, hogy pincében dolgozik, és a szenet pakolja, ami nem éppen derűs dolog, de a Paripa utca 4. környékén minden vidám lesz, mert olyan szögből süt a nap, hogy a keramitból is fű nő ki, amely majd az égig ér.
A történet eredetileg Málnaszörp és szalmaszál címmel jelent meg 1970-ben, s 1979-ben ifjúsági film készült belőle Égigérő fű címmel
Palásthy György alkotása akkora siker lett, hogy az írónő végül a meseregény címét lecserélte a mozi címére. Az ifj. Hintsch György (Misu) és Ullmann Mónika (Piroska) főszereplésével készült film igazi generációs élmény, hatása máig sem múlt el, a napközikben a mai napig előszeretettel vetítik a tanító nénik. Még a mellékszereplők egy része is Kossuth-, de minimum Jászai Mari-díjas, a film minden perce emlékezetes alakításokkal van tele – például Rajz János Poldi bácsi szerepében –, a zenét pedig a Locomotív GT szerezte, talán ezért is lehet, hogy sokan úgymond beérik a filmmel, magát a regényt már nem olvassák el.
Pedig Janikovszky könyve tele van humorral, finom lírai motívumokkal, s ezeket a film nem adhatja vissza.
A könyv egy elveszett világot idéz vissza, amikor még arra is figyeltünk, hogy a szomszéd bácsi melyik nap megy nyugdíjba, mikor az idő múlását nem az óra jelezte, hanem hogy ki mikor érkezik a munkából, mikor a gyerekeket egy nagy szelet lekváros kenyér is boldoggá tette.
„Poldi bácsi mindig hat óra tíz perckor ért haza, mert messzi volt a park, de Poldi néni jóval korábban kezdte el várni”
Az ifjúsági regény már 1970-es megjelenésekor egy letűnt világot idézett meg oroszlános padjával, a keramitos udvarral, régi bútoraival. A parkőr Poldi bácsi egy olyan foglalkozás utolsó hírnöke, amely ma már nem létezik, ahogy a lószerszámkészítőt is csak hírből ismerjük. Dezső bácsi azon kesereg, hogy senki nem akar lószerszámot vásárolni, ezért kutyanyakörveket készít, hogy meg tudjon élni.
Poldi bácsi felesége háztartásbeli, ez a státusz sem volt jellemző már a hetvenes években.
A könyv számos értéke mellett figyelemre méltó a korát messze megelőző posztmodern nyelvi szemlélet, ahogy Janikovszky kommentálja, lábjegyzeteli a szövegeit, és folyamatosan reflektál rájuk: így erőteljesebb az anyag lüktetése.
Szinte minden bekezdésben elrejt egy gyerekverset: Még ma is izgalmas az Égigérő fű nyelvi tere, amely állandóan értelmezi maga körül a világot.
Jó példa erre a Dezső bácsiról írt gondolatfutam:
„Nem volt se felesége, se gyereke, csak lószerszámai, és azokat itt tartotta a műhelyben, hát itt érezte jól magát… De azért mindig vágyott egy unokára. Ezt ő maga mondta, amikor apa idehozta Misut, hogy vigyázzon rá, amíg ők elutaznak. Azóta már az is kiderült, hogy éppen ilyen unokára vágyott, mint Misu. Ami nagy szerencse, mert vágyhatott volna éppen másmilyenre is.”
Emlékezetes a történet szikrázó humora is, amely a gyermeki naivitás rákérdező, kritikus alapállását idézi, s ennek a humornak sok esetben lírai többlete van:
„Misu úgy vágtatott le a falépcsőkön, hogy azok recsegni sem értek rá a meglepetéstől.” Vagy: „Meg kell adni, ez a titok nagyon jól tudott lappangani. Vagy: „Poldi néniék nagyon szerették a virágokat, s a virágok is nagyon szerették Poldi néniéket.”
A megszólalások sokszor felérnek egy groteszk kis verskezdeménnyel is is: „Dezső bácsi meg Poldi néni nagyon jól tudott egymással beszélgetni. Egyik a lovakról, másik a virágokról.”
Bár a film híven követi az eredeti regény vonalvezetését, szembetűnőek az eltérések köztük
A Palásthy György alkotásának elején látható, de a gyermeki fantáziát felvillantó kosztümös jelenetsor hiányzik a könyvből, ahogy a szlogenszintű csatakiáltás, a „jön a szén, csúszik” is.
A film dramaturgiai fókusza a gyepszőnyeg leterítésének megszervezése volt, ezt a könyvben néhány mondattal intézi el Janikovszky, aki bölcsen megváltoztatta a gyepszőnyegezés helyszínét. A Málnaszörp és szalmaszálban Poldi bácsiék lakásában volt, szerencsére a mozi ezt kivitte az udvarra, és valljuk be, sokkal jobb így, a Málnaszörp-féle első változat után ezt már a megváltoztatott című regény is átvette.
Érdemes szót ejteni a könyv társadalmi vonatkozásairól is
Ott van például Bertamama esete, akinek a nagypolgári lakását eldózerolták, őt pedig beköltöztették – a film szerint – az újpalotai lakótelep egyik tömbjébe, ahová nem fértek be a bútorai, ezért fia, Ottó, a szenesember kettévágta azokat.
(Számos városi legenda kering arról, hogy az újpalotai telepre kényszerköltöztetett lakók közül sokan az új, nyomasztó lakásuk ablakából a mélybe vetetették magukat. Meglepő módon Palásthy György épp ezen a lakótelepen forgatja a film híres bertamamás jelenetét, ahol a zsúfolt lakásban úgy járnak-kelnek a vendégek, mint egy képzeletbeli burleszkfilmben.)
A szétfűrészelt neobarokk bútorok a kis lakásokra felszabdalt nagypolgári otthonokat juttathatják eszünkbe.
„– És mi történt azzal a régi házzal? – kérdezte Kamilla néni, ahogy megjött a szava.
– Hát azt bizony lebontották. Jött egy nagy gép, és bekapta, csak a hűlt helye maradt. Pedig ott született még a dédanyám is.”
A könyv egy hét története, melynek fináléja Poldi bácsi búcsúztatása lett
A lakóközösség megünnepelte, hogy végül minden a helyére került.
A modern lakásba vágyó Fiatalok, azaz a színész házaspár megkapta a vágyott modern lakást, mert elcserélték az övéket Bertamama otthonára, aki elköltözhetett a nagyobb, bérházas lakásba. Ott már elférhettek a szétfűrészelt bútorai, amelyeket össze lehetett szerelni.
Mert a végén kerek lett a világ, a zsörtölődő Kamilla kisasszony sem maradt vénlány, Oszkár bácsi, a szenesember lett a párja; az utolsó oldalakon még Síróbabának is lett neve, kiderült, hogy Piroskának hívják.
A mese egyik legszórakoztatóbb része az, amelyben Misu arról elmélkedik, hogy Kamilla néni miért szerelt fel az ajtajára annyi zárat.
„Lehet, hogy Kamilla néni egyszer régen ideköltözött egy kis ládával, amelyben kulcsok, lakatok, láncok és vaspántok voltak, aztán köréje építették ezt a házat, hogy legyen mit bezárnia.”
Valahogy így született meg ez a meseregény is. Janikovszky Évának volt néhány szerethető figurája, akik köré házat épített, a Paripa utca 4-et és egy kedves, felejthetetlen történetet.
Fotók és szöveg: Poós Zoltán
Janikovszky Éva: Égigérő fű
Illusztrátor: Réber László
Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó
93 oldal
2499 Ft