Sokféle félelem létezik, de egy tízéves gyerek félelme a haláltól talán a legnyomasztóbbak közé tartozik
Astrid Lindgren (születésnapjáról ITT emlékeztünk meg – a szerk.) 1973-ban választotta meséje témájául a halált, a haldoklást, a gyászt és a veszteséggel járó fájdalmat. Könyve hozzánk tíz év múlva érkezett meg a Móra Könyvkiadó jóvoltából Damokos Katalin fordításában és Barczánfalvi Ferenc illusztrációival. A kötet hosszú évekig hiánycikknek számított, csak nagyon ritkán lehetett megtalálni antikváriumokban, s bár később az interneten felbukkant egy-egy példány, azokat elég drágán lehetett beszerezni.
Éppen ideje volt, hogy a kiadó újra megjelentesse, amire 2018-ban került sor Papolczy Péter fordításában és Ilon Wikland eredeti, 1973-as rajzaival.
Az új fordítást olvasva az első szembetűnő különbség a főszereplő beceneve
Akik olvasták a régi könyvet, biztosan meghökkennek, hogy a főszereplő, a tízéves Kari, aki az Oroszlánszívű Tücsök becenevet kapja bátyjától, egyszerre csak Oroszlánszívű Szotyi lesz. Az eredeti svéd szó, a Skorpan valóban nehezen fordítható magyarra, a skorpa amolyan svéd pirítós vagy kétszersült, zsemléből készítik. Az Oroszlánszívű Tücsköt én személyes okokból jobban szerettem, de a Szotyi kétségtelenül közelebb áll a skorpához. Ám aki nem ismeri az első fordítást, annak nyilván nem lesz ezzel gondja.
Bár a könyv ’73-ban (nálunk még ’83-ban is) egyedülállónak számított a témaválasztásában, ma már a gyerekirodalomban is lehet válogatni a halál és az elmúlás tematikájában íródott könyvek közül. Az Oroszlánszívű testvérek mégsem kopott meg (talán nem olyan pörgős, mint mai társai): hamisítatlan lindgreni stílusa könnyen befogadható, lényegre törő.
A szerző nem didaktikusan és szájbarágósan, hanem a lehető legnagyobb természetességgel beszél a halálról és az ahhoz fűződő érzésekről – a félelemről, a bátorságról, a szerettünk féltéséről és hiányáról –, noha egyáltalán nem bagatellizálja el a témát, sőt.
A történet szerint Karl, becenevén Szotyi, tízéves kisfiú, aki halálos betegen fekszik otthon, és egyetlen öröme a bátyja, Jonatan, aki folyton mesél neki, vigasztalja, és eltereli a figyelmét
Jonatan egy csodálatos világról, Nangijaláról mesél öccsének, ahová a halál után kerülni fog, és „ahol még tart a tábortüzek és a mesék kora”.
Olyan világ az, ahol nem lesznek problémák, Szotyi is egészséges lesz, és csupán annyi gondja lesz, hogy Jonatanra várjon. Kemény csavar mindjárt a könyv elején, hogy először mégsem Szotyi hal meg, hanem Jonatan, aki egy tűzvész során, hogy megmentse öccsét, a hátára veszi, és kiugrik vele az ablakon. A zuhanást csak Szotyi éli túl. A kisfiú így magára marad, és nemcsak a saját közelgő halálának a rémével, hanem szeretett testvérének az elvesztésével is meg kell birkóznia.
Egy napon egy galamb búgásába Jonatan hangját képzeli bele, aki megint Nangijaláról mesél neki, majd Szotyi egyszer csak ott találja magát Cseresznyevölgyben, és már várja őt Jonatan a Lovagbirtokon, ahol ezentúl ketten élni fognak. Innentől kezdetét veszi egy igazi kalandregény, mert kiderül, hogy Nangijalában sem fenékig tejfel az élet. A gonosz Tengil ugyanis elfoglalta a szomszéd Vadrózsavölgyet, és már készül Cseresznyevölgy meghódítására is, amit Jonatannak és Szotyinak, az Oroszlánszívű testvéreknek kell megakadályozniuk.
Számos kaland után persze végül legyőzik a gonoszt, de Jonatan halálos sebet kap. Hogy megnyugtassa öccsét, újra mesélni kezd neki, ezúttal Nangilimáról, ahol „még mindig a tábortüzek és a mesék korát élik”. Majd a történet a halál és a haldoklás szívfacsaróan szép megjelenítésével ér véget.
Lindgren meseregénye még az igazán szaftos fantasyk előfutára, és a kiskamaszokat szólítja meg
Klasszikus kalandregény, egy gonosz zsarnok ellen kell harcolni, aki megpróbálja a világot az uralma alá hajtani: katonákkal és egy ősi, gonosz szörnyeteggel, Katlával fenyegeti és terrorizálja Vadrózsavölgy és persze Cseresznyevölgy békés lakóit. A kalandok nem túl bonyolultak, kisebb gyerekeknek befogadhatók a csavarok, Tengil gonosz katonáiról is kiderül, hogy inkább együgyűek, és egy kis furfanggal könnyen kijátszhatók. Ám a történetet, mind a valóságbelit, mind pedig a képzeletbeli kalandot nagyon közelivé és átélhetővé teszi, hogy maga Szotyi meséli el egyes szám első személyben, így az ő érzésein és gondolatain keresztül ismerjük meg mindkét világot.
Egy haldokló, ráadásul gyászoló gyermek érzéseit pedig (ahogy valószínűleg mindenkiét) mi más uralna, mint a félelem, az aggódás a szeretteiért és az ijesztő űr, amit a bátyja elvesztése jelent.
Felnőttek nélkül
A szerző a mese valóságban játszódó világából kizárja a felnőtteket, így az anyát is. A báty, Jonatan az egyetlen meghatározó kapcsolat Szotyi életében. Jonatan alakja azt az idealizált képet jeleníti meg, amit bárki meg tud alkotni a szerettéről, ha elveszítette, vagy tudja, hogy el fogja veszíteni. Szotyi is a tökéletességig magasztalja Jonatant, akinek az alakja ebből a szempontból nem igazán árnyalt. Noha ő is gyerek még, tizenhárom éves, mégis egy érett felnőtt gondolkodásával, érzéseivel és magabiztosságával válaszolgat Szotyi kérdéseire, majd lavírozza magukat Nangijalában a kalandok során és a halál felé is.
Nangijalában természetesen felbukkannak más felnőttek, akik már részesei a kalandoknak, de a főbb csapásokon Szotyi és Jonatán jár, majd a végső küzdelmet is együtt vívják meg.
Mindig van „utána”
A mesében a folytonosság és a körkörösség uralja a létet, mindig van egy másik világ, ahová a halál után megtérhetünk, mindenkinek van ellenfele, még az ősszörnynek is. A túlvilági Nangijalából is van kiút a halál után, a testvérek ott is arról beszélnek, hogy ha meghalnak Nangijalában, Nangilimába fognak jutni, oda, „ahol még tart a tábortüzek és a mesék kora”.
A halállal való megbirkózás ősszörnyetegek csatáját idézi.
„Mennyi ideig folyt a küzdelem? Nem tudom. Úgy éreztem, ezer éven át álltam ott az úton, és soha életemben nem láttam mást, mint ennek a két dühöngő szörnyetegnek a végső harcát.”
„Nem volt többé sem Karm, sem Katla, eltűntek, mintha soha nem is léteztek volna. A tajték ismét fehér volt, a mérgező szörnyetegvért elmosta az óriási zuhatag. Minden olyan volt, mint régen. Mint ősidők óta.”
Félelem vagy gyávaság
A történet egyik legfontosabb szála természetesen Szotyi félelme a haláltól, amely félelem aztán a kalandos részben is a leghangsúlyosabb szerepet kapja. Fél a gonosz Tengiltől és katonáitól, fél Katlától, a szörnyetegtől, és félti Jonatant és Cseresznyevölgyet.
A félelmét gyávaságnak gondolja, de Lindgren nem fűz ehhez magyarázatot, nincsenek közhelyek arról, hogy félni lehet, a félelem jogos és természetes érzés, a kisfiú egyszerűen megéli a félelmét, és észre sem veszi, hogy nem legyőzi azt, hanem vele együtt élve tud dönteni és cselekedni.
Szotyi nem hősködik, nem csinál semmi különöset, csak halad az útján, és amikor dönteni kell, dönt. A félelem pedig sosem múlik el, miért is múlna egy akkora horderejű kérdésnél, mint a halál, főleg ha az ember saját haláláról van szó.
A könyv legvége pedig, amikor Szotyi a túlvilágon ugyanúgy a hátán viszi a haldokló Jonatant a következő túlvilágra, ahogy a bátyja is a hátára vette, amikor kiugrott vele az égő házból, szép szimbolikája az elmúlás körforgásának.
– Oroszlánszívű Szotyi – súgta Jonatan. – Félsz?
– Nem… De, félek! De attól még megteszem, Jonatan, most fogom megtenni… most… és aztán soha többé nem fogok félni. Soha többé nem fé…
Megnyugvást hoznak-e a mesék, történetek és mítoszok a halálfélelemre, a közelítő halálra, vagy csupán elterelik a figyelmet? Hogy olyan-e a halálvárás, mint a gyász, hogy hullámokban érkezik-e a fájdalom és a félelem, hogy az elviselhetetlen elviselhetőbb legyen, nem tudom. De az Oroszlánszívű testvérek a maga természetességével nagyon fontos olvasmány, mert valahogy helyére rakja a viszonyunkat a halálhoz akkor, amikor olyan könnyedén dobálózunk az emberéletekkel a papíron, a képernyőn és a valóságban is.
Szokács Eszter
Astrid Lindgren: Oroszlánszívű testvérek
Móra Könyvkiadó, 2018
Illusztrátor: Ilon Wikland
Fordító: Papolczy Péter
277 oldal
2999 Ft