8 éves kortól

Illusztrált könyv

Uniszex

Vissza
  • 2021.02.15
  • Poós Zoltán

Huron és magyar

A Nagy indiánkönyv

Poós Zoltán ezúttal a Nagy indiánkönyvet porolta le.

F. Cooper Nagy indiánkönyve olyan titokzatos, mint a Vadölőből ismert Tom Hutter ládája, amelyből különös iratok, díszes ruhák, furcsa állatok (azaz sakkfigurák), fegyverek, és még egy kalózzászló is előkerült. Ha kinyitjuk a Nagy indiánkönyvet, életre kel minden, ami a ládában hevert. Würtz Ádám rajzai és címlapja helyett Szulyovszky Sarolta munkáiban gyönyörködhetünk, ugyanakkor a regényeket nem fordították újra, a könyv elején ismét feltűnik a sokak számára hipnotikus mondat: „Fordította és az ifjúság számára átdolgozta Réz Ádám és Szinnai Tivadar”.

Igen, ismét a rövidített verzió jelent meg

Amivel nyilván lehet vitatkozni, de az a Réz- és Szinnai-féle fordítások mellett szól, hogy az egybefűzött könyvek így is közel ezer oldalt tesznek ki, és a lényegesen hosszabb eredeti alapanyagokat sem nevezhetnénk felhasználóbarátnak. Szentségtörésnek hangzik, de ez a rövidített változat épp olyan áramvonalas lett, mint egy kenu, ami jó ritmusban hasítja a Kristálytükör-tó vizét. A gyűjteményes könyv új kiadására közel húsz évet kellett várni, utoljára 2002-ben jelent meg az Alexandra gondozásában.
A Manó „Régi kedvencek” sorozatában napvilágot látott kötet a Würtz-féle 1965-ös kiadást idézi meg, ugyanakkor a címlapon látható indián portréja már lágyabb vonású, a beállítás szöge azonban nem hagy kétséget: az új könyv az első kiadással kacsint össze, és feledtetni akarja az Alexandra-féle könyvet, amelyre ha ránéztünk, először nem a Kristálytükör-tó jutott eszünkbe, hanem a huron kínzócölöp.

Nagy indian konyv-01


A könyv a maga közel ezer oldalával a fárasztó szentenciák ellenére is piacképes, a Netflix-sorozatok és a fantasy-sagák korában a kamaszok szeretnek belefeledkezni egy jól felépített univerzumba. Az egyik első komplett világépítés éppen Cooper történeteiben valósult meg, amelyekben nemcsak a vadregényes tájakat, az indiánok és a telepesek sokszor népirtással felérő harcát ismerjük meg, de feltárulnak az angol és a francia gyarmatosítók közötti konfliktusok is.

A regényeket közel negyven év távlatából újraolvasva azt mondhatjuk: ugyanolyan olvasmányosak, letehetetlenek, mint amikor a nyolcvanas évek elején megismerkedtünk velük.

Persze már akkor is idegesítő volt Vadölő hiú, önérzetes naivitása, de végül is közel kétszáz éves történetekről van szó, akkoriban a politikai korrektség és a Biblia még jól megfért egymás mellett, amikor az ifjúság nevelését sokan ugyanolyan fontosnak tartották, mint azt, hogy megtalálják a kiutat egy bonyolult tájleírásból.
 
A Nagy indiánkönyv számos kifejezése átment a köznyelvbe

Ilyen például a hadiösvény, az örök vadászmező, a sápadtarcú, és még hosszan sorolhatnánk. S igen, az erkölcsi kérdésekre oly érzékeny kamaszok számára is zavarba ejtőek a moralizálások, amelyekkel a szereplők a tűzpárbajok közben sem hagynak fel. Ugyanakkor vannak olyan bölcsességek, amelyek ma is jól mutatnának az Instragramon, egy vadnyugati tájra applikálva: „Az égbolton gyülekező felhők is zavarhatják a látásunkat, de ha az értelmünkre telepszenek, annak a fele sem tréfa.”

A könyv legnagyobb erénye a világteremtés, az, hogy olyan alternatív univerzumot kínál a kamaszoknak, amelybe hetekre bele lehet merülni, ugyanúgy, ahogy a civilizáció és a vad természet hadiösvényein járó Vadölő is beleveti magát a rengetegbe. Ehhez képest kastélynak nevezni egy rönkfából épült házat éppenséggel megbocsátható figyelmetlenség. És persze nem könnyíti meg az olvasást, hogy a legtöbb szereplőnek több neve is van. Ugyebár, Nathaniel Bumppo maga Vadölő, Sólyomszem, Nyomkereső, Bőrharisnya, és még ő az öreg trapper is, attól függően, hogy melyik könyvet olvassuk.

Nagy indian konyv-02


Vadölő nem akarja megölni a rá tüzet nyitó indiánt, inkább szemtől szemben vív meg vele, de amikor az indián újra használja a puskáját, Vadölő már kénytelen rálőni, ám még ezek után is ellátja a rézbőrű sebét. Azt sem neveznénk életszerűnek, hogy később visszamegy az őt foglyul ejtő indiánok táborába, csak azért, mert ígéretet tett, hogy újra fogoly lesz. Segíthetne a kastélyba (faházba) menekült három lánynak is, de magukra hagyja a nőket, hogy aztán kikössék a szavát tartó fiatalembert a kínzócölöphöz. Na, ilyenkor akarná a tizenkét éves kamasz megskalpolni a regényt író Coopert, mert ez a XIX. század első felében is zavarba ejtően hamis és öntetszelgő volt, nemhogy 2021-ben. Mégis, a könyv a hibák ellenére sodró lendületű, olvasmányos mesék füzére, és nemcsak a hadiösvények jelölik ki az izgalmakat, hanem a szerelem is.

A regényeket méltatta George Sand, Balzac, Melville és Hawthorne is, ugyanakkor Mark Twain nem tartotta sokra Cooper munkásságát

Reményi József a Fraklin-Társulatnál 1927-ben megjelent tanulmánykötetében írja: „Nem tudom, hogy a mai magyar diákvilágban élmény-e még James Fenimore Cooper Az utolsó mohikán című regénye. Korunk őrült civilizációjában vájjon mit jelent ez az író az olvasóknak? Nagyjában azonban az a helyzet, hogy Cooper idejét múlt írónak látszik.

Nos, ezzel a kritikával közel száz év elteltével is vitatkozhatunk. Annak ellenére, hogy életszerűtlenek a dialógusok, hogy a szereplők lépései sok esetben nem logikusak, hogy a figurák bántóan naivak, és úgy beszélnek, mintha egy képzeletbeli indián opera szereplői lennének, a civilizált társadalom és a végtelen erdőség határán játszódó Nagy indiánkönyv történetei a mai napig működnek, olvastatják magukat, izgalomban tartják az olvasót. Nem árt vigyázni: a közel ezer oldalas könyv afféle fegyver is lehet. Ha leesik a polcról, akkorát üthet, mint egy tomahawk.

szöveg és fotók: Poós Zoltán

 

F. Cooper: Nagy indiánkönyv
Illusztrátor: Szulyovszky Sarolta
Manó könyvek,
960 oldal
6999 Ft