Fehér Szarvas: A Szikláshegyek varázslója
Minden könyvnek, minden olvasatnak és minden olvasónak saját sorsa van, de ha minden sors egy könyvvel kezdődik, akkor – mintha megírták volna valahol, hogy ennek így kell lennie – minden további sors az első mintázata.
Talán 1974-ben, tízévesen kaptam születésnapomra nagyapámtól egy könyvet: Fehér Szarvas: A Szikláshegyek varázslója, Athenaeum Kiadó, 1941. A borítón elszánt, távolba néző indián, mint a könyvből kiderült, maga a szerző. Na de ki a szerző, ha Fehér Szarvas valójában Borvendég Deszkáss Sándor, korábbi keceli kisdiák? Tízévesen ez a kérdés persze nem foglalkoztatott, legfeljebb annyiban, hogy a szocializmust építő kor – mint jóval később kiderült – nagyjából közepén álmélkodva és aztán sóvárogva eszméltem rá, hogy bizony egy magyar ifjúból is lehet igazi indián törzsfőnök. És ez nagyon más, mint Karl May és a többiek (persze azért is, mert csak a Szinnai Tivadar-féle, magyar ifjúság számára átdolgozott kiadásokat olvashattam): ez rólam, rólunk szól.
Hogy én, az óbudai kisfiú is lehetnék akár indián törzsfőnök. Még ha most éppen kisdobosnyakkendőt kell is hordanom és a cári palota téli ostromáról rajzolnom a füzetembe, amit anyu parádésan el is készít helyettem.
Akkoriban még úgy olvastam, ahogy kell
Átadva magam a mesének, gyönyörködve az ismeretlen világok lehetőségében. Minden tükör volt, amelyben folyamatosan változtam, a történetekkel együtt. Noha csak tízéves voltam, szomjaztam a tágasságot és a kalandokat, amelyek keresztül elnyerhetem a jutalmam, önképem idealisztikus formálódását, a valakivé válás csodáját. A Szikláshegyek varázslója mérföldkő volt ezen a végtelennek tűnő úton.
Biztosan mindenkiben ott a vágy, hogy legalább egy olyan könyvet írjon, amit újra és újra örömmel olvas, ami az övé, amilyet mindig is írni akart, kiemelve a művet az írói kudarcok sorozatból. Azt hiszem, Borvendég Deszkáss Sándornak ez a könyv volt ez, későbbi műveiben sokkal többet küzdött már a kudarc kísértetével, az „írónak lenni” állapot kételyeivel.
A Szikláshegyek varázslója – mai olvasatban – fejlődésregényként értelmezhető
A főhős (az elbeszélő, a későbbi Fehér Szarvas) gyerekként rájön, hogy eltitkolták előle nagyapja életét és sorsát. Ez szinte meseszerű toposszal jelenik meg (a haj mint az erő, az attól való megfosztás mint megsemmisítés, ideértve aztán a „huligánok, hippik” hosszú haja elleni hadjáratot a szocializmusban): a kisfiú az udvaron játszva, fejének-hajának árnyékát látva azt suttogja, hogy „indián”.
Anyja, aki tanúja a jelenetnek, rögtön levágatja a haját, miközben elszörnyed attól, honnan ismeri ezt a szót a fiú, hiszen kínosan ügyeltek rá, hogy soha ki ne ejtsék előtte. Az idős háziorvos szerint atavizmusról, az ősökre való visszaütésről van szó. Lassan fény derül rá, hogy a nagyapa kiment az indiánok közé, és nem tért vissza a családjához, ezért titkolták előtte a történteket, nehogy ismétlődjön a sors. Innen persze minden úgy alakul, hogy a kisfiú annak szentelje életét, aminek a nagyapja: megőrizni az indiánok kultúráját, méltóságát. A tanulási folyamat, amíg alkalmassá válik erre, az indián erények (amik itt az igazi emberi lényegként szerepelnek) elsajátításától az írásnak mint az ön- és közösségmentés szerepének felismeréséig, vágyáig vezet. Egyrészt a regény fikciójában – hiszen természetesen fikcióról van szó, bármennyire is valóságként fogadja be a történetet a gyermeki lélek – a főhős megírja Amerikában Old Shatterhand nyomában című művét, amit gimnáziumi barátja, Szobotka Tibor fordít németre, másrészt, ami a lényeg, megszületik az a regény, amit olvasunk, érzéki élményként is megerősítve a könyvbeli fikciót, beteljesítve a fejlődésregény ígéretét.
A fikcióban a főhős befejezi nagyapja művét, a Nagy Indián Abroncsot, létrehozva lényegében egy indián „egyetemet”, ahol minden megtalálható, ami a kulturális-közösségi lét megőrzéséhez, átadásához szükséges (és megírja a regényét), a kezünkben tartott könyv pedig azt sugallja, hogy ezt az egyetemes tudást, a vele való foglalatosságot tegyük a magunkévá (ne feledjük a korszakot se persze: a cserkészet virágkorában játszódik a történet).
A szerző, Borvendég Deszkáss Sándor / Fehér Szarvas mindeközben mindent megtesz azért, hogy tudatosan vagy naivan összezavarja észlelésünket a valóság és a fikció szövegterében, hogy eltévedjünk nyomolvasás közben, hogyan is kerül a fikció világába a nagyon is valóságos Szobotka, aki akár le is fordíthatta volna a szerző nem létező művét németre, és sorolhatnám sokáig a hasonló momentumokat.
Akár így, akár azért, mert egy író első regényéről van szó, én megbocsátok minden ilyen érzékcsalódást, a szerző szelíden hányódik a korszak ideológiai tengerén, sohasem téved el, nem fut zátonyra a közösség iránti vágy, a múltkeresés és tanítás Kharübdiszei közt. És szemben a Winnetouval, még a szerelem is megjelenik a horizontján. Ami tízévesen hatalmas öröm volt, még ha utólag tudom is, hogy a Winnetou igazából a barátság regénye.
De hogy miért is emlegettem a sorsot az elején? A könyvem elveszett a kilencvenes években, újra megkaptam (nem azt persze, amiben nagyapám neve szerepelt) 2018-ban, hogy most, amikor írok róla, szintén ne tudjam újra elolvasni, mert a Szegedre költöző kiállítás tárgyaként ott van egy raktárban. Így mindent emlékezetből írok, rácsodálkozva, milyen mély, feneketlen a gyermekkor kútja.
A PIM-ben 2021-ben rendeztem a magyar indiánozásról egy kiállítást, amelyen Borvendég Deszkáss Sándorról is voltak különböző anyagok róla írtam ezt, ami röviden összefoglalja az életét:
1941-ben megjelent egy könyv az Athenaeum Kiadónál, az volt a címe, hogy A Szikláshegyek varázslója. Szerzője Fehér Szarvas, Borvendég Deszkáss Sándor. A könyvek mennyországában nagy csönd támadt. Fészkelődtek a fordítások, May Károly, Cooper, Szürke Bagoly, Hosszú Lándzsa (utóbbi kettőt Baktay Ervin fordította). Szinte szégyellték magukat, mert egy magyar ifjúból indián törzsfőnök lett. Nem volt arisztokrata, szeretett és felszabadítani vágyott indiánjai közé is csak a múlt század hetvenes éveiben jutott el. Jött egy fiú a tűzfalak és grundok világából, és olyan gimnáziumi osztálytársa volt, mint Szobotka Tibor. A könyvek vártak egy nagy dobásra, ami a tökéletesség felé mutat. Szavak, mondatok, atavizmus: az ősök jelennek meg a gyerekekben. Fehér Szarvas megírta, de sohasem hitte el, hogy ez megtörténhetett.
„Szacsem” lett ő is, mint Heverő Bölény, Baktay Ervin, Tiszteletbeli Indián Törzsfőnök
A diplomát az Indián Szövetségtől kapta ő is. Mozgalmat indított az indiánok felszabadítására. De lassan minden bezárult körülötte: ott állt indián ruhában 1945 után is, és azt mondta, hogy ő indián. Hogy a szabadság mindennél fontosabb, és az elnyomott indián nemzetet fel kell ébreszteni, őrizni kell a hagyományokat és a nyelvet, különben eltűnnek.
Könyveit – amelyeket a kortárs gyerekek és az örök gyerekek bibliaként olvastak – nem adták ki többet, 1948-ban az összes relikviáját elkobozta az ÁVÓ, 1961–63 között az „indiánper” fő vádlottjaként tartották fogva. Akkor szinte minden megtagadott, amiben hitt, hogy védje a fiát. Akkor írta meg, hogy amikor az Athenaeum Kiadónak leadta a kéziratot, a cím alatt a „regény” műfaji megjelölés szerepelt, amit a kiadó kihúzott, így fordulhatott elő, hogy az olvasók valóságnak hitték a fikciót. Egy regény, amelyből önéletrajz lett egy kihúzott szó miatt.
Fehér Szarvas sohasem szabadult ettől az identitás-dilemmától: ha elárulja, hogy kitalált történet (regény), amit írt, rengetegen csalódnak benne. Ha fenntartja a látszatot, beleőrül.
Rengeteg tévhit, hír, dátum található vele kapcsolatban az interneten. A szűkre szabott valóság szerint született 1913-ban, és meghalt 1988-ban. Hamvait talán a Sziklás-hegységben szórta szét egy rajongója.
Wirth Imre