Erich Kästner 1932-ben, tehát kevés híján száz éve íródott regénye nemcsak vicces csemege lehet a mai olvasónak, de számos kérdést felvet, amire a társadalom a mai napig nem talált megoldást. Vagy ha mégis, nem igazán próbálja orvosolni a problémát. Sőt.
Kästner könyveit sokan ismerik, hiszen az olvasótársadalom generációi nőttek fel rajtuk. A Május 35 esetében a szerző már a címadással is jelzi, hogy az abszurd humor kedvelőit célozza meg, annak idején valószínűleg sok gyereknek ez a regény jelentette az egyik első irodalmi tapasztalatot a humoros műfajok sorában.
A Május 35 története dióhéjban: Konrád, aki minden csütörtök délutánt agglegény nagybátyjánál, Ringelhuth bácsinál tölt, azt a feladatot kapja az iskolában, hogy mivel jól tud számolni, s ezért valószínűleg nincs fantáziája, írjon egy dolgozatot a Csendes-óceánról.
Nem kell száz évet visszamenni ahhoz, hogy megtudjuk, dolgozatot írni valamiről nem olyan egyszerű, mint az internet és az MI korában, hiszen nem is olyan rég még könyvekből kellett kikeresni a szükséges információkat.
Ezt teszi Konrád is, ám végül sokkal jobb lehetősége adódik. Ezen a május 35-ei csütörtökön ugyanis ő és a bácsikája megismerkednek Negro Kaballóval, a beszélő és görkorcsolyázó egykori cirkuszi lóval, aki Ringelhuth bácsi szekrényén keresztül a Csendes-óceánhoz kalauzolja őket. Útjuk során számos érdekes helyszínen haladnak keresztül, s minidisztópiákon át meglepő, mulatságos és bizarr helyeket érintve végül a Csendes-óceánig jutnak. Az egész csupán egy délutánba telik, majd Konrádnak még arra is marad ideje, hogy megírja a dolgozatát.
A könyvben felmerülő problémák az évek múlásával csak még aktuálisabbak lettek. Amikor Kästner annak idején értő szemmel vizsgálta a társadalmat, bizony nem nagyon lőtt bakot: tényleg a jövőbe látott.
Eldorádó
A kis csapat útja először Eldorádón vezet keresztül, ahol felirat hirdeti: „Belépti díj nincs! Gyermekek a felét fizetik.” Kinek mit jelent Eldorádó, a kästneriben tényleg szinte szó szerint kolbászból van a kerítés. A vegyesgyümölcsfákon automata berendezés segíti a szüretet, felszeletelt almát vagy mindjárt tejszínhabos szilváslepényt lehet vételezni. Eldorádóban az ágyban fekvésen kívül semmit sem kell csinálni, mindenki kövér, és ha bármilyen aktivitást végez, amitől netán csökkenne a testsúlya, kiutasítják az országból. A legkisebb igyekezet is szégyenletes dolog. Az emberek guruló házakon közlekednek, a ruhák az alsónemű kivételével rájuk vannak festve, hogy még az öltözködéssel se kelljen bajlódniuk. A város polgármestere Konrád volt iskolatársa, aki
„...tizenegyszer bukott meg, olyan lusta volt. Aztán harmadikos korában megnősült és elköltözött a városból”
– meséli a fiú. Eldorádó egyik érdekessége a kísérleti állomás, ahol a lakók – természetesen ágyban fekve, hogy semmilyen erőfeszítést ne kelljen tenniük – bármit elképzelhetnek, ami azonnal valóra is válik, majd ha megunják, a jelenség eltűnik. A kísérleti állomásra azért van szükség, nehogy az élénkebb fantáziájú lakosok mozogni kezdjenek, és lefogyjanak.
Kis társadalomismeret az 1934-es Németországról:
„– Sok helyük van még Eldorádóban? – kérdezte a bácsi búcsúzáskor.
– Miért? – viszonozta a kérdést az elnök.
– Nálunk sok az olyan ember, akinek se dolguk, se ennivalójuk nincs – felelte a bácsi.
– Kíméljen meg tőlük – kiáltott fel Seidelbast –, hiszen azok a fickók dolgozni szeretnének! Ilyeneket itt nem használhatunk!”
Vajon ráismerünk elkényelmesedett világunkra, ahol túlsúlyosan és kényelemben heverészünk az ágyon, és a kütyüinket babrálva álmodozunk?
Elektropolis – az automata város
Nagyon hasonló hely a technika vezérelte város, ahol minden automatizált, de itt legalább tevékenyek az emberek, csak éppen kedvtelésből dolgoznak, mert amúgy mindent a gépek végeznek helyettük. Az elektropolisi utópia mára valósággá vált: felhőkarcolók vesznek körül, mozgó járdák, önműködő autók, mobiltelefonok és a szarvasmarhákból futószalagon készült termékek. Ám kicsúszik az emberek kezéből az irányítás, a gépek megbolondulnak, és a város tönkremegy: „A gyár felfalja önmagát!”
A mesterséges intelligencia korában vajon hozzá tudunk-e fűzni ehhez annál többet, mint Negro Kaballo, a görkorcsolyás cirkuszi ló, aki megjegyzi: „Átkozottul csiklandós dolog ez a technika.”
Hadvezérek és katonák
Szintén aktuális fejezete a könyvnek a hadvezérekről szóló rész, amelyben először a hajdani királyok, hercegek vagy éppen mitológiai hősök közt zajló atlétikai versenyt néző Napóleont és Julius Cézárt teszi nevetségessé az első világháborúban harcolt és azóta mélyen pacifista Kästner. Később az ólomkatonákkal csatákat modellező Hannibált és Wallensteint sem kíméli.
„A karthágói hadvezér megrázta hősi fejét, és kimérten csak ennyit mondott:
– Nem vonulok vissza! Nem tágítok! És ha az utolsó katonámba kerül, akkor se!
– Na hallja! – felelte Konrád. – Igazán kár a hadseregért!
Most Wallenstein is beleavatkozott:
– Ostoba kölyök vagy – jelentette ki. – Nem azon múlik a dolog, hogy hány katona esik el, hanem azon, hogy van-e az embernek tartalékja!
– Édes pofák vagytok – szólt oda a bácsi a hadvezéreknek. – Nektek meg a cimboráitoknak mindig csak ólomkatonákkal volna szabad háborúskodnotok.”
Ehhez a fejezethez sincs nagyon mit hozzátenni. Talán annyit, hogy úgy tűnik, a háború abszurditásáról írni mindig aktuális.
Bántalmazott gyerekek – Ringelhuth bácsi jelesre vizsgázik jófejségből
A legdermesztőbb mégis talán A fordított világ című fejezet, amelyben a gyerekeiket bántalmazó szülők kerülnek az iskolapadba, hogy megtanulják, mit is okoznak a csemetéiknek. A módszer a szemet szemért elvet követi, az intézményben ugyanazt teszik a felnőttekkel, amit ők a gyerekeikkel. Állítólag ez beválik. Sajnos Ringelhuth bácsit is bezsuppolják, szerencsére azonban nemcsak Konrád, de egy ismerős kislány is a bácsi védelmére kel, aki szerinte is egészen jó fej. A nagybácsi megmenekül a pedagógiai célzatú fenyítés alól, de Kästner borzasztó szülői attitűdökkel rukkol elő, amelyek ma sem ismeretlenek az olvasók előtt. Habár a trauma és a bántalmazás fogalma már beépült a közbeszédbe, mérföldekre járunk attól, hogy társadalmi szinten érdemben is történjen végre valami.
A kaotikus Csendes-óceán
Konrád és bácsikája végül a tengeren végigfutó fémpallón a görkorcsolyás ló hátán ülve megérkezik a Csendes-óceánhoz. Az, ahogyan száz éve elképzelték a „dzsungelt”, ma már mindenképp megmosolyogtató, de hogy Kästner maga is így gondolkodott-e róla, vagy belefért ez a káosz a regénybe, nem derül ki. Mindenesetre a Csendes-óceánhoz összezsúfolt egy rakat egzotikus állatot, a gorillától a tigrisen és elefánton át a kenguruig, a dzsungelben kúszó cethal nyilván vicc, ahogy a félvér kislány is, akinek fekete-fehér kockás a bőre. Az viszont, hogy az őslakosok feltétlenül kannibálok, akkoriban még az emberek természetes meggyőződése lehetett. Mivel egy beszélő cirkuszi ló, még ha görkorcsolyázik is, nem tud mit kezdeni a városban, Negro Kaballo érzékeny búcsút vesz főszereplőinktől, és ott marad a Csendes-óceánnál. Igaz, egy csinos fehér lóhölggyel.
Kästner egyedi stílusa és humora, ahogy minden könyvében, itt is megjelenik: választékosan vicces mondatok, abszurd helyzetek és szerethető szereplők örvendeztetik meg az olvasót.
A kalandok általában Ringelhuth bácsi, Negro Kaballo vagy éppen Konrád megjegyzéseitől lesznek mulatságosak vagy elgondolkodtatók. A három főszereplő felvilágosult nézeteket vall, helyén van az eszük és a szívük is.
Bár a kötet számtalan kiadásban megjelent, a mai napig Fenyő László 1934-es fordításában izgulhatjuk végig a történetet, amelynek szövege itt-ott kissé megkopott, ennek ellenére még ma is befogadható. Nem kell erőlködni az olvasásakor, bár sok utalás valószínűleg ismeretlen lesz a mai gyerekeknek. Konrád fogalmazása a kötet végén azonban nemcsak a rettentő helyesírás, de a stílusa miatt is tökéletesen visszaadja egy gyerek dolgozatát.
A Május 35-ben a humanista Kästner a gyerekek számára is érthető iróniával tart tükröt kora társadalma elé, ami viszont – száz év távlatából talán már megítélhetjük – bizonyos szempontból nem sokat változott.
Szokács Eszter
Az első kiadás:
Május 35, avagy Konrád a Csendes-óceánhoz lovagol
Franklin, Budapest, 1934
Fordító: Fenyő László
Illusztrátor: Walter Trier
Az újabb kiadások Horst Lemke rajzaival készültek.