Illusztrált könyv

Uniszex

Vissza
  • 2020.10.20
  • Horváth Ágnes

Növekedés és csoda, ez minden gyerekvers lényege

Horváth Ágnes alaposan leporolta Mándy Stefánia csodálatos verseit.

Könnyű gazdag műről írni, hiszen az adja magát

Előttünk táncol, kínálja portékáját. Nem nekem kell nedveit előcsalogatnom, a mű kínálja fel magát.

Az 1987-ben megjelent, utolsó Mándy-gyerekverskötet, a Játékzivatar hátoldalán azt olvassuk, hogy „a költő sosem hajol le a gyerekekhez, hanem maga is gyerekké válik, együtt játszanak, együtt csapong a képzeletük, és együtt látják meg a meseiben a valóságot is. Talán ennek köszönheti versei közvetlenségét, vidámságát, és tehetségének a játékosságot.”

Azt, hogy „a költő sosem hajol le a gyerekekhez, hanem maga is gyerekké válik”, én így értem: azok az emberek tudnak a gyerekekhez hasonlók lenni, és nem lehajolni hozzájuk, akik megőrzik magukban és maguknak a gyerekek legfőbb sajátosságát; a növekedés képességét. És megőrizhetik, hiszen a növekedés minden ember alapélménye. Tényleg minden emberé, mert mindenki megszületett, felnőtt, azaz felfelé nőtt, folytonosan növekedett.

Aki ennek élményét megőrzi, az nem gyerek marad, hanem növekvő ember lesz, aki a fizikai gyarapodásával nem zárja le, nem hagyja abba a növekedést:

„Csoda csak csodával mérhető, és minden csoda legbelső természete a növekedés” – mondja Szabó Lajosról, közös barátjukról Tábor Béla.

Növekedés és csoda – ez minden gyerekvers lényege is. Mándy Stefániára ez biztosan áll.

Talán túlzás nélkül mondhatom, hogy tőle és rajta tanultam írni

Mert tőle hallottam, hogy mindig kell egy vörös fonal, amelyre mondandónkat felfűzzük. Nincs írásom, amelynél ne jutott volna eszembe. Már tudatosan keresem, nem csupán a szöveghez magához tartozik hozzá, hanem az írás aktusához is. Úgyhogy most is itt vagy, kedves Stefka!

Azt mondtam, tőle és rajta. Írtam első magyarországi kötetéről, Az ellopott történelemről, írtam a Parnasszus Mándyra emlékező számába, írtam a gyerekvers-köteteiről, tanítottam – tanítom művészeti írásait, sűrűn idézem Vajda és köre körüli írásaimban, tőle tanultam látni, de mondtam gyász- és ünnepi beszédet is neki, róla.

Mándy Stefánia-01

Ikrek könyve

A könyv nyolc epizódját az ikermotívum köti össze, ám a költő – játékos kedvét alaposan kitöltve –, gazdagítja az ikerjelenség többféleképpen történő kiaknázásával. Fő eszköze ehhez a tükrözés. Iker – tükör! Már maga a két szó is mintha egymás tükröződései, vagy egymás ikrei volnának. Hiszen az ikertestvér a valóságban is önmagát látja a másikban, a tükörben pedig ezt a másikat látó önmagát látja! Ám Mándynak még ez sem elég, az ikrek tükörképét „valódivá” varázsolja, így lesz színházzá a négy iker bolondozós hajbókolása: ikerségük a színház révén értelmet nyer. Tóni-Móni, „a kalandos életű ikerpár” a színjátékon keresztül, tudatosan játszva ikerségükkel, kívülről is szemlélve élik meg az ikerlétet, amelyet annyira szeretnek.

Amikor először néznek a tükörbe, a szembe néző ikrek számukra nem a saját maguk tükörképét jelentik, hanem két másik lényt: Tükörtónit és Tükörmónit.

A tükörben magamat látom, helyesebben nem saját magamat, hanem csak a tükörképemet. Hiszen az önlátás, az önismeret nem tükrözéstechnikai kérdés, az a szavakon át vezet. Ám ha ikrekről van szó, akik a tükörben nézegetik magukat, a tükörkép valósággá sűrűsödik: a tükör most nem illúziót kelt, hanem tudatosítja bennük iker voltukat.

Egy ikerpár képe a tükörben: az a valós tükörkép, amit az ikertestvérségükről magukban őriznek, hiszen a másikban is önmagukat látják

A tükör az iker valódi arcát mutatja: ikerarcát, az igaz másikat. Tóni és Móni nem hiúak, mint a szülők gondolják, hanem tükör nélkül is reflektáltak. Éppen ezért, amikor a tükörbe néznek, saját ikervoltuk köszön vissza nekik. Annyira így van ez, hogy például csak azt látják, hogy a tükörkép hajlong, azt „csak” tudják, hogy ők is hajlonganak – így, többes számban, hiszen az ikrek mindig többes számban gondolnak magukra! A taps, amely maga is ikermotívum, hiszen „Tudod, hogyan szól két tenyér, ha csattan. Vajon miként szól egy tenyér, ha csattan?” – jut eszünkbe Salinger kérdése. A tükörben a taps csattanásának is visszhangzania kéne, de ezt oldja a jól ismert tapsjáték, amikor felváltva ütik össze tenyerüket a sajátjukkal, majd a tükörkép tenyerével.

Ám a tükör egyik hazugsága, hogy néma! Ez a némaság annyira felbőszíti az ikerpárt, hogy ráütnek a tükörre.

Weöres Sándoron kívül talán minden más gyerekköltő meg is állna itt, hiszen lelepleződött a tükör turpissága. Mándy azonban nem szűkít az ikertükör-játékon, egy új dimenzióval tágítja.

A tükörbirodalomban él ugyanis egy varázslatos tükörmanó, aki elvezeti az ikreket a tükör mögötti birodalmába, mert hát nem minden gyerek oda vágyik!? Mint annak idején a rádió mögé, hogy kilesse, honnan, milyen bácsi, néni torkából jön a hang. És a tükör mögé, hogy megtudja, honnan ez a némaság. Hát a tükörtó jegétől, amely nyáron megreped! Így törik meg a némaság a tükrön esett repedéssel. A tükrön esett repedés hasítja szét Maya tükörfátylát, s lesz a tükörből – már egy másik dimenzióban – valóság, azaz csengő hang!

És akkor kérdezem: mi történik, mikor hang cseng a tükör mélyéből? mélyén? élő lény felől? Ez Apollinaire kérdése a Szív, Korona, Tükör című kalligramjában. Így hangzik, tükörbe írva: „Ebbe a tükörbe zárva elevenen és valómban ahogyan az angyalokat képzelik és nem mint a visszfények.” (saját fordítás – HÁ)

Ám még mindig nem ér véget a tükör mindig új ötletet adó játéka

Amikor a „négy” ikergyerek éppen kiscsibékként csiripel, jön a felnőtt cicus, aki a maga józanságával azonnal átlátja, hogy neki itt sem egér-, sem csibepréda nem jut, bátran lefeküdhet aludni. Ezzel is illusztrálva, hogy a józanság mennyivel unalmasabb a fékezhetetlen játékkedvnél! És hogy a kör bezáruljon, hiszen Tóni-Mónira még számos kaland vár, be kell köszöntenie a tükörtélnek, a tükörtónak meg be kell fagynia. A labdázás mámorában betörik a tükör.

Az új tükörrel pedig megtörne a varázs, de nem törik meg, mert vár a következő fejezet.

Az utána következő verses mese, a Nap és a Hold megrendíti szokásos látásunkat, de a szívünket is. A két, születésünktől ismerős égitest, a Nap és a Hold: ikrek. Az a megrázó, hogy a Nap, az éltető, fényt adó, melengető Nap kicsit sem boldog, mert magányos. Hiányzik neki testvérhúga, a Hold. A „hűtlen szellő” és a fecske közvetít közöttük, de a megoldás a Naptól jön: nyakát nyújtogatva elodázza a lebukás pillanatát, hogy szivárványhidat küldve Hold-húga felé, megszűnjék nagy magánya. Ahogyan Apollinaire Égöv című versében is szerepet játszik a lebukó nap nyaka, csak itt „véres nyakú”! Itt a lebukó Nap a guillotine-t idézi, a testnek a fejtől való elválását, Mándynál a távoli Nap és Hold abszurd, mégis valós találkozását éljük meg. Valósabb, mint például a Gulácsy-képeken?

Mándy Stefánia-04

A negyedik részt, a Két kicsi kenguru kiruccanását a magyar olvasó elsőre a Micimackóhoz kapcsolja

Itt azonban az ikervoltuk a fontos. Hiszen tudjuk, a kenguruk, ahogy az állatkölykök szinte mind ikerállatok. Ám a kenguruk „még inkább azok”. Abban különböznek a többitől, hogy a „zsebibabák” közös zsebben növekednek, vagyis náluk hangsúlyosabb a közös otthon, a zseb melege. A Cirkuszkocsiban az ikrek nem megduplázzák magukat, ellenkezőleg: kint a réten Tóni a fekete bodzabogyóval szerecsenre festi magát, s a birkaközönség előtt – megint tudatosan – testérével felváltva egyenesednek ki, és buknak le, mintha egyazon ember volna hol szerecsen, hol szöszke.

Majd, amikor megjelenik az izomember, és meghívja őket a saját cirkuszába, újabb tükrözésként kiderül, hogy társa a moziember. Miért? „Mert ő is nagyon erős, de nem a lábán jár, hanem a kezén. Fejjel lefelé. Így hát a nevét is meg kellett fordítani.

És ez a név azért is nagyon illik rá, mert örökösen izeg-mozog.” És itt újabb játéklehetőség nyílik. Hiszen az immár nem birka-, hanem gyermekhallgatóság számára el kell magyarázni, honnan jön a mozi szavunk. Nem is beszélve a távolabbi cirkusz/mozi párosításról. Az iker–tükör párhuzam iker- és tükörjellege a sokkal későbbi Játékzivatarban is előkerül A tükör címmel. Ez a vers azonban inkább palindrómákra épül: hiszen a tükör, mikor „olvas”, magukat a betűket is megfordítja (kép – pék; Mari – iram stb.). Úgyhogy a tükör, őstermészetéhez híven, kicsit hazudik: nem úgy, hogy megváltoztatja a valóságot, csak elcsúsztatja, megfordítja.

Ikerországban minden iker, a labda is megduplázódik, nemcsak a piros-kék, azaz lány-fiú színekkel, de a rímek is a párosságot erősítik. A zenekar tagjai meg, persze párosával, így mutatják be az országot:

„Ez az Ikerbirodalom…

Verses itt az irodalom…

Beszédünk is verset mímel…

Nem maradhat, ki nem rímel.”

Kevesek használták ki a rímet az ikerjelenség „illusztrációjára”, átfordítására. Hiszen mi más lenne a rím mint ikertestvérség: az, és mégsem az; olyan, de nem ugyanolyan. Ahogy Verlaine írja Victor Hugo költészetéről: „A rím annak művészete, hogy veszünk két, jelentésükben nagyon távoli, ám hangzásukban közeli szót s összeverjük, akár a cintányért, s ami kijön, az, a zenén túl valami megfoghatatlan, mégis a gondolat benyomását kelti.” (Rémy de Gourmont, Promenades littéraires, Verlaine et Victor Hugo, Mercure de France, 1904. Saját fordításom – H. Á.)

Ám még szebb, gazdagabb a rím, ha a két szó jelentését tekintve még közel is áll egymáshoz, mint a mímel-rímel esetében!

Ez az egész iker – tükör – palindróma – rím csodás játék, de mint minden játék, több is annál – és ez az Ikrek könyve bravúros, sodró, a fantáziában féktelenül tobzódó világában ízlelhető meg.

Találkozás

A kicsit más, és több értelemben vett találkozásról szól az 1973-as Eszterlánci tánc egyik verse, az Egy óriás – egy törpe is. A versnek a primitívek, talán a keleti bölcsek, a haszid mesék súlyos csöndjéből kellett születnie. A szürreálisan valós, vagyis hús-vér történet a találkozásról, a találkozás születéséről, a hozzá vezető út nehézségéről szól, meg a találkozás súlyáról:

„Egy Óriás, egy Törpe

ment körbe,

egy óriás nagy Óriás,

egy icipici Törpe

ment körbe

körbe

körbe.”

Amíg csak körbemennek a távolról érkezettek, az csupa párhuzamos cselekvés. A hatalmas távolságot közvetítők törik meg, hol egy „kék pille”, hol egy „zöld kismadár”, de ha nem lenne meg a Törpében a vágy, az Óriásban az akarat a találkozáshoz, hiába volna a közvetítők hada. És a legdöbbenetesebb a versben, hogy ritmus és testhelyzet közelíti kettejüket. A sok különféle testhelyzet megannyi természetes közeledés a „másikhoz”. A ritmusnak mágikus ereje van – akár a tapsnak az Ikrek könyvében. Ráolvasásszerű monotóniájával kényszeríti a két, olyannyira különböző embert a közeledésre. És lám, máris itt a gyümölcs:

„Amerre mennek, alma hull,

sok icipici alma hull,

és néha egy nagy körte,

és néha

egy

nagy

kör-te”

Ebben a záró szakaszban három trouvaille is van. Az első az „Amerre mennek…” Amikor a járáshoz esemény kapcsolódik, ahol a járás eseményt szül, ott alkotnak. Mint Rimbaud Kóborlásaim című versében. A költő jártában úgy szórja rímeit, mint Hüvelyk Matyi a magot, s a jöttében-mentében, szakadt ruhájában kóborló költőből kipattan a vers. Az alma, tudjuk, a teremtés, a megismerés gyümölcse. Így a találkozásé is. A körte pedig nem véletlenül hangsúlyos záró sor, két sorban írva: kör-te: ez vagy te.

Így zárul a kör-te-kör. De nem zárul be. Vár ránk egy másik találkozás.

Ezeknek a verseknek az illusztrátora ugyanis az a Bálint Endre, akit Mándy még Szentendréről, a ’30-as évekből ismert, s akitől Vajda Lajost is „kapta”, s akivel kölcsönös baráti és alkotói kapcsolata a festő haláláig tartott. Kölcsönös, írom, mert nemcsak Bálint illusztrálta Mándy verseit, de a művészettörténész-költőnő több írást is szentelt a festőnek. A Bálint által illusztrált három könyv – A cinóber piros madár (1965), az Eszterlánci tánc (1973) és a Mindenki lót, mindenki fut (1979) – képei együtt zenélnek a versekkel.

Ritmus és rím
Rögtön az elsővel kezdem. Csak találomra kiválasztva az egyik legismertebbet, az Anyának szólót, rögtön feltűnik a ritmus erős tá – ti – ti – tá – ti – ti – tá – titi – tá lüktetése:

„Almafa, körtefa,

csipkefa, hárs –

este is, reggel is

mind haza

vársz.”

Mándy Stefánia-03

A hatszótagos páratlan sorokat négyszótagos sorok követik – ami már önmagában is hiányérzetet okoz, akárha meredek lejtőnek indulnánk neki. Ez az érzés rohanásba vált, amikor a negyedik sor újabb szótagveszteséget szenved, a hiányzó egy szótag záró, ötödik sorrá tágul. Mindenesetre nagyot koppan. 

Innen a nyolc versszakos mű hihetetlenül sürgető, ziháló sodra, amit csak fokoz a hol rejtetten, hol kimondva szereplő Te. (Nem véletlen, hogy a maga idejében neves Kormorán együttes megzenésítette és sikerrel előadta.) 

Ez a fajta lüktető ritmus és száguldó szöveg két „műfajban” is folytatódik. Az egyik a találóskérdés-versek a lefelé fordított, ettől még viccesebb válaszokkal, ezek adják a csattanó rímet is, és a másik csattanó, hogy a vers mellett Bálint odafestette a helyes szó képét is. Nem véletlen, és ezt megint a sodró ritmusra értem, hogy Mándy összefoglaló címnek a Rácsendítőt találta ki: ez a szó mintha a zenében ismeretes kérdés-választ idézné, a kezdést a felelettel, ami itt csattan. A másik irányt a már idézett Eszterlánci tánc Karnevál verséről karneválinak hívnám. A dobpergést (Afrikai kaland – A cinóberből) vagy a taps ritmusát és érzését idéző, kántáló, mégis pergő felvonulás, vagy a végtelenített felsorolás: az elsőre a Karnevál a példa, a másodikra a Mit csinál a Játékzivatarból. A Karnevál karneváli hangulatát erősíti az alliteráció, a rímelő nevek, a gazdag rímek és étkek és díszek, az enjambement, majd az utolsó két versszak tombol és hirtelen, a napkeltével alábbhagy. De van még más is: a mindig változó, a történetet követő, vagy inkább parancsoló, vagyis előíró ritmus, a váltakozó, ettől ajzó tempó és a túlcsorduló szókincs, amit csakis azért értünk, mert a rím és a ritmus abroncsa kirajzolja nekünk, örök-gyerekeknek:

„Hurka, torma,

ráclé hallal –

Süsd a fánkot

kecskevajjal!


Kecskevajjal,

macskajajjal

felvirrad a

hűvös hajnal.”

A Csak csillag ő ugyanebből a kötetből egy határvers. Innen értjük meg, mitől gyerek-, mitől felnőtt egy vers. Először is itt van ez a rejtélyes – anaforikus – „csak”. De lehetne „nem” is, „és” is a helyén, mert minden ilyen, valami nem ott lévőre utaló szócska egy világot rejt el, és tár föl egycsapásra. Hogy csak néhány példát hozzak, az Ótestamentum „és”-ei: „És monda Isten”,„És látá Isten”.

Vagy Victor Hugótól az Olympio siralma: „Nem volt sötét a táj, nem volt borús az égbolt.

És most itt, ez a „Csak csillag ő…”

Mintha volna, lehetne ennél több is! És a „kevesebb, több” igazságát mutatja az is, hogy az öt szakaszból álló vers negyedik szakasza a címadó első sor:

„Csak csillag ő, csak látomás,

csak fény a tengeren,

sugárarcát nem látja más,

de fellobog nekem.”

Itt kérdezzük: honnan ez a kivételezettség? Honnan, hogy nekem mégis „fellobog”? Onnan, hogy minden gyerek kivételesen egyedül létezik, hogy minden gyerek a világ közepe.

Ez benne az édeni, a pótolhatatlan, az, ami minden paradicsomvágyunk, tehát minden vágyunk forrása. Másrészt, amikor ritmus és mondanivaló ennyire egybeesik, elnémulunk. Egy vers, aminek „semmi értelme”, és aminek a minden az értelme. Mert a mindenség lakik benne, világokat fog át.

Mándy Stefánia-01

„És minden este rám ragyog

kék jácintmosolya

egyetlen tükre én vagyok,

nagy ég, milyen csoda.”

Igen, a kék jácintmosolyú csoda, a tükröződő nagy ég fent és lent, jobbra és balra, előre és hátra kifogyhatatlan belakása – ez Mándy Stefánia nagy titka.

Horváth Ágnes

 


Mándy Stefánia: Ikrek könyve

Illusztrálta: Heinzelmann Emma

Móra Kiadó, 1964

90 oldal

Ár ismeretlen

Mándy Stefánia: Eszterlánci tánc

Illusztrálta: Bálint Endre

Móra Kiadó,  1973

59. oldal

Ár ismeretlen