Több, mint harminc éve, 1993-ban jelent meg az Európa gondozásában Angela Carter A kínkamra című, sok szempontból korszakos mesefüzére, amely többek között Charles Perrault és a Grimm testvérek történeteit mondja el, de nem azon az ösvényen megyünk az erdők sötét mélyébe, amelyeket a nagy mesemondók kijelöltek. Míg a Jancsi és Juliskában a madarak csipegetik fel a visszautat jelző morzsákat, Carter változataiban maga az írónő tűnteti el azokat, és tereli szereplőit a legborzalmasabbak helyekre.
Mert nincs szörnyűbb annál, mint amikor a dédelgetett lányt kilökik a szülői házból, átadva azoknak a félelmeknek, amelyeket pont az anyák és a dadusok tápláltak bennük, azt sugallva, hogy a férfi olyan, mint a farkas, felfal, vagy mint egy oroszlánra emlékeztető, éles karmú szörnyeteg, aki majd megsebez. Nincs visszaút. Lányom, ne hozz szégyent a fejünkre, mondják ezt nemzedékről nemzedékre a szülők. A tigrisre, a farkasra, az oroszlánra emlékeztető ösztönlény házában fogsz élni, neki engedelmeskedsz ezután, kövesd uradat a sötét erdőbe, ott van az ő háza.
A még félig gyereknek számító lányok úgy érzik, cserbenhagyták, elárulták őket azok, akiktől a világuk eredeztethető, akik a legnagyobb biztonságot jelentették számukra.
A címadó történetben az anya, a második mesében, az Oroszlán úr udvarlásában az apa kínálja fel gyermekét a szörnynek; a harmadikban, A Tigris menyasszonyában a megözvegyült apa kártyán veszíti el lányát (!), majd adja át a tigrisre emlékeztető lénynek. A valóság és a képzelet, az emberi létezés animális határvidékein játszódó történetekben bőrünkön érezzük a bűnbeesés perzselő szégyenét.
Az sem véletlen, hogy az utalásokkal sűrűn átszőtt mesékben nemcsak Shakespeare gondolatai, a tolsztoji jellemrajzok képies jellege és Edgar Allan Poe gótikus lélektani meséi köszönnek vissza; számos esetben Sade márki aberrált víziói is. Itt a legtöbb szexuális együttlét valójában nemi erőszak, de olvashatunk vérfertőzésről és nekrofíliáról is, hogy emeljük a tétet. Carter nemcsak lírai feminista szónoklataival előzte meg a korát, hanem posztmodern játékosságával, a gótikus rémregények felülírásával is, ugyanakkor a befogadását nehezítette, hogy a Sade márki világát testközelből ismerő Carter fantasynovellái a mai napig meghökkentőek.
Ott van például A hóleány, amelyben az apa hímvesszejét a halott lányba döfte. A végletekig fokozott, a tudattalan legsötétebb kamráit bejáró próza számos motívumában lépi át a civilizációs normákat, megszentségtelenítve a gyerekeknek készült meséket.
Persze Carter sok esetben nem tesz mást, mint a mesék egy-egy nem kanonizált, archaikus változatához nyúl, és megvilágítja azokat a kamrákat, amelyek félig homályban maradtak; hogy milyen az éjsötét erdő mélyén élő vadállatok valódi személyisége.
A kínkamrában a Szörnyeteg minden feleségét kivégezte, s bebalzsamozva őket életképet rendezett belőlük. Mindez olyan, mintha egy ördögi színdarab kimerevített jelenetét látnánk. Bizonyára a novella hatott Lars von Trier A ház, amit Jack épített című sokkoló filmjére is, ahol a művészi gyilkosságok után a beteg főhős életképeket állított be az áldozatokból. A kínkamra alternatív mesevilága első osztályú minőségi próza, lírai futamaitól eláll az olvasó lélegzete. Az írónő a fokozás és az izgalomkeltés mestere is, miközben néhány fordulata kiszámítható. A címadó történetben az édesanya pisztolyt tart a retiküljében, ami a hatvanoldalas novella végén persze elsül, és az ünnepélyes, magasztos lírai leírásokat, érzékletes jellemzéseket nem hitelteleníti az sem, hogy számos szöveghelyen biedermeier gobelinekre emlékeztető képek hozzák zavarba az olvasót.
Angela Carter a mesék varázsszőnyegébe szőtte a tabuvá tett szexualitást és a csábítás Sade márkit idéző metafizikáját. A Csizmás Kandúr felülírt meséjében a csizmás macska a gazdája számára csábítja el a város legszebb asszonyát: „…melyik másik inas tud egy fiatal lány szent visszavonultságába besurranni és egy szerelmes levelet átadni neki abban a pillanatban, amikor szentéletű anyjával az imakönyvet bújja?”
A tündérmesék újraértelmezésében a férfi a hatalmával, gazdagságával visszaélő szörnyeteg; de nemcsak a feminista szimbolikát kell itt lekönyvelnünk, hanem a mélylélektan motívumait is.
A mesék átsegítik az olvasót egy tanulási folyamaton, melyben a nemiség iránti belétáplált undorától kell megszabadulnia. A mesék segítenek ebben, hiszen a szörnyet a szeretet emberré változtatja, azaz a vad, állati jellegű lény humanizálódik, a szeretet hatására felülemelkedik állati mivoltán, és emberré változik, míg a házasság megszenteli a szexualitást, és elvezet az anyasághoz.
A mesék ezúttal is igazságot szolgáltatnak. A kínkamrában a félárva, foltos ruhákban járó zeneakadémista lány hozzámegy Franciaország leggazdagabb férfijához, és látszólag megfizet azért, mert nem szerelemből házasodott. Kis híján a kíváncsiságáért is, hiszen benyit a tiltott szobába (bizalom, azaz a hűség próbatétele), de valójában az írónő megkegyelmez neki, mert megsajnálta a lányt, akit az anyja nem védett meg a szörnyetegtől. Carter ezen csavar egyet, és az anya a telepátiának köszönhetően megérzi, hogy bajban a lánya, és a segítségére siet.
A történet kiszámítható, hiszen amikor a könyvtárszobában a lány felfedezi a Kíváncsiság büntetése című szadista képet, tudjuk, hogy a büntetés hamarosan valósággá válik. Ugyanakkor a novella ismerőssége cseppet sem zavaró, hiszen részint az eredeti Kékszakáll mese nyomvonalán halad, és pont az az érdekes, ahogy újraértelmezi, kibontja a történetben rejlő lehetőségeket. Carter pedig mestere a feszültség fokozásának, még a tárgyi leltár sorolása, a katafalk, a vasszűz és más kínzóeszközök leltári felsorolása is ezt szolgálja. A horror világába hurcolt tündérmeséket összekötik a történetek flórája és faunája, a rózsák, a liliomok koszorúzta képkeretek, az animális létezés és az emberi viselkedés határvidékén mozgó szereplők. Vannak, akik csak egy-egy tulajdonságukban emlékeztetnek az állatokra, vagy épp négykézlábra ereszkedve mennek tovább a történetek bizonyos dramaturgiai pontjain.
A feminizmus és a metamorfózis kérdéseit tárgyaló mesék világrendje nem két mezőre, égi és földi világra oszlik, hanem gonosz férfiakra és a legtöbb esetben jellemes főhősnőkre, akik felfedezik maguknak a testiség titkos kamráját.
„Az én vásárlóm is így csomagolta ki az árut. És mint az operában, amikor először láttam a testem a szemében, megrémültem, hogy izgatónak érzem magam” – olvashatjuk a címadó novellában. Bár a gótikus horrorokra emlékeztető elbeszélések más-más karaktereket mozgatnak, közös nevezőjük a kiszolgáltatott, tárgyiasított, de felszabadulását kereső nő. Nemcsak az állati jellemvonású férfiszörnyek mosódnak össze, de a nők is nagyon hasonlatosak kiszolgáltatottságukban.
A macskatörténeteket és vérfarkasmeséket is tartalmazó, tabukat döntögető novellák a XX. század elején játszódnak, a szereplők már használnak telefont, kerékpárt, autót, ugyanakkor a díszletézés sok esetben középkori,
lásd például a várkastélyban játszódó címadó elbeszélést, tehát a történelmi idő is afféle határvidék.
Ez az a kor, amely felfedezi a feminizmust. Carter Esték a cirkuszban című, 2011-ben, a Magvető gondozásában megjelent regényében is fontos szerep jut a feminizmusnak, a főhős, az angyalszárnyakkal repülő Fevvers nevelőnője azt mondja a házasság intézményéről:
„Ugyan mi más a házasság, ha nem az, hogy sok férfi helyett csak egy kedvéért prostituáljuk magunkat.”
A cirkuszregény egyik kulcskérdése az, hogy igaziak-e a légtáncos Fevvers szárnyai, hogy tényleg tud-e repülni, azaz: van-e valóságalapja a női illúziónak.
Az amerikai újságíró, egy bizonyos Walser azért ered a nyomába, hogy leleplezze a trapéz Helénájaként hirdetett, a cirkusz porondja felett repdeső hidrogénszőke nő hazugságait. Míg A kínkamrában a férfiak tervezték a titkos szobát, a szerkezeteket, addig az Esték a cirkuszban című regényben Nelson mama már saját kéjbárkájába tereli a szereplőket, hogy beteges vágyaikat kielégítse. Az Esték a cirkuszban hemzseg a jelöletlen irodalmi idézetektől, ahogy A kínkamra is. Mindkét könyv afféle kultúrtörténeti kalandozás, de míg Az esték a cirkuszban 1899-ben kezdődik, és előrevetíti a következő század tragédiáját, addig A kínkamra már benne jár a XX. században, és utal az első világháborúra is.
„...[N]em illúzió, káprázat-e az egész világ?” – teszi fel a kérdést Fewers. A kínkamra hősnőjéről is így vélekednek a szörnyszerű férfiak.
A novellákban Carter elutasítja a tündérmesék konvencióit, például nem a férfi menti meg a passzív, segítségre váró meseszép hölgyet, hanem a saját szexualitását felfedező nő az, aki energiáival rendet teremt a világban. A kínkamra gótikus fikciójában a lány anyja szolgáltat igazságot. Carter felülvizsgálja a nő házasságban betöltött szerepét, viszonyát a szexualitáshoz, és a női identitás kérdését is, oly módon, hogy mindent módszeresen eltúloz, rámutatva a mesékben lappangó egyéb titkokra is.
Carter fényűzően írja meg a díszletek legapróbb részleteit; tökéletes kézügyességgel megírt történetei kijelölik a tér és az idő koordinátáit, ugyanakkor a szövegek tele vannak intertextuális utalásokkal.
A Baudelaire-t kedvelő írónő meséi jelképek erdején át viszik az olvasót, miközben hullámzik ereinkben a vér, ahogy A kínkamra vérfagyasztó meséjében a Mont-Saint-Michel várkastélyából látható tenger, amely apálykor menekülni engedi az öntudatára ébredt nőt, és az olvasót is
Poós Zoltán
Angela Carter: A kínkamra
Fordító: Greskovits Endre
Európa Könyvkiadó, 1993.
222 oldal
210 Ft