Komolyabb téma

Uniszex

Vissza
  • 2020.12.30
  • Sarnyai Benedek

Törődjetek már velem is!

Avagy Oscar Wilde-ot is Isten teremtette

Sarnyai Benedek jegyzete Oscar Wilde meséiről.

Ha szóba elegyednék egy Oscar Wilde-mesekarakterrel, párbeszédünket hasonlóképpen tudnám elképzelni, mint egy pesti emberrel folytatott csevegést.

A karakter először is felvenné a nagyjából egy méter húsz centis úgynevezett vakfolttávolságot. Innen szabad bármit nem hallani és nem látni. Legalábbis annyira, hogy a következő beszélgetésig pontosan annyit jegyezzen meg az ember a megbeszéltek részleteiből, amennyit én, amikor néhány mondatot váltottam a Kerepesi temető Ady-szobrával. Biztos, hogy a szobornak sem rémlik több kettőnk csevejéből.

Szegeden úgy egy méterre szoktunk állni egymástól, ha valamit esetleg félrehallunk, szokásunk szerint kicsit közelebb hajolunk, ilyenkor megesik, hogy a szájak között alig marad ötven centiméter. Pesten az olyan nyelvi elemek, mint a „tessék”, vagy a „jól értettem-e” jóformán ismeretlenek, ezeket határozott bólintások pótolják, így egy pillanatra sem kell vakfolttávolságon belülre hajolni.

Nem azt állítom, hogy mi, vidékiek mások lennénk, csupán kisebb számban vagyunk ugyanolyanok. Kevesebb ember: tudjuk, hogy kiken lehet számonkérni a vakfoltokat. Budapest olyan Magyarországnak, mint a Wilde-karakterek a mesevilágnak. Itt meg lehet tenni azt a kínos, de őszinte vallomást, amelyet talán a következő parafrazált mondattal lehet a legjobban érzékeltetni: Ha Isten közém és a többi ember közé az érdektelenséget helyezte – ki vagyok én, hogy ez alól magamat kivonhatnám?1

Oscar Wild Bach Máté fotók-02
Fotó: Bach Máté

Ami viszont ebben a jelenségkörben fontos: hogyan lehet elfogadni az érdektelenséget?

Itt a fővárosi viselkedés egy olyan megoldást kínál, amely kiválóan rímel Oscar Wilde mesevilágára: az érdektelenség morális tartalommal is képes feltölteni magát. Az előző bekezdés végén Hebbel nyomán feltett szónoki kérdés az érdektelenséget csupán passzív oldalról képes feloldozni, egyszerűen az ártatlanságot hagyja meg, azt a szintén szónoki kérdést, hogy: mi mást tehetnék? Itt azonban tévedés lenne arra gondolni, hogy az érdektelenség csak úgy jelenhet meg, hogy minden egyéb őt tagadó cselekvés kapcsán feltesszük a kezünket, jó esetben még meg is mossuk.

A legfigyelemreméltóbb logika az érdektelenségben, hogy a neki ellentmondó cselekvéseket is van morális alapja számonkérni.

A korábbi példánál maradva: Budapesten, ha egy méteren belül hajol az ember, az a legjobb esetben kötözködés, legrosszabb esetben durva zaklatás. Egy wilde-i karakter, akár egy pesti ember: békés, elfogadó, nem akar neked semmi rosszat. Még érdeklődni is hajlandó irántad, ha te is elfogadod, hogy ugyanolyan érdektelen vagy számára, mint számodra bármilyen köztéri szobor.

Pesten és Oscar Wilde meséiben az érdektelenség érdeklődéssé válik

Amit persze bizonyos határok közé kell szorítani, de hát ezekről a határokról az Atyaúristenen kívül ugyan ki más tehet? 

Oscar Wilde karaktereinél a gyakorlatias önérdek-vezéreltség, öncélúság, önámítás, vagy akár általánosságban: a gyakorlatias én épp a saját gyakorlatiasságát tagadva jut el addig, hogy önmagát teljes, lecsupaszított valójában fogadja el.

Itt beszélhetünk egy önfeláldozó molnárról, aki éppen az önfeláldozást számon kérve zsigereli ki barátját, a kis Hanst.2 Egy híres-nevezetes rakétáról, aki az önzetlenség címén várja el, hogy mindenki csak vele törődjön.3 De akár az ifjú infánsnőről is: amikor megszakad egy kedves törpe szíve az iránta érzett szerelmében, a következő mondat hagyja el a száját: „Máskor ne legyen szívük azoknak, akik ide jönnek hozzám játszani.”4

A gyakorlatias én a dialektika egy torz formájával tesz szert erkölcsi egyeduralomra. Felveti a saját tagadását – például az empátiát, a másokkal törődést –, de csupán azért, hogy a tagadás morális logikájával cáfolja magát a tagadást.

A híres-nevezetes rakéta például önzőnek nevezheti a vele vitatkozó pattantyút, mert az csak úgy boldognak mondja magát: „Mi joga van arra, hogy boldog legyen? Törődnie kellene másokkal is. Igenis, törődnie kellene velem.” És itt adja magát egy kérdés: a híres-nevezetes rakéta, az önfeláldozó molnár vagy az ifjú infánsnő miért törődjön másokkal, ha az előző logika mentén elvárhatják mindenkitől, hogy csak velük foglalkozzon? „Jobb, ha a bajba jutott embert magára hagyjuk” – bizonygatja az önfeláldozó molnár, amikor felesége kérdőre vonja, hogy koldusszegény barátjának, a kis Hansnak miért nem nyújt segítséget télen. Itt jön egy még kínosabb kérdés: nem épp az ilyen karakterek lesznek önzetlenek attól, hogy nyitottan fogadják mások törődését? A molnár okfejtése például kis Hansról, a szegény kertészfiúról egészen a következő gondolatig jut: „Várok tavaszig […] akkor meg tud ajándékozni egy kosárra való kankalinnal, és az majd boldoggá teszi.” Ekkorra szinte vele bólogatunk.

Oscar Wild Bach Máté fotók-03
Fotó: Bach Máté

A morális alapú, szolidáris önzés a gyakorlatias én működésének létalapja

Wilde mesevilága a gyakorlatias személyeké. Senki sem fogadja el senkitől, hogy ne törődjön senkivel. Ugyanakkor senki sem várhatja a wilde-i karakterektől, hogy másokkal törődjenek. Akiknek ilyesmi fordul meg a fejében, még nem tették eléggé szolidárissá az önzésüket. Rajtuk még az Atyaúristen sem segíthet.

A megtérés persze Wilde-nál is jelen van, minden történetben felmerül: állhatok magam és az érdektelenségem közé? Az üdvös válaszok főként a földi világon kívülről jöhetnek: az önző óriást, miután beengedi varázslatos kertjébe a kíváncsi gyermekeket, egy krisztusi karakter kíséri el a Paradicsomba.5 A boldog herceget és kedvenc fecskéjét angyal viszi az Úristen színe elé.6 Talán a halászfiú az egyetlen kivétel: miután sellőszerelméért egy életen át viaskodott a végletekig gyakorlatias lelkével, egy evilági pap oldozza fel halálában. Más kérdés, hogy ezt egyedül a halászfiú és a sellő nem láthatja.7

Minden üdvös válasz ellenére azonban Wilde sokszor nem takargatja: az egyéni megtérés a saját lelkiismereten kívül e Földön aligha érdekel bárkit.

A boldog herceg szobra elküldheti kedves fecskéjével minden díszét a nyomorultaknak, a végén mindössze azt lehet rajta észrevenni, hogy milyen csupasszá lett, illetve, hogy egy halálra fagyott fecske fekszik a talapzatán. A polgármester csupán annyit jegyez meg: „Csakugyan legfőbb ideje rendeletben szabályoznunk, hogy a madaraknak tilos itt meghalniuk.” A városi írnok természetesen bólogat, és javaslatára elbontják a szobrot.

Hasonló a csillagfiú esete: levetkőzi agresszív narcizmusát, sőt, a történet végére egy koldusnak adományozza azokat a vagyontárgyakat, amelyeken az élete múlik. Jutalmát megkapja: kiderül, hogy királyfi, és jó tettéért – ahogy illik – király lesz. Három év múlva meghal. És a szerző nem tudja nem odabiggyeszteni: „gonosz király követte”.8

Wilde-nál a földi világ – egy-két halvány reménysugártól, vagy inkább semmibe tartó villódzástól eltekintve – helyrehozhatatlan. Ez a mesevilág sokszor annyi feloldást sem enged, mint például az anderseni. A dán szerzőnél, bár gyakori a komor lezárás, legalább arra a kérdésre lehet valami halvány válaszkezdeményünk, hogy: mit lehetne tenni? A wilde-i világ legerősebb rezonőre e kérdés tekintetében az ifjú király lelkére beszélő püspök:9 „[…] elértem életem telét, s tudom, hogy széles e világban töméntelen a gonoszság. […] Tudsz-e ezen változtatni?” Wilde, ahogy a karakterei, őszinte: nem.

Szót kell ejteni továbbá arról, hogy az ír szerző itt sem mellőzi a tőle később megszokottá vált ornamentikus ábrázolásmódot. A kertek, virágok, öltözékek gyönyörűek, megérik azt a két-három vagy több oldalt, amelyeket Wilde a történetfolyamokat megszakítva rájuk szán. A leírások olyan pontosak, hogy az előbb felsorolt tárgyakat, helyszíneket a „gyönyörűn” kívül nem illetném más jelzővel, azt a szerző megtette helyettem – hibátlanul.

Itt találjuk a Wilde-mesék legfájóbb pontját: ez a gyönyörű földi világ nem mond ellent a bűnnek, ami a kertekkel, virágokkal egyidejűleg benne burjánzik. Mi több: harmóniában él vele, úgy tetszik, a bűn elképzelhetetlen a szépség nélkül, amely körülveszi.

Wilde-nál az ornamentika, a megtérés, és a bűn is egyformán Istentől való. A theodicaea10 mint probléma csak halványan merül fel. Isten nagyon ritkán, talán csak Az ifjú király és A halász meg a lelke című szövegekben mutat bármilyen szándékot arra, hogy helyre akarná hozni a gyakorlatias én, a szolidáris önzés világát. Wilde mintha elvezetne minket Hebbel Judith című drámájának azon szónoki kérdéséhez, amely a magyar filozófust, Lukács Györgyöt – ha mégoly cinikusan is – foglalkoztatta:11

„És, hogyha Isten közém és a nekem rendelt tett közé a bűnt helyezte volna – ki vagyok én, hogy ez alól magamat kivonhatnám?”

Sarnyai Benedek

1 Hebbel Judith című drámája nyomán.
2 Az önfeláldozó jóbarát című mese.
3 A híres-nevezetes rakéta című mese.
4 Az infánsnő születésnapja című mese.
5 Az önző óriás című mese.
6 A boldog herceg című mese.
7 A halász meg a lelke című mese.
8 A csillagfiú című mese.
9 Az ifjú király című mese.
10 Egyszerűen fogalmazva: az az ősi vallási dilemma, hogy ha Isten jó, mi magyarázza a világban történő rosszat?
11 A szerző 1919-es Taktika és etika című esszéje.