Ha azt mondanám, a regény központi problémája az önelfogadás, akkor nagyon naiv volnék, mert aligha találunk olyan gyerekkönyvet, ifjúsági regényt, amely ne foglalkozna legalább érintőlegesen a szereplők belső vívódásaival, a közösségbe való beilleszkedés nehézségeivel. Ha azt, hogy miként tálaljunk alsó tagozatos gyerekeknek összetett, pedagógiai-pszichológiai problémákat úgy, hogy értsék és kezelni tudják, akkor úgy tüntetem fel a vizsgálandó szöveget, mintha afféle túlduzzadt, felvilágosító brosúra lenne, miközben erről szó sincs. Ha meg azt mondanám, hogy vegyük már észre, hányan és hányféleképpen lehetünk mások, mint a többiek, egy adott közösség tagjai, és ha ehhez még hozzátenném, hogyan lehet mindezt egy ügyesen elrejtett narratológiai csavarral keretezni, akkor egyrészt egyfajta lebutított szociálpszichológiai értekezésbe futnék bele, – amely nemes szándékom ellenére sem old fel semmiféle pedagógiai és pszichológiai problémát –, másrészt joggal róhatnák fel nekem, hogy úgy cikázok a különböző szakmai diskurzusok között, mint Csongor, Duplamik (mert a becsületes neve Miklósi Miklós) és Léna, a regény hősei a térben és az időben.
Úgyhogy inkább belecsapok, mint narrátor-főhősünk
Mihályi Csongor egész egyszerűen azt mondja nekünk, olvasóknak, hogy „Helló, srácok és lányok”, és első blikkre tipikus, vagány geeknek tűnik, aki odáig van a dinoszauruszokért, az űrutazásért és a kötött pályás közlekedésért, amiben semmi furcsa nincs.
Sci-fi-szagot érzek, főleg, amikor előkerül a fizika és az időutazás, Csongor pedig a menza elviselhetetlen szagát érzi.
Persze az iskolai menza sokunk gyerekkorának nehezen felejthető mozzanata, ám szegény hősünk inkább be sem megy enni, amit már kevésbé értek (a történet elején), hiszen pocskondiázhattuk mi az alma mater szakácsművészetét fióknyi Michelin-csillag-osztogatóként, azért csak győzött az éhség.
Csongor túlérzékeny bizonyos ingerekre, a túl erős hangokra, szagokra, még a taktilis érzékelése is túlbuzog (a nagy és sok haj is idegesíti), legjobb barátja, Duplamik pedig úgy fut, mintha hétmérföldes csizma lenne a lába helyén, és belép még a történetbe a kotnyeles, fontoskodó Léna. Csongor megnyugtató, proleptikus reflexiója is hipergyorsan érkezik, megtudjuk, hogy bár nem volt egyszerű, de nagyon fontos, hogy Lénát is bevették a csapatukba.
A könyv ugyanis SNI-s diákokat szerepeltet főhősként
Csongor elmondja a történet közepe táján, hogy Asperger-szindrómával diagnosztizálták, Duplamiket pedig ADHD-vel, és a cselekmény bonyolódásával párhuzamosan avat be minket, olvasókat a részképesség-zavarokkal való együttélésbe, az ehhez kapcsolódó iskolai konfliktusokba (például sem Csongor, sem Duplamik nem tudják szépen befűzni a cipőjüket). Az események láncolatát mégsem ez indítja el, hanem egy olyan tipikusnak mondható probléma, amely során egy nagyhangú, agresszívebb diák beleköt a nála gyengébbe (jelen esetben Duplamik), de nem a speciális tulajdonságai miatt csúfolja, hanem vélhetően az anyagi háttere miatt: nem látott egyetlen külföldi várost sem, nem látta például Párizst, és a vita füllentésbe, majd verekedésbe torkollik.
Mi a megoldás? Keverjünk az alapvetően inkább lélektani szinten zajló cselekménybe (a narrációban nagy hangsúlyt kapnak a főhős belső monológjai) egy kis sci-fit és fantasyt, hogy a szegény gyerek meg tudja nézni Párizst.
Ezen a ponton támadt némi hiányérzetem; talán lehetett volna jelezni ennél a jelenetnél, hogy nem ér csúfolni azokat, akiknek nincs pénze külföldön nyaralni, ez is a kirekesztés egyik formája, ugyebár, de nem rovom fel szarvashibaként, mert Csongor erre úgy reflektál (magában), hogy ha külföldi útra nem is telik nekik, a nagyszüleiknek izgalmas kertes házuk van, tehát ilyen formában a védelmére kel, és az időutazásos-térugrásos akció is annak köszönhető, hogy ki akar állni a barátjáért.
A párizsi villámlátogatásnak aztán nem is az Eiffel-tornyon készített diadalmas, bizonyítékként szolgáló szelfi lesz az igazi tétje, hanem az, hogy a főszereplők elfogadják magukat olyannak, amilyenek, „furcsaságaik” pozitívumként tűnnek fel, sőt „szuperképességnek” mutatkoznak veszélyes helyzetekben. Csongor földrajzi érdeklődése kulcsfontosságú ahhoz, hogy a gyerekek eligazodjanak egy idegen városban, Duplamik gyorsasága nélkül nem tudnák beindítani az időgyurmát. Léna intelligenciája és francia nyelvtudása is nélkülözhetetlennek bizonyul – ahogy az empátiája is, hiszen ő az, aki rábeszéli a fiúkat, hogy nem kell, sőt nem szabad megváltozniuk: nincs velük semmi baj.
Fontos, érzékeny téma ez, nem lehet eleget beszélni róla
Ahogy a bullying jelenségéről sem, még ha a regényben csak érintőlegesen, burkolt célzások formájában kerül elő. Ha egy gyerek, mint jelen esetben a főhős, Borzalmas Helyként definiálja a régi iskoláját, az ottani légkörre utalva, és állandóan arra áhítozik, hogy olyan legyen, mint a többiek, akkor valószínűleg kapott kellemetlen megjegyzéseket, piszkálódtak vele a többiektől eltérő magatartása miatt.
Az én-elbeszélés formája kifejezetten jó választás a fenti problémák ábrázolásához: belülről, közvetlenül és keresetlen hangnemben mutatja be a főhős gondjait, kiterjedt érdeklődésére való utalásai sem hatnak tudálékosságnak.
A műfaji keveredés sem zavaró, még ha a sci-fi- és fantasy-elemek (Nina, a varázslólány) afféle deus ex machina-jelenségként is hatnak, azaz kvázi csoda kell történjen ahhoz, hogy egy olyan, alapvetően belső konfliktus, amely egy ember egész életét megkeserítheti, feloldódjon. Az időutazás és a bergsoni időelmélet (bizony, a főszereplő gyakorlatilag az utóbbit is elmagyarázza a történet elején, még ha Bergsont nem is említi) teoretikus összekapcsolása pedig telitalálat.
Az időgyurma technikai megvalósítását kicsit megmosolyogtam, még ha nem is vártam volna valami high-tech-megoldást erre; meg azt is értem, hogy a cselekmény fordulatai miatt szükség volt egy jellegzetes magyar ételre (is), csak egy kicsit hat erőltetettnek, mintha a történések afféle vázlatként, ürügyként, talán magyarázó ábraként szolgálnának ahhoz, hogy egy alapvetően lélektani problémát megvilágítsanak.
Lehetséges, hogy egy teljességgel hétköznapi környezetben játszódó, mindennapi konfliktus elegendő vagy hitelesebb lett volna, hogy a hősök egyfajta feloldozást kapjanak? Ebben viszont nem vagyok biztos: a gyerekkornak ebben a szakaszában a fantázia és a valóság még nem határolódik el élesen.
A fenti szakaszban említett „feloldozás” szó is túlzó talán. A karakterek fő jellemvonásait, tulajdonságait nem a részképesség-zavaraik határozzák meg: ők diákok, akik egyes tantárgyakban jók, másokban nem, barátok, akik megvédik egymást, összetartanak, individuumok, akik egyesekkel szimpatizálnak, másokkal nem, van, amit kedvelnek, és van, amit nem. Az elfogadás/befogadás problematikája a történet végén árnyalódik, amikor is Csongor azzal zárja meséjét, amivel kezdte, hogy a lényeg mégis az volt, miért vették be Lénát a csapatukba (pedig korábban idegesítette a főhőst) – nemcsak nekik kell elfogadniuk magukat, illetve másoknak őket, hanem nekik is másokat. Ez lenne az a bizonyos csavar, amiről beszéltem korábban.
Nagy Márta Júlia
Bendl Vera: Mihályi Csongor és az időgyurma
Illusztráció: Remsey Dávid
Pozsonyi Pagony, 2020
112 oldal
3490 Ft