Ha Dánia, akkor hygge?
Ha egy dán szerző könyvét vesszük a kezünkbe, óhatatlanul is eszünkbe jut a magyarra nehezen fordítható skandináv „hygge” életérzés fogalma. Bár tömény általánosítás, mégis ki merem jelenteni, hogy az északiak mentalitása számos ponton különbözik például a miénktől. A dánok vallják, hogy a boldogság a mindennapokban, az apróságokban, a részletekben rejlik, és tudatosan törekednek a belső béke megteremtésére, a harmóniára.
Janne Teller általam olvasott művei nyomokban sem tartalmaznak semmit ebből a szemléletből, éppen ellenkezőleg: az írónő mindent elkövet azért, hogy kellőképpen kibillentsen a komfortzónánkból, olyan kényelmetlen szituációkat teremtve, melyek ilyen vagy olyan módon, de mindenképpen erősen hatnak ránk, állásfoglalásra késztetnek.
Ennek miértjére szolgálhat válaszul, hogy Teller szépirodalmi munkásságát megelőzően közgazdaságtant tanult, és az ENSZ, valamint az Európai Unió szolgálatában különféle nemzetközi konfliktusok, humanitárius kérdések megoldásában vállalt szerepet. Lehet a műveit szeretni vagy nem szeretni, de figyelmen kívül hagyni semmiképp sem (és nem is érdemes).
Botrány: tiltott könyv vagy kötelező olvasmány?
Ezt támasztja alá a Dániában kirobbant botrány is: a Semmit először betiltották, majd díjjal jutalmazták, és kötelező olvasmánnyá tették az iskolákban. Ez a körülmény gyakorlatilag a Semmi részévé vált, hisz a legtöbb olvasó már e háttértörténetnek ismeretével veszi kezébe a művet, s ezek az előítéletek nyilvánvalóan befolyásolják az olvasói befogadást.
Felmerül a kérdés, vajon tényleg mindentől (pontosabban a Semmitől) óvni kell a tizennégy év felettieket? Vagy hasznosabb-e, ha a könyv lapjain (is) találkoznak ilyen jellegű problémákkal, melyeket felnőtt jelenléte mellett könnyebben fel tudnak dolgozni, s nem egyedül kell megbirkózniuk velük? A mérleg nyelve ez utóbbi irányba billent, viszont maga a felháborodás, ami a Semmit övezte, marketingszempontból jót tett a könyvnek: 2000-es megjelenése óta több mint egy tucat nyelvre fordították le, nemzetközi (dán, francia, amerikai) elismerésekben részesült és különböző feldolgozások formájában él tovább. Hazánkban 2013 óta tekinthető meg Gimesi Dóra adaptációja Hoffer Károly rendezésében a Budapest Bábszínház színpadán.
„Miért van egyáltalán létező, és miért nincs inkább semmi?”
(Martin Heidegger)
A Semmiről tehát kijelenthetjük, hogy bestseller. Témafelvetését tekintve sok újdonságot nem ígér, hiszen az élet értelmének keresése nem újszerű gondolat, évszázadok óta foglalkoztatja az emberiséget, s a filozófia, az irodalom korszakonként, területenként, sőt egyénenként eltérő válaszlehetőségeket kínál. Miért érdemes mégis foglalkoznunk a Semmivel? Talán maga a stílus, az a szenvtelen, nagyfokú stiláris egyszerűséggel megírt szöveg az, ami arra ösztönzi olvasóját, hogy igenis olvassuk, beszéljünk róla, hiszen a leírtaknál jóval fontosabb az, ami nem olvasható: a cselekedetek mozgatórugói.
Janne Teller nem teketóriázik: nyersen tálalja a modern kor egzisztenciális válságát, amely nem csak a tinédzserkorúakat érinti – az írónő a felnőttekről, tulajdonképpen az egész társadalmunkról kemény kritikát alkot.
A Semmit Salinger Zabhegyezőjével és William Golding A Legyek ura című klasszikusával hasonlítják össze, nem véletlenül. Ugyanakkor a Zabhegyező az egyént állítja a középpontba, míg a Semmi egy egész korosztályra vetítve ábrázolja a problémát. A Legyek ura szintén egy gyermekekből álló, ám felnőttektől szeparált csoporton demonstrálja az ösztönök és a civilizáció közti feszültséget, ahol a mű végén a felnőtt (habár kétes eszközöket használó) megmentőként jelenik meg. A Semmiben a felnőtt végig jelen van (a családban, az iskolában, a médiában, stb.), ám jelenlétük csak fizikai, nem részesei a konfliktusnak, s mikor azzá válnak, nemhogy megmentőként tekinthetnénk rájuk, de tulajdonképpen tovább rontanak a helyzeten, öntudatlanul. A nevelők, a szülők és tanárok, büntetnek, fel nem ismervén, hogy nem csupán csínytevésről van itt szó; a média és a világ bár kezdetben bírál, végül mégis piedesztálra emel: előbb sznob műkedvelők, majd a biznisz oltárán bármit feláldozni képes felnőttek forgatják ki a Fontos Dolgok Halmának (vélt) értelmét.
Abszurdnak érezzük?
Valahol az is, ugyanakkor egyáltalán nem életszerűtlen. Abszurd, hogy egy tizennégy éves lány hosszú időn át könyörög egy (a felnőtté válás szimbólumaként értendő) magas sarkú cipőért, amit a szülei nem engednek neki hordani, miközben az ugyanennyi idős lány tömeges szexuális zaklatás áldozata, majd súlyos testi sértést elkövető bűnös lesz, és ugyanezen szülők ebből az egészből semmit sem vesznek észre.
Nincs kapcsolat a generációk között, így segítség sincs. Sőt, miután az orruk előtt hever a valóság, még akkor sem megoldást keresnek, hanem a szőnyeg alá próbálják seperni vagy épp a kirakatba állítható fogyasztható árucikké igyekeznek bagatellizálni azt. Nem pontosan ugyanez történik nap mint nap a világban?
Korábban sem volt könnyű az élet értelmét meghatározni, de a rohamosan fejlődő fogyasztói társadalomban talán még nehezebb.
„Születésetek pillanatában haldokolni kezdtek”
A Semmiben Pierre Anthon szavainál talán még meghökkentőbb a tæringi diákok reakciója: felbosszantja őket és félelmet gerjeszt bennük a gondolat, hogy talán tényleg semminek sincs értelme, s épp ezért be akarják bizonyítani az ellenkezőjét – elsősorban saját maguknak. Nincs senki, aki Pierre mellé ülne a szilvafára.
A szereplők mindegyikével könnyen azonosulhatunk, feltehetően nincs ember, akiben ne fogalmazódtak volna meg hasonló gondolatok, érzések. Ugyanúgy éreztük már a hiábavalóságot, ahogy a tehetetlenséget, a bizonyítási kényszert, a dühöt, a bosszúvágyat, a fájdalmat, mint ezek a fiatalok. Olyan alapvető kételyek jelennek itt meg, melyek magára a létezésre kérdeznek rá, identitásunk mibenlétére. Az osztály reprezentálja az egyénen belül játszódó folyamatokat is: a léttel kapcsolatos szorongás arra ösztönöz, hogy meghatározzuk önmagunkat. Mi a fontos számunkra, mi tesz azzá, akik vagyunk? Miért fontos egy cipő? Mit árul el rólunk a hajviseletünk? Az tesz minket valakivé, ahogy gondoskodunk egy élőlényről? Vagy a fájdalom, melyet egy szeretett személy elvesztése okoz? Esetleg a nemzetiségünk? A hitünk? A hobbink? Mi értékesebb, az ártatlanságunk vagy a tehetségünk? Gyerekként miért nem merült fel bennünk ez a kérdés? Tudtuk a választ vagy nem is érdekelt? Ha nem, miért nem? Kamaszként kezdjük csak keresni? És felnőttként vajon megtaláljuk-e?
A kötet azonban nem csak erről szól
A történet fokozatosan egyre brutálisabbá válik, a bosszú, a kínzás és a téboly átveszi a főszerepet, az élet értelmének keresése már csak alibiként van jelen.
Teller mindezt egy tizenéves belső szemlélő/résztvevő szájába adja, akinek tárgyilagos elbeszélésmódja miatt válik az egész különösen megrázóvá. („Négyszer kellett lecsapnia Sofie-nak; Jan-Johan annyira izgett-mozgott, hogy nem bírta pontosan eltalálni. A harmadik és negyedik csapáskor odanéztem. Mégiscsak érdekes látványt nyújtott, miként válik cafatokká és csontdarabkákká az ujj.”) Janne Teller magasra tette a lécet, így kíváncsi voltam, a Minden vajon képes-e felülmúlni a Semmit.
Könnyed címek, súlyos tartalom
A kötetek címei végtelenül egyszerűek: Semmi és Minden – egy-egy szó, névelő nélkül, mégis értelmezések sokaságának nyit ajtót.
Mintha egy-egy fogalomba igyekezne sűríteni mindazt a tartalmat, ami jóval bonyolultabb annál, mint hogy egy szóval meg lehetne határozni. A két kötet címe két véglet ellentétét vetíti elénk, azt sugallja, a két mű egy párt alkot, egy közös halmazban helyezkednek el, melyben az egyik a negatív, másik a pozitív pólus. Ez részben megtévesztő, amennyiben valami pozitív hangvételű kötetre számítunk a Mindent illetően. A Minden ugyanis leginkább szerkezetében különbözik a Semmitől, hiszen utóbbi egy kisregény, míg a Minden szám szerint nyolc (öt korábban már megjelent és három új) novella gyűjteménye, maga a tartalom viszont a Semmihez hasonlóan provokatív és felkavaró. Sokkal inkább kiegészíti, vagy tovább bővíti a Semmi problémafelvetését, azáltal, hogy más területeket is górcső alá vesz.
Az ifjúkori identitáskeresés, a lét értelmének kutatása után, a Minden sem kifejezetten ifjúsági, hanem minden korosztályt érintő társadalmi, lélektani problémákat ábrázol, úgy mint a határtalan liberalizmus, a diszkrimináció, a megfelelni vágyás, a modern kori rabszolgaság, a média hatalma, a gyilkosság és a halálbüntetés, az áldozathibáztatás, a gyökértelenség, kiközösítés, a másság.
Az utolsó novella, a címadó Minden, pedig egy fajta ars poetica, nyílt és őszinte írói vallomás, egy olyan szerzőtől, aki az álszent valóságba belefáradva a fikció világába menekül, ám még itt is a konfliktusok kezelésén dolgozik. A Minden a kötet egyetlen pozitív novellája – legalábbis a másik hét viszonylatában pozitívnak nevezhető –, ahol a megszokottól eltérően egyfajta megoldási mód is kirajzolódik.
A Minden novellái között nincs különösebb szervezőelv, a metszetek sem térben, sem időben nem kapcsolódnak egymáshoz, ráadásul szerkezeti felépítésük is váltakozó. A legtöbb különböző nézőpontokat megjelenítő egyes szám első személyű monológ (Ahogy úgy ringatják a csípejüket, szemüket a földre szegezve, A török szőnyeg, Sárga fény, Míg a halál el nem választ, Madarak, virágok, fák), míg a Nyalóka egyes szám harmadik személyben írt történet, a Minden pedig a már említett írói hitvallás.
A kezdő novella (Miért?) leírás nélküli párbeszéd, ahol a dialógus maga a cselekmény.
A Madarak, virágok, fák egyébként szintén önéletrajzi ihletésű, Teller osztrák-német felmenőkkel rendelkező dán állampolgár, tehát jól ismerheti a gyökértelenség, a kirekesztettség érzését. (Emellett szerepel egy mondatnyi, egyértelmű utalás is erre: „Tizenöt éves vagyok, és 1979-et írunk […]”, Teller 1964-ben született.) Ehhez hasonlóan A török szőnyeg főhőse is egy négygyermekes család szülötte, de semmi jel nem mutat rá, hogy egy és ugyanazon családról van szó.
Látható, hogy a szövegek más módon alkotnak összefüggő egységet: kivétel nélkül érzékeny, kínos témákat járnak körül, s a hét novellában (a Mindent leszámítva) központi szerepet kap az erőszak, illetve az erőszakot kiváltó belső motivációk és a környezet válaszreakciója, maga az előítélet-megítélés-ítélkezés problematikája.
Ezen kívül domináns a magány, a szeretet iránti sóvárgás, a valahová tartozás utáni vágy. „(…) az a virág ott van, ahol van, ahogy én magam is. Szóval mit számít, hogy szellőrózsának vagy kutyatejnek hívják-e: úgy néz ki, ahogy kinéz, és az, ami, akárminek nevezik is.” – (Madarak, virágok, fák)
A török szőnyeg című novella Karl Ove Knausgård norvég író hasonlóan nagy port kavaró önéletrajzi sorozatát, a Harcomat juttatta eszembe a családon belüli kommunikációt illetően: a legszorosabb szociológiai egységnek számító – épp ezért bizalmi viszonyt feltételező – családon belül sincs nyílt párbeszéd, a családtagok (legalábbis a gyermekek) a metakommunikációs jelekből olvasnak, ebből következtetnek a másik hangulatára, szándékaira.
Ebben a novellában érezhető leginkább a beilleszkedés utáni vágy: a főhős nem egy másik ország, vagy új intézmény tagja kíván lenni, hanem a saját családjában nem leli a helyét. „(…) ezért szeretném azt is, hogy egyenes hajú és jól nevelt legyek, mint a testvéreim, mert ők mindhárman rendesek és nem vadak és kuszák, mint a hajam meg én, aki ok nélkül furcsa dolgokat csinál, szóval a testvéreimet mindenki könnyebben a szívébe zárja, mint engem.”)
Bár a Nyalóka című novella a magány és a barátság ábrázolását helyezi a kirakatba, valójában a történet sokkal több ennél: olyan problémákra mutat rá, mint a másság, a fogyatékkal élőkkel való bánásmód, a meg nem értettség, szorongás és az önzés.
A Minden – amellett, hogy a kulisszák mögé enged betekintést – nagyszerű abban a tekintetben is, hogy Teller nem egyszerűen az írás folyamatáról ír benne, hanem az épp aktuálisan olvasott novella megírásáról ír, „intim” kapcsolatot teremtve alkotó és befogadó között.
A Semmi és a Minden magyarul Weyer Szilvia fordításában jelent meg, aki kitűnően érzékeltette magyar nyelven is az elbeszélések szenvtelenségét, szöveg nyers egyszerűségét, hozva azt a ráérős, nyugodt tipikusan északi hangulatot, ahol van idő a részletekre, s ahol sokszor a részletekben van minden.
A magyar fordítás borítójának minimalizmusa, a választott színek (fehér és fekete) egyszerűsége és kontrasztja összhangban áll a szöveggel, illetve éppen azt hangsúlyozza, hogy az élet egyáltalán nem színtiszta jó és rossz, s hogy az ítéletalkotás az érintettek szemszögét figyelembe véve, nem is annyira egyszerű, mint ahogyan elsőre látszik. A kötetet Máthé Hanga tervezte.
A Semmiről és a Mindenről is elmondható, hogy a történetek az elbeszélés egyszerűsége ellenére nagyon is bonyolult mondanivalót rejtenek. A tettek, a motivációk, az érzések árnyaltsága remek vitaalap, hiszen egyáltalán nem egyszerű eldöntenünk, kinek a pártján állunk. És Janne Teller olyannyira nem didaktikus, hogy a felvetett kérdéseket minden esetben nyitva hagyja, nincs fekete vagy fehér, nincs jó vagy rossz: az elkövető ugyanúgy áldozat, ahogyan a tulajdonképpeni áldozat is elkövető volt – minden nézőpont kérdése.
Bár a Minden novellái követik a Semmi példáját, és egytől egyig megdöbbentő fordulatot szánnak az olvasónak, azért akad köztük néhány kiszámítható, aha-élményt nyújtó (pédául az Ahogy úgy ringatják a csípejüket, szemüket a földre szegezve befejezése aligha okoz bárkinek túl nagy meglepetést, ahogy a Nyalóka Sylvia Plath-ot idéző végkifejlete sem).
Ennek ellenére olyan társadalmi és lélektani problémákat vet fel, melyekről – többek között aktualitása miatt is – érdemes beszélni. A válaszom tehát igen: olvassunk Mindent! A Semmi után és a Ha háború lenne nálunk előtt.
Pataki Mónika Lilla
Janne Teller: Semmi
Fordította: Weyer Szilvia
Scolar Kiadó, 2011
2495 Ft
181 oldal
Janne Teller: Minden
Fordította: Weyer Szilvia
Scolar Kiadó, 2015
2495 Ft
178 oldal