Édesapja, Szilágyi György humoristaként volt ismert. Mit jelent az ön életében a gyerekkor, az édesapa, a humor?
A gyerekkor a paradicsomot jelenti, a nagyszüleim kertes zuglói házát, a nagy családot. Ebben a gyerekkorban minden van: gyümölcsöskert, játék a szabadban, vad préri, grund, csak gyerekszoba nincsen. Nem mintha hiányzott volna, sőt, ha nagy ritkán vendégségbe vittek olyan családok gyerekeihez, akiknek volt gyerekszobájuk – nyomasztott, és untam. Ezekben a szobákban rend volt, drága játékok, amelyekkel rendeltetésszerűen kellett játszani, és mindig volt kisebb-nagyobb szülői felügyelet is, mi meg ott, Zugló és Újpest határán, a Körvasútsoron őrjöngve rohangáltunk a prérin, katonásdit játszottunk, fociztunk, bújócskáztunk, sőt, a háború alatt lebombázott sarki ház helyén tátongó grundon – az egész környék grundnak hívta – „pálutcaifiúkat” játszottunk.
Hát persze hogy kiütést kaptam minden rendes polgári gyerekszobától.
De ez azt is jelenti, hogy első generációs értelmiségi vagyok, nincs mögöttem sem úri, sem polgári kulturális háttér, hagyomány, könyvtárszoba, nyelvek, hacsak azt nem veszem, hogy a nagyszüleim második nyelve a német volt, ebből azonban már a gyerekeiket is kizárták, nemhogy az unokákat.
Az egyetlen értelmiségi elem ebben a gyerekkori családban apám volt, aki írói ambíciókat táplált, és humoristaként, főleg az 1960-as években Rátonyi Róbert által szavalt hosszú, rímes verseivel nagyon népszerű volt; ő elvégzett pár gimnáziumi osztályt, de nem érettségizett le, volt viszont fogékonysága és tehetsége, úgyhogy autodidakta módon összeszedett valamekkora műveltséget. Persze a háborús generációhoz tartozott, 1945-ben volt tizenhét éves, minden energiáját a túlélés és a talpon maradás kötötte le, de ahhoz túl türelmetlen és fegyelmezetlen volt, hogy tanulásra adja a fejét, íróként pedig – egy elvetélt költői próbálkozás után − a szórakoztatóipar műfajaiban realizálta magát – a bohóctréfától a kabaréjelenetig. Nem is olyan kevesen indultak így ebből a „sorstalan” háborús nemzedékből, például Kertész Imre, aki a háború, illetve a haláltábor után nem iratkozott be semmiféle egyetemre, a szórakoztatóiparból élt, legjobb barátja Kállai István volt, aki apámnak is a legjobb barátai közé tartozott, csak aztán Kertész Imre kitört ebből a közegből, és tudatosan és elszántan regényíróvá formálta magát.
Mindezt csak azért hozom elő, hogy érzékelhetővé váljon: ebben a vad, félig falusi, félig városi gyerekkoromban azért egy csomó szellemi impulzus is ért. Nemcsak apám felől, hanem a nagyszüleimtől, akik folyton a régi időket, a közelmúlt történelmét mesélték. Ne feledjük, hogy ebben a gyerekkorban nincs számítógép, mobiltelefon, még televízió sincsen, jó, ha rádió van, amelyen meg lehet hallgatni az esti mesét. Anyai nagyanyámtól újra meg újra kiköveteltem, hogy miközben a varrógép pedálját hajtja, mondja el nekem azt a két verset, amit a kiegyezés után a népiskolában belevéstek: Arany János Családi körét és ugyancsak Aranytól az V. Lászlót: „Sűrű setét az éj, / Dühöng a déli szél, / Jó Budavár magas / Tornyán az érckakas / Csikorog élesen.” Hátborzongatóan, varázslatosan hatottak rám ezek a sorok, azóta sem tudok betelni velük.
Humorista apám otthon is állandóan játszott a nyelvvel, mindent a visszájára fordított, eltorzított, kifigurázott, szavakat talált ki, egész családi szótárunk volt. Mindent humorosan fogott fel, de ez nem jelenti azt, hogy vidám ember volt, inkább keserű vagy mélabús, de hát a humor nem is örök poénkodást és jókedvet jelent.
Arany is humoristának mondta magát, de ő a „humor” szót – eredeti latin jelentésére utalva – a testben és a természetben áradó nedvekkel, az élettel, a nedvességgel, a tavaszi esővel, a játékkal és a szabadsággal hozva összefüggésbe. A XIX. századi magyar irodalom elképzelhetetlen humor, játék, nevetés nélkül. Petőfi is nagyszerű humorista, Mikszáthról nem is beszélve, és ez így megy egészen a Nyugat első nemzedékéig – Kosztolányi, Karinthy nevetéséig, de Ady publicisztikájában is ott van egyfajta robusztus, szatirikusan megsemmisítő nevetés. Ennek aztán egy időre vége, a nevetés a „nagy irodalomból” a szórakoztatóiparba költözik, csak saját nemzedékemben tért vissza valamikor a hetvenes évek végétől – Esterházynál, Parti Nagy Lajosnál például −, de az utóbbi két évtizedben az irodalomban megint kihunyt.
Milyen mesékkel találkozott gyermekként?
Bár könyvtárszoba nem vett körül, elég korán rákaptam az olvasásra. Meséket olvastam nagyon sokáig. Amikor elvesztettem a gyerekkori paradicsomot – a zuglói perifériáról beköltöztünk a városba (mi legalábbis így mondtuk: „bemegyünk a városba”) –, mesékbe menekültem – Grimmbe, Andersenbe, Benedek Elekbe. Kénytelen voltam – hozzáteszem: szerencsére – a képzelőerőmet és az értelmemet használni, mert csak így juthattam vigasztaló vagy szórakoztató képekhez, nem közvetlenül, ahogy a mai gyerekek, akiket könyvek szövegfolyama helyett már a képernyők képfolyama vesz körül. Mert ez az abszolút képek uralta világ elsorvasztja a képzelőerőt, és az emlékező erőt is, hiszen az is képzelőerő. Más erőket persze kifejleszt.
Mindenesetre egy egész világ választ el a mai gyerekektől és a holnapi felnőttektől, nem egy évszázad, hanem egy évezred, de ez nem nemzedéki eltérés, hanem két világállapot különbsége: a múlt század derekán, sőt, talán a hetvenes évek végéig születettekre úgy kell tekinteniük a maiaknak, mint „őshüllőkre”, egy másik világ bennszülöttjeire, mintha egyiptomiak vagy rómaiak lennének, vagy a középkorból ragadtak volna itt. Eleven anakronizmusok, akárcsak én.
A meséken tanultam olvasni, és nyolcéves koromra eljutottam oda, hogy pár nap alatt felfaltam az Egri csillagokat, ami voltaképpen szintén mese. Egészen kiskoromban, amikor még nem tudtam olvasni, elalvás előtt mondtak néha mesét.
Főleg a vasárnap délutáni mesékre emlékszem, amikor apám otthon volt. Ő egy soha véget nem érő altatómesét talált ki, amelyben a sárkány rabságában sínylődő hőst, bizonyos Sas Gézukát ki kell szabadítani. Egymás után kerülnek elő a hősök, akik Sas Gézuka kiszabadítására vállalkoznak, már egész menetoszlop halad a tömlöc felé, de soha nem jutnak el oda, mert közben elalszom.
A mesének nagyjából ez volt a menete: megy-mendegél Nyuszi-Muszi az országúton, hát egyszer csak szembejön vele Süni-Büni, és kérdezi tőle: – Hát te hová mész, Nyuszi-Muszi? – Megyek Sas Gézukát kiszabadítani! – Hadd menjek én is veled! – Így már ketten mentek-mendegéltek, amikor szembejön velük Gida-Bida, és kérdezi tőlük: – Hát ti hová mentek? Körülbelül itt már kezdett leragadni a szemem, a vándorút pedig addig tartott, amíg el nem aludtam. Később, amikor már magam olvastam, legkedvesebb gyerekkori olvasmányom egy antológia volt, a címe: Aranykönyv. 1957-ben, a költözésünk számomra lehangoló évében jelent meg, karácsonyra kaptam. Volt benne vers, elbeszélés, mese, de csak kortárs magyar íróktól, az egész antológia pedig valami különös, komor, vigasztalan atmoszférát árasztott. Erősen hatott rám egy hosszú, Arany János balladáit idéző költemény, amelyben az ördög magával akarja ragadni a pokolra Bodori Pannát, de a lánynak valamilyen csellel sikerül megtörnie az ördög hatalmát, az pedig elég, ellobban, mint egy gyertya: „Lába nyomán, mint gyertya kanóca, / Füstölt egy éger maradék csonkja, / Fekete éger fekete csonkja.” Bodori Panna legyőzte a gonoszt, az ördögöt, az ördög pusztulása a vers végén mégis lehangoló volt, valahogy sajnálni kellett, és ez az ellentmondás érzelmileg mély nyomot hagyott bennem. Megmaradt bennem egy mesenovella emléke is, két erdei emberről, félkegyelmű csavargókról, akiknek lenyűgözött a nevük: Makuci és Fácámádore. Persze fogalmam sem volt, kiknek a műveit olvasom. Hétévesen nem szerzők szerint olvas az ember.
Ez a könyv mindenesetre döntő szerepet játszott abban, hogy az irodalom felé fordultam.
Később kerestem is ezt az antológiát, de csak nemrég akadt a kezembe egy antikváriumban. Akkor derült ki, hogy a Bodori Panna-vers szerzője Nemes Nagy Ágnes, a novellát pedig a két erdei emberről − Makuciról és Fácámádoréról – Füst Milán írta. De emlékeztem egy „kőszívű királyról” szóló nagyon szomorú költeményre is, erről meg kiderült, hogy Pilinszky János a szerzője.
Ilyen volt az egész válogatás, még a fiatal Csurka Istvántól is volt benne egy elbeszélés, aki pedig akkor éppen gyűjtőfogságban ült. Különös, hogy nem sokkal a forradalom leverése után megjelenhetett ez az antológia. De 1957-ben, úgy nyárig-őszig volt egy rövid föllélegzés, valami konszolidációs ígéret, én például járhattam hittanra, a kötelező oroszt eltörölték, még az ’56-os Kossuth-címert sem váltotta föl a népköztársasági, a könyvkiadók addig tiltott szerzőket adtak ki. Aztán 1958-tól már jött a sztálinista félrestauráció, a megtorlás, amely 1963-ig tartott. Mindenesetre – Arany János balladáin kívül – gyerekként az Aranykönyvben találkoztam életemben először az igazi költészet megigéző erejével.
Szeretett játszani?
Valójában csak játszani szerettem. Bújócskázni a többi gyerekkel a környék udvarain és házaiban, bunyózni, katonásdit játszani, focizni, kergetőzni. Később jött a gombfoci, a társasjátékok, az ólom- és gipszkatonák. Egész hadseregeket állítottunk hadrendbe, és vonultattunk fel egymás ellen.
De nekem a szavak is játszótársaim lettek, egészen kiskoromban – még alig tudtam beszélni – kialakítottam egy halandzsanyelvet. Szerettem facsarni a szavakat, saját szavakat kreálni, a szabadságot, hogy azt teszek velük, amit akarok, és ők engedelmeskednek.
A szavakat élőlényeknek tekintettem, ahogy körülöttem a tárgyakat is, valahogy úgy, mint az animista ősember és a legtöbb kisgyerek. Személyes kapcsolatban vannak a tárgyak lelkével és a számukra nem kevésbé tárgyi létezőkkel − a szavakkal is. Később aztán erre jött még apám családi nyelvjátéka, parodisztikus és ironikus nyelvhasználata, és rajta keresztül mindenféle irodalmi hatás, különösen persze Karinthy Frigyesé, akiért rajongott, és aki aztán hozta Kosztolányit és az egész Nyugatot.
Boldog gyerekkornak tűnik.
Amíg tartott – úgy hat-nyolc éves koromig − szuper boldog gyerekkorom volt, azóta is ebből élek. Annál boldogtalanabb volt, ami utána – a paradicsom elvesztése − után következett. De akkorra már a „boldog gyerekkor” megalapozta az összes kis- és nagykamaszkori és felnőttkori boldogtalanság, válság, vagyis a reális élet bajainak elviselését. Úgyhogy mindent kibírtam, és kibírok azóta is. De ezt ennek a boldog gyerekkornak köszönhettem.
A világ a jelenlegi állása szerint nem túl barátságos hely. Visszatérhetünk a gyermekségünkbe, az aranykorba?
A világ az ő mindenkori állása szerint nem túl barátságos hely. Olejnyikov orosz költő gyerekversével szólva: „E világ kietlen katlan, / Szörnyű hely s komfort se sok. / Szél nyög, nyúl sír − nem szokatlan / S széttépik vad farkasok.” Őt aztán tényleg széttépték, mert Sztálin pribékjei 1937-ben kivégezték.
De idézhetem a német filozófust, Hegelt is, aki szerint a boldogság időszakai a történelemben üres lapok. Tehát a normális állapot a történelemben a boldogtalanság. Evvel vannak teleírva a történelem lapjai, ha nem is egyforma sűrűn. A gyermekkor azonban kívül esik a történelmen, a gyermekkor lapjai az egyén életében boldogsággal vannak teleírva, még a legrosszabb gyerekkoré is: olyan ez, mint egy második magzati állapot, egyfajta belső, lelki védettség a rémes világtól. Ezért vágyódunk vissza a nyomasztó, zűrzavaros felnőttvilágból a gyermekkorba, mikor a világ még kerek volt. Ezért szeretünk kis időre újra gyerekké válni, belefeledkezni a játékba. Ezt nevezik a társadalomkutatók „szükséges regressziónak”, visszatérésnek oda, ahol még nem volt meghasonlás, kettősség, gond, felelősség. Szükségünk van rá, hogy néha megmerítkezzünk ebben a miénknél egyszerűbb világban. Persze a szükséges regressziónak nemcsak a gyermekkor lehet a célállomása, sok minden más is, amiben kipihenhetjük magunkat, és megerősödve térhetünk vissza a gond és felelősség felnőtt világába. Fiziológiai szinten a mindennapos alvás is ilyen regressziós lemerülés, nélküle élni sem tudnánk. Segít, hogy megerősödve térjünk vissza a szerencsétlen felnőttek lakta világba, akik hol egymást, hol magukat teszik nyomorulttá – esetleg mindkettőt. De aki nem tud visszatérni, akit elnyelnek a fantáziajátékok, az nem megerősödik, hanem elgyengül, függővé válik, olyan lesz, mint egy kábszeres, végül összeomlik lelkileg. Szóval csak óvatosan azzal a „szükséges regresszióval”.
A tömegkultúra és most már a részévé vált politikai hatalom is nagyban elégíti ki ezt a regressziós igényt. Függővé válni vagy nem válni függővé – ez a vízválasztó. Ha a felnőtt ember nem képes újra meg újra gyermekké lenni, ha hiányzik belőle a regresszió lelki vágya és képessége, az nem sokáig fogja bírni, összeroppan, de aki felnőtt létére úgy merül el a gyerekességben, hogy vissza sem akar jönni belőle, az elveszti magát meglett emberként. A szükséges regressziót tehát meg kell különböztetnünk a szükségtelen, kártékony, romboló regressziótól.
Amikor az ember a krízisekben, válságokban kimerül, elfárad, akkor egy korábbi, egyszerűbb, idilli állapotba húzódik vissza – még az ismert Weöres-versben is Bóbita, a tündér végül „Elpihen őszi levélen” −, akkor így piheni ki a rossz időszakok, a felnőttkor sötét gondjait, zaklatottságát, széttépettségét.
De ilyesmi nemcsak az egyén életében létezik, hanem társadalmak, különösen a modern társadalmak életében is, amelyeket jó két évszázada rossz közérzettel, kétségbeeséssel, szorongással jellemeznek a kritikusai. Ezek a társadalmi regressziók – archaikus múltba, aranykorokba menekülések, paradicsom-utópiák – ha meg is valósítják őket, társadalmi katasztrófába torkollnak.
A költészetben nem tudok különbséget tenni felnőtt- és gyermekirodalom között. Ahogy soha nem írtam felnőttirodalmat, nem írtam gyerekirodalmat sem.
A Cet ecetben vagy a Kisbab és a negyven rabló akusztikus versei és énekelt nótái csak felnőtt gyerekek és fel nem nőtt gyerekek között tesznek különbséget. De ezek is, azok is gyerekek. Csak nyelvi játékosságuk módja és foka szerint van különbség köztük. Azok a felnőttek, akikben semmi gyermeki nem maradt, akik sikeresen elfojtottak magukban, vagy akik szégyellenek minden gyermekit, nemcsak gyerekversek környékére nem járnak, de minden verset, költészetet felesleges marhaságnak tartanak.
De azt jól érzékelik, hogy minden költészetnek van egy gyermeki alaprétege, amelyre újabb és újabb jelentésrétegek kerülhetnek, akár vallásbölcseleti vagy filozófiai magasságokba emelkedve, de a gyermeki alapréteg marad.
Lehet, hogy egy kisgyerek nem fogja túlságosan élvezni József Attila Eszmélet-ciklusát, de egy felnőtt, attól, hogy felnőtt, még ugyanúgy képes élvezni a Bóbitát vagy Arany László Icinke-pincinkéjét, Móricz Iciri-picirijét, a népköltészeti Cinege-gógát és a többi zseniális gyerekverset, mint egy kisgyerek, vagy talán még jobban. Amikor valami verssé áll össze bennem, akkor nincs műfaji különbség gyerek- és felnőttvers között, nincs „gyerekeknek szánt” és „felnőttekhez beszélő” vers.
Magában a nyelv költői használati módjában van valami gyerekes. Arany a legkomolyabb verseiben is gyermekded szójátékokkal, szójátékos rímekkel él, mint például a Szondi két apródjában, mikor a háborús összecsapást ezzel a képpel írja le: „mint hulla a hulla”. Épp ettől a groteszk szójátéktól nyer a jelenet horrorisztikus hatást.
Milyennek látja a kortárs gyerekirodalmat?
Amit látok, azt sem kortársnak, sem gyerekirodalomnak nem nevezném. Túlnyomórészt piaci tucattermék, szellemtelen, gügyögő-csacsogó giccs, merénylet a gyerekek fantáziája, nyelve, ízlése ellen. Lehet erre azt mondani, hogy mindig is így volt. Igen, de soha még ennyire. A legjobb kortárs költők, írók által írt gyerekkönyvek elenyésző részét alkotják a kínálatnak, a bóvli dömpingjével nem versenyezhetnek, sőt, a globalizált tömegkulturális giccs színvonala az igényekkel együtt gyakran őket is lefelé húzza, nem felfelé.
Egyszerűen – és ez nem magyar sajátosság, hanem világtrend – nem lehet mást eladni, mint giccset. Végül már igény sincs másra. Közel húsz éve, hogy gyorsan egymás után megjelentek a gyerekversköteteim, és azok még jobb idők voltak, még találkozhattam igazi gyerekközönséggel is, de áttörni ezen az iszonyú pénzekkel agyonreklámozott piaci giccsdömpingen már akkor sem lehetett. Úgyhogy az ötödik elkészült kötetemet, a Lóvátevőt, amelynek lovak voltak a hősei, már ki sem adtam, nem láttam értelmét. Még rosszabb a helyzet a gyerekkönyv-illusztrációk területén. Az én köteteimet egy tüneményesen tehetséges, Franciaországban élő fiatal magyar rajzművész, Nagy Eszter készítette, aki később gyógypedagógusnak képezte át magát, mert a rajzaiból nem tudott megélni a Disney-stílusú és még annál is rosszabb giccs uralta francia és magyar piacon, a színvonalból pedig nem volt hajlandó engedni, nem is annyira esztétikai, mint pedagógiai okokból.
Ugyanis a giccs nem ártatlan valami: rombolja a gyerek ízlését, sematizálja, pusztítja a képzeletvilágát, érzelmileg és értelmileg butítja; azt rombolja, ami a gyermekben a legcsodálatosabb – az eredetiséget.
Sorolhatnám persze most kortársaimat – Mosonyi Aliztól Varró Daniig, Tóth Krisztinától Kukorelly Endréig −, akik igazi gyerekköltészetet csinálnak, de hát ők csak cseppek a giccs óceánjában. Ahogy ma már csak cseppek ebben az óceánban a tegnapi nagy varázslók gyerekversei – Arany Lászlótól Móriczig, József Attilától Weöres Sándorig, Kormos Istvántól Nemes Nagy Ágnesig.
Ha valaki meg akarja tudni, mi a különbség a gyerekgiccskönyv és az igazi gyerekkönyv között, azt ajánlom, vegyen le bármelyik könyvesbolt gyerekkönyvpolcáról egy akármilyen csilivili, színes-szagos, szirupba mártott kötetet, aztán szerezze be az „ántivilágban” sok kiadást megért Első meséskönyvemet, és rá fog ébredni a keserű igazságra. A gyerekek világát is felzabáló globális és glokális giccs ugyanis nemcsak ízléskérdés, nemcsak művészethazugság, hanem a civilizációs végromlás vészjósló tünete is.
Vas Viktória
Fotók: Bach Máté – PKÜ/IGYIC