Meglátogattuk Kiss Noémi írót, a Lámpaoltó Pöttyös néni és A bálna és a srác című gyerekkönyvek szerzőjét, hogy kamaszoknak szóló nyári írótáboráról beszélgessünk vele. Az írónő még gyermekei születésekor költözött a Szentendrei-sziget talán legelszigeteltebb, épp ezért legvarázslatosabb falujába, Kisorosziba, hogy egy kicsit elrejtőzhessen. Ám ahogy teltek az évek, nem csak a természeti tájjal alakult ki bensőséges viszonya, egyre kíváncsibb lett az itt élők történeteire is. Karácsony a Dunán című, tavaly télen megjelent novelláskötetével „igazi kisoroszi író lett”, felhívva magára a szigetlakó olvasóközönség figyelmét is.
Három ízben tanított határon túli gyerekeknek kreatív írást a faluban, de idén lesz az első olyan alkalom, hogy hazai, környékbeli gyerekek jelentkezhetnek hozzá, s hogy a tábori élet előtt kinyílik Noémi saját otthona.
Milyen korábbi tapasztalatok inspiráltak arra, hogy gyerekeknek szóló írótábort tarts?
Korábban kétnyelvű, cseh-magyar diákoknak tartottam íráskészség-fejlesztést Kisorosziban. Ők olyan gyerekek, kamaszok, akik csak vasárnapi iskolában tudnak magyarul tanulni, de a családjukban fontos a mély és élő magyarnyelv-tudás. Velük nagyszerű volt együtt dolgozni, a táborukat minden évben Csoma Bori szervezi Prágából. Az egyetemi tanítás formalizáltsága mellett üdítő számomra a táborok személyessége, fontosnak tartom, hogy a mai korban is adjunk teret a mester–tanítvány-kapcsolatok kibontakozásának, a művészet személyességének.
Van egy kedves helybéli barátnőm, Kurucz Zsuzsa, aki két éve létrehozta a Kisoroszi Vadkovászt – vele közösen álmodtuk meg ezt a kétféle alkotófolyamatot együtt vezető tábort. Végül a pékségben való munka csak egy napon kap főszerepet Zsuzsa elfoglaltsága miatt, de az ötlet közös.
Azért is találhattak egymásra az elképzeléseink, mert a kenyérrel, kovásszal való munka egyike a lehetséges alkotótevékenységeknek, amelyek nagyon jól kísérik az írást.
Ugyanis az írói alkotómunkának vannak helyettesítő fázisai az írók életében. Ezek azok, amelyek arra szolgálnak, hogy megnyugodj, kilépj a világból, hogy átadd magad a történetnek, amit épp felépítesz. Márpedig aki kenyeret és kalácsot árul, sok különféle emberrel kerül kapcsolatba. Én sem az íróasztalnál találom ki a történeteimet, hanem sportolás, kertészkedés, gyaloglás, farakás, úszás közben. Zsuzsának köszönhetően belekóstolhattam a pékek munkájába is, amelyben, mint kiderült, nem vagyok kifejezetten ügyes, de sok örömet lelek benne. A kislányom is elszegődött Zsuzsához tanulni, s kiderült, hogy sokan mások is keresik az alkalmat. 
Miért épp a tíz–tizenhat éves korosztályt választottátok?
Ez az a korosztály, amelyik már tud írni, és van mondanivalója is. A táborban egy ötletet s magát a gondolkodást kell megformálni – ők erre már fogékonyak. Biztos vagyok benne, hogy minden gyereknek lesz egy klassz novellája az utolsó napra.
Mivel nekem is kamasz gyerekeim vannak, érdekel a tinédzserek világa. Annyira titokzatos és ellentmondásos. Korábban nem foglalkoztatott ennyire, s lehet, hogy később sem fog, most azonban újra testközelből tapasztalom, hogy ez az időszak tele van rejtvényekkel, félelmekkel, érzelmi hullámzásokkal, amikor a szüleidhez és az egész világhoz való viszonyod átalakul.
Mi lehet egy efféle, kamaszoknak szóló írótábor célja?
Régebben tanítottam prózaírást Szigligeten is, a JAK-táborban, ami akkor nagy megtiszteltetés volt a számomra. Sokaknak van már komoly könyvük az akkoriak közül, ismert írók lettek, mint Halász Rita, Bakos Gyöngyi, Harag Anita. Azokban az időkben alakítottam ki a saját tanítási módszeremet. Többünknek, például Bódis Krisztának is megvan a maga irodalmi programja, mindegy is, hogyan csinálod, a lényeg, hogy legyen saját, működő módszered. A célom korábban és a mostani írótáborban is az, hogy rá tudjam venni a gyerekeket arra, hogy megírjanak egy hosszabb szöveget.
A gondolataikat formázzák meg, és amit végül alkotnak, az a saját, eredeti hangjukon szóljon. Ne utánzás, hanem szuverén alkotás legyen, szabadon.
Több szülő azzal hívott fel, hogy a gyereke szeretne jönni a táborba, de: „Ugye, nem kell tudni semmit, és nem kell tanulni sem?”
Mondtam, hogy nem, semmi sem kell hozzá, még a papírt és a ceruzát is én adom.
Mi minden történik majd a hét során?
Olvasunk, történeteket mesélünk, megnézzük, mi az, hogy kép, mitől jó egy illusztráció, milyenek voltak a könyvek régen, milyenek ma, és miképp jut el a könyv az írástól a nyomtatásig. A gyerekeknek fontos, hogy el tudják mondani, hogyan készül egy könyv. Vajon hogy dolgozik egy író? Minek az alapján választ témát?
A kisoroszi könyvtár lesz az egyik bázisunk az otthonunk mellett. Mindenki kölcsönözhet a hétre, választhat könyvet. Úgy érzem, az oktatási rendszerünkre még ma is az a jellemző, hogy nem íratják eleget a gyerekeket, a kreatív írás hiányzik a magyartanításból, ez a szabadság nem is olyan magától értetődő. Általánosságban (több kivétellel persze) még mindig az történik a tanórákon, hogy a gyerekek elolvasnak bizonyos verseket, prózai műveket, melyeknek aztán el kell mondaniuk a tartalmát. Így nem csoda, hogy nem érzik át az írók világát, élethelyzetét, hanem úgy tekintenek az irodalomra, mintha az egy laboratóriumban születne, sterilen. A tábornak az is a célja, hogy felébressze ezt az empatikus készséget, és bátorságot adjon az íráshoz. A saját történethez.
Rengeteget fogunk beszélgetni, tanulunk érvelni, vitatkozni, kritikát gyakorolni és kritikát feldolgozni, sokat megyünk majd a Dunára, lassan megismerjük a falut – azokat a helyeket, amelyek számomra fontosak. No és szerdán vár minket Zsuzsa, hogy kovászt készítsünk, kalácsot és pogácsát süssünk.
Az írást meghagyjuk magányos, otthoni tevékenységnek, de péntekre mindenkinek lesz egy értékelhető, izgalmas szövege. Beérik a kovász.
Mi mindent fogtok olvasni? Elárulsz pár címet?
A saját gyerekkorom kincsei feltétlen előkerülnek: egy-egy természetbúvár kötet, régi lapozó vagy az Ablak Zsiráf is, de a gyerekeim kedvencei ugyanúgy, mint például Erdős Virág Négyeshatosa. A Matyi és Sári, Lázár Ervin, Dániel András fantasztikus könyveiből biztosan megnézünk majd egyet. És persze a kamaszkönyvek, a menő olvasmányok, s végül eljutunk a novellákig.
Mindenképp olyan könyveket fogok választani, amelyeknek igényes az illusztrációja.
No és persze a gyerekek maguk is elmondhatják, mit olvasnak éppen, mit szeretnek, mit ajánlanak. Együtt megtanuljuk: „Nemcsak olvasok, hanem el kell tudnom mondani a többieknek, mi a jó abban, amit szeretek.”
Hogyan láttok neki az írásnak? Mondasz egy példát?
Mindig adja magát az a feladat, hogy közös portyázásaink során együtt megfigyelünk valamit a parton – egy fát, egy állatot, vagy ha ér bennünket egy hatás a túra során, elraktározzuk, majd mindenki megírja belőle a maga történetét. Ez jól rávilágít arra, hogy az irodalom nem realizmus, hanem mindenkinek a saját fantáziája. Az a fontos, hogy miképp írod meg, ami történt. Hogy jutsz el ából bébe. Szerencsére mindig történik valami. Tavalyelőtt a cseh-magyar táborozókkal egy „játszótéri bűntényt” lepleztünk le, s ez a sztori egész héten elkísért bennünket.
Van egy jó storytelling-játék is, amelynek az a lényege, hogy mindenki mondhat egy történetet, ami megtörtént az életében, vagy nem történt meg, de lehetne akár igaz is. A többiek pedig kitalálják, hogy igaz-e, vagy sem. A játék végén megszavazzuk a legjobb sztorit. Ez a kísérlet mindig nagyon jól sikerül, a gyerekek tátott szájjal hallgatják a történeteket, egymásra licitálnak. Ilyenkor nagyon kibukik a tehetség is. A humor viszi a sztorit.
Amikor kész egy szöveg, mindenki megmutathatja, beszélünk róla, teszünk az írójának javaslatokat: hol lehetne kicsit izgalmasabb, hol használnánk más szavakat stb. A jó helyesírás sem feltétel, kijavítjuk.
Az önreflexió – hogy el tudj dobni egy szöveget, ha nem elég jó – ugyanolyan fontos, mint az, hogy légy képes kezelni a kritikát, és te magad is merj észrevételeket tenni.
Vásárra vinni a bőrünket nem könnyű, de elkerülhetetlen. Az írás magányos, intim tevékenység, így azonban közösségi lesz.
A legfontosabb, hogy alulról építkezem. Azt tanultam, hogy a kevés mindig elég.
Rövid történetekkel fogunk dolgozni, akár olvasásról, akár írásról van szó.
Ezen túl pedig: „Azt kérdezel, amit akarsz, azt gondolsz a világról, amit akarsz.” Sokan fantasyt, a nagyobbak horrortörténeteket szoktak írni. Mindent megengedek.
Korábban az egyetemi tanítás mellett néha egyénileg foglalkoztam olyanokkal, akik írnak, és támogatást kértek hozzá, de az írótáborok jobbak ennél – a sok személyes együttlét és a közösségi működés segít abban, hogy megértsük, miért úgy ír valaki, ahogy, miért arról ír, amiről, és miért úgy használja a nyelvet, ahogyan.
Megjegyzem, régen nem hittem abban, hogy van létjogosultsága a kreatív írás amerikai iskolájának – pláne, hogy itthon a domináns vélekedés szerint aki tehetséges, az úgyis írni fog, de idővel arra jutottam, hogy amint az akadémikus festészetben is lehet még csiszolni egy festő technikáján, úgy az irodalomban is szükséges egymást csiszolnunk. Ez egy életen át tartó folyamat.
Milyen visszajelzések érkeztek: kik kapták fel a fejüket erre a lehetőségre? Kik jönnek hozzátok?
Egy kamaszt már nem lehet akarata ellenére táborba küldeni, így a jelentkező családoknál elbeszélgettünk a részletekről, hogy a gyerekek tudják, mire számítsanak. Az első nap is arról szól majd, hogy megteremtsük azt a bizalmi alapot, amely mindenkinek segít feloldódni.
Többnyire olyan szülők jelentkeztek nálam, akik ismernek, kifejezetten azt szeretnék, ha tőlem tanulnának írni a gyerekeik. Szeretnék élni a bizalommal.
Itthon a szülők többgenerációs öröksége, hogy hozzászoktak ahhoz: a művészeti tehetségek gondozása hozzáférhető. Tehát elvárás, hogy amint a zenetanítás esetében, úgy az irodalmi tehetségek ápolásában is legyenek elérhető műhelyek, de a tinédzserek számára nem könnyű ilyet találni.
Milyen saját műhelyélményeid voltak?
A JAK-táboros első élményeim ifjúkoromban nagyon meghatározók voltak, s legyenek ezek a tapasztalatok jók vagy rosszak, sokat tanultam belőlük. Akkoriban sokkal nehezebb volt nőként érvényesülni ilyen körökben – megtapasztalhattam, mennyire hierarchikus és patriarchális ez a világ, de mostanra ez is sokat változott.
A rivalizálást sem tartom rossznak: a versenytársak húzzák egymást. Különösen, hogy piacosodik a művészet, sok a kritikának álcázott reklám és a baráti, körön belüli dicséret, díjazás. Kevés tere van a kiérlelt kritikának, és a piac kemény törvényei döntik el, ki tud íróként fennmaradni.
Milyen most írónak lenni Kisorosziban? A munkásságodra jellemző műfaji változatosság és holisztikus szemlélet miképp jelenik meg az életedben? Akár a táborvezetésre készülve…
Nádas Péter a hatvanas években sokat interjúzott és fényképezett Kisorosziban mint újságíró – ezekből építette fel nemrég megjelent Rémtörténetek című könyvének figuráit. Itt van egy kép ezekből az időkből a falamon, rajta a házunk és a szomszédság. A Néprajzi Múzeum fotótárában talált rá helytörténész szomszédom, Futaki József, aki a Kisoroszi Helytörténeti Múzeum alapítója. Mikor ideadta nekem, azt mondta: „Noémi, most, hogy már maga is kisoroszi író lett, kell ez a kép a szobájába.” Eléggé meghatódtam. Az egyik ház előtt áll Nádas történetének hőse, Törpike, akinek a családja a szomszédom. Most itt vagyunk. Ott volt hátul a disznóól, ez a mi házunk, ez Kati néniéké. Én elbújni jöttem ebbe a faluba, a Dunához, nem akartam irodalmi életet élni, de Nádas legutóbbi regénye különösen nagy hatással volt rám, akkor fejeztem be a Karácsony a Dunán téli novelláit, utána olvastam el az ő könyvét…
Van a helynek spiritualitása.
Amikor a világ le akar hengerelni, te létrehozol egy szigetet. Ez élő metafora, hiszen ez a falu valóban szigetélményt nyújt. Remélem, a tábor szépen kinövi magát, s egyre többen meríthetünk itt erőt. Úgy lesz fokról fokra népszerűbb, mint egy jó könyv: először csak hárman olvassák, aztán tízen és így tovább…
Fotók és szöveg: Vörös Júlia