A Bartók Pagony gyerekkönyvboltban látható kiállítását rendhagyó módon egy ismert magyar illusztrátor, Dániel András nyitotta meg. Hogy érezte magát közben?
Tudtam, hogy lesz egy kiállításom, de nagyon meglepett, hogy ennyien eljöttek, és ismernek. Jó volt hallani a dedikáláson, hogy valakinek az én könyvem a kedvence. Megérintett ez a fogadtatás, és az a tudat, hogy a műveim már Magyarországon is sokakhoz eljutottak. Hihetetlenül jó visszajelzés volt számomra.
Andrással mondhatni, hogy kollégák vagyunk, ugyanaz a szakmánk, a szenvedélyünk. Nagyon meghatott a megnyitószövege. Főleg az a rész, amikor azt mondta, szívesen élne egy Philip Waechter által rajzolt világban, annak érzelmekkel és humorral teli mivolta miatt.
Dániel András kiállításmegnyitója:
„Sétára indul egy aktív vonal. Séta ez, csak úgy a séta kedvéért” – írja (Tandori Dezső által magyarítva) Pedagógiai vázlatkönyv című munkájában Paul Klee. Sétálni márpedig jó dolog, és ha nekünk is kedvünk támad hozzá, ráadásul egy vonal nyomába eredve, egészen biztos, hogy különös kalandokban lesz részünk. Mert a vonalak felettébb aktívak (ahogy ezt a svájci művész is hangsúlyozza), nem ülnek lustán a… pontjaikon, kalandvágyóak és nyughatatlanok – ha követjük őket, szokatlan irányokban sétálhatjuk be a világot, az ismertet és az ismeretlent egyaránt. Ha még létezik egyáltalán ismeretlen világ… (Szerintem igen.) Bár tűnhet úgy, hogy (többek között épp vonalak segítségével) az idők során már szinte mindent feltérképeztek, dokumentáltak, lajstromba szedtek és ábrázoltak, mégis: a trükkös és kíváncsi vonalak még mindig képesek újra és újra meglepni minket! Ja, igen, merthogy a vonalak kíváncsiak is – főként azok! Mindenre, ami látható és láthatatlan.
Ezért lehet, hogy – követve őket – mi magunk is kíváncsivá válunk, még olyan dolgokra is, amelyekről azt gondoltuk, ismerjük őket.
Mert ahány vonal, annyiféle sétaút – célszerűen megtervezett és játékosan kanyargó, elegáns és girbegurba, átlátható és kiszámíthatatlan, vicces és komoly. És a maga sétaútjáról mindegyik vonal egészen másféle világot mutat. Attól függően, miféle nyughatatlanság és kíváncsiság hajtja – nos, a kezet, amely a vonalat vezeti az orrunk előtt.
E kiállítás képein is mindenféle vonalakat látunk (jó, színeket meg efféléket is, de ezt most hagyjuk). E vonalak pedig egy olyan világot rajzolnak elénk, amely megnyugtatóan ismerős, ugyanakkor üdítően szokatlan is. Minden részlete pontosan felismerhető (a vonalakat vezető kéz nagyon jól rajzol!), miközben éppen annyira más, hogy mi rácsodálkozhassunk: Jé, ez tényleg ilyen? Igen, láthatjuk: tényleg ilyen. Ilyen vicces és szerethető, érzelmes és finoman groteszk. Ilyen tágas és meglepetésekkel teli. Ilyen otthonosan nyüzsgő, és barátságosan lökött. Ilyen – mert a kéz, amely ezeket a vonalakat húzta (sétáltatja), egy Philip Waechter nevű úr keze, aki ilyennek látja a világot. Legalábbis ilyennek mutatja nekünk az ő kalandvágyó és nyughatatlan vonalaival. És ettől egyszeriben jó lesz nekünk. Akkor is, ha gyerekek vagyunk, és akkor is, ha (sajnos, nem sajnos) felnőttek.
Ami engem illet, én roppant mód örülnék neki, ha a világot, amelyben élünk, Philip Waechter rajzolta volna. Mert akkor sokkal több volna benne a jókedv, a megértés és a szeretet,
és semennyi olyan dolog, ami… (ezt most hagyjuk).
Szóval én egy Pihilip Waechter által rajzolt világban szeretnék élni, vagy inkább úgy mondom, az ő vonalait követve szeretném (újfent) megismerni azt. És ezzel a kívánsággal tudom, hogy nem vagyok egyedül. Az az egy szerencse, hogy Waechter úr a vonalait előszeretettel sétáltatja át könyvek oldalain, és e könyvekből mi bármikor a kezünkbe vehetjük valamelyiket (ebben a boltban is található jó pár belőlük). És akkor egy kis időre úgy láthatjuk a világot, ahogy ő. És ezt mi – gyerekek és felnőttek – nem győzzük megköszönni neki!
Szinte minden önnel készült interjúban felmerül az édesapja, Friedrich Karl Waechter neve, hiszen ő az egyik legismertebb grafikus Németországban. Már gyerekkorától tudta, hogy követni fogja ezen a pályán, vagy az első tervei között olyan hivatások is szerepeltek, mint az űrhajós vagy tűzoltó?
Nagy hatással volt rám, ahogy édesapám rajzolt. Szívesen emlékszem vissza arra, amikor gyerekkorunkban a testvéreimmel ott álltunk az íróasztala mellett, s lenyűgözve figyeltük, amint szenvedélyesen alkot. Látszott rajta, hogy nagyon szeret rajzolni. Sosem vállalt el olyan munkát, amit nem érzett a sajátjának, önmagához mindig hű volt, és független. Tisztán emlékszem olyan telefonbeszélgetésekre, amikor megmondta, hogy reklámokat nem vállal, és le is tette a kagylót. Nagyon következetes volt ebben. Számomra ez egy álomvilág volt.
Természetesen megfordult a fejemben más is, elgondolkoztam azon, hogy lehetnék szakács vagy focista, de lehetőségként mindig ott volt ez is a többi opció mellett. Eleve édesapám miatt tudatosult bennem, hogy ez egy szakma, hogy rajzolással pénzt lehet keresni, ebből meg lehet élni.
Persze sokáig nehézséget okozott, hogy összehasonlították a munkáinkat, én magam is ezt tettem. Aztán eljutottam egy szintre, amikor már függetlenedtem ettől, és elkezdtem a csoporttársaimhoz viszonyítani magam. Megtaláltam a saját helyem. Nem volt könnyű feladat, de a mai napig édesapám az egyik példaképem.
Kiket tart még annak?
Sokan vannak. Gyerekkorom egyik nagy kedvence Richard Scarry volt, minden könyve lenyűgözött. De ugyanúgy nagy hatással voltak rám akkoriban Tomi Ungerer és Janosch munkái, valójában ezek között nőttem fel. Manapság rengeteg képregényt adnak ki, amelyeket izgalmasnak tartok, ilyenek a Marvel-képregények vagy Ferdinand Lutz alkotásai. Az eddigieken kívül F. W. Bernsteint említeném, aki édesapám kortársa, de szeretem Jutta Bauer és Axel Scheffler munkáit is. Talán a legfontosabb, akit nagyon csodálok, az Jean-Jacques Sempé. (Ő rajzolta A kis Nicolas illusztrációit – a szerk.)
Magyar fordításában eddig négy könyve jelent meg a Pagony Kiadónál, melyik volt az első?
Az első, ami megjelent Magyarországon, az Én című könyvem volt. Ezt addigra már sok más országban ismerték, mondhatni, nemzetközi népszerűségnek örvendett. Így nem lepett meg, amikor szóltak, hogy magyarul is kiadják. Viszont a sátrazós könyvem (Hurrá, nyaralunk!) kiadása meglepett. Nem lehet kiszámítani, hogy más országokban mi lesz népszerű, hiszen nagyon sokfélék vagyunk. De minden alkalommal nagyon örülök egy új megjelenésnek.
Hogyan kell elképzelnünk egy új történet létrejöttét? Mennyiben más az, amikor kész szöveggel dolgozik?
Rajzolni szeretek igazán, soha nem is foglalkoztam az írással komolyabban. Gyerekkoromban nem is szerettem olvasni, akkor is a rajzolás volt fontos számomra. Saját könyveimnél mindig a rajzokkal kezdek, egyik készül a másik után. Amikor elkészül egy pár, akkor azt vizsgálom, , milyen az összkép. Valójában a rajzokból növi ki magát a történet. Én csak rövid mondatokkal egészítem ki a végén. Ezek inkább csak kísérőszövegek.
Számomra sokkal könnyebb kész szöveggel dolgozni. Szerencsésnek mondhatom magam, mert eltekintve a pályám elejétől, csak olyan szövegekkel keresnek meg, amelyekkel tudok azonosulni: megérintenek, vagy lenyűgöznek. Viszont a hozzám kevésbé közel álló szövegek motiváltak arra, hogy elkezdjek olyan történeteken dolgozni, amelyeket nemcsak rajzolok, de írok is.
Újságoknak is készít illusztrációkat. Milyen felkéréseket fogad még el?
Illusztráltam már felnőttirodalmat, főként krimit. Terveztem színházi előadásokhoz plakátot vagy különböző társasjátékokat. Nem titok, hogy Frankfurtban élek, a városvezetés többször megkeresett, hogy tervezzek nekik táblákat vagy egyéb köztéri megjelenéseket. De tartottam már workshopot gyerekeknek és felnőtteknek is. Szeretem az ilyen találkozókon kialakuló interakciót, amikor az olvasó is teret kap, ez nagy élmény nekem. Érzem, hogy évről évre sokoldalúbb leszek, és ettől a változatosságtól még inkább szeretem a munkámat.
Mit gondol a silent book műfajáról?
Egyre több jelenik meg már Németországban is. Nekem még nincs ilyen szöveg nélküli képeskönyvem, de nem hiszem, hogy elutasítanám, ha felkérést kapnék rá. Vannak olyan történetek, amelyekhez nem kell szöveg, hiszen a képek önmagukért beszélnek. A műfaj szépségei közé tartozik, hogy ha valaki szeretne, kitalálhat hozzá szöveget, de anélkül is érdekes.
A kiállítást nézegetve, többen akarva-akaratlanul is felfedeztük, mennyire hasonlít a figuráira.
Szerintem az, aki egy könyvet ír vagy rajzol, valamilyen módon mindig beleteszi önmagát is, hiszen ő az alkotója.
Egyébként mondták már mások is, hogy az alakjaim olyanok, mint én. Ez azért is lehet, mert amikor saját történetet rajzolok, általában az emlékeim adják az alapot.
Persze még hozzájönnek kitalált, meg nem történt részletek, de a kiindulópont egy valós esemény az életem valamelyik szakaszából. Valamiért ez így tűnik természetesnek. Egyszer édesapám azt mondta, azért szereti annyira a munkáimat, mert lát benne engem is. Ez fontos visszajelzés számomra, mert megerősít abban, hogy jó, amit csinálok.
A workshopról
A workshop elején Philip Waechter bemutatta a „képeslapjait”, amelyeket több mint húsz éve kezdett rajzolni. 2000 óta minden egyes nap rajzol egyet – olyanok, akár a naplóbejegyzések. Minden napról kiválaszt egy pillanatot, történést, amire emlékezni szeretne hosszú idő múlva is. Ezt a tevékenységet ajánlotta mindenkinek, hiszen így nemcsak fontos emlékeket lehet megőrizni, de nagyon jó gyakorlás is. Bár a vírushelyzet miatt a munkája és a mindennapjai is egyhangúbbak lettek (ez a rajzokon is látszott, kezdtek hasonlítani egymásra), nem akarta szüneteltetni ezt a projektet.
Ezekből a képekből született több könyve is, köztük a magyar fordításban is megjelent Apanap. Humoros és kedves világa mindenkinek tartogat kellemes pillanatokat, érdemes lapozgatni!
Kelemen Réka